Nem az a korszak dúl, amikor irodalmat, klasszikusokat olvasunk… Vannak, kellenek persze kivételek. Olykor – ha épp a légkör adja-kívánja – jól jöhet a megtisztelő-beavató-földhözteremtő ismeret is, mely figyelmeztet. Cipolla üzenete¹ (avagy a „tragikus úti élmény” bevezető szavai: „A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője…”) már a címben is figyelmeztetnek a várható drámára, ráhangolnak az ötödik bekezdésben a szimbolista realizmus tónusában elrejtett konfliktusra, majd a kisregény tónusában a fokozódó feszültségre és a tragikus fináléra építkeznek:

„Hiába bizonygattuk, hogy a gyermekbetegség utolsó szimptómái zajlanak már csak le, a baj megszűntnek tekinthető, s hogy a környezetet semmiféle veszély nem fenyegeti. Csupán annyihoz járultak hozzá, hogy az eset fórum elé kerüljön, és a szálló orvosa - csakis ez, és nem az, akit esetleg mi hívatunk - döntsön. Beleegyeztünk, mert meg voltunk győződve róla, hogy ily módon a hercegnőt meg lehet nyugtatni, és magunkat is megkíméljük a költözködés kényelmetlenségeitől. Jön a doktor, és a tudomány igaz és egyenes szolgájának bizonyul. Megvizsgálja a kicsit, kijelenti, hogy a betegség lezajlott, és hogy aggodalomra nincs semmi ok. Már azt hisszük, végre túl vagyunk a kis epizódon: erre közli a menedzser, hogy az orvos megállapítása ellenére is kívánatos, hogy a szobáinkat elhagyjuk, és a dépendance-ba költözzünk. Ez a bizantinizmus felháborított bennünket. Valószínűtlen volt, hogy ez a szószegő makacsság, amellyel szembeszálltunk…”

A sztori persze ismert, minden középiskolai kötelező olvasmányból, szóbeszédből, száz híres kivonatból, seregnyi utalásból… Mégis, mintha minduntalan feledni látszanánk…

„Cavaliere Cipolla, amint a plakátok nevezték, amelyeket egy szép napon mindenütt, az Eleonora-penzió ebédlőjében is kifüggesztettek - utazó virtuóz, mulattató művész, forzatore, illusionista és prestigiatore (így jelölte meg magát), aki a tekintetes Torre di Venere-i publikumnak néhány rendkívüli, titokzatos és elképesztő tüneményt szándékozik bemutatni. Tehát bűvész! A hirdetmény maga elegendő volt, hogy gyermekeink fejét elcsavarja. Még sohasem voltak ilyen előadáson, a vakáció ajándékozta meg őket ezzel az ismeretlen izgalommal. Az első perctől kezdve nyaggattak, hogy a kókler estjére váltsunk belépőjegyet, s jóllehet az est késői kezdete, kilenc óra, már eleve gondot okozott, abban a feltevésben engedtünk, hogy Cipolla néhány valószínűen szerény mutatványának tudomásulvétele után úgyis rögtön hazamegyünk…”

„Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis – nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem!”

Megnyugtató séta, végzetes befejezés utáni méltó családi levonulás a színtérről. A többi pedig már az utazó virtuóz bármikori visszatértéről sejtet valamit, meg közelebbről arról is, akinek egykori jelenléte és uralmi eszköztára európai százmilliókat tett bábszerűen kiszolgáltatottá vagy halottá is. Ezt a társadalmi menedzserszemléletű egyént azóta kevesen követték, közmegegyezéses volt szinte, hogy „soha többet…”, s még az is, hogy „Auschwitz után nem lehet verset írni”. Persze Adorno sokszor fölidézett mondata a „barbárság” jelzőjét használja arra, aki ezt mégis megpróbálná, de ezt később mintegy eltúlzottnak minősítette maga is. A képtelenségekre képesség ténye és bármikori esélye azonban cáfolat nélkül fennmaradt az utókornak, s fenntartják mindmáig kivételes olyanok, akik úgy vélik, ezt megtehetik. Nem a realista kisregényt és győzedelmes morális humanizmusát követhetik, hanem a fennebb idézett szituációt. A bizantinizmusokat, az illúzió-gyártók iparágának legújabbkori eljövetelét, az illúzióművész sikerét, a kockázat nélküli megvezetést, a durva álhírek és alkalmi történelmi determinizmusok sikerének fenntartások nélküli felhasználását olyan nemzetpolitikában, mely a maga térnyerését ugyancsak egy áldozati identitás és párhuzamosan egy despotikus politikai stratégia intézményesítésében látja pragmatikusan felhasználhatónak. Nevezzük nevén, ha már idáig csak körvonalaztuk, rövidebben: Tusványos, nyári szabadegyetem, főelőadás a magyar miniszterelnöktől.²

„Felmérendő a távlatokat…”, „…mi az értelme mindannak, ami az elmúlt egy évben történt…”. „Köszönthettük ugyanis az egymilliomodik visszahonosult magyar állampolgárt – ez volt a legfontosabb az elmúlt egy évben”. „A nemzetegyesítés folyamata átváltozott nemzetépítésbe”…, „idén április nyolcadikán bebizonyítottuk, hogy ha kell, egy akarattal tudunk dönteni a saját sorsunkról, és képesek vagyunk egy nemzetként mozdulni…”, „minden itt leadott voks felelősségvállalás volt Magyarországért…”, „nehéz csatában győztünk közös erővel!”…, „a kormány azonban sportemberekből áll, és mi nem érjük be döntetlennel…” – „…felhatalmaztak bennünket arra, hogy kiépítsünk egy új korszakot…, az átmenet zavaros két évtizedét lezárjuk és egy új rendszert építsünk föl, …egy nemzeti és keresztény alapokon nyugvó új alkotmányos rendet”, „…kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert…”, „…szeptembertől nagy változások előtt állunk”, „az elmúlt egy évről még azt mondhatom Önöknek, hogy a nemzeti és keresztényi alapokon álló politikai rendszer stabilizálása sikerült…, /…/ nem indokolatlan tehát, hogy az előttünk álló négy évre a korszaképítést jelöljük meg feladatként”, „…2030-as időhorizonttal gondolkodva, azt akarjuk, hogy az Európai Unió öt legjobb országa közé tartozzon Magyarország, az öt legjobb ország között, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni”…, „építsük föl az új magyar honvédséget”, és „A legfontosabb a mostani hely szempontjából nézve az a tervünk, hogy újjáépítsük az egész Kárpát-medencét. Úgy látom a történelmi helyzetet, hogy véget ért a száz év magyar magány korszaka. Újra erősek vagyunk, elszántak vagyunk, bátrak vagyunk, van erőnk, van pénzünk, vannak erőforrásaink, és az elmúlt években bebizonyítottuk a szomszédainknak, hogy aki a magyarokkal együttműködik, az jól jár. Itt a pillanat, hogy újra felépítsük a Kárpát-medencét. …Van tehát egy ajánlatunk a szomszédaink számára: építsük meg közösen a Kárpát-medencét. Ehhez persze az kell, hogy a kölcsönös tisztelet alapján álljunk, az ajánlatunk is csak ebben a szellemben érvényes. A kölcsönös tisztelet pedig megköveteli az őszinte beszédet. /…/ Itt van rögtön erre a remek alkalom a százéves évforduló okán. Száz éve lépett be Románia a modern Románia korszakába. Értjük, hogy az ő nézőpontjukból ezen van mit ünnepelni. Azt kérjük, hogy ők értsék meg, hogy a mi nézőpontunkból meg nincs mit ünnepelni. És azt is kérjük, hogy nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy a modern Románia száz éve nem tud mit kezdeni azzal a természeti ténnyel, hogy itt él több mint másfél millió magyar. Tudjuk, hogy Bukarestben azt mondogatják, hogy Székelyföld nem is létezik. Én egyetértek az RMDSZ idevonatkozó ünnepszlogenjével, amely kifejezi azt, hogy Erdély akkor is létezett, amikor még a modern Románia nem létezett, és ahogy itt körülnézek, ismerem az ittenieket, nyugodtan mondhatom, hogy Székelyföld még akkor is létezni fog, amikor egész Európa behódolt az iszlámnak. Ebben biztosak lehetünk. Az ajánlatunk tehát az minden szomszédunk irányába, de a román barátaink irányába is, hogy ahelyett, hogy tagadnánk a valóságot, ami nem ésszerű magatartás, fogjuk fel inkább ezt a helyzetet erőforrásként, tekintsünk Erdélyre is erőforrásként, akarjunk erősödő Székelyföldet, akarjunk erősödő magyarságot, mert, ahogy Kós Károly mondta: ez egy erőgyarapodást jelent majd Románia számára is. Erre az útra is ráléphetnénk. Nyitva áll, csak akarat kell hozzá. /…/ Amikor végeztünk a Kárpát-medence felépítésével, vagy az is lehet, hogy ezzel párhuzamosan, az a feladat is itt áll előttünk, hogy felépítsük Közép-Európát, ami tágasabb és több, mint a Kárpát-medence. Itt a lehetőség, hogy az előttünk álló években felépítsük Európa nagy, erős, biztonságos politikai és gazdasági térségét, vagyis Közép-Európát. Mondjuk ki, hogy a gazdasági fejlődés mellett, annak sajátosságai mellett Közép-Európa egy sajátos kultúrájú térség is, más, mint Nyugat-Európa. Építsük ezt fel, és fogadtassuk el…”.

Itt stop. Oldalak hosszán át lehetne idézni. „Nyári egyetemi” beszéd, megírva, de a sorvezetőből néha föltekintve. Hívek táborának, akik ezért a szóért mentek oda. Sőt, akinek más szava lenne, azt kivezettetik, mint már megesett ugyanitt, ugyanilyen alkalommal. Egyenes adásban, nemzetpolitikai hírcsatornán, írott változatban a kormányportálon. Megérthető és elismerhető: szónokias, de annál félelmesebb programbeszéd, mint azt már megszokhattuk Tőle. Telis tele üzenetekkel, csókosoknak szóló ölelésekkel, híveknek címkézett hajrázással, partnereknek szóló pacsival, küzdőtársaknak küldött üzenetekkel, ellenfeleknek címzett fenyegetésekkel és ellenségeknek küldött hadüzenettel is. Őrült beszéd, de van benne rendszer – minősítette egykor egy klasszikus kor új ideológusa, „nagy királya” elharcolt esélyeit fölemlegető antimachiavellista alanyi szerző. Maga is illiberálisan, bár oly korban, mikor ez még mint fogalom nemhogy nem létezett, de a liberális is csak kisebbségi értékrend része lehetett.

Egy háromnegyed órás szöveg, melynek „kivonatolt” vagy „kulcsszavazott” változatban néhány vezérmotívum lehetne tartalommutatója: különpuszi a mindenféle multikulti csalafintaságot elutasító amerikai, török és orosz elnöknek (alkalmilag az izraelinek is, de csak mert nemzetállam és migráns-megállító! meg mert deklarálnunk kell, hogy saját házi antiszemitizmusunk nem az, ami, hanem a soros-bűvölet leágazása, természetes nemzetvédelmi igyekezet…). A puszi-osztáson túl a pacsi-kísérlet: mindenki, aki csaholja az európai libsi-bolsi eszmeiséget és sajnálja a kivéreztetett kereszténységet, az össze kell álljon új Kelet-Európává, melynek milyenségét majd én megmondom, hogyan kell kialakítani. Szembe a tutyi és megvénült, szerencsére rögtön meg is szűnő Unióval:

„Európa vezetői alkalmatlanok, nem tudták megvédeni Európát a bevándorlásról. Az európai elit csődöt mondott, és ennek a csődnek a szimbóluma az Európai Bizottság. Ez rossz hír. A jó hír, hogy az Európai Bizottság napjai meg vannak számlálva, én meg is számoltam, mintegy 300 napjuk van hátra, és lejár a mandátumuk. A bizottság fontos dolog az Európai Unióban, és a döntéseinek komoly következményei vannak a tagállamokra, így Magyarországra nézve is. A dolog úgy fest, hogy a bizottság az alapszerződés szerint a szerződés, vagyis az Európai Uniót létrehozó szerződés, pontosabban szerződések őre. Ezért pártatlannak, elfogulatlannak kell lennie, és garantálnia kell a négy szabadságot. Ehelyett az Európai Bizottság ma pártos, mert a liberálisok pártján áll. Elfogult, mert Közép-Európa ellen dolgozik, és nem barátja a szabadságnak, mert a szabadságok helyett egy európai szocializmus felépítésén dolgozik. Örüljünk, hogy napjai meg vannak számlálva. Ezek után tegyük fel magunknak azt a kérdést, hogy miért mondott csődöt az európai elit, amely ma egy kizárólagosan liberális elit?”

A kristálytiszta logikájú írott beszéd egyszerre tartalmazza a kis magyar (sőt: most már szélesen kelet-európai, sőt, irányzatosan közép-európai) áldozati identitást és a megvédésbátorságra épülő közösségteremtést, a nemzetet és a kiváltságos nemzet alá rendelt nemzetszövetséget is, melynek gatyába rázását magunkra vállalom, meglássa az egész globalizált világ, van itt még kurucos kurázsi…!

„Vagyis azt állítjuk mi, közép-európaiak, hogy van élet a globalizmuson túl, nem az az egyetlen járható út, Közép-Európa útja pedig a szabad nemzetek szövetségének útja. Ez a Kárpát-medencén túli feladat, küldetés, amely ránk vár”… „A negyedik fontos dolog, ami egy év alatt történt, hogy Európa jobbratolódása folytatódott. Kiderült, hogy ez nemcsak egy közép-európai folyamat. Emlékezzünk a német választás eredményére, az osztrák választásra vagy éppen az olaszok választására. Általános jobbratolódási folyamat figyelhető meg egész Európában…”.³

A meghirdetendő közép-európai nemzetszövetségesség persze bizonyos (na, nem európai partnerségi, hanem) másfajta relációban értendő:

„Ebben az összefüggésben kell gondolkodni az Európai Unió és Oroszország viszonyáról. És engedjék meg, hogy elnagyoltan és megfontoltan, de azt mondjam, hogy az Európai Unió ma primitív orosz politikát folytat, a szankciók és biztonsági fenyegetésre hivatkozó politikát folytat. Képtelen különbséget tenni, erre szükség volna, mert az Európai Unión belül vannak országok, amelyek tényleg fenyegetve érezhetik magukat, tényleg úgy érezhetik, hogy minden nap biztonsági kockázat mellett telik el az életük”.

E relációk amúgy a nyugatban magában meglévő fenyegetettség okán új „keleti nyitásokat” serkentenek.

„Emlékezzenek arra, amikor az arab tavasz keretében Egyiptom elveszítette rövid időre a stabilitását, milyen következményekkel járt mindez. De ez igaz Törökországra is. Az elnököt lehet szeretni vagy nem szeretni, a politikai rendszerével lehet szimpatizálni vagy nem szimpatizálni, de egy dolog biztos: nekünk egy stabil Törökországra van szükségünk, amely megvéd bennünket az ellenőrizetlen feláramlástól, a migránstömegekkel szemben. Ugyanezt tudjuk elmondani Izraelről. Ha nincs Izrael, akkor létrejön az a radikális muszlim földrajzi terület, amelyről csak fenyegetést várhat Európa. Tehát nekünk az az érdekünk, hogy ezek az országok stabilak maradjanak, stabil politikai rendszerük és politikai vezetésük, vezetőik legyenek”.

A magyar nemcsak határőr-szerepben, de egyenesen európai sorsmeghatározó mivoltában tervezi a jövőt. Szemben Sorossal, meg Európával – de érdekében…!

„Ebből pedig egyetlen következtetés adódik Európa számára. Egy ilyen bonyolult és változó nemzetközi helyzetben nem élhetünk tovább úgy, ahogy eddig éltünk. Lehetetlen, hogy Európa ne tudja biztosítani saját maga számára a saját védelméhez szükséges erőt. Nem élhetünk folyamatosan az amerikaiak pénzén és az amerikaiak biztonsági ernyője alatt. Jó, ha itt vannak, szükségünk van rá, kell a NATO, de Európának rendelkeznie kell saját önvédelmi képességgel, ezért szükségünk lesz európai haderőre. A pénzügyi alapok megvannak, a technológiai alapok megvannak, csak a politikai elszántság hiányzik. Ezt kell megteremtenünk a következő időszakban. /…/ És végül Európáról szeretnék szólni néhány szót. Ez a legrázósabb útszakasz, az öveket kérjük becsatolni. Azt tudom mondani, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a következő évre gondolva, ha ránézünk Európára, hogy Európa valaha egy nagy civilizáció volt. Európa valaha egy világformáló erőközpont volt. Azért volt ez így, mert mert gondolkodni, mert cselekedni, bátor volt, és nagy dolgokra vállalkozott. Ha szellemi távlatból nézünk egy-egy civilizációra, akkor azt a megállapítást tehetjük, ennek megvan a maga irodalma, hogy négy dologból épülnek fel a civilizációk. A civilizációk szellemi természetű dolgok. Felépülnek a vallás szelleméből, az alkotóművészet szelleméből, a kutatás szelleméből és az üzleti vállalkozás szelleméből. Ebből tud felépülni egy civilizáció. Ha a mi Európánkra pillantunk, akkor azt látjuk a vallás szelleme tekintetében, hogy a keresztény alapokat megtagadta. Az alkotóművészet szelleme tekintetében azt látjuk, hogy cenzúra van, és politikai korrektséget kényszerítenek ránk. A kutatás szelleme szempontjából azt mondhatjuk a mi Európánkról, hogy elénk lépett az USA és lassan Kína is. Az üzleti vállalkozás szelleme tekintetében pedig azt mondhatjuk Európáról, hogy az üzleti vállalkozás szelleme helyett a bürokrácia szelleme uralja ma Brüsszelt és a gazdasági szabályozásokat. Ezek a folyamatok, tisztelt Hölgyeim és Uraim, régebben kezdődtek, de a 2008-as gazdasági válság hátterén mutatkoztak meg élesen”.

A többes számú egyes szám („szükségünk lesz”, „azt a választ adhatjuk, én legalábbis ott keresem a választ”, stb.), és a személyesre fogalmazott univerzális tartalom („az illiberalizmusra kell valamit mondanom”) nemcsak retorikai, hanem szimbolikus politikai értelemben is vállalt Európa-ellenességet deklarál, ráadásul ott, ahol a magyarországi magyarok kivándorlási/migrációs arányához képest is jóval többen tudják családtagjaikat a „nyugatabbra” eső munkaerőpiacon…:

„Erre azt a választ adhatjuk, én legalábbis ott keresem a választ, hogy először is megtagadta a gyökereit, és egy keresztény alapokon nyugvó Európa helyett a nyílt társadalom Európáját építi. A keresztény Európában a munkának becsülete volt, az embernek méltósága volt, a férfi és a nő egyenlő volt, a család a nemzet alapja volt, a nemzet Európa alapja volt, az államok pedig garantálták a biztonságot. A mai nyílt társadalom Európájában nincsenek határok, az európai emberek lecserélhetőek bevándorlókra, a család tetszés szerint variálható együttélési formákká vált, a nemzet, a nemzeti öntudat és nemzeti érzés negatív és meghaladandónak minősül és az állam többé nem garantálja a biztonságot Európában. A liberális Európában európainak lenni valójában nem jelent semmit, nincs ennek iránya, ez csak egy tartalom nélküli forma. Ráadásul, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a liberális demokrácia átfejlődött, most teszek eleget Tőkés László provokációinak, hogy az illiberalizmusra kell valamit mondanom, tehát ráadásul a liberális demokrácia átfejlődött liberális nem-demokráciává. Nyugaton az a helyzet, hogy liberalizmus van, demokrácia meg nincsen”.

A záró üzenet, mely a kereszténydemokrácia új értelmezésébe és sajátlagos definíciójába fut bele, egyszerre kínál új felfogást a kereszténység univerzalizmusának átértelmezésében, s egy továbbit a demokrácia (ide kötőjellel kapcsolt, de totálisan félremagyarázott) felfogását illetően:

„A demokrácia hiányát azzal az érvünkkel tudjuk alátámasztani, hogy Nyugat-Európában általánossá vált a szólásszabadság korlátozása és a cenzúra. A liberális elit számára kellemetlen híreket az államok vezetői és a technológiai óriások közösen ellenőrzik. Ha ezt valaki nem hiszi, akkor menjen fel ezekre a honlapokra, menjen fel a szociális média hálójára, és nézze meg, milyen agyafúrt, ravasz eszközökkel törlik a migránsokról, a bevándorlókról meg ebben a témakörben keletkezett negatív hírekről szóló hozzáférési lehetőségeket, és hogyan zárják el az európai polgárokat attól, hogy szembesüljenek a valósággal. A liberális koncepció a véleményszabadságról oda fejlődött, hogy a liberálisok a vélemények különbözőségét fontosnak tartják egész addig, amíg megdöbbenve nem érzékelik, hogy léteznek más vélemények is. A liberális sajtószabadság emlékeztet bennünket a régi szovjet viccre, ami úgy hangzik, hogy bárhogy is rakom össze a bicikligyár termékét, mindig gépfegyver lesz belőle. Ezt a liberális sajtószabadságot akárhogy rakom össze, a végén cenzúra lesz belőle és politikai korrektség.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez a diagnózis, amit tudok Önöknek adni. Nézzük, hogy miben reménykedhetünk ezek után, mit kell csinálnunk, mit lehet tennünk? Én azt tanácsolom mindannyiunknak, kedves Barátaim, hogy összpontosítsuk minden erőnket a 2019-es európai választásra. Bizonyára sokan vannak itt, akik emlékeznek rá, hogy az ötévente tartandó európai választásokat általában kézlegyintésekkel szokták, szoktuk elintézni, nem igazán érezzük át, hogy döntő jelentősége volna. Ideidézem azt is, hogy az európai elitek pedig rendszeresen panaszkodni szoktak, hogy milyen kár, hogy minden európai választás valójában nemzeti ügyekről szóló választás, és nincs egy téma, ami egy nagy összeurópai kérdés lenne, és ebben dönthetnének közösen az európai polgárok. Jelentem, az a helyzet véget ért, van összeurópai komoly kérdés, amiről eddig Magyarországot leszámítva sehol sem kérdezték meg az embereket, nálunk volt egy bevándorlásról szóló népszavazás. Itt az ideje, hogy az európai választás valóban egy nagy, komoly, közös európai kérdésről, a bevándorlásról szóljon, az ehhez kapcsolódó jövőről szóljon, és ezért javaslom is, hogy minden erőnket a következő évben erre a nagy és döntő jelentőségű választásra összpontosítsuk. Ha a bevándorlásról dönt Európa, akkor persze arról is dönt, amit úgy nevezünk, hogy európai elit, választ ad arra a kérdésre, hogy jól kezelte-e a bevándorlást az európai elit? Az európai elit láthatóan ideges. Ideges, mert az előttünk álló európai választás révén, annak esetleges, mi ízlésünk szerint kedvező eredménye miatt Európa nagy ívű átalakítása, amit mi csak Soros-tervnek nevezünk, elakadhat. A nagy cél, hogy Európát átalakítsák, és Európát átléptessék a kereszténység utáni korba, és Európát átléptessék a nemzetek utáni korszakba, ez a folyamat az európai választásokon elakadhat, tisztelt Hölgyeim és Uraim, és nekünk elemi érdekünk, hogy meg is akasszuk”.

Közbevetőleg persze egy kis migráncsozás mellett egy fölöttébb szükséges muszlimozás is kijár… Sőt: a kisebbségi (tíz százalékos küszöb vízióját a száz százalékra fölnagyítva), az európai históriát a keresztények és a liberálisok csatájára redukálva mintegy „megoldóképletet” is ad a válság élményére:

„Az ellenfeleink nagyon közel járnak a sikerhez. Nem is érzékeljük, hogy milyen közel. És nem is érzékeljük, hogy milyen jelentősége van ennek a ténynek. Hosszas magyarázatok nélkül csak egy rövid kitekintést akarok adni. Ha visszagondolnak az európai demokrácia elmúlt száz-egynéhány évére, akkor felfedezhetik azt a szerkezetet, hogy Európában lényegében a keresztény tradíciókon belül megmaradt alapokon szerveződő közösségek, mondjuk, hogy kereszténydemokrata pártok és ezt a hagyományt vitató, abból kilépő közösségek szervezetei, nevezzük őket baloldali, liberális pártoknak, versenye döntötte el. Európa úgy haladt, hogy ez a két erő versengett egymással, hol az egyik, hol a másik volt felül. Ez a verseny jótékony hatású is volt, energiákat, szellemi erőt is felszabadított. Tulajdonképpen ez a versenyfutás garantálta Európa fejlődését. Ez egyszerre volt politikai és szellemi versengés. Ez volt eddig Európa. Ez volt az európai politika, így dőltek el a hatalmi kérdések Európában. De, kedves Barátaim, ha beáll az a helyzet, hogy egy-egy országban lesz tíz százalékot elérő vagy meghaladó muszlim népesség, amelyről biztosan tudhatjuk, hogy keresztény pártra sosem fog szavazni, és ezt hozzáadjuk a keresztény hagyományokat elhagyó európai őslakosokhoz, akkor azt kell mondanom, hogyha így áll fel majd a helyzet, keresztény alapokon választást nyerni Európában többé nem lehet, és a keresztény tradíciót őrző csoportok és hagyomány kiszorul a hatalmi térből, és nélküle fognak dönteni Európa jövőjéről. Ez itt a helyzet, és ez itt a cél, és ilyen közel vagyunk ehhez, hogy ez bekövetkezzen, tisztelt Hölgyeim és Uraim! /…/ Ezért döntő jelentőségű az előttünk álló választás, ezen a választáson meg kell mutatnunk, hogy a liberális demokráciának van alternatívája, ezt úgy hívják, hogy kereszténydemokrácia, és a liberális elitet le lehet váltani egy kereszténydemokrata elitre… /…/ Tehát a kereszténység nem a nemzetek felszámolása útján akar eljutni az egyetemességhez, hanem a nemzetek megőrzésén keresztül. És ilyenek a hitbéli közösségeink is, ezeket mind védeni és erősíteni kell. Ez a dolga a kereszténydemokráciának, és nem a hitelvek megvédése”.

Ezt eddig nem tudtuk. Vatikán sem tudta, Adenauer sem, Merkel sem, de még a nagyorosz pátriárka sem. De még mi is csak megpróbáljuk átlátni, ami nem garantált siker, de meglátni és megtervezni egyazon lélekmérnökségen szokás Európa eme féltekén…

„Itt lóg, himbálódzik az orrunk előtt egy csali. Ez pedig az a mondat, hogy valójában a kereszténydemokrácia is lehet liberális. Javaslom, hogy ne kapkodjunk, nehogy véletlenül horogra akadjunk, mert ha ezt elfogadjuk, akkor az a harc, küzdelem, amit eddig folytattunk, elveszíti az értelmét, és akkor hiába dolgoztunk. Mondjuk ki nyugodtan, hogy a kereszténydemokrácia nem liberális. A liberális demokrácia az liberális, a kereszténydemokrácia per definitionem nem liberális, ha úgy tetszik, illiberális. És ezt néhány fontos ügyben, mondjuk, három nagy ügyben konkrétan is meg tudjuk fogalmazni. A liberális demokrácia a multikulti mellett áll, a kereszténydemokrácia pedig elsőbbséget ad a keresztény kultúrának, ami egy illiberális gondolat. A liberális demokrácia bevándorláspárti, a kereszténydemokrácia bevándorlás-ellenes, ami echte illiberális gondolat. És a liberális demokrácia a variálható családmodellek pártján áll, a kereszténydemokrácia pedig a keresztény családmodell alapján áll, ami szintén egy illiberális gondolat”.

Ami lényeges mindezen nyomán, az a nemzedékváltás ténye-szüksége-kényszere.

„Nagy pillanat előtt állunk, meglátjuk, bekövetkezik-e. Az esély itt van. Nem egyszerűen a liberális demokráciának, az arra felépült liberális nem demokratikus rendszernek mondhatunk búcsút a következő év májusában, hanem a ’68-as elitnek is úgy, ahogy van. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ha a ’68-as elit megy, akkor már csak egyetlen egy kérdésre kell válaszolnunk, hogy ki jön? És erre azt a szerény választ kell adni, hogy mi jövünk. Higgadtan, nyugodtan, visszafogottan azt kell mondanunk, hogy jönnek a ’90-esek a ’68-asok helyett. Az antikommunista, keresztény elkötelezettségű, nemzeti érzelmű nemzedék következik most az európai politikában. 30 éve még azt gondoltuk, hogy Európa a jövőnk, ma pedig azt gondoljunk, mi vagyunk Európa jövője. Hajrá!”.

Rövid háromnegyed órán belül a nemzetegyesítésből a nemzetépítésbe, a partnerségből a meghatározó szerepünkbe, s mások tutyisága ellenében saját definíciónk Európára oktrojálása zajlik le.⁴ A despotikus elgondolás szembeállítása az áldozati szereptudattal, a kisajátított ’56, a félretolt Nagy Imre, a restaurált Kossuth tér, a rendreutasított Nyugat, a „visszakaptuk a Hír tv-t” rablópandúr öröme, no meg a kormányszócsőként működő sajtótermékek nyílt és harsány antiszemitizmusa/rasszizmusa mi másra is adna „felhatalmazást”, mint egy új KORSZAK kialakítására. Volt már ilyen, nem is túl tartós sikerrel. De az mégis a modernitás hatása lehet, hogy „korszakot” nem a történeti időben visszatekintve határozunk meg, hanem mindjárt előre is, saját dátumként 2030 már sejlik a ködben.⁵ Addigra az új és letűnt európaiság lehetőleg minden nyomának illendőképpen el kell takarítódnia, „most MI jövünk!” alaphangsúllyal fedezve a szükséges hátteret...

A történelmi determinizmus mintegy előre vetített verziója pedig a Thomas Mann által megjelenített „tragikus úti élmény” rémképével rímel. Egyúttal a modern, rendszermenedzselés-szemléletű Új Korszakra visszatekintés majdani előképével kiegészülve: „A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője…”

1 Thomas Mann: Marion és a varázsló. Elérhető itt: mek.oszk.hu/00400/00438/00438.htm

2 https://youtu.be/Uv296YIcfqg ; http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/beszedek-publikaciok-interjuk/orban-viktor-beszede-a-xxix-balvanyosi-nyari-szabadegyetem-es-diaktaborban

3 Megjegyzés: azóta háromszoros erővel indult útjára a nemzeti kadétképzés – közlik a mai sajtóhírek.

4 Ennek mintegy mai illusztrációja a „Kárpátalja fejlesztéséért felelős miniszteri biztos” kinevezése is, melyet a helyiek kicsit ódzkodva fogadtak, némiképpen belépési tilalommal díjazva az ötletet… De bizonnyal soron van erdélyi térségeink megmódosításáért felelős tisztségek kiosztása is…, kérdés persze, milyen térfelosztásban gondolkodik majd az új közép-európai királyi többség.

5 Talán megfontolásra érdemes Gábor György e vallásfilozófiai és értelmiségi ideológia-történeti reflexiója a „korszak-építés” témaköréről (lásd: Klubrádió, 2018. augusztus 5. http://www.klubradio.hu/klubmp3/archiv/20180805/klub20180805-005846.mp3

http://www.klubradio.hu/klubmp3/archiv/20180805/klub20180805-012845.mp3), valamint Szigethy Gábor történeti esszéje az egységesnek képzelt XVI. századi új Itália vízióját hordozó Machiavelli Fejedelmének historikumát: A machiavellizmus. Magvető, Budapest, 1977.