2018. június 21-én elhunyt az erdélyi szász történelem legavatottabb ismerője, Románia egyik legelismertebb történésze - az 1939-ben született Gernot Nussbächer. Munkássága és életműve európai szinten ismert. A szegedi egyetem Aeteas c. időszaki kiadványának közlése szerint Nussbächer összesen 1462 munkát, közöttük 35 önálló könyvet és füzetet tudhat magáénak. Ezenfelül 71 kötet és füzet társzerzője, 140, szakfolyóiratokban publikált tanulmány és több mint 1200 kisebb újságcikk szerzője német, román és magyar nyelven, melyek közül mintegy 200 foglalkozik elsősorban dél-erdélyi helységekkel, különösen Brassóval és a Barcasággal, 100-nál is több pedig híres erdélyi kötődésű személyekkel, mindenekelőtt Johannes Honterusszal. Az 1944–2007 közötti időszakra vonatkozó Román Nemzeti Bibliográfiában (Bibliografia istorică a României) ezek közül 148 cím szerepel.

Életéről, munkásságáról 2010-ben részletes életinterjú készült, Cziráki Zsuzsanna közreműködésével. (Megjelent az Aeteas 2011/2. számában).

Ebből tallózunk az alábbiakban.

*

– A Nussbächer vezetéknév arra utal, hogy a család valamikor Nußbach (Szászmagyarós) faluból származott el. A szász Barcaság legészakibb településéről van szó, 31 kilométerre északi irányban Brassótól, az Olt folyó bal oldali mellékereként ismert Nußbach patak partján. Az első fennmaradt, 1377-ből származó okleveles adat „villa nucum", vagyis „Mogyorófalvaként" említi a helységet. A magyar elnevezés - „Monyaros" - legrégibb említése 1427-ből való, ugyanis ekkor időzött a településen Luxemburgi Zsigmond magyar király, és oklevelet is bocsátott itt ki. A magyar elnevezés alapján nyilvánvaló, hogy eredetileg „Mogyorópatakról" lehetett szó, a román Maierus (Majerusch) helynév pedig a magyar megfelelőből származik. A német elnevezést elsőként egy 1476-ban kelt oklevélben említik ,Nozbach" formában. A Nussbächer család jelenléte Brassóban a 18. század elejéig vezethető vissza (bár a név már sokkal régebben feltűnik), az első ismert személy e név alatt egy mészáros volt.

A Gernot keresztnevet a szüleim a Nibelungenlied alapján választották, Kriemhild három fivére közül a középső viselte ezt a nevet. Az ófelnémet nyelvben a Gernot lándzsával vívott harcot vagy azzal felfegyverzett harcost jelentett, ami különös módon az angol shakespeare szó jelentéséhez hasonló. Azonban van egy második keresztnevem is, Kurt, az édesapám után.

*

– Gyermekkoromban nem sokat ismertem a Barcaságból. 1944 nyarán, a Bombesommer idején a szövetségesek Brassó elleni légitámadása miatt egy időre Barcarozsnyóra menekültünk, 1951 után pedig a nyári szüneteket Szászvolkányban töltöttük. Más helységeket csak 1955 után ismertem meg, ekkor kaptam első kerékpáromat, amivel bebarangoltam a környéket, leginkább a templomerődöket keresve fel. Akkoriban kevés aszfaltozott út volt még a Barcaságban, csak az 1. számú országút Feketehalom felé, illetve a keresztényfalvi út egy szakasza.

*

– A háború után a szászokat általában a hitleristák cinkosainak tekintették, jóllehet éppen Brassóban heves ellenállás bontakozott ki ellenük. Másodrangú állampolgároknak tekintették őket, nem voltak politikai jogaik, sokakat a Szovjetunióba deportáltak az „újjáépítési munkákra", a parasztok földjeit az agrárreform keretén belül elidegenítették, később az üzemeket, kórházakat, iskolákat is „nacionalizálták" vagy államosították. A helyzet 1950 után javult némileg. A német kulturális élet színtere abban az időben a német líceum volt…

*

– Erdélyi emberként természetes volt számomra, hogy történelmet Kolozsvárott fogok tanulni, s azt is tudtam, sok brassói és erdélyi szász lesz még ott rajtam kívül. A tanulmányaim tulajdonképpen teljesen hétköznapi mederben zajlottak. Az volt benne különleges, hogy az ismert heraldikai szakember, Köpeczi Sebestyén József révén korán bebocsátást nyertem az Akadémiai Levéltár Farkas utca 8. szám alatt álló épületébe, amely lényegében az Erdélyi Múzeum utódintézetének számított. Ott ismerkedtem meg azzal a szabadpolcos könyvtárral, amelyet dr. Jakó Zsigmond professzor példamutató alapossággal rendezett be. Így már viszonylag korán megfelelő áttekintést nyertem a legfontosabb történelmi témájú publikációkra vonatkozóan. Ott kerültem kapcsolatba az akkori idők számos vezető magyar kutatójával, Kelemen Lajossal, Jakó Zsigmonddal, Szabó T. Attilával, Pataki Józseffel, Benkő Samuval, Benkő Nagy Margittal, Csetri Elekkel, Magyari Andrással és másokkal. Nagy tanítómesterem Dani János levéltári megbízott volt, külön hálával tartozom neki azért, hogy bevezetett az oklevélolvasás és a datálás rejtelmeibe.

Hamarosan az Állami Levéltárba is bejuthattam, az Egyetemi Könyvtárban pedig a brassói születésű igazgatóhelyettes, Tóth Kálmán támogatott. Akkoriban, a hidegháború idején sok olyan régi könyv volt, amely egyáltalán nem vagy csak különleges engedéllyel volt hozzáférhető a hallgatók számára, de Tóth úr baráti szívességként mindig elhárította utamból az efféle akadályokat. Mivel az előadásokon túl fennmaradó időmet levéltárakban és könyvtárakban töltöttem, a kolozsvári diákéletről nem sokat mondhatok. Részt vállaltam azonban az akkor alapított Deutscher Studentenkulturkreis (német hallgatók kulturális köre mintegy kétszáz taggal) munkájában, egy évig én voltam a szervezési ügyekért felelős megbízott.

*

– A magyar nyelv életem egyik legszebb kalandjának bizonyult. Szüleim még az első világháború előtt születtek, a régi Magyarországon, így jól beszéltek magyarul. A második világháborút követően egyfajta titkos nyelvként használták a magyart a gyerekek előtt, hogy ne érthessük, miről is beszélnek, és ne tudjunk érdemi válaszokat adni, ha az állami hatóságok esetleg faggatnának. Később laktak nálunk magyarok is, ám ők jól tudtak románul, így a magyarra mint közvetítő nyelvre már nem volt szükség. Épp ellenkező volt a helyzet Kolozsváron, ahol akkor még a magyar lakosság volt többségben. Egyfelől történészként feltétlenül bírnom kellett a nyelvet, másfelől a gyakorlati életben is hasznosnak bizonyult a magyar nyelvtudás. Akkoriban még jegyre adták a kenyeret, kizárólag ennek ellenében árusíthatták volna, ám ha magyarul mondtuk „Kérek szépen egy fél kenyeret!", akkor nem volt szükség a jegyre, ami egyébként nekünk, egyetemistáknak nem is volt.

*

– ...Elsőként a magyar írásképet tanultam meg. A nyelvtanulás következő lépcsőfoka az volt, amikor némi zsebpénz reményében bejegyzéseket másoltam Kolozsvár 16. századi magyar nyelvű számadáskönyveiből. A több szempontból is nehéz munkáért több pénzt kértem, és meg is kaptam. így betűről betűre sajátítottam el a magyar nyelv középkori helyesírását, miközben erre vonatkozóan igen alapos ismeretekre tettem szert. így később Jakó professzort követően én lettem a magyar hallgatók számára a második legfontosabb „illetékességi fórum". Magyar nyelvi ismereteim végső ösztönzője az volt, hogy 1959-ben egyesítették a román Victor Babe§ Egyetemet a magyar Bolyai Egyetemmel. Ekkor a kollégiumokat is összevonták, az én szobámból három társam a magyar kollégiumba költözött, onnan pedig szintén jött hozzánk három magyar hallgató. Már a kezdet kezdetén megmondtam nekik, hogy tőlem aligha tanulhatnak meg románul, én viszont szívesen tanulnék tőlük magyarul. És ezzel nyílt meg számomra az eleven magyar nyelv. Persze gyakran tévesztettem, és kacagásra is bőven volt ok, ám határozottan fejlődtem. Egyszer például a méz helyett medvét mondtam, amit hiába kentünk a kenyérre, csak nem akart rajta maradni. Még 1964-ben is azt mondta nekem egy akkor felvett magyar kolléganő, Korodi Anna, hogy „úgy beszélsz, mint a középkorban".

*

– Magyar nyelvi ismereteim megkoronázásának mondható az a hét budapesti tartózkodás, amelyet a Domus Hungarica Scientiarum etArtium alapítvány ösztöndíjasaként nagylelkű támogatóm, dr. Borsa Gedeon, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa jóvoltából kaptam. Röviden megjegyezném, hogy rendkívül hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, amelyekről rengeteget mesélhetnék, ám ez most nem tartozik szigorúan véve a tárgyhoz. Szegedi látogatásaimról sem szeretnék megfeledkezni, ahol Keserű Bálint professzorral, Font Zsuzsa docens asszonnyal és másokkal kerültem kapcsolatba. A 2005 októberében Cziráki Zsuzsanna által szervezett szegedi tartózkodásom úgyszólván „Finale con brio" magyarországi utazásaim tekintetében.

*

– ...Tanárom, Carl Lang már második osztályban felkeltette érdeklődésemet a történelem iránt. Úgy vélem, vonzalmamban szerepet játszik két dédapám, Franz Obert (1828-1908) és Friedrich Wilhelm Seraphin (1861-1909) öröksége is, hiszen mindketten történészek voltak.

A döntő pillanat azonban 1954. október 10-én jött el, amikor a Fekete Templom Arany Kapuja melletti pillérbe karcolva 16-17. századi évszámokat és feliratokat fedeztem fel és másoltam le. A feliratok ismeretlenek voltak a Fekete Templom történetének akkori legjobb ismerője, Hermann Tontsch professzor számára, s további kutatásokra buzdított, például arra, hogy másoljam le a Fekete Templom nyugati helyiségébe befalazott régi sírkövek feliratait. Hozzáláttam az .Adalékok a Fekete Templom monográfiájához" kézírásos lejegyzéséhez, majd 1955-ben legépeltem a „Tájékoztató a Fekete Templomról" című munkám első változatát. Négy évtizednél is több telt el, míg a templomról szóló idegenvezető füzetem javított és bővített kiadása nyomtatásban is megjelent. 1997-ben magyar nyelven is napvilágot látott, Gyenge Gabriella fordította magyarra, bár én is átnéztem.

A Fekete Templom témájában folytatott tevékenységem olyannyira meghatározta történeti érdeklődésemet, hogy nagybátyám, dr. Richárd Reichart meggyőzte szüleimet, küldjenek történelmet tanulni. A kolozsvári egyetemi évek alatt történettudományi látóköröm kiszélesedett, s a csupán egyetlen műemlékkel foglalkozó helytörténészből lényegében az egész Erdély történetére koncentráló történésszé váltam.

*

– 1955-ben léptem be először a brassói levéltár kapuján, ugyanis történelemtanárom, Franz Killyen megkért, vigyek vissza egy általa kikölcsönzött könyvet. Az akkori levéltár-igazgató, dr. Constantin Stoide és a rangidős levéltáros, Melania Runceanu egyaránt kíváncsiak voltak a tudományos érdeklődésemre, majd felajánlották, kitölthetek egy kutatási kérelmet, hogy hozzáférhessek a levéltárhoz és kincseihez. 1960. nyári szünetében a brassói levéltárban végeztem el a levéltári gyakorlatomat is. 1961 nyarán, amikor megszereztem történelem szakos diplomámat, éppen nem volt szabad hely az intézményben, így először a kolozsvári levéltárban helyezkedtem el, ahonnan 1962. április l-jén helyeztek át a brassói levéltárba. 1967-ig levéltárosként alkalmaztak, majd letettem a főlevéltárosi vizsgát. 1986-ban külföldi rokonságomra hivatkozva önkényesen áthelyeztek a brassói kerületi könyvtárba, de az 1989 decemberében bekövetkező rendszerváltás után, 1990 márciusában ismét főlevéltárosként dolgozhattam a brassói levéltárban, 1996-ban pedig levéltáros szakértőnek neveztek ki. A levéltárban lényegében mindenféle munkát végeztem, a takarítástól a dokumentumok ide-oda szállításán keresztül az igazgatóhelyettesi feladatokig. A legszebb megbízatások között tartom számon a segesvári városi levéltár iratanyagának rendezését és összeírását, valamint a brassói városi levéltár okleveleinek rendezését, majd a legrégibb brassói céhes oklevelek kiadását, ami a Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt kilencedik köteteként 1999-ben nyomtatásban is megjelenhetett. Munkám fontos elemét képezte a levéltárat felkereső kutatók támogatása, jó tanácsokkal való ellátása.

*

– A brassói levéltár állománya szinte kimeríthetetlen lehetőségeket rejt magában. Disszertációk százaira elegendő anyag alussza csipkerózsika-álmát benne, arra várva, hogy valaki életet leheljen az egyes témákba. Egyetlen emberélet még ahhoz is kevés, hogy teljes mélységében megismerjük a levéltár anyagát. A brassói levéltárban több mint 10 000 folyóméternyi forrásanyag található, jóllehet ezek meglehetősen eltérő értéket képviselnek.

*

– Ami a régiókon átívelő együttműködést illeti, az folyamatban van a Studium Transylvanicum intézményén keresztül. Ez fiatal kutatók és egyetemisták szervezete, amely huszonöt éve foglalkozik az erdélyi országismeret iránt elkötelezett tudományos utánpótlás támogatásával. A Studium Transylvanicum az Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde holdudvarába tartozik, amely jó kapcsolatokat ápol egyéb hasonló tudományos intézményekkel Németországban, Ausztriában, Magyarországon és Romániában - a felsorolás csupán a Duna folyásirányát követi.

Forrás: http://acta.bibl.u-szeged.hu/30907/1/aetas_2011_002_159-165.pdf