A. Gergely András

Minden köszöntő valahol a mesterkélten szép és a múlófélben létezés kölcsönösségének fohászaként hallik. Losonczi Ágnesnek azonban nem lehet ilyet írni. Nemcsak mert jelen, folyamatos jelen, örök jelen egész viruló személyisége, hanem mert abban, amivel kedvünket kereste és találta, állandó lakozásban találjuk a zeneiséget, ritmust, életvezető értékeket. De rövidebben: az élmény tényeit is.

„Miközben néha úgy tűnik, hogy az emberi élet melléktermék a nagy folyamatokban, s oly sokszor eszköze csupán tárgyainak, időnként nem kell-e mégis az emberi életet mércévé tenni s azon lemérni minden eszmét, ami tervvé vált, és tervet, ami tetté vált, hogy mit tud adni ennek a törékeny, múlékony, naphoz kötött, de örökkévalóságra áhítozó, létében szűkös, mégis a mindenséget kísértő, minden tettre és figyelemre valóban egyedül érdemes emberi életnek?” (írta egykor Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben című kötetben, 1977-ben).

A tárgyak élete, az értékek léte s az emberről tudható milyenség tapasztalata tölti ki életművét, ebben a tényekre és tudásokra irányult figyelem kap főszerepet, olykor dramaturgiai vezérelvet, olykor zenei tónust is. Amikor A zene életének szociológiájával foglalkozott (1969), s amikor Az ember idejével (2009), akkor is valamiképp folytonosan az a zeneiség ült magán a gondolaton, gondolkodáson, válaszokon és kérdéseken is, amely nélkül szinte tudományt sem lehet hatásosan, korszakosan érvényesen művelni. Még amikor az emberi élet éltető, mérhető vagy megszemélyesített és kizökkentett változatairól szól, az orvoslás- és egészség/betegségfogalmak témaköréről, akkor is a tapasztalat, a szellem, a gondolat ideje, hatalma, ritmikája, táguló-szűkülő oszcillálása sejlik a temporális definíció-kísérletek, állapotjelek, léthangulat-kották mögött.

Meghiszem, tisztább lenne csakis saját szavait keresni ide…,¹ de mert írásai, tanulmányai, könyvei folyamában végig ott a zene is, hadd idézzem a francia akadémikus, filozófus Michel Serres kulcsfogalmát a zenében testet öltő világ és az életvilágok lényeinek legfőbb találkozásához: „A Zene fölemel minden művészetet, kódol minden tudományt, átlényegít minden nyelvet, hitelesíti a társadalmakat, megihlet minden gondolatot, sőt: ritmus, forma, kifejti és követi érzelmi mozzanatainkat, szabályos, ám váratlan viszonyokat létesít a számokkal. A Zene alatt, a Zene mögött, körötte és a dolgok harsány hívó szava között rejlik a néma misztérium, minden titkok széfje. Aki fölfedezi, az már virtuálisan minden nyelven beszél, és meghallja a Világ minden hangját” (Zene. Holnap kiadó, 2014:48.).

Losonczi Ágnes is a néma misztériumok virtuálisan összes nyelvén, a Világ minden hangján szól munkáiban. A zene mint kiszámítható tudás és tudható hatás hitelesítője Nála nemcsak fölfedezni, értékelni, megszerettetni való minőség, de mindezt meg is osztja, közli, közreadja, közös értékké teszi. Fölemel, kódol, átlényegít, szabályosan és váratlanul, misztériumként. Mint minden titkoknak hangot adni merész, érzékeny, és rejtélyes harmóniákra kész teremtő, ki a Titkok Világába kalauzol örök megérteni-fontos teremtmények felé.

Hálák ezért Neki, eddig is, s még sokáig is…!

A budapesti ELTE Társadalomtudományi Kara adott otthont a 90. születésnap ünneplésére. Sok-sok tucat ember, megannyi tudományterület, életmű, szakmai világ képviselete tolong, virágot halmoz, előadásokat tart, képeket vetít, életszakasz-fejezeteket idéz föl, értékel és hálálkodik. Fiatal is, régi küzdésben közös kolléga is, akivel az első hazai szociológiai tanszék kialakításában voltak küzdőtársak, tanítvány és barát, kutatótárs és követő, tanítvány és rajongó…, ki mindenki… Persze, kilenc évtizedet nehéz már sok továbbival egybekívánni, s még lehetetlenebb nem odafigyelni az aggályra: válaszában nemcsak a köszönet, de a hárító hálálkodáson túli ódzkodás is jelen van, „mit tettem én, hogy ennyien itt…?!”, s még annyira a félsz: rossz felé megy a világ, méltatlan a tudományok elleni támadás újhulláma, s még méltatlanabb a megértés, a kézfogás, a harmóniák hiánya…!

A méltatók sorából (Izsák Éva és Tibori Timea fő szervezők és üdv-kötet szerkesztők mellett is számosan voltak előadók…) csak a harmónia kedvéért emelem ki Wessely Anna kultúrakutató szociológus szavait-utalásait, aki Losonczi egyik alapozó művére és annak hatásaira fókuszált: a Magyar zenei élet 1945 utáni szociológiai szempontú kutatásai, a Zene – ifjúság – mozgalom kötet nyomán A zene életének szociológiájából citált egyes momentumokat, s kereste azok európai zeneszociológiai kutatásokban felhangzó visszhangjait. Azt tapasztalta, hogy az 1969-es műben Losonczi által vázolt művészetszociológiai alapkérdések, az alkotás létrejöttének és másik oldalán a befogadás folyamatának egzakt ízléskutatási aspektusai szinte föl sem merültek a korabeli szakmai közgondolkodásban, s némely megállapításainak (ha nem is visszhangja, de) analógiája csak a 2000-res években hangzik föl a nyugati forráskutatási területen. S nem azért, mert az esztétikai alapvetés Lukács vagy Hauser Arnold, Francastel vagy Adorno, Max Weber vagy Lucien Goldmann lefektette alapvonalai egyenest a marxista esztétika korabeli korlátaiba ütköztek volna, vagy mert francia-német-angol szakirodalmat kevesen olvastak egyszerre akkoriban egy-egy tárgykör elemzése alkalmával, hanem mert a szociológia módszertana és éppen csak „megengedett” kánonja szerinti esettanulmányi, adatszolgáltatási kényszeresség, módszertani görcs szándékoltan nem jellemezte Losonczit.

Wessely megközelítésével készségesen egyetértek. Márcsak azért is, mert Losonczi maga is azt írja (1969-es) könyve előszavában:

„Bármelyik pontról indul is el a kutató, ha nem akar zsákutcába kerülni, fel kell ismernie a művészet társadalmi létének folyamat jellegét, dinamikáját. E komplex folyamatról minden statikus megközelítés csak merev állóképet rögzíthet. A kialakult tényleges és megragadott helyzet ’előzményeivel’, tehát a megelőző fejlődés és az indítékok kibontásával együtt kell vizsgálnia a megragadható jelenségeket. Például: a művészet társadalmi életében a művek létrehozása sem kezdetét, sem befejezését nem jelenti ennek a folyamatnak. A művészet társadalmi létfolyamatába beletartozik maga az objektívvé vált mű, de megelőzi az az emberi társadalmi szükséglet, amely kiváltotta, követi az az emberi társadalmi igény, amely befogadja, és az a társadalmi mozgás, amely a társadalom vérkeringésébe a szokások rendszerén keresztül továbbítja és fenntartja. /…/ A mi kutatásunknak nem elsősorban a művészet, mint kialakult jelenség a kiindulópontja, s nem is a művészeti intézmények, mint közvetítő rendszerek, hanem a művészet társadalmi léte, érvényesülésének vagy bukásának, rejtőzésének vagy előtérbe kerülésének okai, ahogyan ’szükségletet is szolgáltat az anyagnak’. Ezért akarunk a társadalomról, nem pedig a művészetről beszélni. Arról szólunk, ahogyan a társadalom a művészetet igényli, átveszi és magáévá teszi vagy elutasítja. Nem magára a műre kérdezünk, hanem a mű társadalmi létformáira, működési és hatókörére, mint olyan esztétikai jelenségre, amely társadalmi mozgásból keletkezik, és társadalmi mozgást teremt, s miközben a társadalom befolyásolja létét, arra önmaga is hat, ’alanyt teremt a tárgy számára’. Az esztétikum társadalmi léte érdekel bennünket és nem az esztétikum elemzése vagy kialakulása. A művészetet csak abból a szempontból vizsgáljuk, amennyiben a társadalom önfelismerése és önkifejeződése. Kérdésünk ez: a társadalomnak milyen igénye hozza létre az esztétikumot, mi az, ami fenntartja, mi indokolja létét a társadalom életmódjában, miért kel újra meg újra, különböző formákban életre, mi voltaképpen mindennek társadalmi szükséglet-tartalma, milyen a színvonala és a dinamikája? Az esztétika magát a műalkotást vizsgálja, s értékét nem teszi attól függővé, hogy valóban megfelel-e a társadalmi használatnak vagy igénynek. A műremek önmagában is műremek. ’Objektív’ értékét struktúrája határozza meg az adott, társadalmilag kialakult esztétikai értékrendszer alapján. (Az esztétikai kiindulópont természetszerűleg lehet társadalmi, amennyiben keresi, hogy az alkotás mennyiben fejezi ki a társadalmi igazságot, mennyiben kapcsolódik ahhoz, mit hord önmagában a társadalom lényegi törekvéseiből.) A mi művészetszociológiánk nem a műalkotás esztétikai szempontból ’objektívnek’ tartott struktúrájában, hanem a társadalom valóban objektív struktúrájában keresi a művek szubjektív életének indítékait: milyen társadalmi lehetőségek révén érvényesül, mennyiben felel meg ez az érvényesülés esztétikai lényegének. Tehát nem azt kutatjuk, hogy a művészet mennyire felel meg a társadalmi igazságnak, hanem hogy a művészet igazsága mennyire felel meg társadalmi megértésének. Kutatásunk tárgya a művészet társadalmi léte, amelyben a műalkotás hatása csak akkor kezdődik, amikor az emberek felfogják. Társadalmi életre csak a befogadó emberektől kel. Külön kérdés, hogy a befogadás hogyan függ össze esztétikai értékével, megfelel-e annak, vagy torzítottan tükröződik abban. Kibontakoztatják-e a benne rejlő társadalmi igazságot, megértik-e vagy félreértik, melyik az a motívum, amelyik a társadalomtól függ és melyek azok, amelyek magától a műtől függenek” (6-8. oldal).

A zenei élet szociológiájában, s a befogadás mint aktív társadalmi viszony kvéziesztétikai kánonjai között az „objektivitás” rangjával² szemben is bizonyító erejűként számolt a „fogyasztói viszonyon” túli esztétikai élménytapasztalattal, ami szelíden szólva is tudományos palotaforradalom arculatát (nagyképűbben kifejezve: paradigmatikus karakterét) öltötte a művészeti közléskutatásnak. Losonczi vállaltan nem hódolt be a marxista művészet-esztétika nyomásának, de épp ennyire nem a nyugati normatív esztétikai kutatási kánonoknak sem…, hanem épp ezekkel szemben adott karaktert a műalkotáshoz való viszonynak, az ismeret mellett a befogadói értékválasztás szabadságának, a „tükrözés tükrözésének tükrözése” feladatot ellátó kutatói habitusnak, másképp szólva személyességnek, szuverén érzékenységnek. Ma, ha ebben nem látjuk meg a művészeti befogadásban az átélő személyiség aktivitását, az egyéni érzékenység „önmaga és a világ viszonyát a neki megfelelő szinten” újraalkotó élményvilágot, melyet az ember a műhöz éppen hozzátesz és nem fogyasztói viszonyban abból kivesz…, akkor még valamely felszínes olvasatunk sem lesz lehetséges az iparszerű művészeti termelés, az áradat-szerű fogyasztás, az üzletszerű sodrás egész manipulatív áradatáról, melyet a kultúrakutatók legjobbjai a kilencvenes években importáltak mint teóriát, s a kétezres években állandósítottak mint fogalomkészletet… Losonczi az igény, a funkció és a tartalom alapján bár megnevezhetőnek mutat esztétikai kánonokat és művészeti területekkel kapcsolatos értékrendeket, valójában egy kardinális kérdésben keres harmóniát: a korszak az „elit” és „magaskultúra” ellenoldalán nevezi meg a „tömegkultúra” mibenlétét, nem titkoltan az értékrendet magát is sugallva. Éppen kutatásai révén fogalmazza meg, hogy a művészet iránti igény, az esztétikum szűkebb (vagyis esztétikai kánonok révén „hitelesített”) területei jócskán átterjednek az ízléshatárok kívülről szabott mikrovilágain, beleértődnek „művészetpótlék” vagy „antiművészet” körébe sorolt szubjektív igények is, sőt a falusi dal, a nóta, a munkásdal vagy a jazz határai nem föltétlenül „a kultúra szervezőinek irányítása” szerinti engedélyezett térhódítást tükrözik, s épp a zene nem engedi „az elismertetendő művészet térhódítását”. Mi több, „a szociológusnak a valóságot a maga teljességében kell vizsgálnia, meg kell figyelnie, meg kell értenie a művészet — konkrét esetünkben a zene — sokoldalú funkcióját sine ira et studio, mert ha a való tények feltárását bármily elfogultság alapján rendezi, könnyen meghamisíthatja azokat, úgy pedig nem adhatja meg az esztéta, a pedagógus, a kultúra szervezői számára a valóság és a valóságos mozgás támpontjait. Bízunk a szociológia hivatásában olyan értelemben, hogy az nemcsak feltárhatja a valóságot, de alapot adhat megváltoztatásához is. Ugyanakkor hiszünk a művészet formáló erejében — ha nem is olyan közvetlen ez a formáló erő, mint amilyet sokszor tulajdonítanak neki. A kettő együtt azt jelenti, hogy a reális helyzet és a szükségletek jól értelmezett ismeretében a társadalom szervezett találkozása a művészettel esetleg minden irányban hatékonyabb és gyümölcsözőbb lehetne” (13. old.).

A kötet akkoriban, s azóta hasonlóképpen, ha lehet ilyet mondani: méltatlan csendben maradt. Mintha nem értették volna, mintha a művészetszociológiai rendszerek, zenekutatási módszerek, a zeneértők és zeneművelők közötti kapcsolatok esettanulmányai nem követték volna Losonczi útját… /Megesett ez másokkal is, Józsa Péter, Hankiss Elemér, S. Nagy Katalin – jellegzetesen a művészeti befogadást tematizáló kutatók – sem úgy neveltek ki „követőket”, hogy iskolateremtők lettek volna…, inkább úgy, hogy megkerülhetetlen nézőpontjaik között a kutató mint befogadó maga is kénytelen reflexív viszonyba kellett kerüljön a művekkel és emberekkel. Ez meg a főáramú szociológia számára szintre kínosan „szubjektivitás”-tónusú maradt talán…/. Ugyanakkor épp e szakszerűen művelt, kimérten elfogadtatott, megannyi kutatási témakör harmóniáit egybefogni, újrakonstruálni képes rálátás-beavatottság adja létjogát annak, amit elvégzett, amivel pályatársait inspirálta, s amivel egész életművét sikerült áthatnia…

Losonczi Ágnes méltatásához, életének és műveinek életvezetési vagy életművészeti harmóniáihoz persze nem az én üdvözlő hüppögésem kell megerősítésül szolgáljon… Ha épp az Ő szellemiségét követném, leginkább azt sugallhatnám: ne higgye szavaim „objektivitását” senki olvasó, hanem kérdésekért, talányokért, válaszokért és újrakérdezésért forduljon egyenesen Losonczi Ágnes weboldalán megtalálható zenei írásai, könyvei felé,³ s ha a munkásságáról szóló szakmai közvélekedés tónusára kíváncsi, akkor barangoljon el életútjának különböző szakaszain megszületett méltatások közé,⁴ vagy ha a társadalomkutatás szakmai kérdései és aktualitásai késztetnék válaszkeresésre, akkor fedezze föl a Wesley János Főiskolán készített jubileumi beszélgetés videofelvételét,⁵ ahol a zene mint társadalomtudomány, a zenei tudás mint társas tapasztalat, s az esztétikai létélmény mint lehetséges perspektíva egyaránt föltárulkozik, befogadói érzékenységre várva.

Már bocsánat a költőietlen profán kérdésért…: mi üdvözítőt is mondhat bárki egy kilencven évesnek…? További negyedszázadot kívánva? Elismerő dicshimnuszt formálva? Hálálkodva eddigi életútjáért, életművéért, életvalóságáért…? Mindezek bizonnyal lehetségesek és együtt sem elégségesek. A jellemző talán épp Losonczi Ágnes válasza volt minderre, melyben a kellem, a megőrzött nyitottság, az elmeéles megfigyelések, az élénk reflexiók, a közösségért aggódó hitelesség, a pálya lehetőségének szóló hála együttesen fogalmazódott meg. Nem igazán túlzással, hanem az elfogult távolságtartás hangnemében úgy fogalmaznám mindezt: ahogyan egy kutatói pálya, az élet, az alkotói tárgyválasztás – vagyis Élet és Mű – harmóniába kerülhet az Életművel, az óvakodott elő az Életművészet tónusában, a hitelesítőt is hitelesítő összhangban.

Az ünneplést Rohmann Ditta cselló-szólószonátája és Palya Bea sejtelmesen érzékeny rögtönzése tette teljessé – mintegy a zene életének ihletett, s a befogadókra hatóan komplex életművészeti bizonyosságaként…

1 Ebben nagymértékben könnyít, hogy saját weboldalán roppant sokfél található: http://losoncziagnes.hu/

2 (az ifjabb nemzedékek kedvéért: a szociológia mint akkor „burzsoá tudomány” a pszichológia és a kibernetika mellett az elátkozottság állapotában csakis egyetlen „mentség” révén kerülhetett a tudástérbe, ha „objektív” maradt…, bármit is jelentett ez akkor és azóta…!)

3 http://losoncziagnes.hu/irasok-zenerol

4 http://losoncziagnes.hu/meltatasok

5 https://archive.org/details/losonczi90