(Megjegyzések egy konferencia és egy annak nyomán született kötet kapcsán)

A cenzúráról nagyon sokunknak vannak élményei, elképzelései, gyanúi és meggyőződései. Ezek néha egybevágnak, máskor kiegészítik egymást vagy éppen párhuzamos igazságokként léteznek egymás mellett.

A cenzúra, a véleményszűrés azért létezett s létezik mostanában is, hogy akár mesterségesen is egyensúlyi állapotban tartsa a társadalom feszítőerejét. Hogy egy konvencionális nyilvánosság látszatát fenntartsa...

Mielőtt mi is elkezdenénk okoskodni, ahogy manapság egy ilyen, mostanig tapintatosan elhallgatott vagy csak érintőlegesen kezelt téma taglalásakor elszabadulnak a személyes benyomások, térjünk vissza a címben kitűzött feladatokhoz.

Az említett konferenciára tavaly október végén került sor Kolozsváron, ami tulajdonképpen nem volt egyéb, mint az Országos Sajtószimpózium 10. évadja. Témájául a romániai cenzúrát választotta. A részvétel pedig nemzetközi volt. (Vajon, csak a véletlennek tudható be, hogy a 21. évszázad első évtizedének vége táján vetődtek fel egyre hangsúlyosabban a cenzúrával kapcsolatos mélyebb vizsgálódások és elemzések?)

A konferencián bemutatott nagy számú és sok irányú állásfoglalás arra késztette a szervezést lebonyolító Tribuna folyóiratot, hogy könyvet szerkesszen az ott elhangzott fontos szövegekből, kiegészítve egyéb, a tárgykörbe vágó tanulmányokkal, dolgozatokkal.

Az előszót (is) jegyző szerkesztő, Ilie Rad felsorakoztatja azokat az alapvető munkákat, melyek utat törtek a cenzúra jelenségének megvilágítása felé, s nem árt, ha mi is megismerkedünk velük.

Elsőként Adrian Marino professzor 2000-ben kiadott, Cenzura în România. Schiţa istorică introductivă. Ed. Aius, Craiova (A cenzúra Romániában. Bevezető történelmi vázlat) c. tanulmányát említi, amely egyben része annak az enciklopédiai méretű, átfogó munkának, mely 50 ország tapasztalatát foglalja össze (Derek Jones: Censorship. A World Encyclopedia. Routledge, London, 2001).

A romániai cenzúra első, alapos átvilágítása azonban a bukaresti Marian Petcu professzor nevéhez fűződik, akinek két vaskos traktában is sikerült megvetnie a tudományos elemzés alapjait (1. Puterea şi cultura. O istorie a cenzurii. / A hatalom és a cenzúra. A cenzúra története; Polirom, 1999; 2. Cenzura în spaţiul cultural românesc / A cenzúra a román szellemi környezetben; Ed. Comunicare.ro, 2005).

További művek: Marin Radu Mocanu: Cenzura a murit, trăiască cenzorii (A cenzúra meghalt, éljenek a cenzorok! Fundaţia Culturală Europeană, 2008); Ioan Lăcustă: Cenzura veghează: 1937-1939 (A cenzúra résen van: 1937-1939, Ed. Curtea Veche, 2007), illetve Ion Zainea, Paul Caravia, Bujor Nedelcovici, Bogdan Ficeac, Dan Culcer és mások tanulmányai.

Mivel alkalmam volt lefordítani Dan Culcer Könyvek halálán keltem át. Feljegyzések a romániai cenzúra működéséről c. terjedelmes esszéjét a cenzúra mindent behálózó, pusztító szelleméről (lásd Korunk, III. folyam, 2010/ 11. szám, 105-113 l.), illetve sikerült – ha vázlatosan is – megfogalmaznom némely személyes tapasztalatomat a kommunista sajtócenzúra mechanizmusáról Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (Polis, 2009) c. könyvemben, egyre inkább az volt a benyomásom, hogy minél többet olvasok a tárgyról, annál bonyolultabbnak, sokarcúbbnak, ellentmondásosabbnak érzem a cenzúra jelenségét. Határozottan ez az érzés erősödött meg bennem most is, hogy áttanulmányoztam az írás elején már említett, Ilie Rad szerkesztette Cenzura în România (A cenzúra Romániában, Ed. Tribuna, 2012) c. kötetet, amelyben 33 szerző értekezik – a szellemi élet különböző spektrumaiból és metszeteivel – a romániai cenzúráról, meglehetősen egyenetlen színvonalon.

Mivel nem a kötet kritikájára vállalkoztam, inkább ama benyomásomnak adnék hangot, hogy a cenzúra működésének konkrét történetei, amennyi jellemző és hasznos információt tartalmaznak az információszűrés és -visszatartás mechanizmusairól, egyben ugyanannyi partikuláris szempontnak adnak helyet.

Induljunk el például a kötetbe felvett egyetlen magyar szerző, Cseke Péter tanulmányának pászmáján (Aspecte ale implicării Securităţii în cenzura comunistă, 1965-1989 / A Securitaténak a kommunista cenzúráva való összefonódása vonatkozásairól, 1965-1989). A vizsgálódás példaanyagának fő gerincét az Erdélyi Fiatalokról szóló magyar kisebbségi kiadói elképzelések megtorpedózása, majd intézményes, hatósági üldözéssel párosuló retorziók bemutatása alkotja. Megtudjuk belőle, milyen úton-módon avatkozott bele a romániai titkosszolgálat abba, hogy a hivatalos ideológiába emelt történelmi kurzussal szembe menő irodalmi jelenségeket, mozgalmakat nyilvánosan elemezni és népszerűsíteni lehessen. Az Erdélyi Fiatalok mozgalmának üzenete pedig az erdélyi magyar kisebbségi problémák elhallgatására, szőnyeg alá söprésére, a következetes beolvasztási törekvésekre hívták föl a figyelmet. A cenzúra, mert nem bizonyult elég „vaskezűnek”, hogy minden területen gátat vessen a gyanús, szubverzív hivatkozásoknak, a titkosrendőrséget hívta segítségül, hogy megfélemlítsen s ha kell, akár meg is hurcoljon szerzőket, szerkesztőségeket, kiadókat, esetünkben a kisebbségi szellemi élet felelős kulcsembereit. A szerző által bemutatott esetekben tehát mindenek előtt a magyar nyelvű szellemi élet cenzorai kerültek górcső alá, akik igyekeztek fátyolt borítani mindarra, ami a románság nemzeti érzékenységét, öntudatát sértette volna.

A könyvben olvasható ugyanakkor dr. Gelu Neamţu érdekes elemzése az erdélyi román szellemi élet erőteljes cenzúrázásáról a 19. sz. végén és a 20. század elején (Cenzura cu substrat etnic, ieri şi azi / Etnikai jellegű cenzúra tegnap és ma). Állítása szerint a románság monarchiabeli elnyomása és az erről alkotott hamis kép a magyar történetszemléletben ma is érezteti hatását bizonyos események megítélésében. Példája szerint a kolozsvári akadémiai történelmi intézetben az 1848-as forradalomról összeállított dokumentumok V. kötetének története azt sugallja, hogy valakiknek érdekük volt átfesteni, tompítani, meghamisítani – végső soron cenzúrázni - a korabeli magyar politikai törekvések valós összefüggéseit. Nem mondja ki nyíltan, de sugalmazásából kiderül: magyar kollégáit vádolja azzal, hogy e sminkeléssel Erdély román etnikai jellegét próbálták elmosni, adott ponton kérdésessé tenni. Mivel e kötet esetében a történtek nem csupán a rendszerváltás előtti állapotokra mutatnak, hanem az 1989 utáni kutatásra is, a szerző levonja a konklúziót: az etnikai jellegű cenzúra továbbra is virágzik és érezteti hatását szellemi életünkben.

Hasonló problémákat vet fel Dan Culcer esettanulmánya Romulus Zaharia másfél évtizeden át „meghurcolt” regényéről és annak sorstörténetéről (Contradicţii ideologice, cenzura, politica în comunismul real. Cazul romanului „Ademenirea”, de Romulus Zaharia / Ideológiai ellentmondások, cenzúra, politika a valós kommunizmusban. Romulus Zaharia „Megtévesztés” c. regényének esete). Az 1983-ban Kolozsváron megjelent terjedelmes könyv annak dacára kiváltotta mind az erdélyi, mind a magyarországi magyar szellemi élet éles kritikáját, hogy megjelenésének hosszas késleltetése során, a cenzúra és a pártszervek közbelépésére, meggyőző munkája nyomán a szerző rengeteg kompromisszumot kötött. Nem véletlenül vélekedett a regény megjelenése után Romulus Zaharia, hogy a Megtévesztés „teljes egészében azon nagyszámú, mindenféle kiadói ember és lektor műve, akik kezén megjelenéséig tizenöt év alatt a könyv átment.” Az erősen dokumentarista ízű regény azt a közvélekedés felé sugallt vádat fogalmazza meg a negyvenes évek kolozsvári eseményeit felidézve, hogy a szocializmust végső soron az akkori román kommunista pártban nagy számmal, mondhatni többségben lévő, a háború után tömegesen befurakodott magyar és zsidó tagság kényszerítette a románságra – és nem csak Erdélyben! Ez a nyilvánvalóan „mosom kezeimet” szemlélet éppen akkor kívánkozott napfényre, egyebek mellett Romulus Zaharia regényében, amikor az RKP rekordszámú tagsága országosan elérte az „egészséges”, reprezentatív nemzetiségi arányokat, vagyis a románság döntő számbeli többségbe került. Leginkább ez a tény avatta szánalmasan groteszkké az objektív történelmi tényszerűség értelmezését az író által. A cenzúra, majd később a feladatait átvevő ideológiai szervek és fórumok ezt a fajta nacionalista üzenetet próbálták meg lenyesegetni, szalonképessé tenni, amely egyként mutogatott ujjal mind a magyar revansárd próbálkozásokra, mind a szovjet hatalmi befolyásra. E hosszadalmas küzdelem szerző és a cenzúra között végső soron érdemtelenül is hősi pózba emelte Romulus Zahariát, akiről a tanulmány írója egyáltalán nincsen jó véleménnyel, rámutatva, hogy amúgy szorgalmas szellemi kiszolgálója volt a kurzusnak.

A kötet nem tartalmazza, gondolatilag mégis ide kívánkozik az a tanulmány, melyet a marosvásárhelyi Vatra folyóirat idei első számában hozott – a Romániai német írók c. összeállításban. Szerzője Sánta-Jakabházi Réka, s azt mutatja ki, milyen sajátos jegyeket hagyott a cenzúra Franz Hodjak sajátos költői stílusának és hangvételének kimódolásán (Cenzura literară şi consecinţele ei pentru lirica lui Franz Hodjak / Az irodalmi cenzúra és annak következményei Franz Hodjak költészetére). Az értő pálya- és műelemzés során meggyőződhetünk arról, hogy a cenzúra nem kimondottan csak romboló hatást fejtett ki minden időkben, hanem adekvát szerzői magatartással és a kihívás elfogadásával, számos esetben olyan teljesítményekre sarkallta az írókat, amelyek előtt a tilalomfákkal élők tehetetlenül álltak. Sánta-Jakabházi Réka szerint az a tény, hogy Hodjak nem csupán költő volt, de felelős kiadói ember is egyben (a kolozsvári Dacia kiadó német vonalának vezetője), a munkájában érvényesülő kettősség költészetében erőteljesen expresszív sajátos hang kialakulását eredményezte: olyan, már-már megdönthetetlen nyilvánvalóságokra építette metaforáit, jelképeit és sugallatait, amelyek lefegyverezték a résen álló tartalomszűrőket. Hajszálpontosan tudta, hol és mikor kell az utolsó pillanatban megállni, elhallgatni, sugalmazni – hiszen ez a fajta versenyfutás a cenzúrával tulajdonképpen maga volt a legnemesebb öncenzúra, amely maradandó költői értékeket volt képes fölmutatni.

Hodjak és általában a kisebbségi német irodalom esetében az is sajátos tényező volt, hogy a német nyelvet értő és jól beszélő cenzorok száma még a magyarul tudókénál is jóval korlátozottabb volt, ezért sok esetben alakulhatott ki a Hodjakéhoz hasonló szkizofrén helyzet.

Az eddigiekből joggal szűrhetjük ki azt a tanulságot, hogy a cenzúra, általános szabály- és szempontrendszerén túl, országunkban nemzetiségi ideológiák, érzékenységek és érdekek mentén is sajátos helyzetekbe kerülhetett: volt eset, amikor mindenek előtt a románság szempontjait érvényesítette, de ha kellett, a társadalmi „béke”, egyensúlymegtartás érdekében a kisebbségi érzékenységeket és a várható külpolitikai bonyodalmakat is figyelembe vette.

Ilie Radék értékes tanulmánykötete egész sor rétegigazsággal és -szemponttal ismertet meg bennünket, a benne fellelhető elemzések jó része olyan esettanulmány vagy egyéni tapasztalatból leszűrt következtetés, melyek kivétel nélkül azt sugallják, hogy a cenzúrának nem csak a múltban, de ma is ezer és ezer arca, megjelenési formája van és, akárcsak az ördög, mindig a részletekben bújik meg. Ezért oly nehéz kiiktatni, tetten érni és magunk alá gyűrni.

Továbbra is nyitott kérdés marad: hány, az ún. „felszabadulás” után Romániában született irodalmi remekművel lennénk szegényebbek, ha a cenzúra nem sarkall kitartó párharcra, nem állít akadályokat, nem kellemetlenkedik és nem arat ideig-óráig tartó látványos győzelmeket?

És manapság vajon hány remekmű nem íródik meg soha annak ellenére, hogy a múlthoz képest a jelen úgymond „cenzúramentes korszak”?

Cseke Gábor