A társadalomtudós Molnár Miklós új kötetéről

A. Gergely András

Ismét egy új könyv a civil társadalomról. Arról, amely nem a polgári világban keletkezett kétszáz évvel ezelőtt, hanem amely évtizedig rejtekezett a szocializmus uralmi korszakában. Amely bár rejtőzni volt kénytelen, mégis erősödött, terjedt, szervezte önmagát, s tudatosította azt, hogy szabad polgárok önalakító aktivitása nélkül még a szervezett hatalom sem egzisztálhat, s a rendszer sem maradhat fönn.

Arról a civil társadalomról, amelynek belső dimenzióit, cselekvési terét senki más nem alakíthatta ki, s amelynek autonóm mozgása a pártállami rendszer leomlásához vezetett végül szerte Kelet-Európában.

A magyar könyvpiacot elöntő politikai giccs, ön- és múlt-dicsérő memoár-tenger és szaktudományos blöff-áradat mellett igazán jól esik az embernek kézbe venni olyan könyvet, mely széles ölelésű tudományossággal, mégis olvasmányosan, európai rangú elemzőkészséggel, és főképp naprakész honismerettel ragadja meg témáját. Igaz, ez a könyv eredetileg nem magyar nyelvű volt, hanem francia, de szerzőjének magyarságát nem kell (és sosem kellett) címerrel vagy trikolorral bizonygatnia, s az olvasó az első oldalakon örömmel tapasztalhatja, hogy a mi ügyünkről szól, annak sikeréért szurkol a szerző.

Molnár Miklós munkájáról van szó, a Genfben élő magyar társadalomtudóséról, aki a civil társadalom fejlődésrajzát adja az átalakulás nagy korszakában /La démocratie se lève à l'Est. Société civile et communisme en Europe de l'Est: Pologne et Hongrie. Genéve, IUHEI, 1990/. Ez a munkája volt akadémiai nagydoktori értekezése ez év tavaszán, s ez az egyik legalaposabb elemzés az „átmenet” előtti magyar állapotokról.

Molnár Miklóst nem kell bemutatni a magyar olvasónak. Kötetei és tanulmányai az elmúlt években mind számosabbak a hazai piacon, tévénéző-rádióhallgató érdeklődők több ízben találkozhattak vele, egyetemisták is hallhatták óráit, nevéhez külföldi konferenciák és szemináriumok kötődnek, s Nagy Imre szellemének-személyiségének egyik legjobb ismerőjeként ismerik külföldön is.

Most megjelent munkája, amely a szovjet típusú rendszer bukásának elemzése, nem puszta kremlinológiai kézikönyv, s nem is száraz politikaelméleti fejtegetés a rendszerválság teoretikus megközelítésével. Hanem olyan /ha szabad így mondani: tiszta empirikus tényanyagon alapuló, másodelemzésekre épülő/ rendszeres társadalomtörténeti munka, amely a civil társadalom nézőpontjából közelíti meg a szociológiai és történeti jelenségeket. Elméleti bevezetőjében az uralkodók és az uralom elszenvedői, a társadalmi erők és a mentalitások, valamint a demokratizálódás és a civil társadalom mozgalmának összefüggéseit világítja meg.

S rögtön e ponton meg kell torpanni egy minutumra. A civil társadalom, mint szociológiai vagy társadalomtörténeti fogalom, a nyolcvanas évek második harmadában került szakszókincsünkbe, s a nyolcvanas évek végén már elemző írások tucatjai, alapozó kötetek jelentek meg róla /méltánytalan volna mások neveit elhallgatni, de csupán az ismeretterjesztés kedvéért Ágh Attila, Szabó Máté, Lengyel László, Hankiss Elemér, Szelényi Iván, Kemény István és Gyáni Gábor nevét hadd emeljem ki a szakírók sorából/. A civil társadalom fogalma azonban mindmáig ködös minálunk. Épp ezért lesz rövidesen hallatlanul fontos alapmű Molnár Miklós kötete, aki a gondolkodástörténet XVII. századi gyökereiig tér vissza, hogy rávilágítson egy izgalmas tényre: a civil /értsd: laikus, polgári, citoyen/ társadalom fogalma mintegy két és negyedszázados csipkerózsika-álmot aludt, s a polgári Nyugat is csak a posztmodern korban tér vissza a társadalmi integráció e sajátos minőségének becsüléséhez, úgyhogy a nyugati szakirodalom sem kevésbé talányos, mint a magyar.

A rendszerválság és a modellváltás

A rendszerváltás szárazon, vértelenül, valaminő teljes megújulás és europaizálódás jegyében ment végbe. „Szabad választások”, „demokratikus parlament”, többletszavazatot kapott kormányzópárt és többpárti koalíciós politika vette át az egypártrendszer örökségét. Azét a pártállamét, amelynek bukásában a politikai hatalom korláttalanságát akadályozó civil társadalom volt a változások egyik főszereplője.

A kommunista párti erőszakos legitimációs logikában a végrehajtó szerepre ítélt és alárendeltségre kárhoztatott uralmi tartomány, vagyis a politikai társadalom intézményrendszere évtizedeken át szervezetileg kiszolgáltatottá vált. A nagyon kurtára fogott állampolgári szabadság, „az Állam én vagyok” címén kikiáltott „demokrácia” lehetetlenné tette, hogy az évszázadok óta tartó közép-európai változások, nehéz átalakulások /amelyek bár magukba foglalták a nyugati civilizáció felé haladást/, folytatódjanak. Az állampárti politikai szervezetrendszer cselekvési célja önértékének felmutatása, saját érdekének védelme és erősítése volt. Ilyen működéskényszerben a célszerűségi elvek, vagy éppen a legitimitás etikai szempontjai megszűntek a progresszív politikai irány eszközei lenni, tehát szükségszerűen konzervatívvá váltak. Olyan politikai konzervativizmussá, amely kizárta a társadalmi szerződés létrejöttét a hatalom és a civil társadalom között.

Az értékkonzervativizmus az erkölcs, az értelem, az érzelmek és jövőképek, a magatartási normák és a cselekvéseket irányító eszmei megerősítések (motivációk) „hosszú láncából” vállalta mindazt, amit a felvilágosodott értelmiségi vagy polgári szereptudat még értéknek tartott. Lényegében ez a titkolt, elrejtett öntudat és a nyolcvanas években megindult társadalmi polarizálódás folyamata a politikai partnerek között valódi kommunikációt indított el, s lassan immár ki lehetett mondani, hogy a Kádár-rendszer relatív prosperálása a szükségszerű válság első jele volt. Molnár a rendszer válságában a legfontosabb faktornak a politikai tabella változását és a Nagy Testvér „nyitását” tartja. A szovjet egység szétesése és a politikai innováció lehetősége – véleménye szerint – a Gorbacsov-korszak lényege: a Szovjetunió immáron nem maradhatott a szovjetek uniója, s a „testvéri” országokat durván nem sértő magyar modell válsága is azt jelezte, hogy az állampolgári döntésbefolyásolás hiánya túlment azon a ponton, ahol a hatalom körül a láthatatlan fal húzódott. Mindemellett a polgári gondolatokhoz és intézményekhez, indítékokhoz és rituálékhoz, nemzetképekhez és szimbólumokhoz is sokkal több szál kötötte a tradíciók híveit, mint a „haladás” és az államokosság nevében minden másfajta felfogást türelmetlenül elítélő politikai konzervativizmust. Molnár Miklós ezt az állami vagy hatalmi „mindenhatóságot” és totalitárius kommunista hatalompolitikát a kompromisszumos stratégiák meg-nem-találásának korszakaként elemzi, érvelését a marxi „Bürgerliche Gesellschaft” felől indítja, s a gorbacsovi peresztrojkázásig vezeti.

Ugyanezt a politikai konzervativizmust frissíti föl a „forradalmi hagyományokra” hivatkozó, ellenséges föllépésre mindig kész, a „rendi szocializmusban” is haladáselvet látó politikai gondolkodás. Az orosz forradalomban minden politikai cselekvési irányt forradalmasító osztálylogika nyert teret, s politikai osztályra illetve leigázandó (civil) társadalomra osztotta a tömegeket. A politikai funkcionáriusok osztálya a választás szabadságát és az állam elismerésének feltételeit nem az állampolgári viselkedés hagyomány-kötöttsége alapján mérte, nem ezt tekintette a legitimitás talpkövének. A pragmatikus, etnikumokat lenéző, birodalmias nemzettudatban gondolkodó hivatásos forradalmár elit és a régi szokásokkal, erkölcsökkel, intézményekkel, közösségekkel, értékekkel gyökeresen szakító bolsevik programideológia kifejezetten megtagadta az organikus fejlődés, a szociális harmónia elvét, s meghirdette az értékekben, a létfelfogásban, a mesterséges hagyománytiszteletben intézményesülő etatista tömegpolitikát, amelyben a leg-vaskonzervatívabb dogmák kaptak főszerepet. Minthogy az elosztás racionalizmusa nem követte a termelők elnyomását és az osztályok fölszámolása sem következett be a fellobogózott jövőképet hirdető despotizmus révén, a „primitív lázadók”, a civil népesség ösztönös vagy szerves ellenállása képződött meg az állami beavatkozás túltengésével szemben.

A hagyományhű politikai felfogás szerint a tradíciók útja mindig tartalmazza a társadalmi megegyezést. A monolit hatalompolitika konzervativizmusa viszont nem erősíti, hanem gyengíti az állam működésének egészét. A forradalmak kora utáni társadalom a politikai államot testesíti meg, a személyiség megújulását segíti elő minden országban. Ahol azonban a polgárnak nem alakulhat ki szuverén és szerződéses viszonya az állammal, ott a politikai hatalom nem a decentralizált egységek talpkövén áll, és nem törekszik biztosítani ezek szerves működését és szabadságát. A centralizáció csapdája a pártállam rendjében szükségképpen fölemészti a politikai hatalom kompetenciáját, uralmi érvényességét és jogosultságait, majd föleszi magát a centrumot is, amely képtelen már tovább szimulálni a gazdasági és a politikai piacot. S ebben a lengyeleknek és a magyaroknak is részük volt, mígnem a politikai rendszer olyan konzervativizmusba fulladt, amelyből már nem lehetett kilábalni.

Szabadság, szuverenitás, integráltság

Ha a reformok boldogító retorikája csupán a látszatok fenntartásában merül ki, az autoriter hatalom nem leplezheti már tovább az érdekkonfliktusokat. A jövőképek hiánya feszengetővé válik, s az uralkodó párt elveszíti a közbizalmat. Ha már a politikai szervezetrendszer semmi másban nem érdekelt, mint a hatalmi apparátusok önérdekének, funkcionális erősségének biztosításában, akkor megszűnik (a korábban bármily realis) alap az etikai önigazolásra. A látszatprogresszió eszközei ideig-óráig még alkalmasak bizonyos megtűrtség fenntartására, de azután mély zuhanás következik a közbizalom terén. Ennek az uralmi válságnak bekövetkezése onnantól várható, amikortól megfosztják a társadalmat a népakarat kifejezésének eszközétől és attól az autonómiától, amely nélkül sem a régi agóra, sem „a moderneknél” megjelenő (Rousseau után Montesquieu-nél, Hobbes-nál, Benjamin Constant-nál kifejtett) hatalom-elválasztás eszméje nem érvényesülhet.

Molnár Miklós egész fejezetet szentel az orosz birodalmiság kialakulásának, s ebben a XIX–XX. századra egyértelművé váló „csendőrszerep” megjelenésének, ami elválaszthatatlanul egybefonódott a „keleti mentalitás” változtathatatlanságával, továbbá a radikális intelligencia és az autoritárius bürokrácia összefonódásával. A civil társadalom szabadságfoka ebben a régióban különösen függött a kultúra, a körök és egyesületek száma, a társadalmi szervezetek és tevékenységük kérdéseitől. S e régió térképén a lengyelek (elsősorban szabadságharcos és demokrácia-párti) küzdelmei, valamint a magyarok intézményesedő polgári kultúrája kiugró, de legalábbis európai szintű volt. E századvégi európaiasodottságra következett azután a két világháború, a területi szétdaraboltság, Jalta jelentése és jelentősége, a sztálinizmus, a zsidókérdés, az értelmiség-ellenesség, az egyházellenesség, a progresszív irodalom agit-prop tevékenységgé alakítása és dogmatizálása, majd a kétségbeesett forradalmak, 1956, a prágai leckéztetés és a poszt-sztálini korszak minden osztálycsököttsége, az új európai rezsimek frontok-közöttisége – mindez nem kedvezett éppenséggel a „szocialista demokráciák” polgárivá válásának és a „forradalmi legitimitásnak". A keresztény középosztály és a zsidóság kiszorítása a közéletből, az iskolák és az értelmiség szorongatottsága-korlátozottsága, a proletkult és a szovjet típusú társadalom számos más politikai és kulturális alakzata valamiképpen mind-mind ebből az ázsiai birodalmiságból és értékirányítottságból ered.

Molnár Miklós rendre azt a kérdést teszi föl: miért (éppen) így alakult a reformok, forradalmak és cselekvési modellek Kelet-Európájának története? S miért volt szükségszerű a többféle lázadási modell, Nagy Imréé, Gomulkáé, a prágai hatvannyolcasoké, az értelmiségé, a Kádár-korszaké, a nemszabályozás és a nyomásgyakorló csoportok reformfolyamatba „illesztése”, a „libero” magyar modellé tétele?

A civil társadalom hosszú fejlődési útja, a helyi társadalmak történeti eredettudata és lokalitásélménye lényeges lett itt és ma számunkra is. Kérdés persze, hogy a nagy- és a kis-társadalom viszonya lehetővé teszi-e a közösségi válsághelyzetek megoldását, s egyáltalán: van-e esély Magyarországon a helyi szinten rejlő erőtartalékok fölszínre kerülésére, a helyi társadalmak értékesülésére? Van-e még remény arra, hogy az erőpolitika ellenében az ellenzék, a máskéntgondolkodók, a fronthelyzetekben cselekvők ne csupán a társadalom vertikális tagoltságát vegyék tudomásul, hanem a horizontális összetartozás, a társadalmi szolidaritás erejét is figyelembe vegyék?

A társadalom és az állam viszonya, kettejük „örök” háborús kapcsolata nem véletlenül került a társadalomtudományok figyelmébe. Az eltérő európai fejlődésképletek a korai felvilágosodás óta foglalkoztatják a társadalomtudósokat. A társadalmi feszültségek története a gazdaság, a politika és a társadalom hármasságának örök harcáról szól, s napjaink fő változásfolyamata éppen a „védekező társadalom” kialakulása. A civil társadalom „kihívása” öntudatosodással, a saját erők ismeretével jár együtt. Ebben a társadalmi mozgalmak és az állami intézményrendszer konfliktusa fogalmazódik meg. A mindenkori központi hatalom semmivel sem türelmesebb és önkorlátozóbb a politikai beavatkozásban, mint elődei voltak, enélkül pedig az önkormányzatok hatalmi erejére nem építhet, azok önkorlátozó önuralmát nem várhatja el, hatalmi bázisát rájuk nem építheti – vagyis fiktív társadalomra és szétmállott osztályokra kellene politikai uralmát alapoznia. Ezt azonban éppen a „homogénnek” tekintett, belsőleg tagolt társadalom nem engedi, s ellenállásképpen kialakítja legalább a maga nemlátható, rejtett nyilvánosságát, gazdaságát, információs és politikai rendszerét. Szemben az ideológia dominanciájával, az önkormányzó társadalom nem várja, hogy engedélyezik az ő civil szabadságát, hanem megszerzi, kiköveteli vagy megharcolja azt. Mert aki adja, vissza is veheti bármikor..., aki megvívta, attól azonban csak formálisan vehetik el.

A „központi” és a „helyi” szembeállítása korántsem csak a közfelfogás műve vagy a társadalomkutatók álma: a valóságban a hatalom és a társadalom konfliktusviszonya ennél jóval bonyolultabb. A politikai hatalom nem más, mint az ellenőrzés merev, szakszerű és mindenképpen célkitűző, számonkérő és tekintélyelvű intézményrendje, amely a maga törvényei és törvénytelenségei mentén áttekinthetetlen és hatalmaskodó, bürokratikus és atyáskodó, diktatorikus és intoleráns. A hatalom beidegződéseiben a rideg eredményesség a mérvadó. Vele ellentétben az örök szenvedő alany: a szerves és közösségi világ, a belterjes értékrendet hordozó, termelés és fogyasztás zárt rendszerébe merevült, szabadságjogait bíró vagy hiányukat szenvedő polgári társadalom. Ezt pedig az államszervezeti hierarchia, a gazdasági körülmények és az állami beavatkozás nagysága határozzák meg.

E kétpilléres társadalmi-uralmi építmény meglehetősen ingatag lenne, ha nem állna ott belső „támoszlopként” a közösségek, a magatartási- és döntéshagyományok, az együttműködési formák, a helyi erőviszonyok civil épülete. Sem a hatalomviselők, sem a civil társadalmak nem egyneműek, hanem rétegzettek, tagoltak, érdekrendszerükben sokféle szövevénnyel átszőttek. Az intézményes hierarchia persze mindenütt politikai hatalomként korlátozza, kényszeríti a csoportkapcsolatok és érdekterek rendszereit. De a politikai döntéstérben a hatalom öntetszelgő rituáléi leplezik a döntéshozás privilégiumát, az információ-birtoklás módszereit, s mindazt, ami ideig-óráig hatalmon maradni segítí az uralkodó garnitúrát.

Az önkormányzat tehát elsősorban az érdekkonfliktusok kierőszakolását, a képviseleti gyakorlat működtetésát, a nyilvánosság és az érdekpluralizmus fenntartását jelenti a helyi népesség érdekében. Belső tartást tehát, oly szerepet, amelyekben mind a hatalomgyakorlók, mind a politikailag alárendeltek között ott vannak a konfliktusokban nem érdekeltek, az uralmi viszonyban hatásképtelenek is. Bizonyos értelemben az akaratérvényesítésben gyöngék, a kudarcokat nehezen viselők, a szuverén érdektérben belső perifériáira szorultak képezik a helyi társadalmak egyik „pillérét”, s mellőle épp gyöngesége miatt nem hiányozhat az állam beavatkozását korlátozó helyi hatalmak és társadalmak köre.

Az állam varázserejének elvétele

Mindenesetre nem kétpolusú, hanem sokpólusú minden helyi társadalom, még a legapróbb településen is. Ez a természetes, sokpólusú érdektagoltság különböző időszakokban, eltérő módon ad hangot a maga érdekeltségeinek. A nyugat-európai fejlődésben rendszeresek voltak a helyi társadalmak lázadásai, s egyáltalán: a civil társadalom önállósulási folyamata olyan események eredménye volt, melyek egyszerre homogenizálni és differenciálni tudták a társadalom nagy hányadát.

A „szép ami kicsi...” szemlélet akkor is, ott is (Ernst Fritz Schumacher, 1973) hozzájárult valamelyest a monumentálissá növekvő új ipari állam „varázstalanításához”, a nyugati neoliberális vagy neokonzervatív társadalomfelfogáshoz, amely az állam visszaszorítását vagy túlszabályozó funkcióinak korlátozását eredményezhette később, vagy a diákforradalmakat. Minden nyugati társadalomban régóta kialakult már a civil ellenállás számos gyakorlata, üldözött, tiltott vagy illegálisnak számító kisközösségi, családi vagy egyéni hatalomellenesség hagyománya. Nyugaton mintegy két évtizede tart már a polgári engedetlenség korszaka, s a válságban a „civil” jelző immár lekopik a társadalmi küzdelmekről. Átpolitizálódott az elmúlt két évtizedben a helyi öntudat, s ez a politikával telítődés új identitástudat megjelenésével járt. Az új hovátartozást kereső, integrálódásra éhes, értékvesztést is átélő helyi népesség törvényszerűen alárendeltségbe került, ám marginalizáltságát, szélreszorultságát ellenzéki helyzetnek tekintette és akként élte át. El kell vennie ahhoz az állam varázserejét, hogy a magáét végre kipróbálhassa.

E próba-lehetőség, több másik mellett, éppen a civil társadalom megteremtésének módja. A civil társadalom Hobbes és Rousseau óta részben „terv”, részben hatalomkorlátozó politikai erő volt. Olyan, belsőleg mélyen tagolt, ellentmondásokkal és érdeksokféleséggel küszködő szerveződés, amely a maga korántsem homogén értékrendjében a citoyen-ek közösségét és politikai döntéshozatali résztvételét biztosította a kelet-európai térségben ugyanúgy, mint Nyugaton.

Helyi lét-minőség és kelet-európaiság

A központosított uralomgyakorlás egyik legkeményebb ellentmondása éppen az, hogy a központi hatalom nem bízhat az alárendelt társadalomban, válaszul a helyiek sincsenek bizalommal az irányítás iránt. A kapcsolat próbája a politikai mezőben zajlik. A közösség- és hatalomfüggő helyi társadalmak mindig konkrét földrajzi, társadalmi, gazdasági, kulturális föltételektől meghatározottak. Ezt vagy fölhasználhatják saját helyi érdekeik érvényesítésére, vagy megszenvedik hátrányos helyzetüket. A helyi érdek, a településnagyság, a társadalmi összetartás és a szerepköri sajátosságok egysége nyitottságot vagy zártságot alakíthat ki. Tartósíthat hagyományt, megszabhat kulturális és gondolkodási formákat, közösségi tartalmakat vagy gazdasági vállalkozásképességet, egyszóval: a helyi-ség minőségét.

A „nagypolitika” azonban nem helyi mércével mér, hanem az „össztársadalmi fejlődésre” hivatkozik, össznépi áldozatra kér, az össznépesség türelmében bízik. Ám a kelet-európai modernizáció folyamatai éppen arról tanúskodnak, hogy a társadalom alrendszereinek integrálódása sosem a meghirdetett „haladás”-fogalom értelmében történt meg. A középkori vagy újkori „elkanyarodás” a nyugati típusú fejlődésvonaltól egyebek között a társadalom térségi kapcsolatrendszerét is meghatározta. Később a monolit hatalompolitika (akár a dualizmuskori, akár a két világháború közötti, akár az 1945 utáni szakaszban) fölöttébb esetlen óriásként bánt a társadalom organikus közösségeivel, területi kapcsolatrendszerével. A szocializmus Közép-Kelet-Európában a tervutasításos gazdaság és újraelosztás eszközével taposott bele a mikrotársadalmak szerveződésformáiba. Elegendő talán itt a központosító hatalmi intézkedések: a kollektivizálás, az államosítás, az igazgatási rendszer átalakítása vagy a gazdaság piaci érdekeltségi viszonyainak fölrúgása, a településfejlesztés végiggondolatlansága történeteire hivatkozni.

A „szocialista társadalom” haladáselvű értékszemlélete éppen az érdekelt köznép ellen irányult. Miután az autonómiákat letörte, a társadalmi osztályviszonyokat szétzilálta, a totális alárendeltséget megerősítette a politikai rendszer vezérkara, lényegében olyan értékvesztés előidézője lett, amely nehezen pótolható áldozatokkal járt. Ez tehát a kelet-európaiság egyik legfőbb jellemvonása lett. S ezek nyomán ma már Magyarországon is meghatározó politikai függésrendet jelent a centrum-periféria viszony. Hazánk amúgyis Európa ütközőzónájában vagy perifériáján fekszik – így a periféria perifériájára került helyi társadalmak kettős hátrányba kényszerültek. Nemhogy a közösségi uralmat hirdető politikai mozgalom bázisai nem lettek, hanem ellenkezőleg: a jelentős területi egyenlőtlenségek konzerválói, újratermelői maradtak. Pedig szerepkörük, történeti hagyományuk alapján a kelet-európai helyi társadalmak valóban az európai társadalom demokratikus örökségének továbbvivői. Közösségi, testületi, együttműködési erőik azonban csak a magánszférában és az elsődleges közösségekben maradhattak meg, illetve egy zárt kapcsolatkörön belül működnek csupán.

A diktatorikus állampárt uralmi viszonyai közepette nyilvánvalóan nem mutatkozhatott meg a helyi társadalmak szervezettsége, intézményesültsége, identitástudata. Miként Molnár írja a közép-európai térség fellazulásáról: „a csépszerűen terjeszkedő és működő pártállam, miközben a lakosság fölötti hatalmát ezzel biztosítja, a rendszer hatékonyságát egyidejűleg behatárolja”. Az igen gyönge autonómia, a társadalom megnyomorított öntevékenysége, illetve az alkotmányosan is alig engedélyezett önkormányzatiság az állampárt több évtizeden át túlsúlyos irányítási rendszerében „illegálissá” lett, egyúttal viszont ez fokozta a hatalom és a lakosság polarizálódását. Így polgári értelemben vett társadalmi ellenőrzésről, vagy az állam korlátozásáról szó sem lehetett. A helyi szférában az önszerveződés szinte minden formális-intézményes alakja elmosódott, a megtartott vagy kifejlesztett szervezetek (mint a Hazafias Népfront vagy a helyi tanácsok) lényegében egy szabadsághiányossá vált társadalmat reprezentáltak. A hatvanas évek második felében megindult a monopolizált hatalom megkérdőjelezése, elsőként a fogyasztás „polgárias”, nyugati mintáinak átvételével, majd a második gazdaság kialakításával. E gazdasági „modernizálódás” túlszabályozott rendszerén szinte rést ütött a civil társadalom gazdasági érdektörekvése. A társadalmi alávetettség még nem biztosítéka az uralomnak; illetve minél keményebb az alávetés, annál több társadalmi szféra kap indirekt „biztatást” az államellenes, antipolitikus, rendszerkritikus törekvésekhez.

Molnár Miklós körüljárja elemzésében a lengyel és a magyar civil társadalom helyszíneit: a család és a társadalom viszonyát, a civil tér visszahódításának színtereit, a gazdasági válság konkrét területeit, az egyházak szerepét, megfogalmazza a szolidaritás és kollektív tudat viszonyát, a párt átalakulásának és a politikai lázadási modelleknek jellemző jegyeit. Analízisében a „történelem elkobzása”, a társadalmi és történeti akciók, aktorok szerepe, a közhatalom színeváltozásai, a civil körök és az autonóm társadalmi mozgások kronológiája, a köz- és a magán-szférák egybecsúszásának és módosulásának históriája fontos szerepet kapnak. Történész létére sem pusztán a politikai eseménytörténetre helyezi a hangsúlyt, hanem a társadalmi állapotokat boncolgatja, az „elnyomott nemzet és a szétzilált társadalom atomjai között” próbál koherenciát találni.

A civil társadalom, Molnár elméleti tézise szerint, mint a Max Weber-i értelemben vett ideáltípus megvalósulási lehetősége, mint hagyománytartó és újjáéledni mindig kész entitás, kétségtelenül a leginkább Lengyelországban és Magyarországon volt képes fölmutatni az újjáéledés, az önfelszabadítás példáját. Elemzése, amelyben tíz évvel ezelőtti saját koncepcióját is vitatja, nemcsak a poszt-totalitárius társadalom „kulturális modelljének” válságáról, a vissza-államosodás veszélyéről szól, hanem a nemzeti identitásba ágyazottan tovább élő civiltársadalmi hagyatékról is, a konzervatív-tradicionalista és a modern Európához igyekvő „rendszerváltás utáni helyzet” alkotóelemeiről is. Ennyiben tehát napjaink legfőbb gondjai között nyújt eligazodási lehetőséget, más, szokatlan és tudományosság szempontjából korántsem mindennapos élményt kínál.

Fontos munka Molnár Miklósé, még akkor is, ha a pluralista rendszerek politikaelméleti módszereit alkalmazza az elmúlt évtized magyar és lengyel „átmenetére”, s ha ez a civiltársadalmi modell korántsem értékmentesen használt fogalom. Sőt: a mai társadalomtudományi gondolkodás igen sokat köszönhet a szerzőnek, aki a jelképekből, az illegalitásba szorult és búvópatakként történelmi korszakot átélt civil társadalom életjeleiből megrajzolta számunkra e folyamatot – igazolva egyúttal azt is, hogy a hetvenes évek közepén nyugati elemzésekben megjelent „civil társadalom”-fogalom nem onnan jött Kelet felé, hanem fordítva.

/1990/