Arad 1988/2006

„Tisztelt Ceaușescu elvtárs, tisztelt házigazdáink... Pártunk megbízásából nyílt szívvel, a legmesszebbmenőkig való együttműködés szándékával jöttünk ide. Beszélgetésünk, tárgyalásunk első szakasza arról győz meg bennünket, hogy népeink, pártjaink érdekében további együttműködési lehetőségek állnak előttünk. Meggyőződésem, hogy többször kell találkoznunk, egymás álláspontját megismernünk, és közös, jószándékú eszmecserékben az együttműködés lehetőségét feltárni. Hiszem, hogy nem elsősorban szavakkal, hanem tettekkel tudunk hozzájárulni az egyetemes haladás ügyéhez, konkrét együttműködésben nyilvánulhat meg szándékunk. A politikusoknak nagy lehetőségük van, az országok fejlődését befolyásolják. Ez nagy felelősséget is jelent. De igazán a fejlődés, az alkotás hajtómotorja az alkotó ember; az az ember, aki egy igaz ügy szolgálatában népéért, hazájáért küzd és dolgozik..."

(Grósz Károly köszöntő beszéde

N. Ceaușescu tiszteletére,

1988. augusztus 28).

Miként politikai rendszereknek, pártoknak, nemzetközi kapcsolatoknak vagy diplomáciai folyamatoknak története és rendszere van, ugyanúgy „olvashatók" jelentések is a társadalmi és nemzeti kapcsolatok történetében. A magyar külpolitika irányítója, Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A sajtónak előzetesen kiadott hírek szerint korszakos sorskérdések kerültek napirendre: az észak-erdélyi autópálya, a Sapientia-egyetem finanszírozása, s a kisebbségi törvény. A kormányszintű randevú puszta lehetősége is optimista képzettel szolgál minden érdeklődőnek, aki az előzmények ismeretében várakozni, remélni próbál. A várakozások és remények históriája, avagy a román és magyar kapcsolattörténet azonban tompítani is képes a várakozás optimista hangoltságát...

Mikortól, milyen módon, milyen sikerrel formálódtak a román és magyar kormányközi (s ha ritkán is, de kormányszintű) tárgyalások? Mit tükröznek a korábbi korszakok fennmaradt levéltári anyagai, s mit jelezhet „előre" a kormányszintű egyeztetések folyamata, jelen állapota és a lehetséges megállapodások képzete...?

A magyar és román kapcsolattörténet minden nemzettudatos polgár számára fölidézhető szakaszában jelen vannak a rejtett, titkos, bizalmas, avagy éppen a hangosan és pezsgős pohárral a kézben kimondott köszöntőkbe foglalt epizódok. E két nemzet közötti nemzetközi reláció legalábbis Trianon óta megkülönböztetett helyet foglal el a magyar külpolitikában. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. Ugyanakkor a magyar kisebbség mindenkori helyzete is minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Elegendő itt a két világháború közötti magyar külpolitikára hivatkozni, amelyet alapvetően a Trianon revíziójára irányuló szándék határozott meg igen hosszú ideig. Az ismert okok következtében 1940-44 közt a magyar–román területi vita új kontextusban folyt tovább. Röviddel ezután, 1945-46-ban a korabeli magyar külügyi vezetés még egyszer (utoljára) kísérletet tett a magyarlakta területek bizonyos részeinek visszaszerzésére, azonban a nagyhatalmak döntésének megfelelően, a párizsi békeszerződés eredményeként az 1938-as határok álltak vissza. Majd az 1948-49-ben kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. S bár a külpolitika általában az államok diplomáciai kapcsolatok útján történő érintkezése, a sztálini államközi rendszerben azonban ez a viszonytípus elvesztette értelmét, teljesen más érintkezési és közvetítő csatornák alakultak ki, a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. Nem szűnt meg teljesen, mert életben tartották adminisztratív államközi ügyek, és a szovjet külpolitika monopolhelyzetét, dominanciáját egyetlen csatlós állam külügyi ügyintézése sem bírálhatta felül. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani, és a tömb országainak egymásközti megállapodásait aszerint a látszat szerint rendezni, mintha a „szocializmust építő államok” között nem létezhetnének ellentétek, kapcsolatukban a közös ideológia eleve csak „baráti", sőt „testvéri" viszonyt tehetne lehetővé.

Ennek a párt-vezérelte, szovjet dominanciájú, sebezhetőén kézivezérlésű „nemzetpolitikának" már kezdetei is a „nemzetközi helyzet egyre fokozódásában" voltak tetten érhetők – ahogyan azt Pelikán elvtárstól már jól ismerjük. A román és magyar politikai kapcsolattörténet meghatározó szakaszaiban ugyanakkor nem a gátőrök, kisemberek, etnikai konfliktust kerülni képes „együttélő népek" kapcsolattörténete tűnik meghatározónak. Hanem mindig is az a kormányszintű, államvezetési kooperáció, amelyben a legtöbb esetben nem a tényleges megoldások keresése, hanem az oldalról, kívülről jött megoldások sugalmazása kapott főszerepet. Például már az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiepítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. Ennek az lett a következménye, hogy a magyar–román viszonylatban meglévő problémák, feszültségek felszámolása helyett a legtöbb esetben a mosolydiplomácia erőltetése volt hivatott leplezni mindkét ország közvéleménye előtt, hogy megoldáskeresés nélküli „süketek párbeszéde" folyik. Mindez annak ellenére történt így, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi" politikának.

Az eddig elvégzett romániai levéltári kutatások alapján egyértelműen leszögezhető: a magyar–román államközi kapcsolatokban csakis a két párt vezetőinek találkozóin születtek fontos döntések (ha születtek), s ezért csak itt, mert az egyéb párbeszédek hangjait, szándékait, céljait minduntalan elnyomta valamely külső hatás. Csupán példaként idézzük az 1956-os forradalom leverését követően teljes diplomáciai elszigeteltségbe került magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány helyzetét, amelyben az elszigeteltséget az új „helytartó", Kádár János csak a „szocialista testvér országok", illetve a Szovjetunió segítségével volt képes feltörni. Elsőként igazi segítséget a Gh. Gheorghiu-Dej vezette román állami- és pártdelegációtól kapott (1956 novemberében), majd a hosszabb időre ekként lekötelezett Kádár-kormányzat 1958. februári bukaresti látogatása szolgálhatott volna arra a célra, hogy romániai magyarság helyzetét tisztázó tárgyalásokba kezdjen. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét, azt javasolván, hogy itt a megfelelő alkalom ezeket rendezni. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári útlevél-hivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb. stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. közt Romániában „vendégeskedő" Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes" problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! Még a látszatát is kerülték annak, hogy kormányközi tárgyalásokról is szó lenne. (A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre.)

Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte" az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált"), majd sorra került „Erdély kérdése". Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé", és „felelevenítették a határkérdést". Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját". Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár is igyekezett megnyugtatni román hallgatóságát, kijelentvén, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye". Majd hazafelé tartva a Kolozsvárott tartott rövid beszédében többek közt azzal nyugtatta meg a hallgatóságot (legfőképpen a bukaresti elvtársakat), hogy leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés..."

Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét" az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabadkezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését" – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceaușescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik."

A hatvanas évek derekén (főként az 1964-es ún. „román függetlenségi nyilatkozat" után) a kádári pártvezetés már felismerte, hogy Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált. Ennek ellenére a lényeg mit sem változott: ha voltak is viták, nézeteltérések a két fél között (ez sohasem a magyar kisebbség mind romló helyzete miatt adódott!), azt a nyilvánosság előtt gondosan leplezték. A joviális „elvtársi egyetértés" kiválóan működött...

A későbbi évtizedekben korántsem volt ez másként, bár a fejlemények grimasszá torzították az elvtársi mosolyt. A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt problémamentes. Elég csak ha a kulturális egyezményekben foglaltaknak akadozó végrehajtását említjük meg. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt- és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt.

(Annak ellenére nem, hogy a '72-es Kádár-látogatás emlékeztetője előírta: a két külügyminisztérium fejezze be a két főkonzulátus megnyitására vonatkozó tárgyalásokat. Ennek megfelelően az 1973. november 28-án Bukarestben aláírt konzuli egyezmény rendelkezései szerint mindkét félnek jogában állt a másik fél területén konzuli képviseletet létesíteni).

Egyébként ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy – amint a KUM román referatúrájának egyik 1973-as feljegyzésében olvasható – az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása".

A Kádár-Ceaușescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös, közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar–román turisztikai együttműködést (beleértve, a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)". Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják" a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!)

Ezek után Kádárék joggal reménykedtek abban, hogy végre konkrét megállapodásokat sikerül kicsikarniuk Ceaușescuéktól. Az 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni ..baráti találkozó" - a korábbiakkal ellentétben - magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceaușescu ugyanis most hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd" szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Ami a konkrétumokat illeti, megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat.

Hamarosan kiderült azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem óhajtja megtartani a korábbi ígéreteit. A kulturális központok hosszú évek ígérgetései, halogató politika miatt 1989-ig nem is nyílhattak meg - ugyanis azt a román fél olyan feltételekhez kötötte, amelyek elfogadása esetén a bukaresti magyar kulturális központ gyakorlatilag a román propaganda eszközéül szolgált volna. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva meg is szűnjön).

Időközben az MSZMP legfelső vezetése és az illetékes apparátus (a PB, valamint a KB Külügyi Osztálya) tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni. A lenini nemzetiségpolitika teljes körű érvényesülésében vagyunk érdekeltek, amelyhez készek vagyunk internacionalista szellemben hozzájárulni, megfelelő együttműködéssel, a nemzetiségek tényleges igényeinek kielégítése céljából".

A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceaușescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni, úgy gondolva (joggal!), hogy a bukaresti „faluromboló Conducator" a legmagasabb szintű találkozót csupán propagandisztikus célokból szorgalmazza. Voltak részben ideológiai okai is ennek (az újramerevedett, neosztalinista típusú politikai rendszer Romániában, ellentétben az újabb reform-kurzussal Magyarországon). De mindeme személyes és ideológiai szembenálláshoz hozzátartozott a magyar kisebbség egyre romló helyzete okozta feszültségérzet is, amelyet a Kádár utáni vezetés, s főként az 1988-ban színre lépő új első titkár, Grósz Károly lett volna hivatva tudatosan föloldani. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak". Noha a külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar–román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető.

Összefoglalásul megállapíthatjuk a kapcsolattörténet eddigi szakaszáról, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt- és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. Ennek az lett a következménye, hogy a magyar–román viszonylatban meglévő problémák, feszültségek felszámolása helyett egyrészt (főleg román részről) a mosolydiplomácia folytatódott. Másrészt Budapest az 1956 után több szinten „bevált" alkupolitizálással próbált engedményeket kicsikarni a bukaresti vezetésből. A kádári magyar kis lépések politikája, a színfalak mögötti sikerkeresés azonban meglehetősen sikertelen maradt román viszonylatban. Különösen akkor, ha a lehetőségek együttesében összevetjük az erdélyi magyarság problémáját a minden esetben Moszkva által elrendelt-megkövetelt szívélyes „jószomszédi" politikával, a szomszédságdiplomácia Ausztria felé tanúsított változatával, vagy a távoli szövetséges-keresés ún. „magyar modelljével".

A diplomáciai esemény- és kapcsolattörténet kutatója ugyanakkor a romániai levéltári kutatások során feltárt különböző típusú levéltári dokumentumok tartalomelemzéséből levonható következtetést is megkockáztathat: a magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar fél bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes, az elmúlt évek fejleményei azt mutatják, hogy a két ország viszonyát továbbra is a magyar kisebbséggel kapcsolatos alapvető nézeteltérések jellemzik. A román politika önképe már jó ideje az européer, demokratikus, rendszerváltozáson átment és megújult társadalmi állapotra van hangolva. Ugyanakkor a román politikumnak a magyar veszélyre hivatkozása mint állandó fenyegetettségi tényező van jelen a sajtóban, közbeszédben, parlamenti vitákban, nemzetközi kapcsolatokban. S jelen van azokban a diplomáciainak tetsző nemzetközi erőpróbákban is, amelyek sorában egyik, s korántsem csekély figyelemre érdemes esemény a magyar külügyminiszter egynapos bukaresti látogatása. Éppen a dicstelen, de elvtársias légkörű aradi találkozó évfordulóján, s éppen a kisebbségek kérdését is érintő tárgyalási szándék hírével. Lehetséges talán, hogy amit öt évtized, vagy közel egy évszázad román és magyar politikai (-diplomáciai) kapcsolattörténete, a magyar külpolitika még kedvezmény-törvénnyel is kiegészült törekvései nem oldhattak meg eddig, azt jelenleg sikerül megoldani. S épp így lehetséges, hogy a „nem elsősorban szavakkal, hanem tettekkel" hozzájárulni próbáló, „igaz ügy szolgálatában" megjelenő politikai tényező újfent „az országok fejlődését befolyásoló ... nagy felelősséget" képviseli inkább, mint azt „az alkotó embert", aki nemcsak „hazájáért és népéért küzd", de fogást is talál a román tárgyalófélen, a román–magyar kapcsolattörténet történeti trendjeinek lényegét átlátva…

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2006. augusztus 30, 6-7. old.