Lapszemle

Ülök itt, a vénház udvarán. Üknagyapám építtette 1860 körül. Nem ez volt az „öss”, nagyobbik fiának, az anyai ágról való dédnagyapámnak szánta. Akkortájt az volt a szokásjog nálunkfelé, hogy a legfiatalabb fiúgyermek maradt az öregekkel, élni velük együtt, a véneket gyámolítandó.

Az eredeti családi lak, az ükök előtti, az ősi telek a közvetlen szomszédságban volt, azon a házhelyen, amely most üres. Bő százötven évvel ezelőtt, amikor sok gyermek született és nőtt fel, sűrűn darabolódtak a belterületek, hiszen helyet kellett biztosítani a következő nemzedékeknek. Ha megnézem a statisztikákat, akkor látom, hogy 1850 és 1910 között a falunk lakossága megduplázódott. Dédnagyapámék heten, nagyapámék kilencen, majd anyámék öten nőttek fel ebben a hajlékban, de ez már a huszadik század közepe, vagy inkább a második fele…

Valamikor sütő is állott az udvar jobb szélén, de olyanformán ugrott át a szomszédos bennvalóba – külön kiskapu volt mellette –, hogy a később, a két nemzedékkel hozzánk közelebb eső időkben odaköltöző távolabbi rokonok, a sógorságból valók is használhassák. Ez a „szolgalmi átjáró” egy idő múltán aztán sok vita forrása lett. A családi legendáriumból tudom, hogy az asszonyok időnként összeszólalkoztak, hogy kedden vagy szombatonként ki hevítsen, ki használhassa. Szapulóüstje volt – gondolom –, és ezek a nagymosások is áldatlan feszültségforrásként fungáltak. No meg a szappan- és szilvaízfőzések is. Nagyanyáink sem álltak mindig a helyzet magaslatán. Hallgatással, türelemmel lehetett volna kezelni a komplexebb helyzeteket. Ez nálunk nem sikerült egy ideig.

Aztán a múlt század negyvenes évei elején – a kicsi magyar világ alatt – nagyapám gondolt egy merészet, és felszámolta az építmény sütőházi részét, a mi térfelünkön megmaradt az árnyékalja a műhelypaddal, s a kemence átvándorolt a ház végébe, a kút mellé. Nyilvánvaló volt, hogy a kemencétlen szomszédék – mivel a férj többnyire távolban dolgozó lakatosmester vala –, hol ide, hol oda kérezkedtek be kenyérsütés végett. Aztán nagyanyám csendes, béketűrő természetével, vagy csak „megjuhászódván”, elsimította a vitákat, s ment minden a legnagyobb rendben. Legutóbb, amikor özvegysorsra jutott, s a szomszéd Juli nén’ is – az élet igazi személyiségfejlesztő tréning is sokunknak – már közösen „sütkölődtek”, a legnagyobb egyetértésben, nagy harmóniában cserélgették egymás közt a recepteket, osztották meg a tudnivalókat, ha unokavárásra készültek. Csodálatos, minden egyébbel összehasonlíthatatlan ízű cipók, lepények, kalácsok sültek akkor, a gyermekseregünk legnagyobb örömére.

Az őszutó aranyló langymelege átjár, ahogy ezen a korhadó csutakon üldögélek. De szinte fázom. Látom, a természet idén is elvégezte a munkáját. A kaszálatlan fűszálak és kórók megszáradtak október nyárias levegőjében. A száraz fűcsomók közt ott rohad az idei hullomás: ökölnyi aranypármenek, arasznyi hosszúságú téli körték.

A vágyaim mindig ott köröztek e harminc éve lakatlan ház körül, bármerre is jártam a világban. Aztán hazatérvén, közelebb kerülvén a szülötte helyhez, tárgyiasítani szerettem volna a nosztalgiát. Az élet, az emberi cselekvés, a munka azonban nem térhetett vissza erre a helyre. Annyira rendezetlenek a birtokviszonyok a családunkban, hogy sokkal üdvösebb a semmittevés, az egymásra való mutogatás. Úgyhogy van is, nincs is. A honi bíróság szétválasztotta a testet a lélektől: a telket az egyik, az épületeket a másik fél kapná. De ki fizet, s kinek?

Így vagyok idegen a „saját” birodalmamban, amely akár örökség is lehetne. Vajon majd a felnőttkor küszöbén járó gyermekeink feloldják ezt a salamoni helyzetet? Egyáltalán megéri-e? Vagy sokkal jobb, ha másik ingatlant szereznek, amelyek rendezett állapota mögött ott a telekkönyv és a tiszta lelkiismeret?

Simó Márton

Forrás: Hargita Népe 2018. október 16.