Változatok – katalán témára

[Ez nem csupán egy történelmi szöveg. Megvan a maga pillanatnyi „aktualitása” is. Jól-rosszul, amennyire történelmi helyzetek hasonlítani tudnak egymásra. És amennyiben különböznek is. Tudjuk, mi történt nemrég Katalónia autonómiájával. Mert nem csak a párhuzamok sántítanak sajnálatosan, hanem a cseber is vederré változhat ugyanazon az udvaron, ha az ember egy pillanatra is félrenéz. Előfordulhat, hogy ma már az urna sem segít. Vagy talán mégis? Ki tudja? Méray Tibor elemzésének nem agitatív része a maradandó: hanem az, amely ma is gondolatokat ébreszt. - csg]

Nem tudom, mennyire figyelt oda a magyar közvélemény – és nem utolsósorban a kisebbségi magyarság vezetőgárdája – a márciusi spanyol választásokra és a május eleji kormányalakításra. Főleg arra a különös tényre, hogy az események nemzetközi sztárja nem az volt, aki a legjobb eredményt érte el és az ország miniszterelnöke lett, a fiatal, dinamikus, jobboldali, konzervatív José Maria Aznar. Az ő győzelme előrelátható volt a több mint egy évtizedes hatalomgyakorlásban megkopott, különféle botrányokkal megtépázott szocialista párt fölött. A választások egyik napról a másikra a majdnem-ismeretlenségből majdnem-világhírűvé tették Jordi Pujolt, a katalán nemzeti párt, a CIU (Convergencia i Unio) vezetőjét.

Mi történt? A konzervatívok győztek ugyan, de nem olyan mértékben, ahogy ezt a közvéleménykutatások jelezték és ők maguk is várták. A parlamentben az egypárti kormányzáshoz, azaz az abszolút többséghez 176 mandátumra lett volna szükségük, és ők „csak” 156-ot szereztek. Nagykoalícióról, a szocialistákkal való szövetségről szó sem lehetett, már csak azért sem, mert a szocialisták örültek, hogy a vereségük nem katasztrofális, hanem tisztes mértékű volt, és a vezetőjük, Felipe Gonzalez úgy vélte: jót fog tenni nekik néhány esztendős ellenzéki „gyógykúra”. A győztesnek szövetségesként a kis pártok maradtak: a katalánoknak 16, a baszkoknak 5, a kanári-szigetieknek 4 képviselője jutott a parlamentbe. Ezekkel együtt megvolt – meg lett volna a többség.

De ehhez a szövetkezéshez olyan bukfencekre volt szükség, amilyenekre csak a cirkusz és – a politika képes. A kulcsszereplő a 65 éves Jordi Pujol lett, a pártja 16 mandátumával. Csakhogy Pujol a katalán autonómia maximális kibővítésének az apostola, és ezt – azaz a Pujollal való szövetséget – Aznar pártja még kevésbé kívánta, mint Gonzalezét. Annyira nem kívánta, hogy a választások estéjén, amikor az első eredményekből úgy látszott, hogy a konzervatív néppárt megszerezte az abszolút többséget, a párt egyik vezetője a kis termetű Pujolt finom egyszerűséggel úgy nevezte: „törpe”, és hozzátette, eljött az ideje, hogy elfelejtsen katalánul és megtanuljon spanyolul.

Pujolnak nem kell megtanulnia spanyolul – hat nyelven beszél –, katalánul viszont aligha lesz hajlandó elfelejteni, annál kevésbé, mert az egész életét a „katalánságára” tette fel. Azt szokta mondani, hogy ő már 13 éves kora óta „katalánkodik”. Kispolgári szülei papnak szánták, máig is mélységesen katolikus, de egyházának illetékesei eltanácsolták a pályáról, azzal, hogy „túl nagy benne a belső, személyes nyugtalanság”, ami akkortájt, Franco idején a katalán nemzeti öntudatot jelentette. A Franco-rendszerrel, amelyik uralomra jutásának pillanatában, 1939-ben tüstént eltörölte Katalónia autonómiáját, először akkor gyűlt meg a baja, amikor 1960-ban nyilvánosan elénekelte a Székely… bocsánat: a Katalán Himnuszt. Letartóztatták, megkínozták, egy haditörvényszék 7 évre ítélte, két és fél évet leült, utána házi őrizetben volt. Ilyen emberről nehéz feltételezni, hogy meg fog feledkezni az anyanyelvéről.

Talán érdemes röviden elmondani: a katalánok nem spanyolok. Katalánok. Katalónia mint grófság, vagy kormányzóság több mint ezer esztendős múltra tekint vissza, ősibb államalakulat, mint a spanyol királyság. S ha a híres „katolikus királyok” meg is hódították és három évszázadon át uralmuk alatt tartották is, a katalán öntudatot, önérzetet, büszkeséget nem sikerült megtörniök. A hatalmat gyakorló, nem túl szorgalmas kasztillánok lenézték ugyan őket, mert „túl sokat dolgoznak és túlságosan érdekli őket a pénzszerzés” – de a katalánok ezzel a „nemzeti hibájukkal” elérték, hogy az országuk Spanyolország iparilag legfejlettebb, leggazdagabb része lett és maradt. Ami manapság inkább előny, mint hátrány.

Az igazi nemzeti öntudat hajnala – mint annyi más európai népnél – Barcelonában is a múlt században virradt fel és – mint annyi más európai népnél – főleg költők, írók, tudósok munkásságának következménye volt. 1917-ben megalakult a katalán parlament, de a spanyol szélsőjobboldal hamarosan szétverte. A rövid életű Spanyol Köztársaság idején kikiáltották a Katalán Köztársaságot, ők harcoltak legtovább Franco ellen, aki aztán nemcsak a köztársaságuktól, hanem – mint említettem – az autonómiától is megfosztotta őket.

Az új Spanyol Királyság 1979-ben visszaállította az autonómiát, és 1980 május óta Jordi Pujol áll a Generalitat, azaz a Kormányzóság élén, ő székel a csodálatos Palauban, a barcelonai palotában. Elismeri és tiszteletben tartja a királyság intézményét, kötelezőnek fogadja el az összspanyol alkotmányt, készséggel nyugtázza a „nyelvtörvényt”, amely rögzíti a katalán nyelv és kultúra jogait. Akkor mi a baja? Az, hogy még többet akar. Abból indul ki: ha nem ér el az eddiginél „egy kicsit” többet, akkor mindig fennáll a veszély, hogy azt, amit eddig elért, elveszítheti. Pártjának a jelszava: „Fer pais”, azaz „felépíteni az országot”, Pujol szerint ugyanis Katalónia – külön ország, amely bár nem kíván elszakadni Spanyolországtól, nem akar függetlenné válni – ez a mai európai viszonyok között lehetetlen, – de mégis más, mint Spanyolország egyéb részei, autonómiái. Egyenlőbb az egyenlők között.

Ezekből a sommásan felvázolt előzményekből következnek a cirkuszi-politikai bukfencek a történet valamennyi szereplője részéről. Pujol és pártja hosszabb időn keresztül Gonzalezt és a szocialistákat támogatta – sok mindent el is ért náluk. De tavaly szeptemberben, amikor a választások közeledtével – nem utolsósorban a katalánellenes konzervatívok bírálatai miatt – a szocialisták nem bővíthették tovább az autonómiát, Pujolék elpártoltak tőlük, és ezzel hozzájárultak a bukásukhoz. Fennállt persze annak a kockázata, sőt bizonyossága, hogy azokat a jobboldali konzervatívokat segítik hatalomra, akik nemcsak bővíteni nem akarták a katalánok jogait (sok Franco-nosztalgiás van köztük), hanem lefaragni szándékoztak belőlük. Pujol, aki nem író, nem költő, nem tudós, hanem vérbeli profi politikus, akit nemcsak elfogultnak nevezhető ellenfelei, de nemegyszer barátai is ravasznak, többarcúnak, megbízhatatlan szövetségesnek, fiókdiktátornak mondanak, vállalta ezt a kockázatot.

A szavazóurnákban bízott. Vagyis: a demokráciában. A márciusi választásokon nem aratott elsöprő győzelmet: Katalóniának 6 millió lakosa van – a spanyolországi összlakosságnak ez 15 százaléka, és Pujol pártja még 5 százalékot sem kapott. De ez az 5 százalék elégnek bizonyult ahhoz, hogy ők legyenek a „mérleg nyelve”, ahhoz, hogy eddigi legeltökéltebb ellenfeleiket a tárgyalóasztalhoz kényszerítsék. 54 napig tartó, elkeseredett alkudozás következett, amelynek során Pujol a fenyegetőzéstől, a zsarolástól sem riadt vissza. A szocialistáktól már korábban kivívta a katalán nyelv egyenjogúságát a spanyollal, saját rendőrséget, saját nemzeti ünnepnapot, saját nemzeti érdemrendet – a konzervatívok most beleegyeztek abba, hogy eltörlik a Madrid által kinevezett civil kormányzói (főprefektusi?) tisztet, a katalánok önállóan fogják kezelni a kikötőiket, és a helyben behajtott jövedelmi adókból az eddigi 15 százalék helyett 30 százalék marad Katalóniában. „Mi, szocialisták, soha nem lettünk volna ennyire engedékenyek” – vetette konzervatív és e téren a programját megszegő utóda szemére Felipe Gonzalez. Miközben Aznar, az új miniszterelnök tudja, hogy „még nincs vége a dalnak”. A pártja már nemcsak arra nem szólítja fel Pujolt, hogy felejtse el az anyanyelvét, hanem maga Aznar is elkezdte a katalán nyelv szépségét méltatni és hozzátette: baráti társaságban ő maga gyakran és szívesen beszél katalánul. De bármily szívélyes is vele, sok kétsége nem lehet afelől, hogy Pujolnál mindenért fizetni kell; előbb-utóbb újabb kívánságokkal áll majd elő. Megteheti. A 351 tagú parlamentben a maga 16 képviselőjével bármikor megbuktathatja a kormányt.

Soha a nemzeti jogaink ilyen mértékű kiterjedése nem következhetett volna be – mondják a katalán politikusok –, ha Spanyolország nem volna demokrácia. És hozzáteszik: akkor és addig sem, amíg Spanyolország nem lett az Európai Unió tagja. Mert egyrészt ebben az unióban a választási eredményeket – a tiszta választások eredményeit – nem lehet semmibe venni, másrészt mert ebben az Európában a centralizált államokkal és az államok centralizáló törekvéseivel szemben a természetes területi egységek, az országrészek, a régiók szerepe van növekedőben.

A figyelmes olvasó – gondolom – már régóta, de legalábbis a katalán himnusz emlegetésénél elkövetett nyelvbotlásom óta rájött, hogy én valójában nem Katalóniáról, hanem Erdélyről akarok beszélni. (Minden határon túli magyar kisebbségről is, de különböző helyzetük és a különböző helyzetek miatt elsősorban Erdélyről.) Következhet a fölhorkanás: a különbségek óriásiak. Így igaz. A teljes felsorolásukra nem is mernék vállalkozni. Spanyolország tagja az Európai Uniónak, Románia legfeljebb ha áhítozik erre, és rövid időn belül nem sok reménnyel. A spanyol társadalom demokratikus, a mai Románia még a legnagyobb jóakarattal is csak nehezen mondható annak. Katalónia az elmúlt évtizedekben egyre gazdagabbá vált, Erdély egyre inkább elszegényedett. Katalóniában többségükben katalánok élnek, Erdélyben magyarok és románok, és még a románok között is: századok óta ott lakók és újonnan betelepítettek. A felsorolás folytatható.

Mindez azonban nem változtat bizonyos hasonlóságokon. Azon, hogy ha Románia valóban fel akar zárkózni Európához, akkor egyfelől igazi demokráciává kell válnia, másfelől bele kell majd törődnie a regionalizálódásba, azaz a nagyobb tájegységek elismerésébe. Meg kell szüntetnie azt az abszurdumot, hogy miközben a francia Nagy Larousse Lexikon szerint Románia négy régióból állt össze, Valáchiából, Moldáviából, Dobrudzsából és Transylvániából, addig a bukaresti közigazgatás azt a fogalmat, hogy „Erdély” nem is ismeri. Az erdélyi magyarság, mialatt jogosan küzd az autonómiájáért, az európai csatlakozás perspektívájában nem azzal alapozná-e meg legbiztosabban a jövőjét, ha már most előkészületeket tenne az összerdélyi autonómia megvalósítására – összefogva az Erdélyben többségbe került románság minden olyan demokratikus elemével, amelyik erre hajlandó? Elvégre, ha az elmúlt évtizedekben Erdély elszegényedett is, még mindig Románia leggazdagabb és legkulturáltabb régiója, azaz az ottani románságnak is érdeke a regionalizálódás.

Tulajdonképpen a transzilvánizmus gondolatáról van szó, amelyet Kós Károly fogalmazott meg 1929-es Erdély című „kultúrtörténeti vázlatában”, s amelyről Sz. Nagy Csaba joggal írta meg idestova 20 esztendeje, 1977-ben a párizsi Irodalmi Újságban, hogy az a köztudatban lévő, ferde értelmezésekkel szemben nem Erdély állami önállóságára való törekvés, hanem – különféle lehetőségeket beleértve – egész egyszerűen „Erdély teljes népességének önrendelkezési elve”. Kós Károly korában, az akkori nemzetközi helyzetben ez megvalósíthatatlan volt, de a prófécia most, Európa egyesülési folyamatai során realitássá válhat.

A „most” nem annyit jelent, hogy „ma”. A katalánoknak 1939-től 1979-ig, 40 évig kellett küzdeniük, hogy megkaphassák az autonómiát, és 17 éve küzdenek a kiterjesztéséért. Pedig őket – s ez is a különbségek kategóriájába tartozik – nem lehetett azzal vádolni, hogy revizionisták, irredenták és egy (nem létező) másik Katalóniához akarnak csatlakozni. A dél-tiroliaknak, akiknél – alaptalanul bár – felvetődhetett ilyesfajta vád, 45 évre volt szükségük, hogy önrendelkezési joguk érvényesüljön. Pedig jogaik évtizedes megtagadója, Olaszország demokratikus volt, és élén szinte kizárólagos hatalommal a kereszténydemokraták álltak. (Ausztriában ezalatt váltogatták egymást a konzervatív, a szocialista kormányok és a nagykoalíciók; mindegyik támogatta a dél-tiroliak követeléseit, ami nem zárta ki azt, hogy a kulisszák mögött a dél-tiroliak olykor kevésnek minősíthették ezt a támogatást. De az tudtommal nem fordult elő, hogy a dél-tiroli vezetők az egész világ előtt megvádolják a bécsi kormányt, amiért nem támogatja eléggé őket. Az ilyesmi ugyanis elsősorban nem befelé, hanem a nemzetközi szinten rombolja egy kormány tekintélyét, és ezzel nem használ, hanem árt az illető kisebbség ügyének is.)

Az események manapság felgyorsulnak. Az igazi, mélyreható romániai változásokra remélhetőleg nem kell 40–45 évet várni. A szavazóurnák Romániában is működnek, méghozzá idén fokozott tempóban: egymást követik a helyhatósági, a parlamenti és az elnökválasztások. A magyar jelöltek, az RMDSZ sikere fontos tényezőt jelenthet a belpolitikában, de legalább annyira nemzetközi vonatkozásokban is. A jó eredmény segíti a magyar kormány fellépéseit, és ez visszahat a kisebbségek helyzetére. Ugyanakkor nyilvánvaló: a nemzeteknek, nemzetrészeknek, népeknek, ha a kiállást, a támogatást jogosan igénylik, sőt megkövetelik is, elsősorban önmagukra lehet és kell számítaniok! A maga zseniálisan akrobatikus politizálásával mi mindent tudott elérni Spanyolországban nem egészen 5 százalékkal a tarsolyában Jordi Pujol. Megint csak: Románia nem azonos „latin testvérével”, Spanyolországgal, még csak nem is hasonlít rá, és elképzelhető, hogy a legellentétesebb román politikai erők is inkább összefognak egymással, semhogy a magyar képviselők szövetségét igénybe vegyék. De elképzelhető az ellenkezője is. És elképzelhető az is, hogy ha most nem, akkor majd legközelebb.

Egy szó, mint száz: az urnákban erő van.

Urnára, magyar!

Forrás: Szabadság, Kolozsvár, 1996. május 25.; Népújság, Marosvásárhely, 1996. május 25.; Népszabadság, 1996. május 31.