A nemzetközi segélyakciók az 1950-60-as években váltak népszerűvé, a gyarmati rendszer felbomlásával szinte egy időben, és a gyarmatokra, a harmadik világ „elmaradott, hátrányos helyzetű” népcsoportjai felé irányultak azzal a céllal, hogy javítsanak az ottani életkörülményeken (Haraszti Anna 1996, 2005). A segélyakciók többek között orvosok, tanítók, jogászok, mérnökök és egyéb szakemberek részvételével, munkájával kívántak tenni valamit, antropológusokat, szociológusokat, „emberközeli” területeken munkálkodó személyeket ritkán alkalmaztak.

A programok kivitelezésekor, majd későbbi hatásuk kirajzolódása során nyilvánvalóvá váltak olyan problémák, olyan hibák, melyek kiküszöbölése antropológusok bevonásával elkerülhetőbbé váltak volna. A mai napig (írtam ezt 2005-ben, Mozambikban) érződik a környezetükkel olykor mit sem törődő öncélú bürokraták munkamorálja, akik kivitelezhetetlen ütemben akartak változásokat bevezetni, és akiknek irreális elképzelései voltak a várható eredményekről, ugyanakkor közömbösen, érzéketlenül viseltettek azokkal szemben, akiket az adott projekt érintett. A segélyprogramok sok esetben nem olyan humánusak, mint azt magukról hirdetik. „Az úgynevezett fejlesztés (development) nagyrészt felülről jövő, etnocentrikus és technokratikus hozzáállást tükrözött, ami az embereket és kultúrákat, mint absztrakciókat kezelte – mintha statisztikai adatok lettek volna, amiket fel-le lehetett mozgatni a „haladás” grafikonjain” (Ralph Grillo 1997: 16). A világ jobbá tétele pedig természetesen lehetetlenség, amennyiben azt csak a saját szempontjaink, értékeink és normáink alapján gondoljuk el, amennyiben nem tudjuk, vagy nem akarjuk figyelembe venni a segélyprogramok célországainak kulturális, gazdasági és társadalmi viszonyait. Ilyen, eleve kudarcra ítélt vállalkozás az elmúlt 50-60 év segélyprogramjaiban szép számmal előfordul. A legfőbb problémát a legtöbb esetben a kutatók, szakemberek, önkéntesek etnocentrikus gondolkodásmódja jelenti, elsősorban az a gondolat, hogy a helyiek „nem értenek semmihez”, „buták”, „lusták, akik csak az adományokra és pénzsegélyre várnak”. Arra a legtöbb esetben a segélyprogramok előkészítői és résztvevői nem gondolnak, hogy az ilyen helyzetekhez, illetve az ilyen közösségi morál kialakításához ők maguk járultak hozzá a gondosan, de nem a helyi társadalom igényeihez mérten kialakított nyugati gondolkodásmódot tükröző programjaikkal és egyes esetekben –talán lelkiismeretük megnyugtatása végett – pénzbeli segítség átgondolatlan rendszerű megadásával. Másik kérdést vet fel, hogy a pénzbeli támogatások milyen arányban jutnak el a rászorultakhoz, magához a közösséghez, faluhoz, iskolákhoz, kórházakhoz, intézményekhez. Az adományoknak, pénzösszegeknek hol vész nyomuk, hol tűnnek el, valójában mire fordítják. Mivel dokumentumokban, összegzésekben, kimutatásokban megfoghatatlanul és olykor megkérdőjelezhetetlenül vannak gyönyörűen levezetve, nnek felderítése hosszabb kutatómunkát, utánajárást venne igénybe. Így csupán az „aprópénzekről” tudnék valamelyest beszámolni. Az afrikai mindennapokban azonban a szemünk előtt zajlik a lelkiismeretet nyugtató „adományok” útja. Szinte minden alkalommal találkoztam pénzt osztogató fehérekkel, ami egy afrikai országban néhány hetet-hónapot eltöltött embernek nyilvánvaló, de semmi esetre sem elfogadható. Afrikában bármerre jár egy fehér ember, gyermekek, koldusok hada kíséri. A nem megfelelően felkészült önkéntesek képtelenek ezeket a helyzeteket hárítani, s egyszerűbbnek tartják néhány pénzdarab elszórását az őket követők és állandó kísérők között, mintsem nemet mondanának. Ez azonban olyan súlyos szituációk kialakulásáért felelős, amelyet nehezen lehet megváltoztatni, illetve a fehér emberrel szemben kialakított elvárások és sztereotípiák leküzdését szinte lehetetlenné teszik. A fehér ember „muzungu”, ezt a szót naponta ezerszer hallottam, olykor sértőnek éreztem, olykor igen kellemetlennek, de nem tehettem ez ellen semmit. Muzungu voltam, fehér bőrszínnel, némi pénzzel a táskámban, azonban nem volt napszemüvegem, amiért levághatták volna macsetával, bozótvágó késsel a fejem, nem volt drága fényképezőgépem, sem nagy értékű holmim. Megtanultam az első napon, hogy ne hordjak magamnál a szalmakalapomon, a noteszemen és tollamon kívül más tárgyat vagy értéket, semmi olyan dolgot, ami nekem haszontalannak is tűnhet bár, egy Mozambikban élő feketének azonban felbecsülhetetlen érték.

Mozambik európai szemmel nézve hatalmas kiterjedésű ország, területe majd egyharmada Európának, 784,090 négyzetkilométer. A trópusi éghajlati övben fekszik, a trópusi illetve a száraz szavannai éghajlat a jellemző. Az esős időszakot, a forró, párás nyarat (november és április között) az 5-7 hónapos száraz évszak váltja, mérsékeltebb hőmérséklettel, csapadék nélkül. Megérkezésemkor éppen az esős évszak vége felé járt az idő, a nappali átlaghőmérséklet Maputo környékén 25 °C, északon Cabo del Gado tartományban 30-35 °C. Növényi és földrajzi környezete szavanna és trópusi bokor- vagy lombhullatóerdő, mely legjellegzetesebb fái az akácfélék, kókuszpálmák, majomkenyérfák és páfrányfák.

Négy éves koromban, nagyapám délutáni meséiből hallottam először Afrikáról, később antropológus hallgatóként némi szakirodalommal egészítettem ki képzeletem. Afrika volt az a kontinens, ahová nem egyszerű turistaként készültem, hanem huzamosabb ideig élni szerettem volna, ahová dolgozni akaró szándékkal mindig is vágytam. Az önkéntesség foglalkoztatott. Önként jelentkezni egy feladat elvégzésére, amiből –mások szerint- személyes hasznom nem válik, ha csak saját belsőm és gondolataim megváltozását, egy távoli nép kultúrájának, életének, életkörülményeinek, problémáinak és örömeinek megismerését és megélését nem tekintem annak.

A "terepre", vagyis Beirába, Mutuába, Maffambissébe, Gorongozába, Bilibizára és egyéb falvakba és településekre, mint önkéntes munkás jutottam el. A közösség kezdetben nem mint antropológus kutatót vagy turistát, hanem mint Európából érkező szociális munkást ismert meg és fogadott el. Így lett nagyobb esélyem, hogy a közösséggel személyes kapcsolatot alakítsak ki, így "méltóvá váltam arra, hogy valóban beszélgessenek, szót váltsanak" velem (Kunt Ernő 1995: 108). A kutatói és filmkészítői szerep, a társadalmuk életét dokumentálni kívánó személy-feladatkör az utolsó hónapokban, az utolsó és legkedvesebb állomáshelyemen, Bilibiza faluban vált számomra és a közösség számára is egyértelműbbé. Ott sikerült mélyebben "betörni" a közösség mélystruktúrájába. Adataim elsősorban személyes beszélgetésekre és résztvevő megfigyelésekre épültek. Önkéntesnek lenni különös szabadságot ad egy antropológus hallgatónak. Azt a fajta megismerési és beilleszkedési szabadságot, melyet csak ködösítene, nehézkesebben elfogadhatóvá tenne egy turista „egyenruha”, egy laptop, egy óriási objektívvel felszerelt fényképezőgép – bár ez utóbbit igencsak hiányoltam – vagy egyéb technikai újdonság és felszerelés. A szociális munkás, az önkéntes a faluba dolgozni és segíteni jön. Ezt minden falubeli, ahol segélyprogramok vannak jelen Mozambik szerte, megtanulta. Ebből az elgondolásból kiindulva az önkéntesek életéből azt az egyszerű és pénznélküli fajtát választottam – mellékesen egyébként is az jutott –, amely az ott lakók, a helyiek életkörülményeihez volt hasonlatos. Ott laktam és általában olyan körülmények között, ahogyan ők, azt ettem és úgy, amit és ahogyan ők, hasonlóképpen alkalmazkodtam a vízhordás, mosás, mosakodás és az egyéb mindennapi tevékenységekhez. Soha nem vettem igénybe a szervezet terepjáróit vagy sofőrökkel ellátott autóit. Minden esetben a helyi kisbuszok, a chappák voltak a közlekedési eszközeim. Ezekre olykor félnapokat kellett várnom, aszerint, hogy mennyire forgalmas területre tévedtem. Olykor csak órákat, hogy megteljen húsz utazóval a chappa. Ezek általában Japánból vagy Dél-Afrikai Köztársaságból leselejtezett minibuszok. A kilenc személyre szabott üléseket igen gyakorlatiasan és ügyesen alakították át akár húsz személyt befogadóvá. Ha valaki kényelmesebben szeretett volna utazni, kénytelen volt felárat fizetni, vagyis két hely árát. A szállásaim is a helyi állapotokhoz megfelelően álltak rendelkezésemre. Volt, ahol kőből épült házban laktam, volt, ahol kunyhóban, de minden esetben közel-benne a helyi közösségben. Nem állt szándékomban kényelmesebbé tenni a körülményeket. A legtöbb önkéntes vagy projekteken dolgozó fehér éppen ezen cselekedeteim miatt abszolút eszelősnek tartott. A helyi közösségek, családok azonban néhány nap vagy hét elteltével – bár kissé flúgosnak tartottak, ezt többször ki is nyilvánították –, mindenképpen barátságosabbak, őszintébbek, nyíltabbak és közlékenyebbek voltak velem szemben, mint más fehérekkel. Afelől is hamar megbizonyosodhattak, hogy egyetlen nadrágom, egy szalmakalapom, egy takaróm, tehát igen csekély mennyiségű értékem volt. Időközben persze beszereztem néhány „kapulana”-t, a mozambiki nők által tradicionálisan hordott nagyméretű, színes textíliát, ami igen praktikus viselet a szavannai hőségben. Minden nő hordja, általában a derekuk köré tekerve, a lábszárközépig vagy olykor bokáig leengedve, de ezzel kötik fel magukra a gyermeket, s ebből tekernek össze fejvédőt vízhordáskor a vödör alá.

Mozambikban dolgozni portugál nyelvtudás nélkül nem lehetetlen, hiszen a segélyszervezetben dolgozók jelentős hányada az angolt használja közvetítő nyelvként. Az azonban, hogy boldoguljak az ismeretlen vidékeken és városokban, részévé váljak a közösségnek, ahol éppen dolgozom, elképzelhetetlennek tűnt a helyi hivatalos nyelv, a portugál ismerete nélkül. Az utazást megelőzően bemagoltam néhány alap kifejezést és a legfontosabb száz szót, ami a későbbiekben segítette a nyelv alap szintű elsajátítását, melyre tulajdonképpen Mozambiki tartózkodásom alatt nyílt lehetőségem. Két hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem a helyieket és válaszoljak a feltett kérdéseikre. Az angol nyelvet semmiképp nem állt szándékomban sem használni, sem tanítani. A helyi nyelvek, vagyis a szena, ndau, makua és még számos törzsi nyelv elsajátítása éveket vett volna igénybe. Készítettem magamnak a helyiekkel való beszélgetések során egy „szótárt”, vagyis lejegyeztem három törzsi nyelv fontosabb kifejezéseit. Ez arra volt elégséges, hogy zsebemből előhúzott papírokból néha válaszoltam vagy odakiabáltam egy köszöntést, egy-egy mondatot, választ. A helyiek pedig ezen fáradozásomat hangos kacagással és kedves hátbaveregetéssel értékelték. Láthatólag megtiszteltelőnek vették egy muzungu azon fáradozásait, hogy néhány szena vagy makua szót és kifejezést megtanult.

A Mozambikban eltöltött közel nyolc hónap alatt lehetőségem nyílt az ország középső és északi területeinek bebarangolására, attól függően, hogy éppen hol, melyik faluban vagy városban dolgoztam. Azt kell mondjam, az első 17 órás buszút után Mozambik magával ragadott, belekeveredtem, abban a pillanatban ahogy felszálltam a Maputoból Beira felé induló autóbuszra azon a márciusi hajnali órán az esős évszak végén. A busz hullámvasútként robogott az úttalan utakon, melyek európai szemmel járhatatlannak tűntek. Az ADPP (Associação de Desenvolvimento Povo para Povo – Embertől Emberhez Fejlesztési Társaság) Esperança (Remény) projektje, egy különböző fejlesztési tervek megvalósulását létrehozó outreach-program, vagyis kihelyezett, „kezet nyújtó”, segítséget adó program. Ahol feladatom a Mutua és Maffambisse falvak árváiról való adatgyűjtés, adatfeldolgozás és személyazonosítás volt. Az így elkészült statisztikák alapján került volna sor a későbbi segélyek (iskolatáskák, füzetek, ceruzák, tollak, majd élelem, szappan, olaj stb.) kiosztására, illetve azoknak a gyerekekhez való eljuttatására. Az első hónapban ezeket a falvakat heti rendszerességgel látogattam. Azonban a korábban prezentált programok nem egészen feleltek meg az általam valóságban megtapasztaltaknak.

A különböző szervezetek weboldalain található kimutatások, projektleírások, és projektek kivitelezéseinek széles listái remekül mutatnak, bőségesen olvashatunk róluk, személyes lokális tapasztalataimnak ugyanakkor ellentmondani látszottak. Az általam meglátogatott projektek cáfolták a korábban olvasott információkat. A valóságban sajnálatos módon nem léteznek, nem működnek, vagy nem aszerint léteznek, alakulnak, ahogy azt írásos formában tálalják. Mozambiki utam előtt Nagy-Britanniában és Dániában is részt vettem egy Nemzetközi Segélyszervezet konferenciáin, ahol csodálatos előadásokat hallhattam, s grafikonos, powerpointos prezentációkat jegyzetelhettem le. Azonban Mozambikba érkezésem után a második napon nyilvánvalóvá vált, a szervezet programjai a valóságban a legkevésbé sem hasonlítottak a korábban hallottakhoz-látottakhoz. Elkeserítő és megemészthetetlen felismerés után fogtam a hátizsákom, és nekivágtam Mozambik középső és északi részén található programok felkereséséhez.

Voltak és vannak persze – napjainkban egyre nagyobb számban – olyan projektek, amelyek megpróbálják elkerülni a korábbi hibákat, elegendő figyelmet szentelnek az adott közösség véleményének, illetve bevonásukkal próbálják kezelni a felmerülő problémákat.

A bázis Beira, Mozambik második legnagyobb és legnépesebb, ezáltal legveszélyesebb városa volt, Sofala tartomány megyeszékhelye, az ország középső területeinek legforgalmasabb kikötője. Botswana, Zambia és Zimbabwe kereskedelmi forgalmának igen jelentős része itt halad át a "Beira corridor-on", vagyis a Beira-folyosó néven ismert fontos kereskedelmi útvonalon. Az első estém után ebben a zűrös afrikai nagyvárosban már volt családom. Apám, anyám, legalább tizenhat testvérem, s megszámlálhatatlan unokatestvérem. Megérkezésem estéjén az utam rögtön a helyi közösségi központba, vagyis a sarki kocsmába vezetett. Nem az első „voluntaria” voltam a városban, s tudták azt is, melyik szervezetnek dolgozom. Paolo, a kocsma tulajdonosa a második Manica (helyi Beirában főzött) sör, s némi beszélgetés után lányává fogadott. „Mozambikban senki nem lehet egyedül”, s gyanítom ez teljes Afrikára jellemző sajátosság.

Sofala 67 218 km² területű, lakosságának közel 70%-a vidéken egyszerű falvakban, kunyhókban él és mezőgazdaságból próbálja fenntartani magát. A GDP ezeken a helyeken száz USD alá is csökkenhet. Beira város lakosságának, mintegy félmillió embernek, az egy főre jutó nemzeti jövedelme mintegy kétszáznegyven USD. A legfontosabb bevételi forrást a kikötőforgalom és a kereskedelem, ezen belül a tonhal- és garnélarák exportja jelentette. Az 1970-es évek végétől jelen vannak a térségben európai és nem európai halászhajók, különböző megállapodásokat kötve a Mozambikban éppen hatalmon lévő párttal (akkoriban a polgárháborús körülmények között a FRELIMO-val).

1982-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete elfogadta a tengerjogi egyezményt (Convention on the Law of the Sea, UNCLOS) – azzal a céllal, hogy az az óceánok alkotmánya legyen –, amely elismeri a parti államok jogát a szomszédos vizekben kihalászott halak mennyiségének szabályozására. (un.org/depts/los/convention_agreements/texts/unclos/unclos_e.pdf ) Majd az EU és az ENSZ 2002-es johannesburgi csúcstalálkozója során újabb megállapodásokat parafáltak, újabb halászati reformokat, pénzügyi hozzájárulásokat foglaltak dokumentumokba, jelentésekbe az indiai-óceán partján elhelyezkedő országok és az Európai Közösség között. Ezek a jelentések az európai parlament adatbázisából könnyedén elérhetőek. „A két partner közötti első – 1987-ben hatályba lépett – halászati megállapodás a közösségi hajótulajdonosoknak rák- és tonhalhalászati lehetőségeket biztosított pénzügyi ellentételezés fejében. 2002 októberében újabb megállapodást parafáltak. A mellékletét képező jegyzőkönyvvel együtt 2004. január 7-én lépett hatályba háromévi időtartamra. Máig a Közösség megtárgyalt és 2006. december 21-én parafált egy megállapodást, amely lehetőségeket biztosít a közösségi halászoknak Mozambik halászati övezetében… Ami a közösségi hajók halászati lehetőségeit illeti, a halászat 44 erszényes kerítőhálós hajó és 45 felszíni horogsoros halászhajó számára engedélyezett. A megállapodás által megállapított referenciamennyiség évi 10 000 tonna tonhal” – olvashatjuk a 2007-ben aláírt tervezet bevezetésében. A jelentés 2a módosításában megemlítésre kerül, hogy az Európai Közösség pénzügyi hozzájárulását (a díj az övezetben halászott tonnánként 35 Euró!!!) a halászatból élő, part menti lakosság fejlődésére, valamint a halfeldolgozó iparvállalatok megteremtésére kell felhasználni.

Az általam megkérdezett beirai halászok és családjaik ezeknek a jogi megállapodásoknak pozitív hatásait nem tapasztalták. Éjjelente az óceán partjáról tökéletesen kivehető volt a hatalmas halászhajók árnya és jelzőlámpáik fel-felvillanó fénye. Óriási mennyiségű garnélát és halat fölöztek le minden éjjel pár kilométerre a partoktól, ezzel megtizedelve a helyi halászok zsákmányát. Gyakran beszélgettem el halászokkal a napi fogásról, a halak valamikori és mostani méretéről, s számukról, a csupán feketén, „éjjel, csendben” eladható garnélarákok mennyiségéről. Bár helyzetük elkeserítő és komor volt, ők is tisztában voltak azzal a ténnyel, mennyivel szerencsésebbek a partokon élők a belső szárazföldiekhez képest. A néhány évente ciklikusan és elkerülhetetlenül beköszöntő aszályok ugyanis óriási nyomort és éhínséget hoznak az ottani lakosokra.

A turisták általában elkerülik Sofalát és Beirát, vagy nagy sebességgel átszaladnak rajta. Éppen ezért nem jellemzőek a hotelek, bárok, kávézók, vagyis turisztikai szempontból a tartózkodást szolgáló létesítmények, valamint az általános infrastruktúra. Turisztikai infrastruktúráról nem is beszélhetünk. Bár meg kell említenem, hogy a polgárháborús állapotokból kizökkeni nem képes Beira főterén két kávézó is működött, ahol a város írói, újságírói, festői és egyéb művészei, valamint a gazdag polgárok naponta megfordultak. A város büszkélkedhetett egy kulturális központtal, ahol rendszeresen tartottak előadásokat és összejöveteleket, valamint havonta szerveztek nagyobb szabású koncerteket is. A város kulturális élete az elkeserítő gazdasági helyzet, illetve pénztelenség ellenére is virágzóan működött! A mozambikiak mindennapi szellemi és érzelmi éltető eleme a zene és a tánc.

Mint fontos kereskedelmi központ és kikötő, a kereskedelem velejárójaként tekintenek a prostitúcióra. Elképesztően magas a prostituáltak száma, lehetetlen a megbízható becslés, a számok a foglalkoztatás helyzetével fordított arányban ingadoznak. Az tény azonban, hogy többek között a prostitúció vezetett a HIV vírus, az emberi immunhiány vírusának nagyarányú terjedéséhez. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a vírus olykor évekig tünetmentesen lappang. 2004-ben 1,4 millió HIV/AIDS fertőzöttet regisztráltak Mozambikban, ebből 70 ezer a gyermekek száma. A statisztikák szerint (Tabela Resumo dos Principais Indicadores de Impacto Demográfico do HIV/SIDA Moçambique - 2004) ez a szám naponta ötszázzal nő, aminek 40%-a a Középső régióban (Região Centro) jelentkezik, vagyis Sofalaban és Manicaban, ahol az első hónapokban dolgoztam. Naponta kerültem kapcsolatba HIV fertőzöttekkel vagy AIDS betegekkel, minthogy Beirában a lakosság 33%-a, vagyis minden harmadik ember fertőzött. A statisztikai adatok azonban nem megbízhatóak, bár kétségtelen, hogy szubjektíve Beirában volt a legmagasabb a HIV fertőzöttek száma. A szűrésekre –ha voltak évente egy talán két alkalommal az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által szervezett alkalmak- az emberek nem mennek el. Mindennapos látvány volt a kunyhók előtt, a fák árnyékában haldokló, lesoványodott, mozdulni nem tudó AIDS beteg férfiak, nők és gyermekek. A mozambikiak nem szívesen beszélnek a SIDA-ról, vagyis AIDS-ről. Szégyenként élik meg, ezért nem vallják be, ha betegek, s ha a családtag meghalt, a halál oka minden esetben tüdőgyulladás, malária vagy szívelégtelenség. Ami orvosi szempontból megfelel a valóságnak, mert a legyengült immunrendszert és szervezetet valamely fent említett kór viszi el. Nem tudom, hogy 2005-től a lakosság tájékoztatása, az emberek ismeretei az AIDS-ről milyen mértékben változhatott meg a városban, illetve az egész országban. A legtöbb önkéntes ugyanis egészségügyi programokban vesz részt, amiknek 99%-a a szerzett immunhiányos tünetegyüttes veszélyeire hívja fel a figyelmet.

A néhány hónapos Sofala és Manica tartományokban tapasztalt tehetetlenség, a programok valóságban tarthatatlan állapotainak elkeserítő látványa, az úgynevezett fenntartható fejlődés keretein belül szervezett projektek fenntarthatatlan helyzete vezetett engem arra a döntésre, hogy fogtam a hátizsákom, útlevelem, és nekivágtam az ország északi területén található projektek felkereséséhez, megismeréséhez és a magam módján való átvilágításukhoz. Előzetesen pontos listát készítettem a szervezet különböző munkaprogramjairól. Így jutottam el a Cabo del Gado megyében található Bilibiza faluba, a szervezet legfontosabb északi központjába, vagyis a falutól három kilométerre található Escola Agraria (agrár iskola) és Escola de Professores do Futuro (tanárképző iskola) közös területet megosztó létesítményébe. Bilibizán, mint az ország északi tartományaiban a lakosság jelentős hányada a makua népcsoporthoz tartozik.

A makua törzs a középső bantuk keleti csoportjába, azon belül is a yao csoportba tartozik. Mozambik legnépesebb törzse, az ország lakosságának egyharmadát teszi ki, vagyis megközelítőleg 6,3 millió főt számlálnak. A bantu népek – akik ma Afrika területének körülbelül egyharmadán élnek, Fekete-Afrika, vagyis Közép- és Dél-Afrika népeinek 80%-át teszik ki – három hullámban érkeztek ezekre a területekre. Az első hullámban nem jutottak túl a Zambézi folyón, az utolsóban pedig elérték Afrika legdélebbi részét is. (Kiszely 1986: 383-386) A vándorlás együtt járt az új kultúra terjesztésével is. A bantuk keveredtek a helyi lakossággal, a földművelés és az állattenyésztés új formái honosodtak meg, új államok és társadalmak jöttek létre. Kamerun és Kongó környékéről indultak vándorlásnak, de már a VIII-IX. századból arab utazók hiteles tudósításokat adnak bantukról Sofala és a Szomáliai-félsziget közötti területről. Az államalakulatok és helyenként virágzó királyságok, birodalmak – mint például a Monomopata királyság – az európaiak megjelenését követően kipusztultak illetve szétszóródtak.

Nyelvük, a makua a bantu nyelvcsaládhoz tartozik. Elsősorban Nampula és Cabo del Gado területein élnek, kultúrájukra először az i.sz.800-900 körül megjelenő arab-ománi kereskedők voltak hatással, majd jelentősen befolyásolta azt az ötszáz éves portugál gyarmati uralom. A hajdani matrilineáris társadalom felbomlott. Az iszlám vallás és kultúra erősen meghatározza mindennapi életüket, bár a tradicionális gyógyítók (curandero) szerepe, egyes hagyományok, melyek legfőképpen a zenében, táncokban jelennek meg és bizonyos állatoknak tulajdonított erőben való hitük (totemisztikus istenhit) és tiszteletük a mai napig erősen élnek.

Az uralkodó gazdasági tevékenység a földművelés, mint Afrika szinte teljes területén, itt is erőpróbák egész sora elé állítja az embert a természet. A mindennapi élelemért keményen meg kell dolgozni. Az égetéses-irtásos földművelésen kívül gyűjtögetéssel, halászattal és vadászattal is foglalkoznak. Az égetéses-irtásos technológia alkalmazása a legjellemzőbb, bár az elmúlt hat évben voltak próbálkozások és kísérletek az intenzív öntözéses földművelés meghonosítására. A siker egyelőre nem jelentkezik, szemmel láthatólag az agrár-iskola (Escola Agrária) példa értékű földjei és kertjei nincsenek hatással a falu lakóira, nem kívánják termelési technikájukat megváltoztatni. Ezen a területen elsősorban maniókát, kukoricát, babot, rizst, néhányan hagymát, édesburgonyát és földimogyorót termelnek. A banántermést közel hat éve az elefántok eszik le, mint ahogy a közeli mezőgazdasági iskola paradicsom- és salátaültetvényeit is. A helyzetet nehezíti, hogy a falu a Quirimbas Nemzeti Park szélén helyezkedik el, és törvényben foglaltak alapján a vadállományra, elsősorban az elefántokra és oroszlánokra a helyiek nem vadászhatnak. A zsákmányejtést a törvény szigorúan bünteti. Vagyis azokat a kisembereket, falusiakat, akik az elmúlt évszázadokban és ezredekben kiegészítő táplálék megszerzéseként vadászatot is alkalmaztak. A tűz körül ülve, egyik éjjel azonban a férfiak megsúgták nekem, hogy a hagyományt, vagyis egy-egy elefánt évenkénti elejtését minden évben megtartják.

Mint az országban mindenhol, itt is megfigyelhető a kecske, csirke, néha egyéb szárnyasok tartása, a középső és déli területeken sertésekkel is találkozunk a piacokon és falvak utcáin, itt az iszlám hatás miatt nem. A makuák az állattartásból (kecskék és csirkék) igen csekély mennyiségű húst nyernek. Csak különleges alkalmakkor vágnak le egy-egy kecskét. A hal a fő kiegészítő táplálék. Ha tehetik nagyon sok halat fogyasztanak. Vannak, akik a közeli, körülbelül öt kilométerre fekvő Bilibiza tóhoz járnak halászni, vagy egyszerűen csak olcsóbban beszerezni a halat, amit a helyi piacon szárított vagy füstölt formában értékesítenek. A tóból származó halak igen kicsik, átlagosan 10 centi hosszúak és kevés a húsuk, de még így is fontos kiegészítője ez a helyiek étrendjének, legfőképpen a manióka lisztjéből vízzel készült chimának, kókusznak és földimogyorónak. A bilibizai makuáknál elsősorban a machambában megtermelt élelem a fő táplálékforrás. „Az elsődleges, a fő étel még mindig a manióka chima!” mondta Camachu, miközben jobb kezével a masszából golyót formált, belemerítette a curryvel fűszerezett hal levébe. „Minden évben, minden nap.”

A száraz és esős évszakok periodikus váltakozásához igazodik a föld művelése, vagyis a száraz évszak vége felé a föld (machamba) megtisztításával kezdődik, megosztva a feladatot a férfi és a nő közt, teherbírásuk és adottságaik alapján. A földeket előkészítik, megtisztítják a vad növényzettől, majd felgyújtják mindazt, ami a hosszú száraz évszak alatt szinte kiégett és elszáradt. Az ültetés az esőhöz igazodik, ami november közepére általában megérkezik. Baltát és bozótvágó kést használnak irtásra és favágásra, kapával, ásóbottal művelik a machambákat, az ekét és mélyszántást nem ismerik. Az elégetett növényzet maradványa a trágya, melyet az eső az ültetés után belemos a talajba. Bilibiza lakói ciklikusan ugyanazon földeket használják, 2-3 évre pihentetni hagynak táblákat, majd visszatérnek. Egyes machambák igen messzire esnek a falutól, így vannak, akik apró kunyhót építenek és ott éjszakáznak néhány napra az ültetvény mellett. A folyón túli földekre esős évszakban csak apró kenukkal, egyetlen nagyobb fából vájt csónakokkal lehet eljutni.

A lakosság számának növekedésével a machambák területe az elmúlt 12 évben szintén nőtt, az erdők jelentős hányada eltűnt a környékről. A földek regenerálódásának kivárására nincs idő, így a szerves anyagokban egyébként is szegény talaj helyenként már teljesen terméketlenné vált. A természet egyensúlya itt is, mint számos más helyen a földön megbomlott.

Átesni az első heteken Bilibiza faluban minden szempontból nehéz, embert próbáló feladat volt, s bár akkor már hónapok óta Mozambik falvait jártam, ugyanazzal a problémával szembesültem napról napra, ahogy helyet, tartományt, falut váltottam. A kuncogások, az ujjal mutogatások állandó célpontja lettem, ahogy betettem a lábam a faluba, ezek később sem szűntek meg teljesen, inkább mérséklődtek. A kisiskola (escolinha) napi programjaiban való részvétel után mindinkább elmaradoztak, s váltotta fel őket a hangos köszönés, üdvözlés, érdeklődés. Az asszonyok és férfiak jelentős hányada elismerően beszélt rólam, meghívtak az udvarukra, leültettek házaik elé, s hosszasan meséltek, függetlenül attól értem-e őket vagy sem. Kunyhóm a falu egyik legnépesebb utcájában állott, s minden reggel az ablakom előtt gyülekeztek a falubeli gyerekek. Innen indultunk a falu közepén álló legnagyobb mangófa alá, ami helyt adott az escolinhának. A kisiskolát egy japán barátom és önkéntes társam indította el, abból az elgondolásból, hogy a falu apróbb, tehát 6-7 éves kornál fiatalabb tagjai – akik a közeli általános iskolába nem járhattak- közösségi programban, óvodai kereteknek megfelelő foglalkozásokban vehessen részt, ezáltal az asszonyok felszabadulhattak a gyermeki „teher” alól, míg a földeken dolgoztak, vizet hordtak vagy más mindennapi létfenntartáshoz kapcsolódó tevékenységet folytattak. Mind az asszonyok, mind a gyermekek igen hálásak voltak a kisiskola létrehozásáért és működéséért. Ez a közösségi munka és kötelezettség vitt engem is közelebb a falu lakóihoz. Így ismertem meg Sergio Camacho Baut, az iskolai segítőnket és tolmácsunkat, aki az ott tartózkodásom alatt, a kimeríthetetlenül sok kérdésemre mindig türelmesen és kielégítően próbált válaszolni. Ő mutatott be a falu öregjeinek, ő kalauzolt engem Bilibiza faluban és környékén, ő tanított meg fontos túlélési technikákra, és az ő segítsége nélkül nem tudtam volna elkészíteni a filmet, ami egy másik írásom témája.

Sol Tax sajátosan kidolgozott módszertana – mely önmagában kapta meg az akció-antropológia nevet – a felelősséget hangsúlyozta, „a velük együtt őérettük dolgozást” (Haraszti Anna 1996: 361). Tax úgy érezte, kötelessége tenni is valamit indiánjaiért (akiket kollégáinak nevezett), oktatási programokat szervezett, a kézműves hagyományok fenntartása érdekében műhelyeket hozott létre, a fő cél azonban az önbizalmuk újrateremtése és erősítése volt, hogy megváltozott életkörülményeik és környezetük ellenére is képesek legyenek életüket irányítani. Nem feltétlenül a régi tradíciókkal és értékekkel szemben, hanem inkább a régi értékek mellett akartak újakat felfedezni, új gondolatokkal és ötletekkel kísérletezni. Ugyanebben az időben, a 70-es években, egy másik antropológus, Alan Holmberg is – Taxhoz hasonló módon – újrafogalmazta az antropológia szerepét és feladatait. Ő perui parasztemberekkel dolgozott együtt azon, hogy a terméketlenné vált földeket újra termővé alakítsanak. A program fő erénye ebben az esetben is a kooperáció volt, a helyi farmerek, adminisztrátorok, mezőgazdasági szakemberek, valamint antropológusok összehangolt együttműködése. A fő cél az antropológia alkalmazása során a tenni akarás, az akció, nem csupán a dokumentálás. Egy közösség kulturális szokásainak etnográfiai dokumentációja nem elegendő a közösség megismeréséhez és megértéséhez. A helyi társadalom aktuális kérdéseire, a problémái megoldására legalább ugyanekkora figyelmet kellene szentelni. Ha e problémák fölött szemet hunyunk – mert szorosan nem kapcsolódik kutatási témánkhoz – akkor feltételezhető, hogy a kutatott közösség átalakul és/vagy eltűnik, a közeljövőben nem lesz, amit feltárhatna és lejegyzetelhetne az antropológus.

Míg az alkalmazott antropológia terepmunkájának célja az asszisztálás, vagyis egyfajta segítségnyújtás a közösség életében bekövetkező változás létrejöttében, ami a különböző kormányok, segélyszervezetek, vállalatok és létesítmények égisze alatt, az ő kérésükre, megrendelésükre történik, addig az akció antropológia művelője szervezetektől függetlenül látogat a „terepre”, önként vállal részt a közösség életében és esetleges problémáik megoldásában. A közösség érdekeit szem előtt tartva, a közösséggel együttműködve igyekszik a maga kutatói és egyúttal emberi eszközeivel kiszolgálni a közösséget. Lehetséges megoldásokat vázol fel, de mivel a probléma és a feladat a közösségé, megadja nekik a döntés jogát, a döntés lehetőségét és részt kínál nekik a gyakorlati feladatokban is. Nem mint segítő van jelen, hanem egyenlő félként, „társként” része a helyi társadalomnak az adott helyzetben. Ezáltal csökken a közösség és a kutató közötti távolság, a félreértések lehetősége. Ezt a módszert és ezeket a gondolatok próbáltam én is szem előtt tartani…

Könyvészet

Ayisi, Ruth – Monteiro, Óscar

1993 Fighting Another Front, The Expanded Programme on Immunisation. In: Despite the Odds, A Collection of Case Studies on Development Projects in Mozambique. Unicef – Maputo, 55-67.

Flederman, Patricia

1993 Introduction in: Despite the Odds. A Collection of Case Studies on Development Projects in Mozambique. Unicef – Maputo. 11-19.

Frobenius, Leo

1981 Afrikai kultúrák. Gondolat

Füssi Nagy Géza

1982 Bevezetés az afrikanisztikába. Budapest: Tankönyvkiadó

Grillo Ralph

1997 Discources of Development. Oxford, New York: Berg

Geertz, Clifford

2001.a Jelen lenni: az antropológia és az írás helyszíne. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég-Osiris, 397-415.

2001.b Elmosódott műfajok. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég-Osiris: 68-85.

Haraszti Anna

2005 Az akció-antropológia elméleti és etikai áttekintése. Világosság, 7-8. szám.

Horsten, Fritz

1993 A Time to Plant. In: Despite the Odds, A Collection of Case Studies on Development Projects in Mozambique. Unicef – Maputo 69-75.

Kunt Ernő

1995 Fotóantropológia. Fényképezés és kultúrakutatás. Árkádiusz.

Iqbal, Mohammed

Islam. In: East comes West, a background to some Asian faiths. (szerk. Peggy Holroyde, Mohammed Iqwbal, Dharam Kumar Vohra), 33-59.

Kiszely István

1986 A Föld népei, Afrika. Budapest. Gondolat.

Macamo, Vincente – Flederman, Patricia

1993 Bringing Safe Drinking Water to an Unsafe Land: The Community Based Rural Water Programme in Mozambique. In: Despite the Odds, A Collection of Case Studies on Development Projects in Mozambique. Unicef – Maputo, 43-53.

Turnbull M., Colin

1970 Az afrikai törzsek élete. Gondolat

Verzár Rezső – Petri Gizella

1989 Hagyományos orvoslás és gyógynövényhasználat Mozambikban. In: Síppal, dobbal: Hagyományos orvoslás az Európán kívüli népek körében. (szerk. Babulka – Borsányi – Grynaeus) Budapest, Mezőgazdasági kiadó.

Wolf, Eric R.

1995 Európa és a történelem nélküli népek, Budapest: Akadémiai-Osiris-Századvég, 51-59., 220-258.

Impacto Demografico do HIV/SIDA em Moçambique

2002 Actualização, Ronda de Vigilãncia Epidemiológica, Instituto Nacional De Estatística (INE), Ministério de Saúde (MISAU), Ministério do Plano e Finanças (MPF), Centro de Estudos de População da Universidade Eduardo Mondlane (CEP) – UEM, Conselho Nacional de Combate ao HIV/SIDA (CNCS), Faculdade de Medicina – UEM. Maputo.

A szerző önmagáról: a Miskolci Egyetem angol illetve kulturális és vizuális antropológia szakán végeztem. 2002-ben tagja voltam az Anthropolis egyesületnek. 2004-ben az addigi utazási attitűdöm megváltoztatva Afrika déli szeglete és az önkéntes munka mellett döntöttem. Mozambikban, illetve a környező országokban 8 hónapon keresztül dolgoztam és éltem.