Nevem a magyarok körében csak az utóbbi évtizedben kezdett ismertebbé válni, a bukaresti, valamint a romániai Kárpátokon túli térségben élő magyarok történetének szentelt könyvek megjelenése után. A még 1993-ban elkezdett munkaigényes kutatások (melyekről csak két cikk jelent meg, egyik 1995-ben, a másik meg 2005-ben) eredményeként nagyon hosszas várakozás után megjelent sorra: Magyarok román világban (2009, kétnyelvű kiadás), Bukaresti magyar időszaki kiadványok 1860-2010. Bibliográfiai leírás (2011, részben kétnyelvű), Bucureștiul maghiar (román nyelvű; az első kiadás 2011-ben, a második kiadás 2013-ban jelent meg, 365 oldalon). 2016 végén megjelent a Magyar Bukarest című könyv második kiadásának fordítása is, a budapesti Magyar Napló és a sepsiszentgyörgyi Hármas Alapítvány közötti együttműködésnek köszönhetően. Úgy tűnik, hogy a fordítás elfogadása tekintetében meghatározó volt Lucian Boia egyetemi tanár értékelése, aki az írásomat „vitathatatlan történetírási sikernek" tartotta.

A Persona non grata önéletrajzi könyvemben, amely 2016 őszén jelent meg, részleteztem, hogy milyen - vereségekkel vagy keserű győzelmekkel járó - harcokat vívtam azért, hogy műveim megjelenjenek. Ennek sok oka van. Lehet, hogy a bukaresti [magyar] elit sértve érezte magát amiatt, hogy megvalósítottam azt, amit neki lett volna kötelessége megtenni, vagy lehettek más álnokabb okok is, amelyek egyszerűen munkáim bojkottálásához vezettek.

A Nicolae Iorga Történelmi Intézetnél dolgozó Demény Lajos, a magyarok kedvenc történésze, 2002-ben csak egy 20 oldalas kis ismertetőt írt románul Maghiarii în București címmel, mivel „túl merész álomnak" tartotta a romániai Kárpátokon túli térségben élő magyarok történetének megírását.

Az én könyveim nagyon kevés példányszámban jelentek meg, nem kerültek be a könyvterjesztési hálózatba, a Bucureștiul maghiar (román nyelvű, második kiadás) és a Persona non grata című könyv előkészítésének és nyomtatásának költségeit pedig én magam álltam.

Csak a fordításban megjelent, 2016-os Magyar Bukarestnek volt profi reklámja és 1000 példányban jelent meg, ennek fele Budapesten maradt, ahol a könyvet nyomtatták.

Azonban az volt a meggyőződésem, hogy meg kell jelentetni őket; értelemszerűen a román diaszpórában ellenséges körülmények között élő, de nemzeti identitását nagy áldozatok árán, az egyházak, iskolák és kulturális egyesületek révén megőrizni kívánó magyarság méltatása okán is.

Talán egyesek azt kérdezik: egy kizárólag román iskolákat végzett filológus hogyan merészel írni a magyarok történetéről? Egyik lehetséges választ Gáll Erwin adja meg: „Óriási űrt számolt fel, jócskán feladva a leckét a romániai magyar (és nem csak!) történész kollégáknak."

Igen, valóban, 1966-ban fejeztem be tanulmányaimat a Bukaresti Egyetem Román Nyelv és Irodalom Karán, ezt követően pedig több vidéki iskolában tanítottam, mert a [román] főváros zárt város volt, nekem pedig még csak bukaresti személyi igazolványom sem volt. Csak a nagyon óhajtott személyi igazolvány megszerzése után sikerült bibliográfusi álláshoz jutnom a Központi Pedagógiai Könyvtárban, 1976 nyarán.

Azonban a magyar volt az anyanyelvem, amelyet a családban beszéltünk, románul valamivel később tanultam meg, azzal kezdődően, hogy elkezdtem tanulmányaimat az aradi Oituz utcai román nyelvű elemi iskolában, ahol nevelőapám igazgató volt. A líceumi évek alatt kezdtem egyedül magyarul olvasni tanulni. Az olvasás a szenvedélyem volt, és most is emlékszem, hogy a Monte Cristo grófja című regény folytatása csak magyar nyelven volt elérhető, én meg mindenáron el akartam olvasni a könyvet. Fokozatosan kezdtem más könyveket is olvasni, nagymamám például ajánlotta nekem a Légy jó mindhalálig-ot. Megvásároltam Eminescu verseskötetét is, amely 1961-ben jelent meg Kakassy Endre fordításában, ezt a könyvet mai napig őrzöm, bár az utóbbi évtizedekben eladtam, odaajándékoztam vagy eldobtam könyvtáram legtöbb könyvét. Ugyanakkor vásároltam szótárakat is.

Ez az olvasás iránti marcangoló szenvedély vitt rá arra, hogy a filológián folytassam tanulmányaimat, bár reálszakon végeztem abban a líceumban, mely akkor a kommunista Ocskó Tereza nevét viselte (ma Csiky Gergelyét viseli), és mindig díjazott voltam. Ezt a választásomat később megbántam, mert- amint azt felmértem a kilenc éves apostolság során - a tanári mesterség szerény, sokszor nyomorult életkörülményekre ítéli az embert, ha becsületes akar maradni. Meg aztán folyamatos nyomás is nehezedett ránk annak érdekében, hogy egyetlen diákot se buktassunk meg: a szülők veréssel fenyegetőztek, az iskola igazgatója és a félig analfabéta párttitkár pedig folyamatosan szekíroztak.

Líceumi tanulmányaim befejeztével gyakorlatilag több mint 30 évre elvesztettem a beszélt magyar nyelvvel való kapcsolatomat. Többé nem volt lehetőségem hallgatni a budapesti és az újvidéki rádiót, az 1969 végétől kezdve sugárzott magyar nyelvű tévéadásokat pedig munkahelyi programom miatt csak alkalomszerűen tudtam követni.

1972-ben letelepedtem Bukarestben, de csak a Zalomit utcában található Központi Pedagógiai Könyvtárnál való elhelyezkedésem után kezdtem ismét magyarul olvasni mind szépirodalmat, mind pedig pedagógiai szakirodalmat, mivel munkahelyi hatáskörömbe tartozott a pedagógiai kiadványok feldolgozása. Néhány tucat magyar könyvet is vettem magamnak, de leginkább a szintén a Zalomit utcában található Petőfi Művelődési Háztól kölcsönöztem könyveket. Akkor fedeztem fel magamnak Németh László írót és más magyarországi kortárs írókat is.

A magyarok történelme iránti érdeklődésem teljesen véletlenül alakult ki nem sokkal azt követően, hogy felvettem a kapcsolatot a Lutherana utcai református egyházzal. 1992-ben a Calvineumnál szervezett egyik művelődési köri rendezvényen tudtam meg először lényeges információkat a XIX. század második felében Bukarestben élő magyarok életéről, amelyek Kóos Ferenc református lelkész 1890-ben megjelent emlékirataiban szerepelnek; a könyvet ismét kiadták 1971-ben, de sokmindent kihagytak a cenzúra miatt a szövegből. Kóos helyezte le az első egyesületek alapjait, új iskolát épített, szerkesztette és kiadta az első bukaresti magyar folyóiratot (1860) és új templomot épített a jelenlegi Palota téren, amit 1959-ben lebontottak.

Szintén véletlenül a következő évben került sor a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének első tudományos ülésére, amelyen részt vettem mind 1993-ban, mind 1994-ben. Kutatásaim az 1860-1941-es időszakban Bukarestben megjelent, körülbelül mintegy 100 magyar időszaki kiadvány elemzésére összpontosultak. Az eredmények minden várakozást felülmúltak: rekonstruálni lehetett a romániai Kárpátokon túli térségben élő magyarok történetét, és az összegyűjtött információk többsége újszerű volt. Pontos adataim voltak a felekezeti közösségek létrehozásáról, templomok és iskolák építéséről, kulturális és szakmai egyesületek alapításáról, kiadványok megjelenéséről, vallási és kulturális események lebonyolításáról stb. A kirajzolódó képet több tucat fotográfia és faximile egészítette ki, többek között a jelenlegi Forradalom téren található osztrák-magyar konzulátus épületéről készült is.

Csak 2009-ben sikerült publikálnom munkám eredményét.

A következő években kiterjesztettem kutatásaimat és ennek eredményeit belefoglaltam a Bucureştiul maghiar két kiadásába, így a magyarságról a kezdetektől mostanig terjedő, legteljesebb és legösszetettebb képet rajzoltam meg.

Szenzációs felfedezések örömét éltem át, akár a magyarok volt épületeinek, akár olyan értelmiségiek felfedezése során, akik már a XIX. század első felével kezdődően hozzájárultak a főváros gazdasági, tudományos és kulturális fejlődéséhez, és így szertefoszlottak a magyar közösséget megbélyegző, rosszindulatú állítások.

Ezekből a könyvekből nem hiányozhattak a bemutatott események politikai vonatkozásai sem, amik ellenséges indulatokat váltottak ki mind a román, mind pedig - és leginkább - a magyarok körében. Ez utóbbiak sértve érezték magukat az egyes, kortárs magyar politikusok vagy a magyar nyelvű média képviselőinek kevésbé hízelgő bemutatása miatt, így több méltatlan eszközhöz is folyamodtak megbüntetésem érdekében. A kedvenc vádak egyike az volt, hogy a sajtó nem történelmi forrás.

A Bucureștiul maghiar című könyvem anyagát új információkkal egészítettem ki a Persona non grata írásom Addenda fejezetében. Remélem, hogy még sikerül megjelentetnem a második kiadást, ami nemcsak hogy javított, de ezúttal kétnyelvű változat is lesz.

Az utóbbi évtizedekben a bukaresti magyarok létszáma folyamatosan csökken, amint azt a népszámlálási adatok is jelzik. Míg 1912-ben 28 170 magyar - akkoriban osztrák-magyar állampolgár - élt Bukarestben, számuk ma 3500 alatt van, és intézményeik - az iskola, az egyházak és a művelődési ház - egyre jobban elnéptelenednek.

Szerencsére történetük nem veszett el, már megíródott.

Forrás: Bukaresti Magyar Élet, 2018/8. szám

*

LUCIAN BOIA történész, akadémikus, a Bukaresti Egyetem tanára mșltatțsa Hencz Hilda könyvéről:

»Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok történelméről. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.«

Máriás József:

Magyar Bukarest

Ha valaki a magyar diaszpórát hozza szóba, legtöbben a nyugatra sodródott/emigrált/disszidált nemzettársainkra gondolnak, történetiségében a XIX–XX. századfordulón kibontakozott exodusra, szétszóródásunk nagy hullámverésére. A témában jártasabbak fölemlítik, hogy messzebbi korokból is hozhatunk példát: az 1764-es siculicídiumot követő, a császári csapatok megtorlása elől menekülő székelyek tömegét, akik Moldovában, Bukovinában leltek otthonra.

A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc elbukását követően kimenekülő kurucok fontos állomása volt Havasalföld. A Bukarestben letelepedettek hitközséget is alapítottak, ami tartós helybenlétről tett tanúságot. Mikes Kelemen levelei voltak/lettek az első hiteles hírforrások a Kárpátokon túlra sodródott nemzettársainkról.

A zömében székely vagy barcasági csángók déli/keleti kötődéseiben jelentős szerepet játszottak a gazdasági vonatkozású indítékok is: az elszegényedés, valamint a megélhetést biztosító munkalehetőség és a kereskedelem, az áruértékesítés szándéka. A századokra visszavezethető lehetőség különösen felértékelődik a két román fejedelemség egyesülését követő felívelés évtizedeiben. A kirajzás főcsapása a román királyság fővárosa, Bukarest felé vezet, amely már nem csak alkalmi, időleges tartózkodás színhelye, hanem a gyökéreresztés, a letelepedés lehetőségét kínálja, előre vetíti a későbbiekben elterjedt „magyar Bukarest” fogalmát.

E folyamat történelmi hátterének, folyamatának koordinátáit kívánja – a kronológia ösvényein haladva – elénk tárni Hencz Hilda könyve. A téma iránti érdeklődés indokolta, hogy a 2013-ban megjelent kötet a Magyar Napló Kaláka Könyvek sorozatában újabb kiadásban(*) került a könyvesboltokba, az olvasók asztalára.

A kötet sikeresen elegyíti a történettudomány kritériumait, elvárásait, adatolását érvényesítő módszerét az oknyomozó újságírói erényekkel, amelyek az értelmi és érzelmi hatások egyidejű kisugárzását eredményezik. A számszerűségében hullámzó tömeg sorsképlete tárul elénk, egy nemzettöredéké, melynek feje fölött ott lebegett az önkéntes asszimiláció és a beolvasztására törekvő hatalmi szándék kettős veszélye.

1.

A kezdetek messzi századokba vezetnek vissza. Jelzései, tanúságai a régészeti leletek, a keresztény hittérítés következtében Havasalföldön és Moldvában létrehozott katolikus püspökségek, a bukaresti Barátok temploma, az erdélyi és a román fejedelemségek kapcsolatai, a székelység szerepvállalásai a román fejedelemségek függetlenségi harcaiban…

A bukaresti magyarság számbeli gyarapodásáról leginkább a református eklézsia létrejöttétől alkothatunk hiteles képet. A szórványosan letelepedő, ideig–óráig munkát vállalók mellett immár közösségről szólhatunk, melynek keretében az önszervezés, az identitásőrzés szándéka és akarata is teret nyert. S ahol az egyház megszilárdult, ott templom épült s a templom mellett az iskolaalapítás gondolata és megvalósulási folyamata is beindult. Az egyházi anyakönyvek, jegyzőkönyvek lapjai megőrizték a gyülekezetet alkotók nevét, azokét, akik a közösségépítésben szerepet játszottak, éltették és gyarapították azt. E téren – nemzeti, anyanyelvi sajátosságából, kötődéséből eredően – különösen a református egyháznak jutott meghatározó szerep. Ettől eltérő – egyetemes jellegéből eredendően – a római katolikus egyház szerepvállalása, hisz „a bukaresti magyar katolikusoknak, habár mindig többen voltak, mint a reformátusok, sosem volt külön eklézsiájuk, a templomot más hívők is látogatták…”, az 1824-ben megnyílt iskolájuk is kettős identitású, magyar és német nyelvű volt. A Bukarestben és a havasalföldi, moldvai vidéki városokban megtelepedett magyarság összetétele igen vegyes képet mutatott: mesteremberek, kereskedők, szolgálólányok mellett egyre nagyobb számban éltek ott orvosok, gyógyszerészek, építészek, mérnökök, különböző művészeti ágak művelői, akik számottevően, nem egyszer úttörő jelleggel hozzájárultak a fejedelemségek, a kibontakozó modern Románia fejlődéséhez. A közösségépítés/formálás, a tájékozódás fokozott igénye hozta létre a bukaresti magyar lapokat: Bukuresti Magyar Közlöny, Bukaresti Híradó. A magyar közéletben rendkívül fontos szerepet játszottak azok a református lelkészek, akik tárgyi és szellemi értelemben is építő személyiségekként, a lelkieken túlmenően a nemzeti önismeret őrzői és táplálói voltak, késleltetve a mind erőtelesebb asszimilációs folyamatot. Különösen Sükei Imre és Koós Ferenc voltak azok, akik a legtöbbet tették e téren, társulatok, egyletek, műkedvelő társulatok létrehozásával gyűjtötték egybe és éltették a magyar szellemet, azonosságtudatot. Évtizedekre meghatározó jellegű szereppel bírt a Bukaresti Magyar Társulat Zalomit utcai székházának – „az első világi jellegű épület a magyar közösség tulajdonában” – megvásárlása. A magyar oktatás történetében fontos mérföldkő volt az 1889-ben épült emeletes iskola, melyben a századvégen közel kétszáz tanuló tanulhatott ősei nyelvén. Minderre igencsak szükség volt ahhoz, hogy a századfordulóra mintegy huszonötezres lélekszámú tömeg, otthonérzetét, önerejében való hitét és magyarságát őrizze, ápolja. Annál is inkább szükség volt erre, mert az állampolgárság-nélkülinek számítók seregének számos hátránnyal kellett megküzdenie. Ilyen volt az iskoláztatás ügye is: „a külföldiek gyermekei járhattak román iskolába, azonban a tanulók számának legfennebb egyötödét tehették ki, és tandíjat kellett fizetniük”. Az egyházi iskolák magánjellegű oktatási intézményekként működtek, de az állami beleszólás egyre határozottabb és erélyesebb volt. „A magyar iskolában tilos volt a magyarországi történelem-, földrajz- és olvasókönyv használata.”

Az idegenekkel szembeni ellenséges viszonyulás különösen a XIX. század második felében öltött mind agresszívebb jelleget. Az 1866-os alkotmány biztosította ugyan a vallásszabadságot a csángóknak is, de az akkoriban megalakult jászvásári püspökség hozzálátott „a moldvai magyar papok eltávolításához”, 1868-ban „a Forrófalvához tartozó csángó falvakat meglátogató I.C. Brătianu liberális politikus még mind magyar kémeknek titulálta őket”. Ennek természetes folyománya volt a román nyelv általánosítása, kötelezővé tétele a templomokban. Az elrománosítás, az asszimiláció másik fontos eszköze az iskola. A századfordulón Spiru Haret a román nyelven folytatandó oktatás révén vélte/hitte azt megvalósíthatónak, amely elvezethet a kívánt célhoz: „mindenki egyesülése ugyanannak a hazaszeretetnek a jegyében”, ugyanis „egy állam egysége és ereje szükségessé teszi a területén élő nemzetiségek beolvasztását”. A román nacionalizmus „szent tüzé”-t számon kérő megállapítások ellenére „a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette”. 1903-ban megnyílt az első magyar katolikus iskola, egy évre rá a katolikus leányiskola, 1906-ban felépült a református fiúiskola, 1912/13-as tanévben a Tăbăcari negyedben elemi iskolát és óvodát magába foglaló emeletes épületcsoport működött, 1903-at követően vidéki magyar katolikus iskolák nyíltak több vidéki városban. Ezzel arányosan látványosan megnövekedett az anyanyelvükön tanulók száma.

Mindennek a hátterében ott volt az egyre növekvő lélekszámú magyar nemzettöredék. Az 1912-es népszámlálás adatai szerint a román királyságban élő 208 948 külföldiből 69 221 volt magyar. Bukarestben „a magyarság részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát, nem hivatalosan még talán a 20 százalékát is túllépte” – olvashatjuk a gazdagon adatolt kötetben.

E virágzó, életerős közösség életét, jövőjét kérdőjelezte meg az I. világháború kitörése, az Erdélybe történő tömeges repatriálás, az idegenekkel szemben hozott hatósági intézkedések: a munkatáborokba történő internálások, a vagyonelkobzások, nyelvi korlátozások…

2.

A román hadsereg 1916-os betörése Erdélybe nyilvánvalóvá tette a román politikai szándékot: Erdély bekebelezését, Nagy-Románia megalkotását. Ezt erősítette meg az erdélyi románság 1918-as gyulafehérvári nagygyűlése, amely kimondta Erdély egyesülését Romániával, a román királysággal.

Az ott megfogalmazott kiáltvány által meghirdetett/ígért demokratikus jogok közt tételesen megfogalmazzák: „Teljes nemzeti szabadság az együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben. Egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az Állam minden felekezete számára.”

A Trianoni békeszerződés új korszakot nyitott az Ó-Romániában élő, valamint az erdélyi magyarság életében: a túlélés küzdelmes éveit egy olyan országban, mely állampolitikai rangra emelte, nyíltan hirdette: az egységes nemzetállam eszméje megvalósításában az egyetlen „európai megoldás a kisebbségek beolvasztása”. A következmény kettős hatással volt az erdélyi magyarságra: egyfelől kétszázezres kivándorlás, másfelől teljes be- és elzárkózás, passzivitás az új főhatalommal szemben. A politikai realitást felismerő erdélyi értelmiség számot vetett sorsával: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit, valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökké.” Az élni akarás parancsa cselekvésre szólít: „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.” A cél máig érvényes cselekvési programot adott az impériumváltás következtében román állampolgárrá vált, az új államkeretek közé sodródott magyarságnak: „Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk a Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása.” – olvashatjuk a Kiáltó Szó című programadó alkotásban.

Azonban az 1923-ban megalkotott új román alkotmány már igen szűken, csupán általánosságban szól a szabadságjogokról. A hatalom továbbra is folytatni kívánta a kisebbségek beolvasztását célzó törekvését. „…a magyarellenesség az egyik legfőbb ugródeszka volt a fényes politikai karrierhez.” A magyarsággal szembeni előítélet mételye a román értelmiségi réteget is megfertőzi. E kötet szerzője is idézi Mircea Eliade szavait: „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A hatalom szándékának megvalósítását szolgálta a magyar iskolák bezárása, a tanuláshoz való jog korlátozása, az anyanyelvhasználat tiltása a közintézményekben, a nevek elrománosítása, a vegyes házasságokkal járó előnyök… A napi gyakorlattal szemben azonban adott volt az erőteljes gazdasági fellendülés, amely újra felfokozta a munkát kereső erdélyi magyarság beáramlását, erre különösképpen a főváros, Bukarest kínált tág lehetőséget. Ezt igazolják az 1930-as román népszámlálás adatai, miszerint ekkor Bukarestben 24 052, Munténiában 33 806, Moldvában pedig 20 964 magyar élt, dolgozott.

A közösségi élethez ismételten az egyházak nyújtottak kibontakozási lehetőséget. Kányádi Béla, Nagy Sándor református lelkészek kitartó munkája révén újraéled, később újabb egyházközségek és létesülhettek, mind intenzívebbé vált az egyházi élet, a hozzá kötődő szervezetek, segélyező egyesületek munkája. A bukaresti magyar élet értékes alkotóeleme a magyar értelmiségiek, szakemberek, művészek gyökérverése, az ott tanuló egyetemi diákság számbeli gyarapodása. Feljegyzések szerint a harmincas években Bukarestben 70 magyar orvos, 12 ügyvéd, 15 mérnök dolgozott, Bukarest 24 052 fős összmagyarságának majdnem a fele a különböző iparágakban szakemberként helyezkedett el, munkájában megbecsült és értékelt személynek számított.

Az enyhülés, oldódás jele volt a református egyház által fenntartott magyar iskolák működésnek újraengedélyezése, magyar nyelvű lapok indítása. A református istentiszteletek tartása mindvégig folyamatos volt; a 30-as években még lendületesebbé vált. 1934-ben „a Kárpát-kanyaron túl összesen 23 820 református hívet számoltak össze (…) Bukarestben mintegy 20 000 magyar református élt”. Ez indította az egyházat arra, hogy új hitközségeket alapítson, új templomokat építsen, mellettük iskolákat működtessen. „Az 1939/40-es tanév statisztikái három iskolát említenek, összesen 294 tanulóval.” A katolikus egyházi életben is mutatkoztak az enyhülés jelei, de a Barátok templomában, a Szent Ilona templomban, a Páduai Szent Antal templomban alkalmanként tarthattak ugyan magyar misét, de „mindvégig érvényben maradt a katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat”.

A bukaresti magyarság képviselőit ott találjuk a különböző ágazati szakszervezetekben, a MADOSZ, a szociáldemokrata, a kommunista párt soraiban is.

Az 1940. augusztus 30-i bécsi döntés újabb fordulópont a bukaresti magyarság életében. Az esemény hírére tízezrek mennek/menekülnek vissza Erdélybe, a Magyarországban ítélt Észak-Erdélybe. A Bukarestben maradóknak szembe kell nézniük a felfokozott idegengyűlöletből fakadó atrocitásokkal.

3.

A háború vége, az Erdélybe bevonuló román hadsereg és a Maniu-gárdák bosszúhadjárata baljós előjel az elkövetkező időkre. Az atrocitásoknak a szovjet adminisztráció vetett véget. A fél év múlva, 1945. március 6-án megalakított Groza-kormány a II. világháborút lezáró béketárgyalásokat megelőzően látványos gesztusokkal – a nemzetiségi minisztérium, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem létrehozása, a brassói és kolozsvári magyar tankerületek megalakítása, magyar tannyelvű iskolahálózat kiépítése Moldovában, a bukaresti rádió magyar adásának beindítása stb. – kívántak pozitív jelzéseket sugallni a romániai magyarság felé.

A pozitív hullámverés Bukarestben is éreztette hatását. A magyar iskola református felekezeti gimnáziummá vált.

Az 1947. február 10-én aláírt Párizsi békeszerződés után megindult egy ellenkező irányú folyamat: a diktatúra hatalmi berendezkedése, elnyomó rendszerének kiépítése, a nemzetiségi jogok egyre fokozottabb megnyirbálása, korlátozása.

A központosító törekvések és intézkedések nyomán megnövekedett a fővárosban letelepedett magyar értelmiségiek – a különböző szaktudományok művelői, alkotó- és előadóművészek –, politikai és állami tisztségviselők, újságírók száma, ugyanakkor az egyházi intézményrendszer fölszámolása, a felekezetek tevékenységének korlátozása megszüntette, fölszámolta azt a szervezési/szervezeti hátteret, kohézió erőt is, amely egységbe kovácsolta a számában megnövekedett lélekszámú bukaresti magyarságot.

A bukaresti magyar élet „sejtekben” – kiadói műhelyekben, különböző lapok, rádió- és tévéadások szerkesztőségeiben, a Petőfi Házban, a magyar tannyelvű líceumban, a vallásukat gyakorló, ahhoz hű hívőközösségekben, a bukaresti egyetem hungarológia katedráján – élt tovább. Számos kiváló személyiség dolgozott, alkotott, a maga lehetőségei és korlátai között járult hozzá a romániai magyar szellemi élet gazdagításához, ébren tartásához. A hatalom erőszakossága, az asszimilációs törekvések következménye/ellenhatása volt, hogy a nyolcvanas években újabb exodus vette kezdetét, amely a bukaresti magyarság körét is apasztotta.

4.

A kötet írója az 1989-et követő évek eseménykrónikájának alcímében költői kérdésként teszi fel: Lehet még szó a holnapról? Meglepő hangütés. Hisz azt várnánk/várhatnánk, hogy a történelmi fordulat hullámtörése után boldogabb kor ígérkezik. A kezdeti eufória, az RMDSZ létrejötte, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság, a Koós Ferenc Kör újraalakulása, a magyar tévé– és rádióadások újraindulása jelezte, érzékeltette azt a szellemi erőt, amely bennük és köréjük tömörült.

Ugyanakkor észlelhető volt, hogy egyes szellemi műhelyek – könyvkiadók, szerkesztőségek – elhagyták Bukarestet, Erdélybe távoztak, közelebb kerülve a magyar tömegekhez, amelyet szolgálni hivatottak. És nemcsak ezen intézmények dolgozói.

A nyugat felé megnyílt utazás/munkavállalás lehetősége meggyengítette, apasztotta Bukarest vonzerejét. Az 1992-es népszámlálás szerint ugyan még a főváros lakosságának 0,4 százalékát kitevő magyarság 8585 főt számlált, tíz év múlva ez a szám már 5834-re csökkent. Ebben, a szülőföldre, Erdélybe való visszatérés mellett fontos szerep jut a vegyes házasságokból eredő asszimiláció elszívó hatásnak is. S e folyamat megállíthatatlan. Ebből eredően vonja le szomorú következtetését Hencz Hilda: „A bukaresti magyarságnak már fújják a takarodót. (…) a magyarok bukaresti és egyben a Kárpát–kanyaron kívüli nagy kalandja a végéhez közeledik. Évtizedek kérdése csupán, hogy a pár száz magyar bukaresti fiatal teljesen beolvadjon.”

A magyar diaszpóra történetének gazdag fejezete zárul e lehangoló szavakkal. Önismeretünknek tartozunk azzal, hogy ismerjük és tudjunk róluk, tisztelegve azok emléke előtt, akik akár megtűrt idegenként vagy romániai magyar nemzetiségként, bukarestiként is őrizték magyarságukat.

(*)Hencz Hilda: Magyar Bukarest FOKUSZ Egyesület – Magyar Napló, Budapest és a Hármas Alapítvány, Sepsiszentgyörgy közös kiadása, 2016.