A. Gergely András

Valamiért, ki tudja mióta, a legtöbb bámulatra is képes múzeumlátogató könnyűszerrel sétálgat el fényesített tárgyak, részletes rajzolattal és szimbolikus cicomákkal ékes objektumok muzealizált tárlói között, s ékes meggyőződésévé válik, hogy múzeumban muzeális tárgyak vannak, feliratokkal, fényekkel, valami magyarázkodásokkal, oszt kész. El kell telnie egy időnek, mire véletlenül – s ha máshol nem, a múzeumi shopban időtöltve – belelapoz egy kiállítási katalógusba, ahol ugyanazt látja szinte, de mégsem. A mégsem a közelség, a színesség, a minőség, a beavatottság sugallatával lepi el. „Abból a pár izéből” mindezt kihozni – hát ez nem semmi. De még csak nem is kell korábban belegondoljon, mi minden áll, mi mennyi rakódott a tárgyak rendszere, a katalógus, a feltárás módja, a beszerzés, állagóvás, tartósítás, elemző figyelem, kutatói szorgalom mögött, s mennyi szaktudás, eltökéltség, közlésbátorság, türelem, rugalmasság, csököttség szükséges ahhoz, amin végigsétált. Nos, épp a katalógus – ha nem egyszerű lajstrom – szolgáltat kellő derűt, mélyértelmű belátást, hökkenést és belesimulási kedvet, amikor éppenséggel nem valami jegyzék, hanem hordozható tárgyi örökség, szimbolikus tőke, tárolható identitás, kulturális erődítmény, mentális regiszter is egyben.

Hát igen, e felfedező késztetettség mélyen ott ül a „vidéki helytörténeti múzeumok” padlóviasztos szimatmintájába, épületes méretű portréfestmények, cicomás ónedények és posztamensre emelt agyagtörmelékek élményébe savanyodott látogató jókedve mélyén. Tán ki se jön onnan, ha ki nem mozdítja valami… Valami, ami egyszerre élmény és kísértés, adat és tárgy, vízió és olvasmányvilág, képzelet és dokumentáció szerves egyvelege. Egy „tárgykatalógus” például, ahogyan a szakszerű közlésnyelv és a sorozat-címke is jelzi a Néprajzi Múzeum kötetei között. Több korábbi után most épp egy ilyet lapozgatok, s ha nem is tök új, nekem az, s Neked is, mert nem ismered. Zsidó tárgyak. Ennyi a cím. A szerző Szarvas Zsuzsa.¹ Amúgy a szaktudomány doktora, egyben a Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese is. De ezek a formális adottságok – ennél talán sokkal fontosabb, ami belül van.

Éppen ez az, ami viszont lenyűgözően van. Életfohász, ünnep, illat, szokás, hitvilág, normák, értékek rendje – mintegy képenként is ez ül az albumban. Nem a hit. Az csak mögötte-alatta-körülötte. Hanem a tárgyakkal élő, sőt tárgyban élő, tárgyak révén megjelenő és imígyen is megjeleníthető Embert tükrözi. Ahogyan használja, amilyen jelentést tulajdonít neki, amiért szereti, megszokja, ragaszkodik, fenntartja, örökíti, gyarapítja vagy menti a maga kultúráját. S amiért a muzeológus maga is ezt teszi az örökséggel, hagyatékkal, a maradványaikból megismerhető emberlét teljességével. Fotókkal, tónusokkal, válogató gonddal, aprólékos pontosításokkal, kiterjedő utalásrendszerben, tárgymegjelenítési precizitásban, történeti hűséggel.

Az ál-naiv kérdés persze rögtön az: mitől lehet egy tárgy zsidó? Hát nem vallás, hitvilág, értékrend, szokásnorma az? Lehet egy tárgynak világképe, hite, vallása? S van akkor – persze a lapidáris tényszerűségeken túl – keresztény tárgy, muszlim tárgy, krisnás tárgy, taoista tárgy? S ha van, hol volna hát, hol láthatjuk, hogyan mutatkozik, ki mutatja fel vagy rejti el, mit takar vagy jelképez, kinek szól és kitől kapja jelentését vagy szakrális használati módját?

A részletekig (és tovább) vezet a kötet. Eredendően, mit tagadjuk, e könyvsorozat részint jelzőjében is tárgykatalógus, tehát tükröznie illik (vagy kell) rendszerbe szedett objektumokat, de másrészt meg (ki látta, ki nem…) kiállítások anyagából font ajándék, emlékeztető és tartósító objektum maga is. A kiállítás (eredetileg a Néprajzi Múzeum tárlata 2014–15-ben, majd vándorkiállítás a Párizsi Magyar Intézettől a Nagyatádi Múzeumig) előzménye kellett legyen – mint erre Szarvas Zsuzsa illő és érzékeny előszava is rámutat – nemcsak a szakmai kör, Bata Tímea, Gebauer Hanga, Sedlmayer Krisztina és a fotós Sarnyai Krisztina kollektív munkája, de mint forrásanyagot a hazai zsidóságkutatás és judaisztika legkiválóbb képviselői, Bányai Viktória, Komoróczy Szonja Ráhel és Toronyi Zsuzsa lektorálták, a kitűnő és sok-sok éve mesebelien bevált Gerhes Gábor (ezúttal Medve Zsuzsával közösen) tervezte, egyszóval kies csapat összmunkájának eredménye. De a köszönetnyilvánítás előszava után, továbbá már a címlapon-előzéken is szereplő tárgyak elemi módon mutatják és adják meg a választ, mitől is zsidó egy tárgy. Egy herendi szédertál, egy szombati lámpás, egy sátoros ünnep fotója, egy sétabot jiddis felirattal és a jeruzsálemi szentély ábrázolásával, egy adománygyűjtő napló, egy mézeskalácsütő bélyegző, tóra-olvasó mutatópálca, egy tfilin vagy trenderli pörgettyű, tóradísz fűszertartó, imaszíj vagy imakendő pedig mitől is ne lenne elemi módon „zsidó tárgy”, ha külleme, funkciója, szimbólumai, anyaga, színvilága, formai sajátosságai is ahhoz a létmódhoz, szokásrendhez, vallási élethez és mindennapi megmaradáshoz alkalmazkodnak, amely körülveszi, jelentést tulajdonít neki, őrzi és megbecsüli szimbolikus súlyát, üzenetét. De messzebbre is érdemes elmenni a kérdéssel: sátor, jurta, fészer, szárnyék sokféle van, de amelynek anyaga és megmunkáltsága a használat során kell szolgálja az ünnepi szertartás nyitottságát az égbolt csillagai felé, vagy egy zsoltáros tábla, purimi fakalapács, hamukai mécses vagy sófár már önmagában is megjeleníti, sőt megtestesíti a megélt szertartások jelentésterét, megértésük adott körét és készítési módjukat is sokszor. A kidduspohár, a fából vagy papírból készített Dávid-csillag, házi áldást hordozó üvegfestmény, szombati terítő vagy haggada-könyvecske, szegetlen rojtos pamutmellény vagy mértani motívumokkal díszített kipa, faragott képtartó és ajtófélfára rögzítendő mezüze, izraeli fiúcskát ábrázoló baba vagy egy máramarosi orthodox rabbi prémsüvege pedig mitől is ne lenne olyan kifejezetten zsidó tárgy, hogy összetéveszthetetlen maradjon bármely más nép bármely más tárgyától, öltözékétől, életmódjától.

A kötet tehát, miközben a mímelten naivra formált kérdést Szarvas Zsuzsa aprólékos történeti és kutatásmódszertani, gyűjtési-válogatási és kiállítás-formálási ismertetőjével kiadósan megválaszolja, magában rejt még a részletes katalógus, a helynevek és a javallott szakirodalom mellett egy önálló fejezetet is. Mégpedig Bányai Viktória és Komoróczy Szonja Ráhel ismertetése révén egy 1829-es pápai adománykönyvet (35-61. old.), mely magában véve is ritkaság: a Bikur Holim Beteglátogató Egylet teremtményét, mesebeli kis megoldását, amelyben az adományozók neveinek nyilvántartására a könyvforma megoldásban laponként húsz zsebecske van, összesen ötszáz névbetű fér el (s ebből 423 kis cetli meg is van), annak feltüntetését szolgálva, ki és mennyi felajánlást tett a pápai egylet eredményes működését segítendő… Az akadémiai kisebbségkutatás judaisztikai jelenléte itt nemcsak a múzeum és a tudomány, a restaurációs munka és a vizuális megörökítés összehangolt értékrendjét tükrözi, de egyben bepillantást enged egy jótékonysági, szociális intézményrend működésébe, ennek értékterébe, a közösség együttes vállalási formáiba, a Talmud korától rögzítésre érdemesnek tekintett felajánlások, jótétemények, pénzadományok, termésajándékok, temetési költségkönnyítések, magamutogatás nélküli hagyatékmegosztások, viszonzásra nem váró gesztusok tradicionális rendjébe és szakirodalmába is. De merthogy az alkalmi felajánlások egyike például a Tóra-olvasás heti rituális rendje is, e kis vidéki egyleti könyvecske is híven tükrözi az adomány mint gesztus, a hitélet mint közösség, a vallás mint társadalmi létmód és kultúra együttes megjelenítődését már pusztán a tárgyi világ maradványain, szimbólumain, értékein túl is.

A bevezető tanulmány (miként e százötven éves egyleti adománykönyv tükrözi „Pápa szent községe” bőrkötéses örökségét, vagy a miskolci, óbudai, mádi, dunaszerdahelyi, debreceni, kiskunhalasi, szegedi vagy pápai, bécsi vagy pozsonyi emlékanyagok léte is mutatja) mindezek révén nemcsak zsidó tárgyak, hanem zsidó létmódok, családok, közösségek, értékrendek, hagyatékok, épületek és emlékezeti momentumok roppant széles körét is magába foglaló társadalmi üzenetek lenyomataira ugyancsak utal. S értelmezi azt is, miért és miképpen nem volt fontos korábban e tárgyi kultúra elhagyott, gazdátlan örökségének felfedezése, muzeális értékként őrzése, feltárása és megbecsülése. De jelzi azt is: miképpen nem volt, nem lehetett vagy lehetetlen is maradt magának a magyarországi népességnek szerves tagjaként közöttünk élő zsidóságnak az a megközelítésmódja, mely lehetővé tett volna tárgyi gyűjtést és feltáró kiállítást, értékőrzést és állagóvást – akár a közösségeken, akár a néprajzi tárgyi gyűjtés körein belül. Sem a valóban zsidó szakrális tárgyak gyűjtőköre, sem a néprajztudománynak a zsidó létformák felé fordulása nem volt elegendő a rendezett gyűjteménybe szervezéshez. Kezdve már nemcsak a zsidóság vallásként, majd kulturális hagyományként, vagy népcsoportként, „felekezetként” meg a végleges pusztulásból épp csak megmenekedett túlélőként meghatározottsága miatti mellőzöttséggel, a marginalizált vagy üldözött, menekülő vagy elnémult közösségkénti meghatározásokkal folytatva, egészen addig, amíg a népi kultúra kizárólagosságai meg nem engedték az együtt élő népek szűkebb kulturális csoportjainak, maradék kultúrát átörökítő funkcióinak, tárgyi és jelképi továbbélését kutatás vagy gyűjtés tárgyának tekintő szemléletmód kialakulását. Ahol a vidéki zsidóság java többsége megsemmisült a holokauszt során, maradék tárgyi anyaga elorzott kincsként került (ahová éppen került) örökség-morzsaként valahová, definiálatlan helyre éppen, vagy raktárak, csűrök, pincék és padlások mélyére… – ott a tárgyi kultúra értékei nem lehettek költséges muzeológiai kutatás, tartósítás, gyűjtőköri gazdagítás lehetőségeivé. Sőt, magának a túlélő zsidóságnak sem maradt meg a mutatkozás szándéka, a folklóron és etnográfiai hagyományokon túli tülekedés a megőrzés céljával. Szarvas Zsuzsa (okkal és érzékletesen) azzal is kezdi rögtön áttekintő leírását: mikor nem és miért, mikortól másként és ma hogyan tekintünk a magyar állampolgárságú magyar zsidóság tárgyi örökségére mint gyűjtőköri törekvésre, s egyáltalán: mitől zsidó tárgy egy tárgy, mitől rituális és mitől etnográfiai érték, s mi kell mindennek akár megosztott, akár kettős, akár még komplexebb értékbecsléséhez, az adományozók szándékához, a támogatók pártolásához, a tárgyegyüttes gyűjteménykénti felépítéséhez.

A kötet – talán nem függetlenül a Néprajzi Múzeum látogatóinak vélelmezhető vásárlókörétől – eredendően is kétnyelvű katalógusként szolgál. Ez nemcsak értékét növeli a nemzetközi könyvpiacon, kultúrakutatásban, tárgyi és szellemi örökségvédelemben, hanem mutatja azt is: a tudomány és a szépészeti tudások nem idegenek, hanem szerves egységben működni képes partnerségi lehetőségek nem csupán a muzeológia kortárs piacán, hanem az értékkonzerválás szándékát meghozó újabb idők során még inkább. Szarvas Zsuzsa és munkatársainak kötete ennek sem csupán bizonysága, hanem valamelyest a magyar zsidó kulturális örökség szakrális példatárát gyarapító szemléletváltás lehetséges tanúsága is. A korábbi „Kő kövön…” kiállítás ekképpeni megtestesülése katalógus formájában is az „…add tovább fiaidnak…” elkötelezett vállalását mutatja föl, immár nem csupán szimbolikus, hanem örökség-tárgyi mivoltában.

1 Szarvas Zsuzsa: Zsidó tárgyak. /Jewish Objects/. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai, 24. Néprajzi Múzeum, Budapest, 160 oldal