Folyóirat a fürdőkádban

68 tavaszán – a fürdőkádban ülve, ketten – megalapítottuk

folyóiratunkat, az Eszméletet. J. tárcsázta A. elvtársat,

kapcsolták, másnap fogadott – mutassuk meg, hogy mit akarunk,

mondta, s a politikus elmék dicsértek: kedvező a pillanat.

Ragyogtunk sután, a saját tavaszunkat éltük, naivitásunk

alig volt tettetett, de Prága után már kevés illúziónk

maradt s érteni véltük visszamenőleg is e közbülső régió

bukásait, a karácsonyi ponty esélyét, hogy a lefolyón át

egyszer mégis tengerre ér.

- Mi volt az Eszmélet? Most már megmondhatom… mit szerettünk

volna, hogy legyen: át – derengő szótól a tiszta beszédig;

és a romlott szíveknek, mocskoló és megfojtó kezeknek nem

volt, nincsen, soha nem lesz… Mi volt az Eszmélet?

Most már dúdolgatom s a dallam talán megtévesztő,

de nincs más vigasz és érti, aki érti. Botor bizalmak hányszor

lépre csaltak: viszonylagosságuk mit mutat? Fehér elefántot

s angóranyulat egyazon bokorban – lyukas cilinderben!

Akaratlan bűvésze itt mindenki a létnek s örüljön,

ha le nem aljasul. – – – A fürdőkádban tákolt utópiákra

cápa-rezignáció leselkedik, s vér mindenütt, hiába is

csitítnál, hogy festett vér csupán, ceruzás, irodalmi

árnyak, hogy filmeznek és szereplő vagyok, pózba süllyedő,

csontig hasít a hiány, nem heged.

Anekdota hatvannyolcból

Jó gyerek volt Váci, mondják sokan és nincs o9kom, hogy

e legendákban gombostű legyek – saját jelenetemet faggatom.

Mellékszereplők még: Zelk (jóindulatúan) és Juhász (némán).

Akkor már kiebrudaltak az Új Írásból (mint elmondta később,

versolvasáson csiszolódott képes beszéddel a korombéli kidobó):

„rátapostam a folyóirat peremébe kapaszkodó kezedre” (mert

besorolásom elakadt, mert népies indulásom urbánusba hajolt,

mert „benősültél egy polgári családba” - sőt, zsidó családba,

igazítottam helyre készségesen, „igazán? - hőkölt –, ezt

nem is tudtam”, egy páternoszterben döcögtünk összezárva, működött

a posvány), de én hadonásztam egyre új kéziratokkal s Vácihoz

föllebeztem: szeretném tudni, miért nem közölnek? Hallgatott.

Az a ti bajotok, szólt Zelk, hogy nincs olyan szerkesztőtök,

mint nekünk volt Babits. Én mégis tudni szeretném, nyögtem, s ha

nem Babitstól, hát Vácitól… Üvöltött szegény, hogy menjek

anyámba s mondta, hogy mijébe, aztán kirohant, bevágta az

ajtót. Hallgattak. Akkor már Zelk is. Érdekes, dadogtam végső

erőmmel, azt gondoltam, itt én fogok csapkodni – s elmentem,

(elég halkan), le a lépcsőn, ki a New York-ház kapuján s

belestem a kávéházba… Senki, sehol. Zúgott, égett a fülem,

hályogos fényben fuldokoltak a körúti fák.

Tudtam, elszáll a düh s a történet korcs váza megmarad;

s bár a keszonbetegségtől ziháló hősök szerencsétlensége meg

a kurzuslovagok vágtatása nem egyenlő – a struktúra sodor;

tudtam és tudom, de tíz körömmel ragaszkodom egy parányi, izzó

részecskéhez:a szereposztás véletlenein túl mégis meghatároz.

Forrás: Súgja Hang. Liget könyvek/Téka, 1989