Előadástól kötetválogatásig

Fél évvel ezelőtt, október elején tartott előadást Budapesten a 95 éves Randolph L. Braham professzor A magyarországi holokauszt bonctani elemzése címmel. A megfogalmazás kissé „amerikaiasra” hangolt, ám véletlenek nincsenek. Az ötvenes évek elejétől a City College of New Yorkba, a „proletárok Harvardjára” vették fel, később itt lett a politológia professzora. 1992-ben az összehasonlító politológia professzoraként vonult nyugállományba. Az 1981-ben megjelent Politics of Genocide (A népirtás politikája) című monográfiája a legismertebb szakirodalom a kelet-közép-európai história kies könyvespolcán.

Idén április 19.-én Budapesten a Raoul Wallenberg Egyesület és Alapítvány Ember Mária-díját ketten kaphatták meg: Hardi Titusz a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója és Randolph L. Braham, USA-ban élő történész professzor. Utóbbi csak video-üzenetben küldhette el laudációját, de ez sem volt csekélyebb, mint korábbi összegzéseinek, egész életén át tartó kutatómunkájának és a mai helyzetről formálható véleményének rövid, ám annál tanulságosabb foglalata. (Bővebben lásd: http://www.wallenbergegyesulet.hu/)

A hallgatás összeesküvése

„Bukarestben születtem, 1922. december 20-án, eredetileg Ábrahám Adolfnak hívtak. Az észak-erdélyi Désen nőttem fel, jó képességű gyerek voltam, a nyelvek csak úgy ragadtak rám. Apám úgy vélte, hogy az antiszemita Romániában egy ortodox zsidó család fiának értelmiségi pályán nem sok esélye lehet, ezért kitanultam az asztalos szakmát is. Észak-Erdély 1940-ben, az úgynevezett második bécsi döntéssel visszakerült Magyarországhoz, én pedig 74 éve, 1943. október 4-én bevonultam munkaszolgálatra. Hamarosan a keleti frontra került a századunk, lövészárkokat, tankcsapdákat ástunk. 1944. december végén néhány társammal sikerült megszöknünk. Tíz napig borzalmas körülmények között bujkáltunk, végül egy orosz-román katonai egység szabadított fel minket. Szerencsém volt, egy jiddisül is beszélő orosz zsidó katonatiszt segítségével sikerült megszöknöm a Vörös Hadsereg hadifogolytáborából. Még biztatott is minket, hogy csak bátran szökjünk meg mi, sokat szenvedett zsidók. Megfogadtuk a tanácsát, és sejtettük, hogy majd helyettünk magyar civileket fog hadifogolyként elszállíttatni... 1945 januárjában jutottam vissza Désre, ahol csak romokat találtam. Barátaimat, rokonaimat, szüleimet megölték, elpusztították, a zsidók házait kifosztották. Egyedül bolyongtam, elveszetten a romok között. 1944 tavaszán a dési gettóba 3700 helyi zsidó mellett még 4100 környékbeli zsidót is bezsúfoltak, valamennyiüket Auschwitz-Birkenauba deportálták. Alig néhányan élték túl a haláltábort, köztük volt a nővérem is… Már kamaszként arra vágytam, hogy eljussak Amerikába. Folyton arról álmodtam, hogy egyszer eljutok a filmekben látott csodálatos országba. Jelentkeztem az amerikai követségen, beadtam a kivándorlási kérelmet. Megint szerencsém volt, a németországi amerikai megszállási zóna egyik tisztjével találkoztam Désen, ő is a rokonait kereste. Lehülyézett, és azt mondta, hogy akár még évekig várhatok, míg innen kikerülök Amerikába. Javasolta, hogy próbáljak eljutni a németországi amerikai megszállási övezetbe. Hat vagy hét határon szöktem át, míg végül München közelében egy amerikai katonai táborban befogadtak, kaptam egyenruhát, még egy jeepet is. Jó hasznát vettem a német, román, jiddis, francia, angol, magyar nyelvtudásomnak. Amerikai fizetést kaptam, először ittam Coca-Colát, szívtam amerikai cigarettát, úgy éreztem magam, mint a paradicsomban…” – összegezte egy hosszabbnak tetsző életút-interjúban budapesti látogatása alkalmával (Népszava, 2017. okt. 9.)

Alapvéleményeként úgy összegzi: a magyarok, ellentétben a németekkel, soha nem mertek szembenézni saját bűneikkel. S ezt mint „ítéletet”, korszakos megfontolást is hivatkozhatjuk, de még árnyaltabb a kép, ha röviden végig tekintünk – a professzor úrnak nem a jelentősebb, csak az utóbbi időkben megjelent munkáiból kiemelhető válogatáson. Magyarul is megjelent monográfiái oly számosak, hogy még címlista sem férne el ezen az oldalon. S mert e „hallgatás hadművelet”, a vészkorszak históriája most nemcsak a folytonos idézések homlokterében áll, de a történész-szakmai viták kereszttüzében ugyancsak, talán érdemes magyarul is hozzáférhető munkáinak egyik legkövetkezetesebb kiadójától, a Múlt és Jövőtől hivatkoznunk némi mutatványra. Persze, nem illendően részletes, csupán „lapozgatva szemléző” összegzésben, lévén szó négyszáz oldalas könyvekről…

Randolph L. Braham szerkesztésében: Tanulmányok a holokausztról, VI. (2014)

A tanulmánykötet Nagyi Enikő Orsolya írásával kezdődik: mit tudhatott az észak-erdélyi magyar lakosság a zsidóellenes intézkedésekről az észak-erdélyi sajtó 1940-1944 közötti cikkeiből, a holokauszt előtti világból. Ádám István Pál a magyar hétköznapokban a házmesterek szerepét tekinti át feljelentők és embermentők jellemrajzaiban, Baki Attila az 1938 utáni Bars és Hont vármegyei történéseket, Randolph L. Braham az észak-erdélyi holokausztot, Bársony Péter a holokausztban megölt magyar muzsikusok és zeneszerzők számbavételét végzi el, Pap Eliza a kiskunmajsai zsidók históriáját dolgozza fel, s a kötet záró fejezetében Sulyok Izabella a szombathelyi csendőrkerületben lezajlott népbírósági perekkel kezdi a holokauszt utáni időszak tájrajzát, Végső István a főispánok tetemrehívását tárja fel, Randolph L. Braham pedig A magyarországi holokauszt bonctani vizsgálata: az okok egy lehetséges magyarázata címen összegzi a „végső megoldás” felé vezető történeti út állomásait, a „zsidókérdés” monarchikus, horthysta, kamenyec-podolszkiji, novi sadi, és sonderkommandós változatait.

„A Randolph L. Braham szerkesztésében megjelenő sorozat e kötete is a New York-i City University Graduate Center keretében működő J. & O. Winter Fund és a budapesti Múlt és Jövő Kiadó közös kiadványa. A kötet valamennyi tanulmánya – a szerkesztő két írásának kivételével – a Winter Fund ösztöndíjasainak munkája. Az elsődleges forrásokon alapuló kutatások eredményeit közlő tanulmányokat gazdag jegyzetanyag, térképek, fénykép- és dokumentum-mellékletek, valamint bibliográfiák egészítik ki. Ezáltal az érdeklődő laikusok számára ugyanúgy hasznos ismeretekkel szolgál, mint a téma szakértőinek” – szól a kiadó ajánlása. Roppant visszafogott, szinte csak adatszerű, ami ekként összefoglalható. Az írásokban természetesen a jók és rosszak, esendők és gyalázatosak, kegyetlenek és ostobák, némák és vakok ugyanúgy látlelet részesei, mint a reménytelenek, gyávák, megalkuvók, keresztények és zsidók, kiegyezők és menekülők. Könnyű papírra nyomott, tiszta tipográfiájú, visszafogottan virazsírozott küllemű kötet…, súlya nem a négyszázhatvan oldal, hanem a megnevezett és eltűnt szereplők százezreinek emlékében, a soá képtelenségében van.

Csöppet sem kegyeletesebb, semmivel sem „könnyebb” a következő kötet:

Randolph L. Braham szerkesztésében: Tanulmányok a holokausztról, VII. (2016)

Randolph L. Braham bevezetőjében s a kötet hármas tagolásában mutatkozó következetesség ismét holokauszt előtti, alatti és utáni időszakokat feldolgozva kínálja anyagát, egy holokausztkutatással a világban ma foglalkozó új tudósnemzedék tagjaitól és útmutató elődeiktől: Békés Vera és R. L. Braham nem ez a generáció, de hatásuk jelen van a fiatalabbak körében is. Jakab Attila vallástörténész a zsidóellenes törvények 1938-42 közötti időszakáról a keresztény médiában megjelenő dokumentumokat elemzi, Nagy Enikő Orsolya a dési sajtóban leli fel 1940 és 1944 között az antiszemitizmus és híveinek jelenlétét. Ungváry Krisztián a német háttér és a magyar hajlandóságok „mesterterveit” tárja fel az el-nem-vesztett szuverenitás jegyében (mely mentséget a holokauszt-vitatók és felelősség-hárítók nemcsak politikai publicisztikában, de a „megszállási emlékmű” Szabadság-téri szimbolikájában is meglelni próbálnak), s bizonyítja a nyilvánvaló politikai döntések mechanizmusainak mögöttes okait. Regina Fritz a magyar gettók mindennapi életébe vezet tanulmányával, Gellért Ádám az 1944-es kassai deportálások főszereplői felé tájékozódik, Pap Eliza ezúttal a keceli zsidóság holokauszt-történetét világítja meg levéltári és helytörténeti kutatások meg interjúk alapján egészen a deportálás és a kevés hazatérő utólagos sorsával illusztrálva e korszak nagytáji természetrajzát. A holokauszt-túlélők ellenállóképességének és sérülékenységének pszichológiai, trauma-feldolgozási és megküzdési stratégiáit Békés Vera és John Christopher Perry súlyos tanulmánya követi nyomon narratívák és szakirodalmi források alapján, Dunai Andrea pedig a törvénytelen kényszer hatására 1944 tavaszán személyes értékeiktől megvált, kifosztott, kötelezően bejelentett vagyonukat beszolgáltató vagy elrejtő családok veszteségeit, műtárgyaik elhurcolásának akkori körülményeit, majd a kevés túlélő restitúciós igényének boldogtalan utótörténetét illusztrálja alapos dokumentációval.

A kötet címlapján az elemeire tört hétkarú menóra nemcsak ez utóbbi értékfosztást, hanem a magyar zsidóság állampolgári, emberi, létezéshez való jogát is vitató korszak otrombaságának, gyalázatának, pusztító kíméletlenségének mintegy örök jelképét is tükrözi. Talán a reménytelenség reményének megléte az, ami szimbolikusan a megőrzést még tükrözheti… – ma még lehet (talán, s ameddig lehet) könyvet kiadni a holokauszt bűnéről. Annak, aki a szembenézést még mindig leplezni hajlamos, legyen az udvari történetírói, elvadult csahos, flegma vagy tudatlanul indulatos, innen (a 370-ből) akár egyetlen oldalon is cáfolatát találhatja önnön értelmetlenségének. De annak, ami százezrek és milliók élményvilága volt nemcsak 1944-ben, de előtte s utána is, egyetlen napja is túl sok lenne… Bárkinek, aki ezt legalább megértéssel fogadná, legalább egy kötetnyi lehetne a polcán ebből a sorozatból…!

Értékek mentése és mentések értéke, a látás igazsága és az igazság látása egyaránt meghatározó tartalma a

Tanulmányok a holokausztról, VIII. Szerkesztette Randolph L. Braham

című 335 oldalas kötetnek. Ez a (2017-es) kiadvány ezúttal nem a fejezetekbe tagolt történeti „előtt-közben-után” dinamikát követi csupán, hanem azokat a „kontextusokat”, térbeli és időbeli összefüggéseket inkább, melyek között maga a holokauszt eseménysora elhelyezhető, értelmezhető, s főként a helyiek perspektívájában mutatkozik meg. Ilyen példaképpen a tanulmánykötet bevezető írása az észak-erdélyi Román Ortodox Egyház 1940 és 1944 közötti magatartásáról (Lakatos Artur Lóránt szemléző áttekintésével a kolozsvári egyházi levéltár anyaga alapján), vagy Lővy Dániel faji törvények kolozsvári szenvedő alanyainak tanúságtételeit összegző írása magyar-román-német-francia-angol memoárok alapján. Molnár Judit szegedi kutató írása a déli határsáv „zsidóktól történő megtisztítása”, gettókba zárása és elhurcolása ugyanúgy csendőrségi dokumentumokra és tanúvallomásokra épül, mint Tóth Vilmos tanár ecsédi helytörténeti áttekintése a Hatvan melletti település életútjairól, zsidómentő és a történésekre emlékező kortanúk vallomásaiból, a korábbi asszimilációról és a jeles helyi személyiségek sorsáról. Ungváry Krisztián itt is a szaktörténész vita-pozíciójából foglalkozik a háttértörténettel, jelesül a magyar megszálló csapatok szovjetunióbeli kegyetlenkedéseinek „partizán” eseményeiről szól, azokat szemlézve közelebbről, akiknek feladata (mint Nyugati Megszálló Csoport) épp az elfoglalt területek zsidóságának likvidálása volt. A „mindent megpróbáltam…”, hogy a tömeggyilkosságokból kivonjam magam… ürügye és hamis hivatkozása itt is, mint a koncentrációs táborok őreinek, legénységének tettei Huhák Heléna tanulmányában, a tényleges „felszabadulástól” a „fél-szabadságon át” a hazatérésig tartó vészkorszakot jellemző hátországát mutatja be, a túlélői tapasztalatoktól a kapcsolatteremtésen át a hazaszállítás képtelenségeiig, a szétszóródott családokon és a lepusztult otthonokon túl a segítő ismeretlenekig terjedő emlékezeti mezőben. Marczisovszky Anna írása egy rálátás és belátás közötti nézőpont tükre: a látás igazságát, imperatívuszát és Auschwitz igazságát keresi egy francia írónő, Charlotte Delbo irodalmi munkásságában, ahol „az egyetemesség szintjére emelt emberi szenvedés emblematikus és ikonikus traumája” kapcsolódik össze morális-etikai szinten, mint a történelmi igazság egy részigazságának megjelenésmódját, az irodalom előtt/után valóságában a leltár-jellegű emlékállítás és az Auschwitz utáni felelősség alapkérdéseit tükrözve. Ez a terjedelmes dolgozat nemcsak „a napok emlékeit”, hanem mindennemű kollektív erőszak emlékezetbe illesztésének érzelmi kötelezettségét is hangsúlyozza, ahogy kimondva-kimondatlanul a kötet-záró írás ugyancsak: Szécsényi András ebben a hatvanas évek közéleti és tudományos diskurzusaiban, a Kádár-korszak emlékezetpolitikai csatáiban követi nyomon a zsidóság létének tiltását, tudomásulvételét, a zsidókérdés lassú visszaszivárgását a közgondolkodásba, a művészetekbe és identitásokba, egészen az 1989-es fordulatig. A „nagy hallgatás évtizedei” (Komoróczy Géza professzor kifejezésével) és a holokauszt-diskurzus tilalma, mely mentalitástörténeti értelemben is meghatározó korszakot képvisel, a körülírások, elhallgatások, eufemizálások, rejtett beszédmódok és emlékezet-építési kísérletek zűrös koráról szólnak, a szerző interpretációjában is végtelenül izgalmasan…

E kötet, nem különbül, mint a többi, már puszta létében is egyszerre állítás és tagadás, tüntetés és kihívás, számvetés és morális megtisztulás, nemzetpolitikai elszámolás és emlékezetpolitikai csőd megannyi verzióját hordozva. Nem titkoltan, s korántsem rejtetten azt is, hogy Adorno emlékezetes mondásával szemben Auschwitz után is lehessen tanulmányt, emlékeztető szöveget írni anélkül, hogy az barbársághoz vezessen…

Sőt. A gondolatok, emlékek, morális vállalások ideje talán éppen akkor van, amikor még nincs mindenkori vészkorszak. A legnagyobbak jelképes „találkozása” is megtörténhet ilyenkor: a holokauszt-túlélő Ember Mária emlékére 2010-ben alapított díjat kapja a holokauszt-túlélők legnagyobb kelet-európai történetkutatója…, Randolph L. Braham, aki így vélekedik egy emlékezetes interjújában: „A magyar zsidó holokausztért a felelősség 50 százalékban a németeket és 50 százalékban a magyarokat terheli. Aki ezt tagadni próbálja, az meghamisítja a történelmi igazságot. Hiába állítanak fel hazug emlékműveket, mint a Szabadság téren a német megszállási emlékművet, vagy szerveznek Veritas intézeteket és Terror Háza Múzeumokat, az igazság végül győzni fog. Hallottam, hogy a Szabadság téren akarnak majd egy emlékművet állítani a szovjet megszállás áldozatainak is. (Jelen állás szerint az emlékmű Óbudára kerül – a szerk.) Hiába erőlködnek, a holokauszt emlékét, emlékezetét nem lehet eltörölni, meghamisítani. Ezek a történelemhamisító emlékművek, szobrok, hazug emléktáblák el fognak tűnni. 1945 után az országot elárasztották Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Kun Béla, Rákosi Mátyás szobraival. Mára egy sem maradt belőlük. Már Antall József elkezdte, hogy ha már beszélni kell a holokausztról, akkor ne az áldozatokról és az elkövetőkről, hanem főleg és elsősorban az embermentőkről beszéljünk. Mostanra eljutottunk odáig, hogy a jelenlegi miniszterelnök Horthy Miklóst kivételes államférfinak merte nevezni. A magyarok, ellentétben a németekkel, soha nem mertek, nem akartak szembenézni saját múltjukkal, bűneikkel. De az Orbán-féle rezsimek nem tartanak örökké” (http://nepszava.hu/cikk/1142577-randolph-l-braham-orban-rendszere-sem-orok)

E történeti „bonctan” professzora a morbus hungaricus, a jellegzetesen magyar népbetegség föltárásában főszerepet vállaló kutató, a díj-átadóra küldött video-üzenetében is azt üzente: a hallgatás összeesküvése és bűne is addig tart, ameddig a közgondolkodás, az állampolitika, az állampolgárokat egymás ellen nemzeti túlburjánzás nevében megtévesztő és manipuláló kormányzati közöny a végigbeszélés, a beismerés, a megértés ellenében cselekszik folytonosan. De addig is, a reményből marad a legtöbb, hogy ez sem tart örökké…