Noha Szabó T. Attila mindössze két tanévet (1930-1932) tanított a Bethlen Kollégiumban, röpke enyedi tartózkodása révén is maradandó élményekkel távozott, melyek által életre szóló szálakkal kötődött egykori iskolájához, annak valamennyi tanárához. De legfőképpen Szász Árpád rajztanárral és Vita Zsigmond magyar és francia szakos tanárral, könyvtárossal, irodalom- és művelődéstörténésszel tartott fönn élete végéig igazi, bensőséges baráti kapcsolatot.

Szász Árpád, aki 1929-ben lett kollégiumi rajztanár, s aki a továbbiakban élete végéig enyedi is maradt, hátrahagyott Emlékiratában így emlékezik az akkori város sajátos magyar jellegzetességeire:

„Megjelenésünkkor kellemes béke uralkodott Enyeden. Az, hogy a tanuló ifjúság magyar nótákat énekelve masírozott be az állomás közelében lévő tornakertbe, nem rendítette meg az országot. Senki ez ellen kifogást nem emelt a 930-as évek közepéig, amikor is a sovén policista bele nem kötött a Szabaderdőből énekelve hazaérkező csapatba, amelyet Köble József tanár vezetett, és amely incidens következtében őt hadbíróság elé nem vitték, ahol pénzbüntetésre ítéltetett, melyet helyette az egyház fizetett ki. Enyed a harmincas években tele volt magyar intelligenciával. Egy részük igen jó anvagi körülmények között élt. Szőlő- és földbirtokosok voltak, s elégje mindnyájunk fölömnek is érezte magát. A középrétegben leányos házak voltak. Itt a lányok remegre figyelték, hogy melyik az a fiatalember közöttünk, amelyik hajlandó a lányok közül feleséget szerezni. Megkezdődtek a vizitelések, s egymást érték az éjszakába nyúló zsúrok…"

Ilyen általános hangulatba és környezetbe került bele Szabó T. Attila is, akivel a továbbiak során Szász Árpád, saját szavai szerint, „rettentő jó barátságba kerültem", s akivel aztán tovább folytatta a már előzetesen megkezdett nagyszabású, emlékezetes kirándulásokat, a közelebbi, illetve távolabbi szépségek felkutatására s megcsodálására, így került sor adott pillanatban az Erdélyi Kárpát-Egyesület megyei fiókja által az 1900-ban felavatott s még létező pilisi menedékházhoz rendezett kirándulásra is, melynek során az idősebb tanárok a helyszíni flekkensütést és borozgatást tartották elsőrendű fontosságúnak.

„Mi, Attila, én és négy vállalkozó diák — emlékezik Szász Árpád —, rögtön felfutottunk 20 perc alatt a Pilis csúcsra. Amint ott széttekintgettünk, majd elállt a lélegzetünk. Mi az a szépség, mi az a gyönyörűség, amely előttünk áll, s amilyen gyönyörűséget én addig nem láttam életemben. — Az ott a remetei sziklaszoros! — mondta Attila. — Gyerünk, nézzük meg! — adtam ki a jelszót. Gondoltam, hogy az itt van csak a közelben, s mi hamarosan visszatérhetünk a pilisi csorgóhoz. És mi rohantunk le a Pilis oldalán, s lélegzetellállító volt az a sok szépség, amit láthattunk a leereszkedésnél is, valamint az a látvány is, amit nyújtott az egész szoros. A kapu mindjárt a szoros elején fogadott, s derékig gázolván a kristálytiszta vízben, gyönyörködvén a mindkét oldalon égbenyúló sziklaoldalakon, elértünk a szoros végére, majd onnan rohanás vissza. De már csak az aljban megközelítő út is hat kilométer, s a szorosban a 12. században épült kápolna melletti felfelé vezető út is hosszasan kanyargott a csorgóig, s így amire felértünk, már sehol senkit sem találtunk... Most már neki a 20 és egynéhány kilométeres távnak, mert nem éjszakázhattunk az erdőben. Cammogtunk, mentünk, de megérkezésünkkor oly kimerült voltam, hogy a lépcsőn már négykézláb tudtam csak a szobámig eljutni."

S így zajlott a továbbiak során az őszi és nyári kirándulások végtelen sorozata, melyek során az ország valamennyi csodálatos nevezetességét és szépségét megtekinthették, megismerhették a kollégiumi diákok tanáraikkal egyetemben.

E szabadidős programmal párhuzamban a szakmai tevékenységből is komoly részt vállalt Szabó T. Attila Nagyenyeden. Mint ismeretes, a szaktanárok pályázatokat hirdettek különféle témák keretében, majd az elbírált diákdolgozatok alapján pénzösszegekkel honorálták a legsikerültebb, nívósabb írásokat. így 1932 májusában Csefó Sándor igazgató Bethlen Gábor a magyar irodalomban c. pályamunkát Szabó T. Attila és Elekes Viktor tanároknak osztotta le elbírálás végett. Szabó T. Attila így értékelte a dolgozatot: „A dolgozat lelkiismeretes utánajárásról tanúskodik, bár igen sok esetben csak másodkézből — Kristóf dolgozatából — ismeri a műveket. Ez azonban onnan ered, hogy a kérdéses munkákat itt helyben nem lehetett megkapni. A panegirikus irodalom ismertetése után közölt megjegyzése helyes, bár valószínűleg Kristóf után induló. A regényirodalom ismertetése kapcsán kifogásolható az, hogy a dolgozat szilárdabb szerkezetének rovására a regényeket igen részletesen ismertette, ahelyett, hogy a Bethlen alakját emelte volna ki. Ami a dolgozat írójának történeti szemléletét illeti, ha ilyenről lehet beszélni, megtéveszti őt a Szekfű-féle álláspont tárgyilagosabb volta. Szekfű nem önzőnek, hanem embernek, húsból s vérből való embernek állítja Bethlen Gábort szemben Rugonfalvyval. És Bethlen úgy is nagy marad. .. Nagyobb, mint amilyennek eddig képzeltük. Sajnálatos, hogy az író — legtöbbször puszta gondatlanságból — aránylag sok helyesírási és elírási hibát ejtett.

Javasolom a Tekintetes Tanári Karnak, hogy a dolgozat írójának a pályadíjat 2/3 részben adja ki.

Nagyenyed, 1932. VI. 2.

Szabó T. Attila, a magyar irodalom és nyelv h. tanára".

Még azon évben Szabó T. Attila eltávozott Enyedről. „Ő nagyhírű tudós lett, én leéltem szürkén, a kommunizmus által anyagilag megkopasztott életemet" — hangzik Szász Árpád megállapítása. Ellenben az Enyeden kialakult baráti kapcsolatok egy életen át elkísérték őket. A lebonyolított levelezés a tanúja a továbbiak során fönntartott tartalmas szakmai kapcsolatuknak.

Vita Zsigmond számos irodalmi, művelődéstörténeti kérdéskörben folyamodik Szabó T. Attilához, aki készséggel válaszol kérdéseire, illetve gratulál elért sikereihez, szakmai megvalósításaihoz. A Vita-hagyatékban megőrzött levelesládából Szabó T. Attila legrégebbi levele 1961. december l-jén íródott, melyben köszönetét fejezi ki a Zágoni Gábor könyvtáráról szóló tanulmánya különlenyomatának megküldéséért. „Azonnal áttanulmányoztam, sokat tanultam belőle. Jól értelmezed feladatodat, s helyesen teszed, hogy a kezed alatt megforduló anyag ilyenszerű tanulságaira felhívod a figyelmet."

A következő levél 1962. január 7-iki keltezéssel indul Kolozsvárról. A hozzá eljuttatott bizonyos szójegyzék kapcsán válaszol, azon megjegyzésével, hogy azt bizonyos átdolgozás esetén bármely nyelvészeti folyóirat itt és ott is egyaránt közölhetné. Itt nyilvánvalóan erdélyi, ott pedig magyarországi kiadásra utal a szerző. „Az itteni közlés azonban nagyon elhúzódhat, mert még az 1960. évi 3-4. szám sem jelent meg. Be van adva a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1961. évi 1-2. és 3-4. számának anyaga, sőt teljesen együtt van, és le van zárva az 1962. évi 1-2. szám anyaga is. Persze mindennek meg is kell jelennie. A késlekedés miatt 1963-ban sem biztos, hogy megjelenik." A továbbiakban a már régóta esedékes enyedi útról, s e keretben a Szász Árpád családjának meglátogatásáról is szót ejt, majd e sorokkal zárta levelét: „Ne hidd, hogy csak neked nem küldenek köszönő sorokat az emberek. Ez ma már általános szokás! Magam azonban még a régi módit tartom. Igazán nem nagy dolog valakinek kedves figyelmét egy-két soros köszönő levéllel viszonozni. Az efféle — szerintem — emberség kérdése is."

A következő — Enyeden őrzött levele — 1976. január 30-án íródott, s ebben a Jókai Erdélyben c. kötete megjelenése alkalmából üdvözli Vita Zsigmondot. „Hogy szükség volt reá, mutatja az, hogy úgyszólva meg sem jelenhetett. Elhordták azon melegében. Magam is több példányt szereztem. Egyet éppen Hamburgba küldtem egyik fiamnak, Ádámnak, egy másik példányt pedig Pestre, Benda Kálmánnak, a történésznek. Ő nagyon elismerően nyilatkozott a könyvről, csak a képanyag nyomdai gyatraságát kifogásolta. De hát ez a kolozsvári nyomda bűne. Megátalkodottan az!"

1976. július 9-én kelt levelében Vita Zsigmond helytállását méltatja, amikor ezeket írja: „Ahogy végignézek a korunkbeli barátok, ismerősök körén, úgy látom, Te egy magányban álló, szerencsés típust képviselsz: a vidéken maradt, de nem vidéki, illetve nem elvidékiese-dett tanár típusát. Magam, aki rövid ideig ugyan, de éltem a vidéki élet fojtó levegőjében, különös becsüléssel nézek Reád, hogy volt benned felismerési készség arra, hogy mivel foglalkozhatsz, és volt a sok-sok elcsüggesztő akadály ellenére céltudat, kitartás az elhatározáshoz. Azt hiszem, nem állok egyedül, mikor ezt — a kézzelfogható eredmények egyidejű megbecsülésével — külön is kiemelem. Kívánom, hogy a hátralevő mentői több évben még gyarapíthasd érdemeidet". Azon év és azon hó 23-án kelt levelében — Vita érdeklődő kérdéseire válaszolva — a bábonyi református munkatábor falukutató munkájáról tart beszámolót délelőtt az egész tábor együttesen — tehát vele együtt — kétkezi munkát végzett, a tervezett református földműves iskolához vezető utat javították és mezőgazdasági munkát végeztek, délután a tábornak arra alkalmas része az erdélyi települést, az egészégügyi helyzetet s a nyelvet tanulmányozta. Sajnálattal állapította meg viszont, hogy rajta kívül senki sem volt, aki megfelelő felkészültséggel bírt volna az ilyenszerű munka elvégzésére, s belátta ugyanakkor azt is, hogy akkoriban még a saját maga felkészültsége is messze állott attól, amit tudnia kellett volna e feladatkör példás teljesítése érdekében. „Minthogy magam sem voltam a szó igazi értelmében vehető társadalomkutató, csak nagyon csekély mértékben ismertem Gusti professzor elméleti fejtegetéseit és kutató módszereit, így a szakemberhiány volt az oka, hogy a gyűjtött anyagból csak egy beszámoló (Hitel), egy település-leíró tanulmány (Bábony története és települése — Erdélyi Múzeum, 1939) és egy nyelvjárástanulmány jelent meg (A bábonyi népnyelv igealakjai). Több kisebb cikkecskén kívül még csak a Kalotaszeg helyneveiben közzétett bábonyi helynévanyagot említhetem meg. A tábor eredménytelenségének egyébként az is volt az oka — a felkészületlenségen kívül —, hogy a falukutatást Dunea Jenő, akkori főispán személyes kiszállással feloszlatta, és a táborra vonatkozó anyagot a hadi rör-vényszékhez tette át. Mivel a tábornak hivatalos engedélye volt (az un. Királyi csapatok közé tartozott a tábor) és egyházi közbelépés is történt, az ügy személyemnek az ügyész elé való citálásával és az ügyészi intés méla akkordjával zárult. Ennyit írhatok az egészről."

A Szótörténeti Tár III. kötete kapcsán 1976. november 4-én intézi sorait Vita Zsigmondhoz, melyben azt írja, hogy még 1960 táján használta az enyedi nagykönyvtárban a Gáspár János-féle két tájszójegyzéket: a Füzérkét és a Tájszótárt, melyeknek anyagát a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában létező harmadik Gáspár-kézirattal egybedolgozva, még annak idején közzétette. A szótári munkálatok rendjén viszont kételye támadt, hogy a böjti boszorkány címszó értelmezésében szereplő fudára szó r-je nem téves olvasás, gép v. sajtóhiba révén került-e be z helyett a nyomtatványba? Tekintettel arra, hogy a rendelkezésére álló akadémiai kézirat hasonmásából hiányzott a böjti boszorkány címszó, arra kérte, hogy „a lehető hamarsággal" nézné meg az enyedi kéziratokban a szót, s mielőbb közölné vele a vizsgálódás eredményét, ugyanis annak a bizonyos betűnek a bizonytalan volta késleltette a III. kötet gépeltetési munkáját.

1977. december 19-én keltezett sorai által minden bizonnyal Vita Zsigmond fejfá-ásos panaszaira reagálva, próbálja megnyugtatni: „A fejfájást úgy kell venni, hogy egv bizonyos korban elmaradhatatlan tartozéka az életnek. Nekem például fiatal korom óta fáj a fejem, s csaknem két évtizede zúg a fülem. Próbáltam gyógyítgatni, de aztán felhagytam vele. Mindenkinek van valamilyen kereszt a vállán. Arany Jánosnak is fájt és zúgott a füle." Majd pár évvel később, 1981. december 6-án saját egészségi állapotáról számol be: „Valóban nagyon súlyos műtéten estem át. Sok vért vesztettem, de szinte az első naptól mozogtam. Talán ez az oka, hogy viszonylag nem gyengültem le, se le nem fogytam, se nem ernyedtem el vészesen. Egy kis bizonytalankodás van a járásomban, de napról napra erősödöm. Ma már gyalog mentem be a városba, a Farkas utcába, és úgy is jöttem haza. Csak még nem kirándulok. Hazajövetelem után magam is nyavalyogtam. Orvos barátom, Cseke Péter és feleségem szedetik velem s különböző orvosságokat, végeztetik az urokultúra-vizsgálatokat, óvnak széltől, hidegtől, tiltják a munkát, nyakaltatják velem a folyadékot. Mindent megteszek, de a munkatilalmat már jóideje megszegem, mert távollétem és betegeskedésem miatt nagyon elmaradtam a munkáimmal. Remélem (orvosaim is azzal biztattak), hogy munkaképességem rendre-rendre megnő stb. Bár úgy lenne, hiszen az a munka, amelyre ráadtam a fejem, végtelen munkabírást követel."

1985. július 20-i levelében az írószövetség részéről kapott kitüntetéséhez gratulált melegen Vita Zsigmondnak, majd utolsó, Enyeden őrzött levelében e szavakkal zárja sorait Szabó T. Attila:

„Bizony elrepült felettem az idő! Itt vagyok a vénség kellős közepén! Szerencsére egyelőre még tudok dolgozni, és ez feledteti a korral járó kellemetlenségeket. Be kell vallanom, hogy enyedi éveimből Te és Szász Árpád az, akire szívesen gondolok vissza, már csak azért is, mert tovább folytatódott egy életen át zavartalan barátságunk. Remélhetőleg egészségileg jól vagy, és dolgozni is tudsz. Ismételten köszönetet mondva, a régi, igaz barátsággal ölel: Attila".

Íme Szabó T. Attila életének, emberközi kapcsolatainak, őszinteségének, barátságának, szakmai érdeklődésének röpke kis enyedi fejezete.

Forrás: A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Értesítője a 2005-2006-os iskolai évről, Kolozsvár, 2007. In: Györfi Dénes: „Régi dal régi dicsőségről”. Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2017.