Ahogyan a tárgykutatás a presztízsgazdasággal találkozik

Sokféle résztudomány, szakágazat, módszertani és elméleti horizont tűnik föl olykor a maga szakterületén korrektül megnevezett értelmezésvilágban is. Még erősebb a kontraszt, ha létezik ugyan hagyományos, „klasszifikált”, akadémiai besorolást már elnyert tudáságazat, de annak valamely részkérdése mintegy „átlóg” a szomszédos érdeklődési irányok, módszertani gyakorlatok vagy kölcsönkapcsolatban is álló diszciplínák vidékére. Ilyenkor, mint rendszerint a tudás- vagy tudománytörténetben, elindul valamiféle presztízsharc, dulakodás, tulajdonviszonyok fölötti tornászkodás, s tart ez mindaddig, amíg békévé nem oldja az idő a történteket, vagy akár addig, míg a kiskorú résztudomány méreteit és korát, hatását és kölcsönkapcsolatait tekintve szépen kitolakodja magának a tudományági státuszt, s attól kezdve mikor már „története”, publikációs listája, hivatkozási indexe is van, elkezd maga is lehatároló, bekebelező üzemmódba átváltani. Ilyen volt példaképpen a történelemtudományból kiváló néprajz, a néprajzból elkülönülő folklórkutatás, az ettől is eltávolodó mesegyűjtés, a mesén belül is mondjuk a cigánymese vagy a tündérmese ágazata, de ilyen az irodalomtörténet ágaként a szövegkutatás, abban a dráma helyzete, abban is az abszurd dráma vagy a posztmodern narratívák újraelbeszélő gyakorlata, s így tovább.

Valahol, e sokasítható mintázatok között találhatnánk helyet a történeti tudományok akadémiai rendszerébe sorolt néprajztudomány felnőttkorú gyermekének, amely kulturális antropológia vagy etnológia területén kereste megélhetését, majd ezen belül is a szokásjog, a gazdálkodás, a rokonsági rendszer, a párkapcsolatok és közösségek közötti kapcsolatok (meg így tovább a végtelen aprólékosságig…) sokféle ága-boga állt talpra és indult önálló pályára. Az antropológia saját tudástörténetében is korszakok lettek, jeles kutatók, iskolák, világképek, földrajzi területekre fókuszáló terepkutatások, s a terepek között is ezernyi közösség, család, horda, klán, törzs vagy életközösség megnevezése színesítette a palettát. Ha valaki ebből gondot csinál ma már, az vagy szándékosan morog, vagy irigy lett, vagy le akarja nyelni a másikat, annak tudását, eredményeit, akár ahelyett is, hogy maga jutna saját eredményekhez. Nos, valamiképpen így formálódott a gazdasági antropológia is, közösségek közötti cserék, tulajdonviszonyok, birtoklási módok, szimbolikus tőkék, cseretárgyak és más – valamiképpen persze a gazdaságra is kiható, vagy abból fakadó – tapasztalattá erősödvén. Az alábbi mű pedig éppen ilyen, ráadásul átível országhatárokon, lefed különféle tárgyhasználó csoportot, rákérdez tárgyak eredetére, értékére, piacára, előállítási és forgalmazási módjaira, jelképes mivoltuk különféle értéktartalmaira is. Amint a tárgykörbe eső cserekapcsolat fölé nagyítót helyezünk, azonnal mindenfelé elágazó erecskék, kapucskák, akadályok, folyamatok, tartalmak, erőhatások egyre táguló körébe látunk, s ezt kellő alapossággal (továbbá újító és helykereső szándékkal) csakis úgy ragadhatjuk meg, ha mintegy cinkossá tesszük az Olvasót vagy felhasználót, hogy ne kérdezzen rá mindenre, mert akkor szétágazik a válasz hatszáz másik terület felé, s vége-hossza nincs a körvonalazásnak, a klasszikus rendszerelméletek alapján megfelelőnek vélt klasszifikálási metódusok elvárásának és megkövetelésének, a megnevezhető tudományterületi határok értelmezésének, a klasszikus vagy új tudáságazati paradigmák közötti bóklászásnak. Indulás szintjén fogadjuk tehát el, hogy valamely multidiszciplináris művet egyetlen aspektusból értékelni egyenesen korlátolt eljárás lenne, s ezért alább olyan monografikus műről „próbálok” tartalomvázlatnak is szerény közlést adni, melynek négy-öt tudományág vidékén lakozik katalogizálási mutatója. Csak mintegy lehetőségként idézem föl itt a tárgyi néprajzi kutatás, a szociálantropológiai rokonságvizsgálatok, a roma folklórvizsgálatok (általam ismert vagy elgondolt) tudományági eszköztárát. De az indulás horizontján is újabb tudásközi ablakokat nyitogat a kötet, mely önkéntes vallomásában is „köztes” nézőpontot vállal, s még egy (egyszerűsített képletben is) interakcionista képlet-sort épít meg, mely a komplex gazdasági cserefolyamatok és hitelkapcsolatok tőke-érzékenységi velejáróira utal a gábor cigányok térségi kutatása során. Ugyanis Berta Péter könyve, mely Fogyasztás, hírnév, politika. Az erdélyi gábor romák presztízsgazdasága címmel jelent meg,ⁱ már a kötetben is feltüntetett szerzői művei, tanulmányai között is csak egyik, a tárgykörhöz tartozóan további tizenkilenc forrásművet jelöl, melyek (magyar és idegen nyelven) részeket vagy további témakidolgozást tartalmaznak. Egyik ilyen, Általa szerkesztett kötet a Használtcikk-kultúrák. Ideológiák, gyakorlatok és értelmező közösségek címre hallgat (ugyancsak az MTA kiadásában, 2012-ben), s már akkor több mint tíz évnyi kutatás állt mögötte, úgyhogy sejtheti az Olvasó is, hogy a hétszáz oldalas monográfia lényegében egy doktori értekezés, annak is igen monstruózus.

Küszködve bár, de terjengős nagypapa-mesém e pontján eljutottam végre a kiszemelt mű „értékeléséhez”. Bárki elképzelheti, mennyi tér, hány betű, miféle retorika lenne szükséges ahhoz, hogy a hétszáz oldalból mondjuk egy fejezetet kiemeljek és ismertessek… Ezt is képtelenségnek tartom, így puszta védekezésből (mondjuk három éve küzdök e művel, s még mindig inkább csak tónusait, egyes tárgyköreit látom át, de messze nem az egészet…!), talán a lehetséges érdeklődés esélyeit keresgélve igyekszem valami „értelmeset” gagyogni lényegi mivoltáról. Mert hát a cseregazdaság, a kapcsolthálók, a piaci viszonyok, az üzleti modellek oly meglehetősen széles vidékeire kalauzol, ahol élő ember is kevés járt, értő ember még kevesebb, mindezt belátni hajlamos még ennél is kevesebb, s aki megírta vagy megírhatta egyáltalán, az alig egy kézen megszámlálható tudós vállalkozóra szűkül. Ugyanis mindez annyira színes változatban terjed szét Berta munkájában, hogy akár ha a családszerkezet, a térbeli távolságok, a rokonsági vagy párválasztási normák, a csereértékek interaktív tőkekonverziókba injektálása, stb. kérdéseiről (vagy akár csak ezek nyelvi, több romániai nyelvcsoport és roma lokális szubkultúra kölcsönhatásairól) értekezik, aprócska töredékeit tudatja velünk mindannak, ami íratlanul mögötte húzódik. Ezzel persze együtt jár, hogy a távolságtartó és tudományos azonosítás, pontosítás kedvéért a szerzői szándék révén mintegy elkerülhetetlenül saját(os) tudományos nyelvet alakít ki, s ez úgy válik sajátjává, hogy tiszteletnek örvendő elődei, Patrick Williams, Michael Stewart, Leonardo Piasere mintájára, de Aparna Rao, Jean-Pierre Liégeois, Pulay Gergő, Kovai Cecília, Bakó Boglárka, Szuhay Péter ellenében fogalmaz, akik persze javarészt egy szót sem írtak a gáborokról, így nem is igazán kérhető számon olvasataik felhasználása, de nélkülözhetetlenek magához a roma világot értelmező nem-roma aspektushoz, kereső szemponthoz és speciális szaknyelvhez is. Már ebből a megközelítésből is belátható, hogy olyan kérdéskörök, mint a lokalitás és marginalitás, a települési és családi gazdaság, az inter- és transzlokális hálózatok, a tőkeformák új értéktartományai, a kapcsolati tőketulajdon csereviszonyai, a kultúraformáló kereskedelem és kultúrateremtő igyekezet, a rétegzett roma identitás, Erdély eltérő tájainak cigány szervezeti lefedettsége és piacosítása, a rejtett ökonómia és szürkegazdaság példaképpen olyan részkérdések, melyek mint kulcsfogalmak összességükben lehetővé teszik a cím mögé rejtett világok bemutatását. Vagyis egyenként is, együtt még inkább valamely többszörösen rétegzett és változó szaknyelvi narratívákkal ékes verziókban mutatkoznak meg, s Berta arra is evidens módon utal, miért nem hagyja magát beskatulyázni maga a mű készítésekor, s miért is tekinthető többnek kutatása, mint a használtcikk-kultúrák kortárs néprajzi leíró megközelítése. Tehessem hozzá: nem hetven éves professzorról, hanem pályája kezdetén álló, máris több színpompás művel bizonyítani képes alkotóról, kutatóról, tudósról van szó, aki teljességgel új területet, új időstruktúrát, új gazdasági antropológiai elemzésmódot hozott a le-nem-egyszerűsíthető tudáspiacra, beleértve a rokonság-kutatások, a cigány-magyar együttélés változásai, a gazdasági antropológia kutatásmódszertana, a tárgykultúra-kutatások e kötettel is gyarapodó információs tárházát.

Szinte máris túlbeszéltem a mű bemutatását, holott egy szót is alig szóltam róla ahhoz képest, amit tartalmaz…! De azt igyekeznék az első értékelő sorokba tuszkolni, hogy néhány tudásterületen eltöltött idő és olvasottság alapján mérlegelve, ekkora és ilyen komplexitású társadalomtudományi mű korszakosan ritka a néprajz, antropológia, gazdaságtörténet, kultúratudomány, szociológia, romológia egész hazai tudásterületén, mondhatnám páratlan.ⁱⁱ Ezt igazolnom úgy lehetne, ha a rokon tudásterületek szakirodalmából hasonló fajsúlyú munkákat hoznék itt terítékre, mutatnék be és hasonlítanám össze velük, de akkor is kivételes értékűnek minősülne! Mert a „gábor kötet” néhány tudásterület szerény néhány tucatnyi lehetséges megközelítést is magában rejt, kezdve a tárgyválasztással, a kutatásmódszertannal, az elemzési horizont, empirikus tapasztalat, esettanulmányi szintű belátás és rendszerelméleti leírás milyenségével, a kontextusok és tudástartományok megannyi kölcsönhatását nem is említve. Itt azonban mindezek kevert módszertannal átölelése, erdélyi miliőben nyomon követése, transznacionális és transzlokális szektorokban tetten érése, mikrogazdasági és féllegális kereskedelmi övezetekben, tradíciókövetésben és roma identitás-forgalmazásban feltárt részkérdések leíró bemutatása olvasható, valamint további relevánsan feltárt kapcsolódási pontok a társas viszonyok, a szimbolikus politika, a rokonsági rendszerek, a mikrotársadalmak, a migráció, a munkaerőpolitika, a párválasztási rendszerek, az identifikációs rítusok, az értékelméletek, a presztízstárgy-piac, és másik (mondjuk másfél tucat) ágazati tudástára felé. Épp ezért igencsak látványos, ahogyan például a lokalitás másképp-értelmezett, kis- és nagytérségi szintaxisokban mutatkozó, a nemzeti és etnikai határokat átlépő, sőt az eddig „konvencionális” tudományágak szerinti analitikus közelítéseket is meghaladó, tranzakcionális belátások egész további rendszereit és ezek hatását is megmutatja a település-, tér-, közösség- és roma-kutatások igen széles tartományával összevetve. Vagyis nem recenzensi álszerénység ez itt, nem a kulcsszavakat nem találom hozzá, de szeretném kiérdemelni az olvasói megértést már annyi adattal is, hogy a 728 oldal áttekinthetően részletes tartalomjegyzéke magában hét teljes oldal, a könyvészete pedig huszonöt… – tessen hát megsúgni, mekkora belátás kell ahhoz, hogy rövid három-négy oldalas kivonatba merészkedjem mindezt elrendezni …! Hát még, hogy összehasonlító etnológiai, romológiai és gáborcigány-kutatási horizonton érvényes tartalmakat emeljek ki a lehetséges szakkönyvtári polcokról, erdélyi tudástárból, szaknéprajzi vizsgálódásokból, forrásművekből és adattárakból is, ha csupán „súlyán mérni” akarom e kötetet…!

A kötetről tehát az elfogult, a tisztelgő elismerés, a kimért szavak helyetti felkiáltójeles üdvözlés hangja lenne a legobjektívabb, minthogy jószerint egyetlen fejezet megannyi összefüggés-kapcsolódásáról is egész fejezetnyi elemző értékelést lehetne adnom, de ez is csupán a tizenkilenc fejezet megfelelően apró törmeléke lenne csupán. A legkorrektebb úgy lennék, ha a tartalomjegyzéket idemásolnám, s abból mindenki egyértelműen látná, miképpen építkezve és miféle tagoltsággal mutatja be „tárgyát” a Szerző. Ezért most köztes megoldást választok: a magam romakultúra-olvasói virtuális képéből indítva arra fókuszálok csupán, honnan indul, mifelé halad, s mit kínál nekünk a monográfia, avagy hát miképpen is lehetne követnünk a monográfia építményének szintaktikai szféráit... Kezdve a Bevezetővel, ez mindjárt a transzlokális gyakorlatközösségek és többhelyszínű terepmunka címen elméleti felületet kínál ahhoz a speciális optikához, melyen át a további hétszáz oldalt láthatjuk. A kétségkívül már erre épülő második fejezet a megélhetési stratégiák konvencionális és rendszerváltás utáni gazdasági, kereskedelmi, etnikai és migrációs világba invitál, majd a következő az interakciós technikák (romani politika) szimbolikus küzdőtereibe vezet, hogy a negyedikben legott kiterjessze mindezt az etnicizált szimbolikus földrajz és a lokális dominanciaviszonyok felé, s egészen a 16. fejezetig leginkább a presztízsgazdaság, tárgykultusz, megélhetéstechnikák és a tárgyakhoz társított etnikai eredetpolitika belső bugyraiban kalandozzunk, majd az utolsó három blokk az interetnikus stratégiák, fogyasztáspolitika, politikai diskurzusok, konfliktuskezelések, konzervatív-tradicionalista és rokon narratívák miliőjébe kalauzoljon, végül a multietnikus hagyománykezelés, etnikai határátlépések, „versengő muzealizálás” és tulajdonlási verseny szerepével zárjon, közelebből a repatriotizációs és értékrendi diskurzusok 20. századi körképével és mindezek kutatástechnikai kérdésköreivel. Így sikerülhet talán „absztrakt” alakzatba, kivonatolt tartalomjegyzékbe szorítani, amit a kötet gazdagon kibont. De még ez is csak sokszorosan szűrt közlésmutató lenne, hiszen egy hihetetlenül komplex kérdéskör váratlanul sokrétű taglalását is meg kell látni benne.

Egyszerűbb volna talán úgy kontextualizálni mindezt, hogy mi minden hiányzik belőle (példaképpen: nem igazán vagy nem eléggé cizelláltan látunk rá a romániai roma közösségek sokféle tagoltságának és e tagoltság kutatásainak jeleire, a románokkal és magyarokal való intimitás-viszonyok tartalmaira, a másfél-kétszáz évvel ezelőtti magyar ötvösmesterek készítette ezüskupák akkori és mai szemantikai tartományait a mindenkori/akkori/mai etnicitás-szakirodalom szerint tagoló értékelések különbségeire, stb. – mint ezeket Szabó Árpád Töhötöm is kiemeli minden elismerése mellett), de ennek velejárója lenne, hogy a néhány felszínes közhelyet a gábor-cigányokról mégis tudó ember okkal azt higgye: valami túlbonyolított hópuszpókolásról van itt szó, s maga a recenzens biztosabban rálát a munka egészére, tehát „igaza” is van. Holott épp ellenkezőleg: a kötet textuális sűrűsége, aprólékos eligazító és leíró aspektusa ugyan köztes határon jár a néprajztudomány és tárgyi folklórkutatás, kulturális antropológia és szürkegazdaságot kutató szociológia, értékkutatás és romológia megannyi vidékén – de ezekből fakadóan egyik legfőbb erénye az ezek közötti magabiztos mozgás, másik ilyen a sokszempontú megközelítés, a „több terepű etnográfia” összehasonlító és kultúraközi intimitásokat is feltáró lehetőségeinek sikerre vitele, de további érzékeny szövevények is vezetnek a csereviszonyok, a rokonsági rendszerek, a származásközösség és cselekvésközösségek pszichikai dimenziói, a tárgykultúrák megmaradási és átalakulási viszonyrendszereinek piaci relációi felé, a nyelvi és kultúraközi kommunikáció megannyi tartományai irányába ugyancsak. Az tehát, hogy „hiányterületeket” nevezzek meg, erősen képtelen és öntetszelgő gesztus lenne. Kereső és értelmező szempontom ezért inkább az: miképpen szól „ki” a kötetből a kultúrakutatás, a közösségkutatások, az etnikai világok, a roma társadalmak, a nemzetköziség és főleg a határok-fölöttiség, amely a tágabban vett tájnéprajz vagy etnikai földrajz számára új optikai aspektust kínálhat… S itt legfőképpen abból indulhatok ki, hogy a kortárs szaktudományosság a térbeli társadalmi létezés evidens és adott határai részint a települési, regionális, igazgatási szempontból is „leírhatónak” tekintett lokalitásokkal kíván meghatározó kérdéskörben foglalkozni (vagyis egy-egy falu, kistáj, körzet, néprajzi táj, etnikai szféra pontosításával kísérten), s ezt bizonnyal több szinten is megteszi. Persze, létezik amúgy a település-, város-, tér-, hálózat- és lakónépesség-kutatásoknak megannyi klasszikus vagy akut irányzata, melyeket nem alkalmaz éppen, de a közösség mint mikro-univerzum csak ritkán jelenik meg úgy a kutatások többségében, hogy az elemek összesség több, mint a teljesség. Vagyis ahol a mikro-miliőkben megnevezett rész-elemek is több dimenzióban kapcsolódnak össze egymással mint „szervezeti” egységek, mint etnikai tartalmak kontextusai, mint szimbolikus többletjelentést hordozó közeg, mint téri dimenziók között is határfenntartás mellett határátjárásra berendezkező entitás, stb., ott a komplex kutatás igényével csak egyetlen dimenzió a megragadható térbeliség, de ebből sokszor kimarad az élő ember(ek) számos intézménye, így lelkülete, törekvései, értékrendje, vágyai, harcai, kudarcai is. Ezt a „gyakorlatközösséget” a belső erőviszonyok, családi kötődések, házasodási modellek, kapcsolatkötési minták, élményfókuszú életvitel, tőkekonverziós eljárások „kisvállalkozási modellje”, presztízspolitikák, migrációs és kapcsolati tőkék, rituálék, szimbolikus értéktartalmak mentén megvilágító kutatói pozíció épp a maga komplexitás-szintjén, a „sűrű leírás” antropológusok által követett metódusa (a történések részletrajza mellett a jelentések horizontjának rögzített együttese), valamint a téri relációkat az idői komponensekkel összefüggésbe hozó tranzakciós történeti értelmezés éppen a maga pragmatikus hidegségével számol le akkor, amikor az „ott élni, itt írni” kettősségét egyszerre kalkulálja bele a munka egészébe, s nem vesz föl értelmezhetetlenül távolságtartó objektivációs hangnemet, hanem beépíti a szövegszerű vallomás, a közvetlen verbális aktusok, az eltérő narratívák habituális elemeit is magába a feltáró értelmezésbe, továbbá tudományos nyelvi kontextusába is.

Persze, a Szerző tudományosan közvetett közvetlensége olyan momentum, melyet a lehetséges Olvasó figyelmébe ajánlhatok, s egyúttal talán magamtól is eltolhatom azt a tévképzetet, hogy bármit is leírtam a kötetről, ami ne lenne érdemdúsabb dicséretre vagy impozánsabb értékmegnevezésre méltó. Valójában csakis annyiban reménykedhetek: saját talánykodásommal sikerült olyforma kérdések felé terelgetnem az Érdeklődőt, hogy nem fogja tudni és akarni megúszni e kötet alaposabb vizslatását. Ez ugyanis immár kevésbé a Szerző, s talán még kevésbé a versengő transzlokális fogyasztói szubkultúrák fenntartásában érdekelt romák csoportjainak fontos – de annál lényegesebb lenne a roma közösségek ismerőinek, a munkapiacon tájékozódni próbálóknak, a szürkegazdaság belső dimenzióit elemezni hajlamosaknak, a mikrotársadalmak önszervező és integratív energiáit más szempontból belátni próbálóknak, a kelet-európai térség roma szubkultúráinak teljesebb átlátását igénylőknek, az integrációk és identitások rejtett kölcsönkapcsolatára érzékenyeknek, a konvenciók vagy határok világáról kicsit konvencionálisabban gondolkodóknak, a társadalmi kapcsolathálók archaikusnak tetsző modernitását is belátni hajlamosaknak, a „vadkapitalizmus” értékválságait lokális értékekkel ellentételezni szándékozóknak. Túl sok ez, túl keveseknek – ha így nézem. De abban is biztos lehetek, hogy az erdélyi roma-kutatások, a kisebbségtudományi összehasonlító vizsgálatok, az európai cigányságok és régiók kutatóinak is élmény-lehetőség fölfedezni e könyv sűrű szimbolikus világából a még sűrűbb társadalmi világunk felé közvetített erényeit, a társas kapcsolatok szabályozó rendjének rejtett ékességeit, a föltáratlan gazdasági térségek kapcsolati kultúrákra épülő dimenzióit, a térhasználat és értéktezaurálás sajátlagos módjait, s mindazt, ami ebben a kultúraköziség térhatárai, az időiség értékelvei szerint fontossá lehet.

S ha nem erőteljesebben, mint egy ezüstgombos lájbi a gáboroknál, de a kicsmentő létmódhoz hozzátartozik talán már az is: kellő értéke legyen annak, amit az érték szimbolizál, s akkor a szimbólum maga is értékké válik. A tudomány számára, s főként a megismerő tudáságazatok számára ennek a ritkán kutatott szférának ily alaposságú megjelenítése viszont mindenképpen a kincset mentő örökségesítés eszköze. Köszönet érte…!

A. Gergely András

i MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Néprajztudományi Intézet, Budapest, 2014., 728 oldal

ii Hasonlóképpen értékeli Szabó Árpád Töhötöm a BUKSZ 2015/3-4. számában megjelent kitűnő és alapos áttekintésében, aki azonban nemcsak szakmai kutatási, hanem térségi-tájegységi és erdélyi roma terepismereti tudástöbblettel olvasta meg Berta művét… Lásd: http://buksz.c3.hu/150304/index.html