Értelmezési túltengés az európai pávatáncok körül

Felhatalmazott minőség, elementárisan garantált minőség, ami állami. Ezt tudjuk. Vagy legalábbis nemzeti. A „patkányirtás” például, mint a NER rendszerének egyik dicsőséges eredménye. A nemzeti együttműködés már ismét garantált kezelésbe vett egy ügyet. Már kézbe kapták a sportot (sikerrel), az oktatásügyet (eredményességgel), a kereszténységet (hatékonysággal), az egészségügyet (csúcs-minőségben), a magyarságot (dicsőségesen), a határon túliakat (szavazat-maximalizálással), az antiliberalizmust (kardcsörtetve), az energiapolitikát (maxra járatva), az informatikai ágazatot (már ez holnapi sem információ), a médiát és sajtószabadságot (az szabad, amit Én engedek!), a szomszédságpolitikát (kitörő sikerrel), az adóügyet (józan számítással), a magánnyugdíj-számlákat (kamatozó közpénzzé téve), a bankokat (csökkenő számban és egyre „önkéntesebben”), de ne soroljuk tovább…, itt van minden, ami egy osztatlan királysághoz csak kell. Ami még hiányzik, az egy kézen megszámolható. Például a katonai szövetségből kilépés esélye, az összes érdemleges újfasiszta pártvezető budapesti meghívása, a szerencsétlen liberális Unio szétzilálása, s ja még a magyar akadémia (főleg ingatlanainak, de hatékonytalan szellemi tőkéjének) bezsebelése, no meg mintegy ráadásként a mindenfajta dekadencia elleni végső harc végső letudása. Végső. Fontos fogalom. Azaz inkább előkép. Déjá vu. Mintha már egyszer valahol hallottuk volna… S mi is lett a vége? A nagy európai béke, nyílt háborús frontok és államok közötti harcok nélküli hatvan év. Meg az előzményei is, persze.

Mármost a fő program, mint megtudjuk a múlt heti magyar miniszterelnöki sajtótájékoztatóból, a reális döntés a Juncker-mentes európai útválasztás…, de nem különbül az új jobboldal dicső osztrák alkancellárjával és az olasz miniszterelnök-helyettessel folytatott múlt heti tárgyalásai nyomán kimódolt, ezt közvetlenül megelőzően pedig a Kleine Zeitung „exkluzív interjújából” kihangzó kismagyar üzenet,¹ hogy egész Európát átszövi egy liberális hálózat, amelynek a magyar csakis elárult és vesztes partnere lehet, elsősorban is azért, mert egy értékvesztett, a kereszténységet elhagyó, migránsoktól ellepett Európa, mely civil szervezetekből, think-tankekből, a médiából, baloldali értelmiségiekből, egyetemekből és politikusokból áll, és a fasizmus, nacionalizmus, populizmus kifejezéseket politikai bunkósbotként használják. „Lehetetlenné teszik, hogy a haza szeretetére vagy Jézus tanainak követéséről beszéljenek”. Avagy: „Magyarország protestáns ország is, és ezért a pápa véleménye itt nem annyira meghatározó, mint egy katolikus országban. Ennek ellenére tiszteljük a Szentatyát, és fontos számunkra, amit mond”.

A fontosságot persze érdemes úgy érteni, hogy „válogatva”. Amikor családostul meglátogatjuk és áldását kérjük, akkor a Szentatya is szimbolikus jelentőséggel bír, de amikor egész Európáért csakis mi vagyunk hajlandók aggódni (Brexitért, migrációs veszélyért, hanyatló Nyugatért, Soros bűvkörébe pottyant európai politikusok megtévesztő és esendő ügyetlenségéért), akkor itt már nem a szakadék szélén tántorgó földrész veszélyhelyzetéről van szó, hanem a feladatról, amit sem a pápai „vélemények” nem befolyásolnak, sem a néppárti aggályoskodások vagy kekeckedések. A feladatról, hogy Európát önkéntes és hatékony megmentését magunkra vállaljuk, a megmentést mindeme gyalázattól, amit a dekadencia elért. De bizony nem ért el Bennünket!!! A Magyar az olyan, hogy ellenáll. Ellenáll a migránsokat befogadó megalkuvóknak, és a megtévesztő befolyást gyakorló elit dekadens rombolásának is, mely kiszolgáltatja a földrészt a beáramló idegeneknek…, s lehet, hogy józan paraszti számításból, az egyenleg pontos ismeretétől távoliaknak ez nehéz, de hideg fejjel gondolkozva a bevándorlásról és a vízbe fulladt menekültekről éppen a migráció olyan ellenzőinek van igaza, mint mi, s akik „olyan politikát folytatnak, amely jóval kevesebb emberéletbe kerül”.

Az osztrák lapinterjút kommentelő tudósító fölidézi: a miniszterelnök szerint nem hiányzik Magyarországról és Közép-Európából az a fajta sokszínűség, amit a bevándorlás hozna magával, ugyanis „mi itt hatalmas kulturális sokszínűségben élünk szerbekkel, szlovákokkal, horvátokkal, ukránokkal, zsidókkal, románokkal és magyarokkal. Itt nincs hiány kulturális sokszínűségből. Vannak latinjaink, vannak kálvinistáink és ortodoxaink. Ez egy lelkileg és kulturálisan fantasztikus sokszínűség, amely azonban egyetlen, keresztény civilizáción belül jelenik meg. Ezt nem érezzük elkülönülésnek és bezárkózásnak sem”.

Utóbbi narratíva mintha kissé ellentmondana a magyar história dicsőséges korszakainak (Árpádtól, Istvánon át, Rákóczival folytatva, Kossuth és bűntársaival kiegészülve, de akár Tisza, akár Horthy megoldásaival is cselesen egyezően), az el-nem-különülés hangsúlyának ott, ahol már csakis az egyetlen erős ember uralta térségi totalitárius megoldás a megfelelőnek minősített út, s ahol egyértelműen az európai úttól, a szociáldemokrácia hagyományától, a partnerségi készségtől, az uniós pénznem és jogi egység, egyezményesség és értékrend képviseletétől eltérés választása lehet csupán minden más kezdeményezés ellenszere. Már láttunk ilyet, vagy csak olvastunk akár…, hogy a nemzetiségek közé besorolt zsidóság (mely NEM nemzetiség, még önbesorolása alapján sem!), vagy az „egyetlen, keresztény civilizáción belül” megjelenő vezérelv nem vezetett igazán egyezményes megoldásra. Egyének és csoportok, erők és hadak, fegyverek és kíméletlenségek területén sem. S ha a második világégés óta van legfőbb európai norma, az éppen a hasonló önteltségek, riogatások, kinevezett ellenségek és megnevezett ellenfelek ordas minősítése ellen volt érvényben.

Érvényesség…, méltatlan szavak, mentális megszállás, ideológiai ömlengés… Könnyen elsiklik fülünk mellett, csupán legyintenénk rá, hozzászoktunk a „pávatánchoz”. Elviccelődtünk rajta, később divattá lett, aztán „írtuk a többihez”… Ahogyan a jelzőhasználatot, a dehumanizáló minősítéseket. A magyar kormánysajtó, a külügyi nyilatkozatok, a kormányzati kampány-hirdetések, a négy éve folyamatos „migráncsozás”, a menekültek elkülönítő táborokban éheztetése, a bármilyen máskéntgondolkodók ócsárlása valamiképpen főállású kormánytagoknak is „jól áll”, nyelvi-fogalmi aggályok nélkül. Egy héten át tele volt a lakájsajtó azzal, hogy képtelen ürességgel és ügyetlenséggel a parlamenti ellenzéki felszólalásba „üzenetformán” becsúsztatott „sok a patkány Magyarországon” mondat miképpen sérti a Fidesz összes szavazóját és az ország lakosságának kormánytámogató felét…,² de érdekes, mennyire nem háborodik föl a 94,7%-os kormányzati tulajdonban lévő sajtó azon, hogy főhatalmi kinyilatkoztatásban milyen jelzők, milyen csúsztatások, milyen összemosások, idegen-megnevezések, „mi” és „azok” közötti falépítések, ellenségképek fogalmazódnak meg szinte folyamatos özönlésben. Föl nem merült, hogy a rágcsálók látszólagos és rossz előképeket idéző elszaporodása nemcsak nem pusztán köztisztasági és járványügyi kérdés, hanem ebben a formában embertelenítő minősítés is – akárki mondja is. A dehumanizáció pedig leginkább a további embertelenségek előzménye. Amikor a másik mássága még megtűrt, de már „bizonyosak” mássága kizárt, akkor a tömeges megkülönböztetés prehumánus változatainak előfogalmazványából idézünk fel fogalmakat. Még csak fogalmakat. Ezek azután jelzőkké, majd minősítésekké, idővel vádakká, utóbb bűnökké tudnak válni – a többit már talán rossz előkép is fölidézni.

Csak a felelősség, ez lenne a határoló jelzés szükséglete és alapja. A tiltakozás ellene – akárki használja is az emberségfosztó jelzőt, Bangóné szocialista képviselő vagy Bayer főideológus, mindegy talán, de – okszerűen jogos. Bár…, kétségtelen, csak addig tűnik jogosnak, amíg a Kerál annak engedi lenni. Koronás főket mindig is megilletett a megértés, a megismerés, a kinyilatkoztatás, az autodafé, a kegyosztás, az udvarhű nemesség megbocsátó megtűrése, a közbeszéd szótárának megtűrése is. S elegendő volt csupán annyit mondania: a dekadencia rombolja a MI egységünket, a MI földrészünket, a MI birodalmi fenségünket, a bolygó és az univerzum, a képzelet és az építkezés általunk engedélyezett szabadságát. Erre pedig már az „események” rendre a maguk „öntörvényei” szerint következtek.

Az utókor pedig emlékművet emelt, láncot font köré, és mentességet adott a mindenkori Nagyságnak, utóbb esetleg nemzeti emlékművet is. Elég volt hozzá – kezdetben – a dekadencia és a dekadensek elleni rámutatás is…

Ámbár az is igaz, amit Örkény egypercese sugall nyolc perccel az atombomba robbanása után, a túlélés optimizmusával: „Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az ágyakat, a színházakban a zsöllyéket. Bejutottak az Operába is, ahol a Traviata került színre utoljára. Amikor az utolsó hegedűn átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava.

De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula: »Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné«.”³

A. Gergely András

1 https://444.hu/2019/05/06/orban-viktor-az-europai-eliteknek-az-a-problemaja-hogy-nem-hisznek-a-szemely-a-vezeto-szemelyiseg-erejeben

2 https://444.hu/2019/04/29/a-fidesz-csak-a-facebookon-tobb-mint-egymilliot-kolt-bangone-patkanyozasanak-reklamjara

3 Budapest. https://orkeny-egypercesek.blogspot.com/2011/12/budapest.html