Egy monográfia értékéről

Van bizonyosság! Bizonnyal kell lennie valahol az értelmezés értelmezéseinek értelmezéseként olyasminek, ami szinte a biztos bizonyosságot adja! Ámde ezt keresnünk kell, s ebből áll maga a bizonyosság ősanyaga, szerkezete, működésmódja is. Olykor pedig vétlen-véletlen rálelünk jól festő, szolid, eszélyes kísérletekre, melyek a siker látszatát keltik, meggyőznek, sőt néha lenyűgöznek is.

Mármost ebbe a körbe merészelném sorolni Bohár András kötetét, melyet az Aktuális avantgárd könyvsorozatban hozott ki a Ráció Kiadó (párban a Magyar Műhely Kiadóval, még 2005-ben). Ez utóbbi időjel is mutatja, nem friss a könyv, nem a minapi könyvpiaci nóvumok közé tolakszik (lásd később „időmoduláció”). De ma már merném kihívóan azt állítani: mert újdonatúj – még nem biztosan jó is. Ám ez esetben ellenkezőleg formálom a szót: már újkorában is új volt, ma meg egyenesen a megtérülő érték, a maradandóság kiemelt polcán a helye. Bohár egyben mint sorozatszerkesztő is jegyzi a szándékot, hogy a megértés- és megismeréstörténet eszköztárával olyasvalakit fogjon közre, kinek elemző értelmezése nem napi rutin, hanem elmélyült átlátás és fókuszált belátások partjai közt vezet közelebb (nem A valóság, hanem) bizonyos valóságok birtokbavételének fikciója felé. A könyv címlapja is vall erről (a tünékeny mélysötétből a megvilágosodó értelmezés felé sodródás, a definitív pontosítás, és az értelmező bizonytalanság magabiztos vállalásának szín- és fogalom-dinamikája) jelenlétéről.

Legyünk „beavatóan” pontosak: Bohár András A megírhatatlan költemény címen adja közre a posztmodern értékek tematikai körén belüli elemzését, alcíme szerint Hermeneutikai kísérletek Cselényi László költészetéről. Maga a sorozat (ez a 16. kötete) is abból indít, hogy a prózai vagy poétika alkotások egy meghatározható alaptrendje a klasszikus interpretációk mentén tematizálható. Van azonban egy viszonylag föltáratlan és megnevezetlen szerzői kör, melynek életművét a komplex feldolgozás a hatvanas évektől napjainkig elhanyagolta, amivel nemcsak mintegy lezárta, de értelmezés-függetlenné, másképp talán „értelmezhetetlenné” is tette, ennek alapján épp a komplexitás igényétől lépett hátrébb. Ezzel mint kényszerű vagy/vagy értelmező móddal szakítva az Aktuális avantgárd nemcsak hiánypótló szerepet vinne, de merészelni próbál lehetséges utakat keresgélni a már akkor is nyitott, ma már avíttosan vállalhatatlan elmaradás bizonyságául szolgáló belátások felé, ekképpen pedig „a kultúrában lejátszódó többszörösen szimmetrikus történések is új megvilágításba kerülhetnek, valamint újabb dialógusok beindítására teremthet esélyt” – szól a kötet sorozat-ismertető hátoldalán.

A filozófus Bohár András mivel éppen a kultúraközvetítés filozófiai, antropológiai, esztétikai és etikai dimenzióit tekinti fő érdeklődési területének, mintegy a „visszavonuló szavak”, az „intermediális művészet”, a „betűcivilizáció szétrobbanása” és hasonló könyves közlések sorozat-piacára hozza azt a „vizuális- és kísérleti költészet, elektrográfia” területet is, melynek keletkezés-, értelmezés- és befogadás-hermeneutikai koncepciói egy egészen releváns, de kihívóan provokatív világot teremtenek. Teremtenek, leírnak, befogadnak és kiválasztanak, értelmeznek és formálnak is persze, ám mindezek között nem tekintik sem evidens rendszernek, sem képtelen vállalásnak a csalafinta árnyalódások befogadásának kísérletét. Az avantgárd recepciója ugyanis nem képtelenség, csak maga is avantgárd talán. Mostani választásáról, kiszemelt alkotója mibenlétéről így ír Bohár a kötet fülszövegében: „A pozsonyi Cselényi Lászlóról szóló könyvem a határokon túli magyar irodalom és kultúra jeles képviselőjének méltatása mellett a kísérletező, új szellemiség befogadását is előmozdíthatja. Az alkotói pálya ívei és törésvonalai okán nem a hagyományos monografikus feldolgozás igénye fogalmazódott meg bennem e kísérletező szellemiség leírása során, inkább a tematizációs változások alakulására összpontosítottam. A szövegváltozatok mozgásformáinak tetten érése – egy-egy kísérlet erejéig – mindig ösztönzést adott újabb nekirugaszkodásokra. Az hamar beláthatóvá vált, hogy az első két könyv után sorra megjelenő variációkat – a lehetőségeket egy elképzelt szöveghez – elemezni, s az értelmezési variációk összességét közönség elé vinni lehetetlen vállalkozás. Éppen azért maradt az az esély Cselényi költészetének/kísérleteinek áttekintésére, hogy néhány jól megragadható nézőpont segítségével, mintegy a hátsó ajtó kulcslyukán bepillantva, megidézzek egy-két változatot az értelmezések sokasága közül. S itt is egy megszorítással kell élnem. Számos terület kisebb hangsúlyt kap az elemzésekben, mint azt talán megérdemelhetné. Így például az eminens poétikai megoldások, a zenei szerkesztettség vagy a kulturális univerzalitás kitüntetettsége, amely csak a sajátos rekonstrukciók finomszerkezetében vannak jelen, vizsgálódásaim során kisebb hangsúlyt kaptak”.

A rekonstrukció „finomszerkezete” tehát a szimmetriák esélyeivel is bánik-játszik, s ha netán nem lenne „nyitva” ez a közléskultúra, hát maga járul hozzá a megnyitás esélyéhez, prózapoétikai dialógusba keveredve hol a költővel/közlővel, hol a befogadó/értelmezővel. Keretet formál annak is, amely mint épp a keret/keretezés hiánya szolgált klasszikusabb idők és verzátus alkotók elhelyezésének helyszíneként. Csakhogy jelesül az avantgárdra oly jellemző „rögzíthetetlenség” teszi mindezt nehezebbé, hol a vállaltan más „pozicionáltság” hiánya teszi innovatívvá a tradíciókkal szembeállított/elhelyezett/fölszabadított esztétikai minőséget. A besorolhatatlanság akarása tehát egyben az aktuális lét, avagy az épp-így-lét magatartás-fókuszált módja is, átlépve korszakolási kényszereken és közlésformalizált eljárásmódokon, mintegy ezzel különítve el magát az elkülönítés elemzői kényszerétől is. Bohár tehát éppen az elválakozott önkép és az elemző közelítés esélyeinek partvonalain keresi nemcsak a művek működésrajzát, de magát az alkotói beállítódást, transzpozíciót, szövegváltozati vagy modulációs játékot – kendőzetlenebb kifejezéssel: magát a poétikai zenét. Ritmikát, harmóniát, aleatóriát, parafrázist, ellenpontokat, himnikusságot, multivokalitást…

Merész vélekedés talán, de éppen a megismeréstudományi és lételméleti problematikák legsűrűbb természeti vidéke lehet a belátás- és értelmezés-módszertan transzponálása a szóbeliség egy másik értelmezési tartományába, amely nem a költői jegyek, hanem a magyarázó kísérlet formájában nyeri el alapfunkcióját, s immáron ennek magyarázására kéne vállalkoznom magamnak is. Nehéz lesz. A kötet kétségtelen „nehézsége” (egyúttal persze élvezeti értéke is!) éppen az, hogy az olvasói-befogadói attitűdnek föl kell vennie a magyarázó szerepkör lehetőségét, majd társolvasóként hozzájárulni ennek elvitatásához, majd szétszedni és újra-összerakni mindazt, amit Cselényi nyelvi-tipográfiai-képi-gondolati cselekbe ötvözött érzéktára az értelmező elemzés számára kínál, s utóvégre magát a megismerő eljárást, megértő társszerzőséget és elemző attitűdöt kapcsolni Bohár munkájához is. Ennek viszont csupán példás(an rövid, kivonatos) alábbi olvasata lehetséges talán egy kulcsfontosságú fejezet alapkérdéseire utalással…: Az emberélet útjának felén: az előtt és után között fejezet úgy tárja fel „a közöttiség koordinátáit”, hogy a dolgok Cselényi-féle szövegváltozatait, a polarizációt, a többszörös határpontokat, a variációkban testet öltő megoldásokat kezeli „lehetőségként egy elképzelt szöveghez” (67. old.).

Cselényi Lászlót persze nem adatik mindenkinek ismernie, s költészetének, „Költészeti Forradalmának” radikális érzékenységét is csak kevesen kötik párizsi, Mallarmé-áthatotta fogékonyság vagy reflexivitás, nyelvi vagy poétikai stratégia kialakulása olyan mérföldköveihez, mint a Téridő szonáta, a Jelen és történelem, az Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén, később A megíratlan költemény. Ezekben is az egyre nehezebbé váló olvasói eljárásmód igénye, a meglehetősen kacifántos szerkezetek, a renden kívüli rendek és irodalomkritikai pillantást nem tűrő próbatételek sorozatai, költői élménymeghatározottságok folyamatai, szekvenciái kapnak főhelyet, s bennük-fölöttük a szlovákiai magyar irodalomban sem esetleges, inkább jellegzetes lirikus-mitologikus-epikus alkotói világokból szőtt mintázatok kapnak hangsúlyt. Például ahogyan Mallarmé Kockadobása sem lehet azonos kihívás, mint a Nagy Mű elkészítése, úgy formálódik Cselényi poézisében az Elképzelt Szöveg univerzuma. Közben költői szerepvállalások, megváltástudat, sajátos teleológia, majd a költői én visszavonulása, a szubjektum elcsitítása, a „tisztán tudati intencionáltásgunkra hagyatkozás” kísértése (a vágyaktól és ideáktól elkülönböződés terének megnyílása) határozzák meg, s például a tradicionális formákat megidéző költemények (Ballada a földről, Rapszódia a bodrogközi szélről, a Gömör népe) a szimbolikus beszédmódok körét idézik meg, de egyúttal a térségi tájlíra helyén „a költői szubjektum kitüntetett beszédhelyzetét megsemmisítik” (12. old.). Ily módon „az érzékelés-észlelés toposznyomai”, a „szövegtoposzok újraélesztése” és „a képtoposzok felvillanása” egyként „a végleges irány(nélküliség)” szférái felé vezetnek, ami az elemző számára „néhány jól megragadható nézőpont segítségével” az értelmezések és értelemváltozások sokasága közé-mögé tett megismerési kísérlettel kínálja a más karakterű befogadás lehetőségeit. S e „toposzok egymásra játszásai”, „szélesedései” olyan „radikális gesztusok” világai felé terelnek, ahonnan nézve a kötet kulcskérdései, fejezetcímei is világosan áttekinthetők már: a „még irodalom” és az „arccal a jövőnek” kezdet, a „narráció és poézis” elbeszélői önazonosság felé vezető útkanyarulat, a „kísérletek az élménytől való elszakadásra” mint egzisztencialista komplexitás-igény, az „időmodulációk” rendje felé tett lépések és ama „bizonyos zárójelek” kezelésének trendje, a „közöttiség koordinátái” és „az előtt és után felkiáltójelei”, végül az „irányadás matematikája és szimbolikája” mint érzékelés-észlelés határok kezelése hat fejezeten át fáradozik mindegyre beljebb és beljebb jutni Cselényi végtelenül-változóan gazdag belső világaiba. S mert a kötetet az alkotó Munkássága és Curriculum Vitae-je zárja, saját szavai mesés tükörben visszaverik a hermeneutikai elemzés előző száz oldalát, s helyére teszik a szemet szúró narratív elbeszélőmód lineáris szerkezetében megbúvó kisiklási esélyeket is: megtörik az 1938-tól induló életút-elbeszélés társadalomkritikai vagy életmódszociológiai, kulturális toposz-függő vagy a látásmód lehetséges cikkanásait is magában rejtő önkép visszautalás-folyama (101-106. old.). Önképét korábbi irodalmi beszélgetések, interjúk is megidézik, illő hát, hogy saját magának tetsző módon (ne)higgyünk Neki, aki a „szűkítés” önkorlátozó megoldás-kényszeréről így vélekedik: „Ez a kötet nem véletlenül megírhatatlan költemény, és ma már biztos, hogy nem lehet és nem is kell befejezni. Ami magát a verset illeti, őszintén szólva én magam is megdöbbentem rajta, hogy milyen óriási massza, és ez eleve elriasztja az olvasót. Okvetlenül húzni kell majd belőle. Közismert, hogy állandóan ugyanazokat a szövegeket módosítom, bővítem. A további felvonásban a bővítés mellett szűkítés is lesz”. S a Bohár-kötet önéletrajzi utolsó mondatával még ezt is beforgatja az aktív és reflexív életvilág-narratívába: „Hát ennyi az én életrajzom. A többi a verseimben van, s Bohár András monográfiájában” (103. old.).

S mert a száz oldalnyi közelítési kísérlet a megismerhető megismeréséhez szintúgy csak előzmény, mely mindennek megismerésére késztet, a magam „bővített” recenzióját itt most a befejező pont felé szűkítem. Persze, nem ha Bohárt, a korán elhunyt kiváló filoszt követem, hanem ha Cselényi-kanyarokban és képi toposzokban fejezném be, az jobban illene egész írásomhoz. Akkor viszont az Olvasó vehetné úgy, hogy a „Megírhatatlan Költemény” nyomán csakis megírhatatlan olvasat létezhet. Pedig kellően radikális szűkítéssel ez éppúgy nem valós, mint a szlovákiai magyar irodalomról életre kelt toposzaink… Van tehát bizonyosság, legalább az olvasatokban biztosan!

A. Gergely András