Periszkóp-klasszikusok

Megint elöntött az emberiszony, vagy talán féltem önmagamtól; ezért egy hétre úgy elmenekültem, hogy senki sem tudta itthon címemet; levél nem jött, távbeszéd nem hívott. A tiroli Dolomitok egyik legmagasabb pontján ültem egy kis turistaház erkélyén egyedül, hatezer lábnyira az Adriai tenger színe és sokezer lábnyira, az emberi gondok fölött — mint egyszer már Nietzsche mondotta Silvaplanaban.

Köröskörül a megszaggatott, vad dolomitsziklák mintha keleti mágus varázsütésére tűntek volna fel, félrózsaszinben, tündéri alakban mintázva minden földi csodát, Alattam fenyveserdők, szemben a nagy mélységgel a Marmorata gleccsere, amint zöldes megfagyott árja megreped, hátam mögött a Cima di Bue óriás szirtje, mintha a Walhalla meredne elém fantasztikus fenségben, rettentő némaságban, emberriasztó fenyegetésképpen.

Tenyészet itt már nincs, a borókafenyő is elmaradt. A görgeteg felső részén merész vándorok alpesi gyopárt szednek.

Jön az est, az ember sétál. Nem sok tér az egész, mert mindkét oldalán az alpesi hágónak már kezdődik a mélység. Az ut szélén azonban kis bekerített temető s ott végignéztem a sírokat. Egy német katona vassisakos keresztje, a túlsó oldalon egy szerb hadifogoly fejfája s a kettő között fakereszt, írásából még ennyit olvasok el:

Itt nyugszik Istenben

Cinege

Elesett 1915. XI. 16.

Itt nyugszik Cinege. Szemben a Col di Lana mered.

Ott sokezer magyar esett el, ott még több Cinege-sír lehet.

Itt nyugszik Cinege és fog nyugodni messze kőszálak között, ahol csak a keringő sas látja sírját s ő nem lát többé soha sem pusztát, sem gulyát, sem délibábot. Itt nyugszik Cinege.

Naponként visszajövök a sírhoz egy párszor. Sem gleccser, sem fenyves, sem hatalmas dolomitszikla, amint bíbortüzében ég az alkonyatnak, nem csábít annyira, mint ez a kis sír. Itt nyugszik Cinege.

Cinege már nem tud arról semmit, hogy amiért ő harcolt, az mind összedőlt. Cinege itt nyugszik elhagyottan s otthon folyik a zaj, a romlás és Magyarország helyett él Trianon. Cinege itt nyugszik tovább, nem kérdez senkit, nem felel neki senki s nem jő hír hozzá sehonnét.

Ha Cinege tudná, hogy ő hiába vérzett és a Col di Lana megrázkódnék és kidobná magából a sok magyar holttestet, ki most ott nyugszik, ez a sereg rettentőbb lenne, mint a Dolomit minden szakadéka és talán, talán, talán tudnék neki valamit mondani...

Itt nyugszik Cinege a Dolomitokban, amelyeket Olaszország elvett Ausztriától és a német fajtól, magához csatolva Déltirolt és most a fajküzdelem újra kigyulladt, a tiroli irredenta lobog a német szívekben.

Ezért küzdött Cinege! Ha Cinege most visszajönne, akkor azt mondaná: Ne az emberekre hallgassatok, hanem ezekre a hegyekre. Ők régebbről valók, bár ők is porlanak.

Svájc, Déltirol, Ausztria alpesi része egyetlen geológiai egység, egyesítsétek egy állammá! Cinege, aki most már nagyon sokat tud, a Col di Lana hőseivel együtt, azt mondaná, hogy ha Európa igazán meg akar még élni Amerikával szemben, akkor oly határokat csináljon, amelyek a gazdasági életet lehetővé teszik.. És akkor az új Svájcon kívül egy ország lenne a Pirenei félsziget, egy ország Itália, egy ország a Balkán Romániával, egy ország Skandinávia, egy ország a Kárpátok medencéje s egy ország lehet Belgium és Hollandia bekapcsolásával gazdaságilag Franciaország és Németország, a Rajna és Ruhr által nem elválasztva, hanem összekötve úgy, mint azt Jean Christophe-jában Romain

Rolland álmodá. Ha Cinege ezért esett volna el, akkor érdemes lett volna élnie és meghalnia. De Cinege itt nyugszik és nekem nem felel.

A nap leszáll a dolomitok fölött és rózsaszínűre festi a hegykúpokat. Azután úgy, mint Wotan varázslatára a tűzvarázs, nagy felhők kezdenek felemelkedni fehéren az alsó völgyekből, különös felhők, amelyeken át lehet látni; hegyet, házat csak úgy takarnak el, mint a fátyolvízesés pergő habja a mögötte levő mohos követ. Itt van a köd, de mögötte felvillannak az ormok és a templomok tornyai. A köd egyszerre két óriási karrá változik és emelkedik, mintha a túlvilági tünemény volna. Ember, hegy, templom, mind eltörpül s 'két nagy ködkar jön felénk, elborít engem és Cinegét. Áll néma csönd s nekem nincs egyebem, mint pár szál havasi gyopárom. S mikor a köd eléri a fejfát s az én síró szememet, lehullatom Cinege sírjára ezt a pár gyopárt.

És Cinege nyugszik tovább csendesen.

Forrás: Új világ felé. Politikai utazás a jövőbe. Légrády kiadása, Budapest, 1929