1956 következményei Romániában

Az 1956-os magyar forradalom romániai visszhangjának és hosszú távú politikai következményeinek feltárása több menetben történt 1990-től kezdődően: előbb a visszaemlékezések és a szemtanúkkal, túlélőkkel készített életútinterjúk segítségével (utóbbiakat az 1956-os Intézet Oral History Archívuma őrzi), valamint magyar diplomáciai források alapján, majd 1996-tól a részlegesen megnyíló román központi levéltár iratainak tanulmányozásával. Noha a kilencvenes évek második felében megindult levéltári kutatások a Román Munkáspárt Központi Vezetésének iratai használatával fényt derítettek a magyar forradalom politikai visszhangjára Romániában, több lényeges kérdés megválaszolatlan maradt, mint például az '56-os szervezkedések tényszerű számbavétele és e mozgalom társadalmi beágyazottsága, valamint az 1957 elején kibontakozó megtorlások méretei és az elítéltek nemzeti hovatartozása. Jelen írás keretében a második, eddig feltáratlan témakörre szeretnék koncentrálni a volt román állambiztonsági szervek irattárát felügyelő tanács levéltárában (Arhiva Consiliuliu National pentru Studicrea Arhivelor Securitatii) 2003 óta végzett kutatásaim alapján.

Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően beindult önállósodási folyamat (pl. a szovjet-román vegyesvállalatok megszüntesése 1954-56 között). Tíz esztendő után a román gazdaság ismét „nemzeti", értsd „nem idegen" kezekbe került, mind „külső", mind „belső" szinten: a Szovjetuniótól való függetlenedési folyamattal párhuzamosan a gazdasági apparátust is románosították (pl. az RMP KV Ipari és Külkereskedelmi osztályát, valamint a Külkereskedelmi minisztériumot), és számos kisebbségi (elsősorban zsidó vagy magyar) származású kádert háttérbe szorítottak. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette RMP nem törekedett belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett és nem is jöhetett volna létre egy Nagy Imréhez és köréhez mérhető „reformer", mérsékelt irányzat, sőt Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-54-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni. Az SZKP XX. kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlansága és a reformok hiánya nem pillanatnyi zavar, hanem a Vladimír Tismaneanu által „szovjetellenes sztálinizmus"-nak nevezett konstrukció strukturális eleme. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy politikai bizottsági ülésen a korábban „sztálinista" Miron Constantinescu és Iosif Chisinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait, valamint a XX. kongresszus gyenge recepcióját, ezzel kiváltva a pártvezetés önvédelmi reflexeit.

A magyar forradalom kitörése „felkészülten" érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket rendvédelmi eszközökkel feloszlatták (Temesvár, október 30-31.; Bukarest, november 5.), vagy megszervezésüket lehetetlenné tették diverziós módszerek segítségéve] (Kolozsvár, október 24-25.). Utóbbi esetben sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése a román lakosság körében és a budapesti forradalom nacionalista/revansiszta megbélyegzése. A romániai '56-os események Temesváron „hasonlítottak" leginkább a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, ami nem korlátozódott a diáktársadalom partikuláris kérdéseire (bentlakások építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseket is tartalmazott: a Temesváron közzétett „pontok" szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság ülésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.

A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag Erdélyben, több ezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor: nagyszabású összeesküvési kísérletekre (Szoboszlay, Faliboga, Margineanu, Sass), illegális diákszervezetek megalakítására és működtetésére (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége - EMISZ, a Székely Tfjak Társasága - SZTT), a Partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége - SZVISZ, a Felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni jellegű akciókra: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazására vagy fenyegetésére, szándékos rongálásokra mezőgazdasági szövetkezetekben, üzemekben, szórólapok szerkesztésére és terjesztésére. Noha az említett akciókban részt vevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, a nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán" elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi" tevékenységről van szó, ami egyes társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek", a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll. A magyarországi es a romániai megtorlásban közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban a fordulópontot az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium (BM) operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezeteket tagjainak azonosítására, és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézményekben dolgozók által tanúsított politikai magatartásról, amelyet az 1957. február 23-án és május 17-én megtartott tanácskozásokon igyekeztek összehangolni a BM Csoportfőnökségek vezetői és az RMP Központi Vezetősége.

A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: a KM 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15 272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24 472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetés" jogcímén vettek őrizetbe, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányították. Levéltári kutatásaink jelenlegi stádiumában nem tudjuk megállapítani a három katonai törvényszék(Bukarest, Iasi és Kolozsvár) által meghozott halálos ítéletek számát. Részletes adatok csak az 1957. január 1. és 1959. július 31-i időszakra vonatkozóan állnak rendelkezésre, 9959 elmarasztaló ítélettel. Az 1956 utáni években több tucat halálos ítéletet is hirdettek a katonai törvényszékek: 1957 és 1958-ban 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során 1957-ben 54-en, míg 1958-ban 85-en haltak meg. Ehhez az adathoz hozzá kell tenni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat áldozatát.

Megállapítható tehát, hogy az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli" megtorlás méreteiben a magyarországihoz volt mérhető. Mások voltak azonban a két országban az 1956 utáni „rendcsinálás" középtávú céljai: a hatvanas évek elején Romániában fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, mivel a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amivel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről" és „kívülről" érkező kihívásokra. Mindez jól érzékelhető a megtorlások etnikai megoszlását vizsgálva: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot érte el). 1958-ban arányuk 15%-ra emelkedett, és a '60-as évek elején elérte a 18-20%-ot. Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltárosnak a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) Katonai Ügyészségi irataira alapozó adatai szerint a magyarokat érintő letartóztatások száma 1956 után a MAT-ban: 1956: 36, 1957: 69, 1958: 183, 1959: 216, 1960: 68, 1961: 54, 1962: 14, 1963: 1, tehát összesen 641 volt. A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar" perek során hozták meg (Szoboszlay-per: 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per: 2 halálos ítélet, EMISZ-per: 77 súlyos ítélet). A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősség megállapítása mellett egyre tágabb szerepet kapott az egész (nemzeti, vallási vagy falusi) közösségnek szánt figyelmeztetés.

Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy sikerült megszereznie az egész pártapparátus támogatását minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal") szemben. A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen" elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is. A közéletre jellemző alig leplezett antiszemitizmus 1959-től összekapcsolódott a szintén „idegen" magyarok elleni politikai támadással. Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat legitimálta a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetését és egyre szisztematikusabb alkalmazását is: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus").

Az államnak a polgárok életébe való mind nagyobb mértékű beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen foganatosított intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, de vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; köztük számos volt politikai üldözötté. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették, míg a már politikailag integrált rétegek önigazolásként érvelhettek azzal, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta" emberek. Az ellenzéki csoportok leverésében és módszeres behálózásában ugyanis bizonyítottnak látták azt a széles körben elfogadott tételt, miszerint egy olyan erősen rétegzett és csekély szolidaritást mutató társadalomban, mint amilyen a román társadalom, a stabilitás záloga nem a (bármennyire is korlátozott) pluralizmus kibontakozása és a rendőri szigor enyhítése, hanem a nyíltan diktatórikus kormányzás fenntartása.

Bibliográfia:

— Stefano Bottoni: Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra 1956-1958 in Fedinec Cs. - Ablonczy B. (szerk.), Folyamatok a változásban, Budapest, Teleki László Alapítvány, 2005, pp. 221-254.

- S. Bottoni-László M.-László R.-Lázok K.-Novák Z. (szerk.): Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956-1959). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006 (megjelenés előtt).

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2006. szeptember 27., 1-4. old.