Kései lapszemle

Nem tudom, hogyan és miért maradt fenn ez az írás. Semmivel sem különb ugyanis megannyi társánál, amiktől pedig menet közben szépen megszabadultam. Miért pont ezt őriztem meg? Hiszen a rendszerváltás utáni román-magyar közeledés (alig) látható nyomai mindvégig nyilvánosan foglalkoztattak, amíg újságot írtam. (Most veszem észre, hogy ennek "lenyomata" is valahogy ott van az írás mélyén. A bizakodással és a kétellyel együtt. Ma is hiszem. olcsó, gyáva dolog volt feladni az ilyen és ehhez hasonló, közelítő lépéseket; pontosabban: kár volt kirakati gesztussá silányítani a tényleges közeledés lehetőségeit, módozatait. (Azt se feledjem, hogy az írás ideje csupán 2005 - és azóta annyi minden történt tájainkon, népeink között, hogy lassan nem ismerünk magunkra. Az is nyugtalanító kérdés: vajon ma hogyan írnám meg a cím sugallta témát? És megírnám-e egyáltalán? - Cs.G.)

*

Pár hónapja morfondíroztunk ugyanitt arról, lesz-e egyáltalán valami a román és magyar kormányok nyilvánosan beharangozott szándékából: az előzmény nélküli közös kormányülésből. Akkor azokból, a román közvéleményt megosztó vélekedésekből idéztem, melyek a rendhagyó találka előkészítéséről szóló híreket kísérték román lapok on-line oldalain. Ezek alapján annyit lehetett megelőlegezni az október 20-ra tervezett eseménynek, hogy a puding próbájához hasonlóan, ebben is a „hiszem, ha látom" elve a perdöntő. Hiszen az elmúlt 15 évben, a rendszerváltás óta számos jó gondolat, gesztus, elképzelés dőlt dugába, mert mindig sikerült kisiklatni a jó szándékot, megtorpedózni a jó széllel hajózó hírnököt, a jó hírrel érkezőt. Sikerült besározni mindazokat, akik a megbékélést és a szót értést többre tartják mindenféle történelmi számlák törlesztésénél.

Ám a közös kormányülés nem csak megvalósult, de annyi hullámverést sem keltett, mint amennyire korábban számítani lehetett.

Magam tulajdonképpen annak szorítottam, hogy a közös egyetértéssel kitűzött időpontig ne következhessen be valamilyen, a dolgok menetét durván fölborító közjáték, amire már számos példa akadt a román-magyar közeledés legújabb kori történetében.

Ilyen ígéretes, a történelmi őszinteség határait merészen súroló, végül is dolgavégezetlen „kibeszélésnek" vetett véget 1990-ben Budapesten a véres marosvásárhelyi események sokkoló híre. Nyilván, bizonyos erők — talán éppen mindkét oldalon - úgy vélhették, hogy a magyarság és a románság tisztánlátó szellemisége a múlt őszinte bevallásában túlságosan is messzire merészkedett, s a traumájával máig nyúló konfliktus hatásos üzenetnek bizonyult: évtizedekkel vetette vissza régiónkban a nemzeti kijózanodást és a föltétel nélküli egymásrautaltság fölismerését.

Hasonlóan kedvező légkörben került sor a kilencvenes évek közepén, a valódi rendszerváltó romániai koalíció választási győzelme után az erdélyi magyar részvételű Ciorbea-kormány demonstratív budapesti látogatására - mely egyben az akkori új román kormányfő és népes csapata első külföldi útjának számított -, s hirtelen olyan radikális román lépés megtételével kecsegtetett, mint az önálló romániai magyar egyetem visszaállítása. Miután pedig a Budapesten is meghirdetett, sokunk által várt történelmi jóvátétel, az egyetemalapítás, már csak egy soros kormányülés napirendi kérdésének tűnt, váratlan és indokolatlanul fölösleges közvita és tiltakozáshullám sodorta máig elérhetetlen messzeségbe a két nép közötti viszony eme nem csupán jelképesen neuralgikus pontját.

A magyar EU-csatlakozás "bizonyossága, a román európai integráció növekvő érdekei és esélyei érezhetően, már-már kiszámíthatóan gyakoribbá és gyakorlatiasabbá tették az egymás felé közelítő lépéseket.

Érdekes mindezt az immár néhány hete mögöttünk maradt közös kormányülés távlatából szemügyre venni. Az akció előestéjén és hajnalán nagy előszeretettel illett mindkét oldalon szinte kötelezően fölemlegetni az Európában egyedülálló francia-német mintát, amelynek során most váratlanul nem arra esett a hangsúly, hogy románok és magyarok ma távolról sincsenek az egymás közti békétlenség oly történelmi szintjén, mint a második világháború utáni franciák és németek; kommentárok inkább azt hangoztatták, hogy ez itt és most egy természetes gesztus, amitől mindenekelőtt kézzelfogható, gyakorlati eredményeket várnak.

Amelyek — a csíkszeredai és gyulai konzulátusok, a Sapientia egyetem román állami finanszírozása, a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális központ, egyéb közös egyezmények formájában - nem is maradtak el. A közös asztalt körülülő miniszterek úgy állhattak föl, hogy nem a hiábavalóság kábaságába zsibbadt bele az agyuk, hanem azon törhetik máris a fejüket, miként hajtsák végre mindazt, amiben a két kormány tagjai közösen megegyeztek.

Utána pedig? Visszafogott, nem egy esetben nyúlfarknyi beszámolók, tudósítások rögzítették a történteket. Érdekes, a román média „független", örökké acsarkodni kész vonulata rendhagyó módon ezúttal nem mocskolódott és nem inkriminált, inkább nagyot nyelve hallgatott, behunyva a fél, esetenként mind a két szemét. Az erdélyi magyar lapok is megosztott indulattal, s némiképp fanyalogva nyugtázták a menthetetlenül megvalósulni látszó eseményt, olykor tiltakozó tüntetésekre buzdító felszólítások közreadásától sem zárkózva el.

Rendhagyóságában is ellentmondásos volt az a televíziós vita, amit a közös kormányülés járulékaként a Duna Tévé és a román közszolgálati televízió munkatársai részvételével, az esemény jelentőségéről rendeztek. Sajnálatos, hogy mindaz, ami a közös kormányülés létrejöttében előremutató elem - a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete volt az a tényező, amely tulajdonképpen nem hagyta a bejelentett szándéktól egy pillanatra is eltéríteni az eredetileg rögzített akciótervet, illetve ő volt az, akinek a korábbi elvekkel és szokásjoggal ellentétben a román társadalom föltétlen bizalmat szavazott a találkozó kulisszáiban való előzetes egyeztetésekben —, az a televíziós vita során mintha teljességgel szertefoszlott volna. Az egymással szembe ültetett újságírók közül — egyik oldalon a „dunások", másikon a román média krémje sorakoztak - teljességgel hiányzott a romániai magyar sajtót megjelenítő, a kisebbségi magyar érdekeket megfogalmazó szakmai képviselet. A sajtós vita képviselői különben igen helyesen és kölcsönösen szögezték le, hogy a román-magyar kormányülés ma már azért nem tűnt szenzációnak, mert öt-hat évvel ezelőtt valódi áttörésnek számító kérdésekben döntött, s akkor került rá sor, amikor már senkit sem lepett meg, nem borzolt idegeket, sőt mindkét fél sürgető politikai és gazdasági érdekeivel egybevágott.

Igy igaz: nem nagy durrantás az egész, de hogy megegyeztek, az már valami. Hogy nem volt süketek párbeszéde, az egy igen fontos lépés. Méghozzá előrelépés, ami jelzi, hogy ezen az úton meg lehet ugyan torpanni, de visszafordulni már nehéz - no persze, a megbékélés és az együttműködés jelszava alatt. Akinek ez nem elég, az csikarjon ki többet, ha tud. Az áttöréseket nem szabad úgy elképzelni, mint az árvíz zabolátlan nyomulását, mert akkor minden pusztul, az is, aminek élnie kell. Most, hogy Budapest bejelentette: hasonló régiós gesztusra készül decemberben nyugati szomszédja, Ausztria kormányával, a román-magyar közeledésnek szánt merész lépés, bár kétségtelenül reálisan is inkább a helyére kerül, távlati hatásait illetően némileg sajnálatosan feloldódik egy uniós nagy egészben, amelyben izgalmasabb eseménynek ígérkezne ma egy szlovák-magyar vagy egyenesen szerb-magyar kormánydemonstráció.

Cseke Gábor

Forrás: Népszava, 2005. november 3., csütörtök