A kulturális antropológia meghatározható mint az idegenről szóló tudomány, de ebben az esetben át kell gondolnunk, mit értünk e fogalom alatt, és még inkább kit…?! A közösség tagjait, amit megismerni igyekszünk, vagy magát a kutatót? Az antropológia feladata végső soron az, hogy elbizonytalanítson bennünket. Az idegenség feltárása során megkérdőjeleződik minden társadalmi, kulturális konstrukció, amit az emberi lények arra használnak, hogy eligazodjanak a mindennapokban. Végső soron a kulturalizáció vékony leple alatt mindannyian idegenek vagyunk egymásnak, és saját magunk számára is. Az antropológia módszertanának egyik alapja éppen ez a felismert, és a megismerés szolgálatába állított idegenség. Bali János köszöntője is felhívja a figyelmet arra, hogy nem beszélhetünk önmagában az antropológiáról az antropológus nélkül. Minden kutatásban megjelenik, sőt annak elidegeníthetetlen része maga a kutató is, így ebben a kötetben az érintett témákon keresztül huszonhárom kutató, különböző megközelítés és ismerős idegenség jelenik meg. Illetve ebben az esetben feltűnik plusz egy személy, A.Gergely András, akinek hatvanadik születésnapja tiszteletére jelent meg a kötet 2013-ban.¹

Számba kell venni az alteritást, vagyis azt, hogy adott fogalmak mást jelentenek időben, térben és az egyes kultúrák között. Logikus ezt a gondolati feltárást az időnél kezdeni, amint arra Biczó Gábor írása felhívja a figyelmet. Érvelhetünk egy rajtunk kívül álló fizikai idő megléte mellett, de ez a megfigyelő személye nélkül érdektelen, és túlmutat a társadalomtudomány releváns megismerési keretein. Biczó amellett érvel, hogy valóban érdemes az időről a tudományterületen betöltött funkciójának újragondolása mentén gondolkodni. Nem triviális, mit értünk idő alatt, és kinek az idejéről beszélünk. Hiszen „Az időérzékelés kulturálisan adott különbségek mellett, egy távolság teremtő eszköz is, mely különbséget tesz megfigyelő és megfigyelt között”. A terepmunka mint terepen töltött idő, és a közösség által megélt hétköznapi idő tudattalanul is távolságteremtő eszköz. Megfigyeléseinket a saját lineáris időfelfogásunkban helyezzük el, miközben a megfigyelt közösség számára ez nem evidencia. Valóban érzékenynek kell lennünk a másságra az olyan kevésbé kézenfekvő területeken is, mint az időérzékelés. Bisztrai Márton és Binder Mátyás írása más-más megközelítésben, mégis reflektál ezekre a kérdésekre is.

Bisztrai Márton az antropológiai idegenség egyik legszemélyesebb problémájára a terepmunka során átélt személyes történetek fontosságára hívja fel a figyelmet. Az terepen való boldogulás (végső soron az idő problematikája is) a kutató számára korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre, és fő határa annak a folyamatnak, amit résztvevő megfigyelésnek nevezünk. Bisztrai érzékletesen írja le saját tapasztalatain keresztül, milyen nehezek a „befelé” tett lépések, melyeken keresztül a kutató igyekszik levetkőzni idegenségét. Rámutat, hogy ez milyen személyes, és ugyanakkor komoly tudományos kérdéseket felvető folyamat, melyben a kölcsönös egymásra hatás, mely során nem csak a kutató elfogadottsága, de maga a közösség is változhat. Az idegenség azonban szükségszerű, és folytonosan jelen lévő élmény, melytől nem tud menekedni, és talán nem is kell, hogy megszabaduljon… – végső soron az antropológus számára a boldogság percei azok, mikor az ismerős idegenné válhat számára, még ha a közösség részévé soha nem válik is azzá.

Binder Mátyás ezzel szemben arra emlékeztet bennünket, hogy miközben az empirikus megismerés a kutatás jelenébe zár minket, az antropológiai megközelítés szélesebb körben használható. A roma történelem kutatásának kérdésein keresztül mutatja be vonzás és taszítás, elnyomás és asszimiláció folyamatait, melyek akkor lépnek működésbe, mikor két kultúra találkozik. Ebben a konfliktusban az a kultúra nyer, amely annyiban a másik fölött áll, hogy meg tudja érteni másságát, és ezzel le is tudja azt rombolni. Ezt tökéletesen példázza, hogy a történetírás sokáig nem vett tudomást a romákról, éppen azért, mert úgy vélték, nem illeszkednek be a fejlődések fő áramába. Ilyen módon a többségi társadalom a saját maga által teremtett kritériumoknak meg-nem-felelésére hivatkozva egy teljes kisebbségi csoportot minősített „érdektelennek”. Ezzel emlékezettetve, hogy saját társadalmunkban is léteznek olyan nem domináns, ha úgy tetszik idegen csoportok, melyek megértésének megkísérlésével még mindig adós az antropológia. Ugyanakkor felhívja figyelmünket arra is, hogy az történelemírás múltbeli hiányosságainak jóvátételére tett kísérletek is gyakorta problematikusak, és a nagy tudományos fegyelmet igényelnek. A jelenben végzett kutatási eredmények alkalmazása az elsődleges források értelmezésére minden megkötés mellett is izgalmas és ígéretes interdiszciplináris vállalkozás arra, hogy kitágítsuk a határainkat.

Szántó Diana a másság, idegenség húsbavágó realitásaira hívja fel a figyelmet. A minket körbevevő társadalmak önmaguk konstrukciói, de a társadalmi játszótereket biológiai létezők, emberek népesítik be. A tudományos objektivitás mellett fel kell ismerni, hogy az elképzelt közösségek szabályai véresen valóságos következménnyel járnak az emberek életében. A kisebbségi lét árnyékos oldalát jól mutatják a magyarországi roma és zsidó közösségek, akik bár egyáltalán nem idegenek, az elnyomás nyelvezete állandó másként konzerválta őket. Át kell gondolni az objektivitást, mint etikai kérdést. Meg kell vizsgálni, hogy az antropológus milyen felelősséggel rendelkezik, mikor saját társadalmát vizsgálja, melynek nem csupán megfigyelője, de konstruálója is.

Az antropológia tehát amellett, hogy elbizonytalanít minket a konstruált valóságunk szabályaival kapcsolatban, eszközkészletet is biztosít, hogy felismerjük, és meg is ragadjuk problémás területeit. A másság tanulmányozásán keresztül talán képesek leszünk jobban megismerni saját magunkat is. Lévén a megismerés az idegenség egyetlen ismert ellenszere. A kötet az itt kiemelt gondolatmeneteken keresztül, és az itt nem említett, de ebbe bekapcsolódó, vagy ezt kiegészítő szerzők műveinek tükrében messze több mint egy szeretett kolléga, tanár, kutató köszöntése. Lenyomata annak, hogy hol tart a tudományterület a 21. század elején Magyarországon, és mit tartanak erről aktuális területeinek művelői. Ilyen módon – a diszciplínával bármilyen kapcsolatban is álljon az olvasó – hasznos lehet a tudásterület bármely alkalmazója, követője, elfogadója vagy megismerője számára.

Szász Antónia – Kirzsa Fruzsina szerk. Kultúrakutatás és narratíva: Tanulmánykötet A.Gergely András tiszteletére 60. születésnapja alkalmából. Budapest, L'Harmattan Kiadó, MAKAT (2013), 310 oldal.

1 Szász Antónia – Kirzsa, Fruzsina szerk. Kultúrakutatás és narratíva: Tanulmánykötet A.Gergely András tiszteletére 60. születésnapja alkalmából. Budapest, L'Harmattan Kiadó, MAKAT (2013), 310 oldal.