Tircsi Richárd könyve a vállaji és mérki németek kálváriájáról

A szatmári tájakon 1944 októberében haladt át a front. Alighogy fellélegezhetett a lakosság annak borzalmaiból, a Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kelt 0060. számú hadparancsa meghirdette a 17–45 éves férfiak, 18–30 éves nők „málenkij robot”–ra hurcolásának parancsát. A zsidók deportálása, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája mellett ez volt a XX. század harmadik legsúlyosabb csapása a nemzetre.

Amíg a holocaustról lehetett emlékezni, a másik kettőről évtizedekig hallgatni kellett. A doni katasztrófa objektív bemutatására Nemeskürty István megrázó műve, a Rekviem egy hadseregért című munkája tette meg, 1972-ben, az első lépést. A malenkij robotra hurcoltak kálváriájáról csak suttogva lehetett beszélni, még azokban a családokban is, amelyek szenvedő alanyai voltak e szörnyűségnek. Az 1989/90-es politikai fordulat törte össze a hallgatás bilincsét, jelenhettek meg a féltve őrzött naplók, visszaemlékezések, tudományos/történeti feldolgozások, szervezhettek megemlékező rendezvényeket, állíthattak gránitba/márványba vésett emlékműveket, rajtuk az elhurcoltak hosszú–hosszú névsorával. A súlyos csapás nem járt egyedül: társult hozz a német nemzetiségűek 1946 utáni kényszer–kitelepítése. A súlyos, kettős tragédiát elszenvedett német nemzetiségű honfitársaink iránti kegyelet szülte azt az országgyűlési és kormányhatározatot, amely január 19-et az 1945 januárjában a Szovjetunióba deportáltak és a Magyarországról 1946-ban elűzött németekre való emlékezet végett a Magyarországi Németek Elhurcolásának és Elűzésének emléknapjává avatta; ugyancsak országgyűlési határozat döntött arról, hogy november 25-én, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások Emléknapja emlékeztessen majd a sok ezer honfitársunk kálváriájára; 2015-ben pedig meghirdették a Szovjetunióba Hurcolt Politikai Foglyok és Kényszermunkások Emlékévét.

A szatmári svábok szenvedéstörténetéről szóló első, tudományos igénnyel született monográfia–értékű és igényű munka a nagykárolyi Boros Ernő tollából született. A levéltári kutatómunkát és az oral history módszerét ötvöző alkotását – „Volt minekünk jó életünk, van most nekünk jaj” – a debreceni Erdély–történeti Alapítvány kuratóriuma 2003-ban II. díjjal jutalmazta; a csíkszeredai Státus Kiadónál 2005-ben megjelent kötet 2011-ben újabb kiadást ért meg.

A malenkij robot–irodalom újabb gyümölcse a mérki és vállaji sváb lakosság megpróbáltatásait felidéző kötet, Tircsi Richárd munkája.^(x) Megszületését a Gulág Emlékbizottság támogatta, megjelenése az emlékévhez kötődik.

Balogh Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a kötet elé írt ajánló soraiban utal arra, hogy a malenkij robot „Magyarországon a polgári lakosság tömeges elhurcolásnak és több éves szovjetunióbeli kényszermunkájának a »fedőnevévé vált.” Az adatok hetven év múltán is megborzongtatóak: „A mai Magyarország területéről mintegy 200-300 ezer polgári lakost hurcoltak el malenkij robotra: 150-170 ezer civil férfit és fiút hadifogolyként és 50-60 ezer férfit, nőt, fiút és lányt internáltként. Közéjük tartozott körülbelül ötezer szatmári sváb. (…) az Éhezés, az embertelen, legalapvetőbb szükségleteket sem biztosító körülmények és a túlhajszolt kényszermunka következtében a deportáltak 30-40%-a meghalt, de volt olyan magyar település, ahol az elhurcoltak több mint 60%-a veszett oda.”

A bevezető tanulmány végén közölt könyvészeti anyag gazdagsága jelzi, hogy az elmúlt negyedszázadban mily bőséges irodalom született a témában. Tircsi Richárd könyve – azok sorát gazdagítva – egy kisebb régióra, két szatmári helység, Mérk és Vállaj sváb lakosait sújtó csapásra szűkítette kutatását.

A mérki római katolikus egyházközség Historia Domusában olvasható sorokkal – „az 1945. év január 3-a legfájdalmasabb napja községünknek” – indítja az előzőleg megjelöltek, majd „gyűlésbe” szólítottak keserves kálváriáját. „Mérken az indoklás az volt, hogy cipőt és sót fognak osztani, Vállajon pedig az, hogy gyűlést fognak tartani »a falu új rendjé«–ről” – olvasható a csalárd felszólításban. Aztán hozzátették, hogy „hozzanak mindenkinek 18 napi élelmet, meleg ruhát”. Január 6-án indult a szomorú menet Nagykárolyba, s onnan az ismeretlenbe. „Mérkről 264 személyt hurcoltak el (159 férfit, 105 nőt, más források szerint 110 nőt és 145 férfit, azaz összesen 255 főt, de inkább az első a hitelesebb). Vállajról 214 főt (136 férfi, 78 nő), azaz összesen 478 személyt.” Egyetlen bűnük: német származásuk, német nevük.

Tircsi Richárdnak a kötet elé tanulmánya elénk idézi a szomorú menetet, a lágerekbe vezető út stációit, azt a kétségbeesett hangulatot, amely az elhurcoltak lelkében eluralkodott. A lágerélet mindennapjait súlyosbították az embertelen körülmények, az ártatlan emberekkel szembeni ellenséges megnyilvánulások, a súlyos, teljesíthetetlen napi norma. Voltak pozitív tapasztalataik is. „Az egyik néni (Tircsi Mária) sírva meséli: az egyik koldulás alkalmával bement a paphoz, aki egy lepényt kezdett enni. A pap odaadta az egyik felét. Miután a néni kijött, beküldte a társát, aki megkapta a másik felét” – olvashatjuk a bevezető tanulmányban. Sorsukat, helyzetüket súlyosbította, hogy másfél évig hírt sem kaphattak, maguk sem írhattak haza, szeretteiknek. Soraikban gyakran „tombolt a tífusz, dizentéria, vérhas, skorbut, sok volt a fekély és a tályog, volt, aki rühes lett.” A nehéz munka, az éhhalál szélére sodró sovány koszt, a betegségek, a súlyos, léleksorvasztó depresszióba torkolló honvágy miatt széles rendet vágott soraiban a halál. „A mérki és vállaji elhurcoltak közül összesen nyolcvanan haltak meg a lágerben. Ez az elhurcoltak 17%-a. Ezt a számot növeli az útközben és a közvetlen hazaérkezés után elhunytak száma. A Mérkről és Vállajról elhurcoltak egynegyede halt meg a deportálás következtében.” Szomorú, gyászos statisztika.

Elgondolkozhatunk azon, hogy ily súlyos körülmények közt mi adhatott/nyújthatott vigaszt számukra? A hazatértek egyértelműen és egybehangzóan állítják: „az Istenben gyökerező hit”, „a gyötrelmes évek egyetlen támasza: Krisztus”, az ima.

A szerencsés hazatérők első útja a templomba vezetett, hálát adni a megmenekülésükért. A volt foglyok ajkára némaságot parancsolat a hatalom. Azóta is megválaszolatlan maradt a kérdés: „ki felel ezekért az ártatlan szenvedőkért?” Erre keresik a választ a megemlékezések, erre a sváb községekben emelt emlékművek, emlékünnepségek, arra azok a kutatások, tanulmányok, kötetek – közte a Tircsi Richárdé is –, amelyek ismeretében újra és újra kérdezhetjük: „Lehet–e újat mondani a Gulágokról?” A válasz: „Minden bizonnyal. Hiszen a pokolnak ez a méreteiben is páratlan birodalma a borzalmak kimeríthetetlen tárháza volt. Az idő múlása elhomályosítja az emlékeket, és egyre kevesebben vagyunk már, akik személyes élmény alapján számolhatunk be az ott történtekről.”

Ilyen személyes élményeket őrző naplók és visszaemlékezések segítenek abban, hogy a „robotosok” sorsa, kálváriája ne menjen feledésbe, hanem örök mementóként szóljanak a minden képzeletet felülmúló szenvedéstörténetekről.

Tircsi Richárd könyve is e szándék megvalósításához járul hozzá azzal, hogy napvilágra hozza a rejtve és féltve írott/őrzött naplókat; azzal, hogy megszólaltatja, szóra bírja a még élőket.

A naplók sorát Véber Mária Irén írása nyitja meg. A lila grafit ceruzával írott lapokat húga, Asztalos (Véber) Etelka fűzte össze s egészítette ki nővére tragikusan rövid életrajzával. Találó jellemzése: „Minden sorából süt a mély istenhit, az igaz vallásosság, az ebből fakadó optimizmus, vidámság és az erős haza szeretet.” Reszler Jánosné Heim Julianna naplóját fia, Bottyán János jellemezte, igen találóan: „Írásában nem a megalázott és megtiport lélek, hanem az éhező, fázó ember fizikai fájdalmát adja vissza.” A harmadik naplót – csodával határos szökésének történetét – Hajdú Ottóné Bársony (Baumann) Veronika írta, a kommunista diktatúra bukása után.

A naplók kérdést kérdésekre halmozva keresik, kutatják tragikus sorsuk okát: „…bűn–e az, hogy az őseinket más országból hozták és unokái igaz magyarok, akik életüket is fölajánlották Istennek hazájukért, Magyarországért?” Nehéz feladatra, sőt a lehetetlenre vállalkoznánk, ha híven érzékeltetni akarnánk szenvedésüket, melyek hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre mind fájdalmasabb sebet ejt rajtuk. Éhezés, sírás, dermesztő hideg, gyengülő erővel is munkára szólító robot…, testet, lelket sorvasztó honvágy…, aggódás az otthoniakért… Mindezzel mit állítanak szembe? A mély hitből fakadó, az imádságból erőt adó remény: „Csak adná az Isten, hogy még egyszer haza tudnék menni, egyszer tudnék még jóllakni, egy kis jó tejet tudnék inni. De lesz még kikelet Magyarország felett, lesz még magyar nyár, lesz még boldog viszontlátás.” Nemcsak a maguk sorsa fáj. Az otthonról érkező levelekből megtudhatják: „…megint elzárták tőlünk Erdélyt, megint csak csonka ország lettünk”. És ott a velük együtt érző helyiek rokonszenvgesztusa is, ott a több ezer kilométeren haza menekülőket segítő kezek áldása.

Tircsi Richárd könyvének dokumentumértékét növelik a benne közölt visszaemlékezések – a megszóllók: Galambos Vendelné Jászai (Jekli) Magdolna, Gazdag (Reich) Ferenc, Freund Józsefné Somogyi (Schneider) Ilona, Marosi Józsefné Karácsonyi (Krizsán) Karolina, Szántó Ferencné Scheibli Anna, Babos Etelka, Cserfalvi (Zimmermann) Pálné Szakolcai (Solomajer) Anna, Danka Pálné Somogyi (Schneider) Mária – újabb s újabb személyes szenvedéstörténetek foglalatai. Érthető és elfogadható lenne, hogy soraikból gyűlölet, engesztelhetetlen harag sugározzék azok iránt, akik sanyarú sorsuk, szenvedéseik okozói. Emlékezéseikre mégsem ez a jellemző. Meglátják, észlelik és szavakba is foglalják a pozitív tapasztalásokat is: „Jólelkű emberek voltak, akikkel együtt dolgoztunk…”; „Jószívűek voltak az oroszok, nagyon–nagyon jószívűek (…) ha az utolsót is, egy ilyen kis darab kenyere volt, akkor is letörte a felét, ha látta, hogy kérünk.” arról is szót ejtenek, ha a parancsnok, a nacsalnik, emberségesen bánt velük.

Különös dokumentumértéke a kötetnek, hogy közli a vállaji és mérki elhurcoltak névsorát és adatait, képmellékletével pedig még „személyesebbé”, hitelesebbé teszi a szenvedésekkel teli éveket.

Hogy miért kellett hetven év múltán is visszatérni erre az ezrek számára kálváriás útra? Erre az egyik túlélő szavai válaszolnak a leghitelesebben: „…hiába meséljük mi is így el, még a gyermekeink sem tudják ezt ma már úgy, mint ahogyan mi benne éltünk. Ezt el nem lehet felejteni, meg hát hiába mondjuk mi, hogy így volt, meg úgy volt, ők el sem tudják majd képzelni, hogy hogy volt.” Hisszük, hogy mégsem hiába!

E kötet segíthet/segít abban, hogy ne feledjük azt a kort, amikor tízezreket, százezreket lehetett kényszermunkára hurcolni csupán származásuk, nevük, nemzetiségük miatt.

Máriás József

^(*)Tircsi Richard: A pokolnak páratlan birodalmában Adalékok a vállaji és a mérki németek málenkij robotra hurcolásának történetéhez, Croatica Kiadó – Budapest, 2016