A. Gergely András

Rejtelmes korszak, akárha lehetne hatvanas évek vége, hetvenesek eleje…, rejtelmes tér, mely éppúgy világvárosi félnyomor mint tudásgyári műhely, vagy kiskocsma és ágybérleti lakás…, meg rejtelmes tudástér, melyben egzaltált tudorok formálnak valami rejtelmesen mocskos összhatást, átmenetként a nettó méreg és a pszichedelikus lebujdrogok között… Valamiképp minden függő, kisszerű és teljességében is szánalmasan mocskos – legyen az belbiztonsági megbízatás, képzetszülte óriásrovar, siralmas kiszolgáltatottság a nemiség partvonalain vagy mocskában… Mítosz, metafizika, valóság és elhallgatás találkozási terében.

Ismeretes előttem a Szerző, de tökre nem ilyen. Valahol Szerb Antal és Mándy Iván között úszik, képzeleti alakokkal, party-szcénákban, a kommunikatív reprezentativitás röppályáin libbenve. Itt meg oly tömény sodrát hozza a létképtelenségnek, amit csak kevesen – de tónusában halkítottabban mint Dragomán György, tépettebben mint Szilasi László, titkosabban mint Závada vagy Darvasi, Grecsó vagy Gion Nándor. Azonban éppoly professzionalizmussal, mint Parti Nagy, Spiró vagy Krasznahorkai.

Ugyanis Havasréti József regénye, a Nem csak egy kaland talán éppoly titokzatos, rejtelmes,ⁱ mint korábbi kötete, az Űrérzékeny lelkek. Érzékenységek, nyomozásféle, bizalmas világok, árulók és kibeszélők, zsarolóan emberi létezők. Tiszta, jócskán hamisítatlan kollektív individualizmus, a megfellebbezhetetlenül önző gén állapotaiban, közös magány, elszontyolodott kitettség, harsány korkihívások, lendületes portrék. Mintha élt volna akkor, s itt élt volna köztünk…, keressük az utcasarok azonosíthatóságát, a jellegtelen presszó saroklámpáját, a lakásszínház Hajasát, a kék öklendést és a borzolt frizurákat, dohánybarna öltönyös ügynököket és blazírt professzort. Mintha-ismerősök. Leírtak, megfilmesítettek, de másként. Underground krimi – vagy csak pszichedelikus búvárlat életképekkel…? Vadkeleti professzorral, drogkísérletes bérvagányokkal, alternatív metafilozofikus kérdésekkel, egzisztencialista szociodrámába betekerve…? Valahol minden hőse a kaland életérzésében közös, de összességükben nemcsak kalandosak, hanem tévelygők, esetlenségükben is emberiek, tökéletlenségükben is komplexek. Teljes létek az ő léteik, csak a kereső szempont, az értékrend, a pillantásunk becsüli le talán – meg valamelyest az író hangja, ahogy szánalmatlanul, pusztuló pompájukban a végső értelmetlenség vívmányaivá változtatja őket. A megíró, sőt inkább leíró, beavatóan deskriptív hűvösség – mely még a magyarázat igényével is adós marad, nemcsak a sugallatával – szinte rajta ül a köteten. Mégis így teljes, ekképpen eszélyes, „imígyen szóla…” moralitású, képtelenségnek kitett képsorokkal, drogfüggetlen narratívával..

Átkaroló, invitáló szöveg. Megfejtésre érdemes, talányteres, tudáskételyes. Elegánsan önmaga és más is, a monologizált egyneműség és a magányos dialógusok szakaszainak tónusában mozog felváltva, mint egy résztvevő, megfigyelő, maga is kalandelemző kutató. Ez a titka, a csodafegyvere, a szótárában rejlő sikerkészlete. Helyenként sikamlós készlet, de szánalmasan hiteles. Megejtően bölcs, már-már a tudálékos határán…, pedig csak megértő…

„Nyers és vad küzdelmet látott, de győzelem vagy vereség nélkül végződött, valami ésszel megmagyarázhatatlant.

Komor, durva tömbökre hulló zene bugyborékolt a hangszórókból, a basszus erős volt, Vera egész teste remegett a mély hangok alatt. Stroboszkóp villogott; a színpad tere kitágult, a közönség tagjai – megannyi ijedt szellemarc – a háttérbe húzódni látszottak. Vaku lobbant, valaki fényképezett, a stroboszkóp izzó csíkjaival viaskodva. Sok volt a fény, de úgy érezte, hogy ez a fény nem derűs, nem vigasztaló, hanem paradox módon sötét és gonosz, szinte már iszapos; valami rosszindulatú és kifürkészhetetlen akarat mozgatja. Ezt látják azok, akiket vallatnak, gondolta. Hajas a fal előtt kuporgott a földön, meztelenül, ki tudja, mikor és hogyan kerülhetett oda. Talán abban a másodpercben, amikor vaksötét volt…”

Házmesterek világa, agresszív nagymamák és jólelkű iparosok ideje, a belsőleg megosztott, de voltaképpen békésen ócska szocializmus környezeti tónusai, tudósféle fantasztákkal, anti-amerikanista szakmai gőggel, szovjet-szolga csicska-haddal. Látszólag egy múlt világ, nem is családi, inkább már abból is kitollászkodott, lehasználttá kopott, kihalt és életre-sem-kelthető miliő. Fényesedő rendszerdicsőség alján-mélyén az individuális kibontakozásra messze képtelen egyénekkel, akiknek jó esetben marad egy dugás, egy jobb autó, valami kegyetlen titok, mely élni sem hagyja békén őket. Az őszinte irigység dúl, tarol, rejtett vágyak és nyomorult önkielégülések dacolnak valamely mitikussá pöffeszkedett nagyhatalmi áldásossággal. Mindenki ellen, és senkiért. Vagy tán csakis azokért, akik regénybe szövik majdan mindezt együtt. A visszasejlő David Bowie-albummal, az orosz ügynök-sztorival, a prágai hotel-álomképpel, az excentrikus vagy extatikus figurákkal, akik mintha önnön vizsgálati alanyai lennének saját kísérletüknek és lehetetlenségeiknek. Okkult kommunikációkkal, kreatív energiákkal, befolyásolhatóság-kutatással, „termék”-programmal és megfigyeltetéssel, vodka-tónusban és biokémiai őrületekkel, Sztálin árnyával és olyan nevekkel-fogalmakkal, melyeket csakis a hetvenes években már éltek tudnak elhelyezni saját és közösségi könyvespolcaikon. Elvágva mindentől, erőszak és fanatizmusok, éhenhalás és rajongás, elvtársi részegség közepette. Egy legyőzhetetlen nép hitében, egy legyőzhetetlen pirula bűvöletében, egy pokolbolygó félelmes vonzáskörében, pszichedelikusan.

Mégsem csak egy kaland. Ott, ahol „Az emberi élet ingyen volt a szovjethatalomnak. Egy emberi élet nagyjából annyit ért, mint egy zsák szén. De nem is. Kevesebbet, sokkal kevesebbet” – ott a tudnivalók, ismeretek, hírek, értelmezések is ugyanolyan esendőek, mint az ördögtemplomok falképei, a szublimált valóságosság mentális tájképei, a hitek vagy elkárhozások lenyomatai, a szibériai javasasszonyok gomba-főzetei, az ember jövevény-voltának gondolkodástörténeten túli jogosulatlanságai. Mert hát mindezek együttesen lakoznak mivelünk, s még csak nem is kaland formájában. Hosszú és fényes, veszélyes és ismeretlen út ez, az Utazóval, a Molekulákkal, a Fénnyel, a Gonosszal, a mágia és biokémia varázsával, a Rabvárossal, a Végítélettel, az Indigókék Könyvvel, s végül „az élő kérdéseivel, a halott válaszaival”… Mítoszmániával, a „fekete hús szintetizálásának” varázsgomba-tudásával, a megismételhetetlen históriával, egy „humanizmus előtti természeti világ” lenyomataival – esetleg tanúival, vagy áldozataival.

Bűvösen megírt könyv… Sokáig csupán a megjelenítő próza visszafogott szikárságával, majd gyorsulással, aztán végsebességgel, végül lassuló fékező-kanyarral. Nem csak egy kaland, de ha az lenne is, mágikusan józan találkozás. Egy másik kalanddal, egy olvasói észjárással, egy befogadói élménytárral. Mítosztalanul. S néhány „kisebb művészettörténeti anakronizmussal”…

i Nem csak egy kaland. Magvető, Budapest, 2017., 276 oldal