Széljegyzetek a Második Nemzetközi Imagológiai Konferenciáról

Másodszor ültek össze Csíkszeredában magyar és román szakemberek, mindenek előtt egyetemi oktatók, hogy a Magyarok a román irodalomban - románok a magyar irodalomban témakörben ismét tükröt tartsanak egyik a másiknak. Az első, 2007-es próbálkozás valamivel nagyobb szabásúra, ám protokollárisabbra sikerült, az április 24-i rendezvény ehhez képest bensőségesebb, elmélyültebb és céltudatosabb volt, ami e föltétlen folytatásra „ítélt”, hasznos rendezvény hozamát illeti - vélekedett az eseményről a szervezők nevében dr. Balázs Lajos kari kancellár. Mind a román, mind a magyar előadók eleve adott nyitottsága lehetővé tette, hogy az együttélésünk és egymásrautaltságunk mindennapi tapasztalatai szerencsésen kiegészüljenek olyan irodalmi példákkal, kapcsolatokkal és vonatkozásokkal, melyek a közös érintkezési pontok, illetve a különbözőségek taglalásában nem söpörték szőnyeg alá az ún. „kényes” témákat sem.

Dr. Kövecses Zoltán (ELTE) Jelentés, kultúra, humor c. előadása az emberi szóértés, a vita, az értelmes párbeszéd és megértés kognitív feltételeit és technikáit érintette egy szellemes vicc boncolgatása kapcsán. Nyilvánvaló következtetése, amely a konferencia munkálataiban a kovász szerepét töltötte be, hogy az értelmes vitához elengedhetetlen a fogalmi síkok összehangolása, hogy a felek igényeljék az egymás gondolatmenetébe való kölcsönös átjárást és akarjanak következetesen arról beszélni, amiről a másik. Ugyanakkor a tisztázásokat nem a párbajszerű konfrontációk, a hitviták, hanem a közös tárgy építő megközelítése formájában képzeljék el.

A közös gondolkodás, élettapasztalat és determináltság meglétét bontotta ki folklór-gyökerű tanulmányával dr. Breaz Mircea-Constantin (Kolozsvári Babeş-Bolyai). A román és magyar közmondások gyermeki világképe című dolgozata egy, a jövőben kiteljesítésre érdemes kutatás első lépése, amelyben most már a kellő árnyalás végett a közös jegyeken túl a különbözőségek, a sajátosságok kódjait is érdemes megkeresni.

Látszólag ugyanaz a tárgy foglalkoztatta dr. Bucur Nicolaét és dr. Bíró Bélát (mindketten a Sapientia EMTE, Csíkszereda oktatói): Octavian Goga sajátos hazafiságának ellentmondásossága, illetve Goga és Ady Endre pengeélességű vitája az antiszemitizmusról és a román-magyar közeledés esélyeiről. Ám a két előadás, anélkül, hogy homlokegyenest ellentmondott volna egymásnak, ugyanannak a jelenségnek, alkotónak és szellemi közegnek a más-más szemszögű vizsgálatát és értelmezését végezte el, kitágítva és érvényesítve így a fokozott kritikai szellemet.

XVIII-XIX. századi irodalmi „átjárók” alkotástörténeti, illetve kanonizációs vonatkozásaiban hozott újat dr. Egyed Emese (Kolozsvári Babeş-Bolyai) és dr. Tapodi Zsuzsa (Sapientia EMTE, Csíkszereda). Az előbbi a partiumi Barcsay Ábrahám román leányvásárt ábrázoló verses élőképének gyökereit és élményeit boncolgatta, míg az utóbbi egy Gyulai Pál regény szereplőinek etnikai jellegzeteségeiben kutatja föl az írói hitelesség és a kor elvárásainak az ötvöződését, összevetve a teljesítményt Jókai Mór hasonló, ám erőteljesen idealizáló románság-képével.

Újabb szerencsés párhuzamosság és kölcsönös kiteljesítés jegyében születtek meg a dr. Papp Kincses Emese (Sapientia EMTE, Csíkszereda) Illúzió és időszerűség. Kánon és kanonizáció Kós Károly transzszilvanizmusában, illetve a Nagy Imola (Sapientia EMTE, Marosvásárhely) Magyar transzszilvanizmus, román transzszilvanizmus című dolgozatai, amelyek szinte modellszerűen igazolták a román-magyar párbeszédben mindmáig tisztázatlan, ellentmondásos és kölcsönös félreértésekre okot adó vádaskodások manipulációs célzatú felhasználását. Az erdélyiség kérdése, mint kiderült, már a huszadik század elején ugyanúgy foglalkoztatja - időnként a sajátos történelmi helyzetből fakadó, változó intenzitással - a magyar és a román szellemiséget, de míg a saját erdélyiséget mindegyik dicséretesnek a tartja, a másikét nacionalistának, kártékonynak bélyegzi. Pedig - mutatnak rá a dolgozat szerzői - a Kós-féle transzszilvanista eszmék már a korszerű értelemben vett európaiság eszményeit vetítik előre.

A záró elmélkedés, mintegy a nyitó előadásra rímelve, dr. Bakó Rozália (Sapientia EMTE, Csíkszereda) tűnődéseit emelte a résztvevők figyelmébe (Párhuzamos identitások a virtuális térben), és egy magyar, illetve román nyelven vezetett, majdnem azonos tartalmú internetes blog eltérő visszhangjának és stílusbeli különbségeinek elemzését tartotta érdekesnek egy, a hagyományos olvasmányoktól eltérő kommunikációs mezőben.

A jelek szerint, a Sapientia csíkszeredai egysége által rendezett és folytatásra váró imagológiai konferencia bár szükségesnek tartotta, nem tudta igazán megnyerni az ügynek a román-magyar kultúrkör átjárhatóságát előmozdító írók, műfordítók, újságírók érdeklődését, s úgy tűnik, a folytatással oktatói környezetben próbálja majd tovább mélyíteni a már felvetett kérdéseket. Ehhez viszont joggal elvárható, hogy a román résztvevők körében is növekedjen azok aránya, akik legalább olyan otthonosak a magyar kultúrában és nyelvben, akár a magyar oktatók a románban. A kolozsvári vendégek javaslatára, a rendezvény hatósugarának növelése végett, a diákkutatók bevonásával eredményesen meg lehetne hosszabbítani a román-magyar „átjáró” tartós, minden irányú működésének vizsgálatát, elősegítését.

Forrás: ÚMSZ.Színkép, 2009. május 9-10., 2. old.

(PS.)

Ez a bejegyzés tulajdonképpen az Új Magyar Szó Színkép mellékletének szánt hivatalos beszámoló, ami ki tudja, mikor jelenik majd meg, a közelgő munkaszüneti napok (május 1) miatti zűrzavarban. De addig itt jó helyen van, éppen csak az a gond, hogy a kimért, szalonképes fogalmazás nem képes minden szükséges hangsúlyt kellően nyomatékosítani, ezért alább elmenne néhány keresetlen szó.

A konferencia ott sántít, hogy bár szinte egyedülálló a román-magyar nyelvterületen, képtelen megteremteni magának az ehhez szükséges aurát és a kellő kisugárzást. (No jó, ez is selyempapírba csomagolt fogalmazás, de hát mit tegyek, ha nem akarok indokolatlanul megsérteni senkit?)

A következő sántasága az, hogy eddig még nem sikerült megteremteni azt a természetes közeget, amelyben a kétnyelvűség mindkét irányban zökkenőmentesen működik. Ez nem csupán a konferencián való kommunikációban jelent akadályt és nem csak a rendezvény homlokterébe állított eszmények tekintetében szépséghiba, hanem a kutatásban magában is. Igenis, mind a magyar, mind a román előadóknak otthonosan kell mozogniuk a magyar és a román kultúrában - ez a minimum! Az a tanár pedig, akik a román és magyar közmondások egymásra hatását vizsgálja és nem tud magyarul, az igazából semmiféle pertinens, továbbmutató következtetést nem képes megfogalmazni, azon kívül, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja...”

Valahogy meg kellene lódítani ezt a jó irányba mutató szekerecskét, bár tudom, hogy a mai helyzetben ennek az esélyei minimálisak; senki se figyel ma szellemi közeledésünk imperatívuszaira, amikor mindenki a saját irháját próbálja menteni... S most ráadásnak ez a disznóktól elkapott influenza, amit, köszönjük szépen, megkapunk tőlük, aztán immár nélkülük egymásnak tovább adjuk... Együttműködésre kötelezne, de a dagadó pánik miatt nem igazán az összefogásra, annál inkább a széttartásra fogja sarkallni az emberiséget...