Szász Jánosról szólva

A. Gergely András

Társadalmi tanmese? Rendszerkritikai alap-krimi? Morális szentenciák regényesre formált üzenete?ⁱ

Inkább köztes műfaj. A kötet első harmadában a jeles-neves városi ügyvédből magándetektívvé deklasszálódó főhős és partnernője vívnak párkapcsolati ügyfélpárbajt, eközben a rosszalló hatósági és baráti kör véli oktalan pályaelhagyónak a korrupt rendszerben enerválódott jogász szakembert. Nyoma sincs kriminek, bár a Szerző már a kötet hátoldali szövegét is román társadalomkritikai tanmesének fogalmazza: „A regényíró készségesen bevallja, hogy detektívregényt írt, noha gyűlöli ezt a műfajt, mely a logika és a természettudományos gondolkodás szellemvilágából az erőszak, a bunyó, a gyilkosság parádéiparosainak kezébe került. De a bűnözőt jobban gyűlölöm, és hősöm bűnnyomozó. Nem én választottam őt hősül, ő választott engem íróul…”

E hős értékítélete alapján az országot kleptokrácia uralja, minden hivatalt, funkciót, magánembert, ügyet, iratot, állást, előnyt és hasznot, kellemet és önkényt ugyanez vezet, mint ősi juss, a „legyen több” vakreménye és a „mi mást tehetnék?” szolgasága. A mindenki jól jár társadalma egyben senkinek sem élettere. Aki észre sem veszi, hogy a korrupció körbejár, s éppúgy nyertese, mint vesztese maga is a körkörös álságnak, az még tán kicsit boldog is lehet – már amennyiben nem sokkal kiszolgáltatottabb, mint a belevaló pályatárs…

Az író ír. Változatosat, cselekményeset ír. Szinte oldalanként egy ügy, nők futtatása vagy autóalkatrész-lopás, gyárvezetés vagy bankigazgatás, politikai bűnbakképzés vagy bankügylet, rendőrtábornok vagy kiskereskedői adócsalás. Nem kifejezetten a század politikai bűnterét kiépítő klasszikus orosz miliő ez, miként Arthur Koestler napfogyatkozása, de a „sötétség” itt is délben hódít, az események láthatósága nem az éjszakák rejtőzködő homályába búvik.

A regény folyama, sodrása az első blokk mintegy szemléleti, körültekintő, leíró „utcaképei” után mintegy a világfolyam egyik klasszikus epikus hagyományát követi, kicsit modernizált vízióban, ami majdnem szociografikus vagy kriminál-poétikus verziót vetít előre: a lehetséges világok romlásáról vagy végzetéről szóló kultúratörténeti hagyomány nemcsak a vallások végső idejét idézi a napfogyatkozás sötétülési időszakában, hanem a morálfilozófiai és társadalmi kultúrkritikai eszmeképzeteit is, melyekben centrális szerep jut a ciklikus elmúlás- vagy végórai időképnek, a leszámolás és a rituális cselekvések megújító hatású „aranykorának”, a leleplezett bűnesetek révén megtisztuló Ember esélyének is. Ez a „teremtés” és egyirányú időfolyamat az alternatív világok esélyét éppúgy megadja, mint a mitizálódó, a morális magasztosság kozmikus történeti modelljét a kisszerű román városi életvilágokkal szembehelyező elbeszélés. Keletkezés és az elmúlás esélye, a szétterjedt bűn és a bűntelennek maszkírozott (vagy megtért) főhős mintegy az örökkévalóan lehetséges tiszta emberség kettősségére épül, a biblikus pátoszban persze nemcsak az univerzális (köz)jó magasztosul, hanem a szimpla hétköznapiságon és eluralkodott fertőzöttségen a maga szinte természetes moralitásával elszántan szembehelyezkedő főhős is. Aki persze hol ironikusan tiszta, hol meg kétségesen laikus, mesterkélten tökéletes és kisszerűen leleményes egyszerre. Az író nemcsak hétköznapi gazdaságelméleti és termelési-pénzügyi konstrukciókkal éleszti társadalmi érzékenységünket, de magamagát is szerepelteti a könyvben, amint éppen megvásárolja e regénytémát a leleményes főhőstől…, azaz leleplezi magát, amint éppen ezen az ügyön dolgozik, ezt a regényt írja.

A folyományok titkos futamait mind ide-részletezni nem illendő egy krimi esetében. A „közhely-filozófia a győztesekről és vesztesekről hamis, mert ha nem is a pénzszerzésben, az erkölcsi helytállásban a vesztesek győznek. Igen, a gyöngék az erősek” (151. old.).

Győznek-e, vagy csak időlegesen sikeresek, magányosak maradnak-e, vagy a miniszter pacsizik velük, pénzt nyernek vele, vagy félelmet és kiszolgáltatottságot, magányt és önelégültséget – ez talán már nem a regény része. A könyv mintegy kétharmada kétrétegűségből áll: roppant rövidre fogott, (társadalom)elméleti vagy közpolitikai szentenciákból, és aprólékosan elnyújtott dialógusokból, mixelve elkapkodott szituáció-leírásokkal. Talán ez lenne Szász stiláris kibontakozása? Ez lehetne a kétezres évtized kezdő elbeszélési tónusa? Vagy az erdélyi magyar elbeszélők műfajkísérleti meghaladása? Vagy inkább csak egy újabb könyv egy még újabb könyv előtt, melyben a történet folytatható? S mivel epilógus-formán két hősünk búcsúzó-ragaszkodó levélváltásából meg egy még epilogikusabb lezárásból áll, akár a regény részének is tekinthető, akár a kisiklott életutak, naplementébe sötétedő életvilágok sandán alakulásának végjátékaként is elmegy.

Sokan és sokra tartják Szász prózáját (is). A pusztulás-szürke tónus és az elkapkodott morális világkép simakodó egyvelege itt talán hangulatrontó végkifejletbe hajlik. Másutt tán másképp, s máshogyan Szászosan… Kell-e hát szólnunk akkor, ha valami nem oly szikrázóan szenzációs, ha másképpre sikeredett? Nem tudhatom. E reflexió inkább a megosztott talány gesztusa, avagy egy másik napfogyatkozásé, egy másik kleptokratikus állam másik pillanatáé…

Mert ha nem hisszük is, ha a vesztes amúgy győztes is, a végső idők mondái és epikái valahol összességükben sem pozitív irányvektort követnek. A hozott káosz és az örökölt vagy újratermelt sötétség között. Mert hiszen a naplemente mindennapos, a napfogyatkozás viszont csakis a fény időleges visszavonulásával lehet teljes. De talán anélkül is – ha regénybe írják, talán akkor is. Ez azonban már az Olvasóra bízva. Szász János olvasójára éppúgy, mint e reflexió áttekintőjére.

Itt olvasható hosszabb részlet a regényből:

http://lato.adatbank.transindex.ro/?cid=232

i Szász János: Napfogyatkozás. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001., 162 oldal