Hátterek egy megkérdőjelező múltértelmezéshez

Sajátos fejlődésrajzot formál, a világirodalomba illeszkedő, a polifon identitás sokrétűségébe rejtekező többnyelvű kulturális tárgyilagosság, és a hivatalos történelem ellenében fölállított kultúraváltási folyamot mutatja be végzetes sokszínűséggel Thomka Beáta, aki újabb kötetének hét nagyobb „tematikus” egységén belül is megépíti a többnyelvűség kulturális jelenségkörében szimbolikák, a „hozott” anyag, a virtuális és „szállítható identitás” révén életben maradt „immigráns fikció” változásföldrajzát. Ezt a regényekbe, hősökbe, szimbolikákba, fejlődésrajzokba illeszkedő (vagy illeszthető-olvasható) kultúraváltási folyamot, a kívülről rálátás és a megkérdőjelezett múltértelmezés kérdéseit, a kompenzációs emlékezet „po-etikáiba” illeszkedő mixitást nevezi meg Thomka az Ex-Yu korszak regénytapasztalatának. Ugyanakkor már előszavában, első elemző esszéiben egyértelművé teszi, hogy hiába is a befogadó-értő-olvasó-elbeszélő tapasztalat, ha nincs reális esélye a narratív kritikai esszének a társadalomtudományi és esztétikai horizont átfogására.

Igen, ez egykönnyen belátható. Lehetsz akár megismerő alázattal, kultúratörténeti belátással, kortárs irodalmi példatárral fölszerelkezve, de amint a lehetséges elemző mélység hiánya fölfakad a szavak alól, rögtön irgalmatlanul érvényét veszíti a tudásminőség magabiztossága, s csak nehézkesen nyerhető vissza, ha egyúttal mintegy exportálod, politikai entitásokba és po-etikai identitásokba viszed tova. S még ráadásul talán ez a legmeghatározóbb élményháttér abban az esetsorban eligazodni próbálva, ahol akár pályatársak árnyaltabb ismeretében, akár korszakos feldolgozások láttán mégis arra ébredsz: valamely a „beköltözés a nyelvbe” és a „megérkezés az irodalomba” olyan komparatív belülnézetet és polifon identitást kínál, melyre találhatott Thomka Beáta tanulmányköteteiben, s ott is sajnálatosan reménytelen a korélmények fikcióját másabbul látni, mint Ő teszi. Ezúttal egy 266 oldalas esszékötetben formálja meg mindezt, ahol tanulmányok és mitopolitikai identitásföldrajz-komponensek reflexiós tereiből formálja a maga tizenhétrétegű elemzés-szerkezetét a vajdasági és Ex-Yu irodalom külföldre távozott alkotóiról, tehát szinte nincs kritikai olvasói felület, mely kapaszkodót nyújtana a recenzensi máskéntgondoláshoz, mintegy felülfogalmazáshoz. S teszi mindezt sodróan izgalmasan, lenyűgözően elegánsan, rajongani való magabiztossággal. Reménytelenül elfogulttá válik az ember a harmadik oldaltól, s akkor már kész is, épp ott a vége a „rálátás bölcsességének”, hiába hiszi azt az ember, hogy talán képes lesz mindezt „kívülről” is átlátni és érdemben elismerni. Fogalmazhatnám kicsit önironikusabban is: meglehet, talán Balassa Péter vagy György Péter okkal megpróbálhatná, de talán egyedül Thomka Beáta lenne képes a thomkai regénytapasztalat méltó kultúratudományi értékelésére.

A közvetlen olvasói benyomás iránti szükség vezet a képtelen kísérlet közvetett próbájához: elfogynak jelzőid, mire minősítéseket találsz az impozánsan intim regénytudáshoz. Mintegy oldalanként három súlyosan kiemelendő gondolati íve oly messzi tájakra vezet a kultúraköziség földrajzában, a nyelvi identitáskeresés és kortörténeti válaszlehetőségek néprajzában, az interkulturális identitás-rétegek históriájában és az empirikus tapasztalati tér mentális vagy spirituális átjárása révén valami messzi bizonyosság keresésében a tudható világok tudásához, amiként ez Déli témák című korábbi kötetében¹ vagy a Regénytapasztalat oldalain rendre megesik,² akkor abból mintegy kivonatolni, kiemelni, elbeszélni vajmi keveset lehet. Amikor a munkásságában oly kiemelt témakörök, mint Danilo Kis, Ivo Andric, Mészöly Miklós, Tolnai Ottó és még másik két tucatnyi fogalom feltűnik mint a délvidéki irodalom megjelenítési fókuszpontja, akkor nem mellesleg a balkáni háború, az Ex-Yu-Ex(odus) és a nyugati migráns irodalom könnyed átölelése zajlik éppen, melyhez a négy-öt nyelven alátámasztott szövegismereti háttér, előadói rutin és félelmes írástudói fennköltség csupán szerény alap, ám nem valami könnyen tükrözhető mindez a mindennapi kultúratudományi szótárral. Ráadásul, mint írja is, mindezek mögött megannyi verzió fel-feltűnik a társadalomtörténeti összefüggésekből és identitáskomponensekből, ám ezek valahol mégis inkább a makrostruktúrák irányába, a politikai identitásföldrajz érdeklődési körébe vezetnek körkörös utakon, így nem hiányozhat reflexiós terükből a vajdasági magyar irodalom „eredendő kultúraköziségként felfogott kultúra-fogalma, térbeli és virtuális közösségek, a régiók Európája, a közép-, kelet- és dél-európai hagyománytudat érintkezései, kisebbségi tapasztalat, identitásmetaforák és hordozható identitásmeghatározók által körvonalazódó kulturális azonosság, többnyelvűség – többszólamúság, közelség – másság, nyelvi különbözőség – kulturális párhuzamosság, a kultúra pluralizmusa és a regionális tudat összefüggései, történelmi demitologizálás, a nyelvi határoktól független reprezentációk, kritikai kultúratudat” interszekcionalitása (Déli témák, 2009:13).

Thomka Beáta életműve (olvasatomtól akár függetlenül is) egyre impozánsabb magabiztossággal vezet a tudni érdemes dolgok tudományos szférái felé, de csöppet sem kerüli el az érzékeny tudásminőségekből építkező, egymásba mintegy tematikus körkörösséggel is egybekapaszkodó összegzések technikáját. Már a Déli témák kötet is jócskán hagyatkozik korábbi előadások, kritikai megfontolások, kedvenc esztétikai paradigmák saját téziseire és értelmezéstudományi alapvonalak tiszta, mértékletes, de rokonszenvesen határozott kezelésére, ezek révén a regénypoézis, az Andric-i értelemben vett „Korfestés” megannyi dús kontúrjára (így például a határ/őr/vidéki származási közérzet, spiritualizált marginalitás, „történelem nélküli” tájiság már a kötet első oldalának messzire átívelő alaphangja…), de a Regénytapasztalat kötetért tavaly ArtisJus-díjas kapott szerző szinte legfőbb meghatározó jegye a kortárs regényirodalom mindenkori kitettségeinek és a saját kutatói-esztétikai tapasztalat írástudói etikájának újvidéki, délvidéki referenciájának roppant komplexitás-érzékeny tónusformálása is. Mint az Új Symposion irodalmi hagyományának, ars poeticájának is folytatója, talán legfőképp az a hivatottságot, küldetésességet tekinti dolgának, melyből a poéziselméleti, mítoszdramaturgiai, referencialitás-teóriák vagy narratív strukturalizmusok irodalomantropológiai konzekvenciái mutatkoznak egy soknyelvű közvetettség tükrében. A regénytörténeti, társadalomformáló és politikai interkulturalitásra is kiható hanyatlások-túlélések-metafrazeálások-stílusközvetettségek izgalmas rendszere olyasféle rejtett dialogikusság, száműzöttség és befogadottság, tematikus kultúraköziség mezőin jár, melyeken nemcsak a Délvidék, az Ex-Jugo életvilág számtalan dimenziója teresül, hanem mintegy megteremtődik az elbeszélhetőség konstruktuma is: Thomka ezt a regényekbe, hősökbe, szimbolikákba, fejlődésrajzokba illeszkedő vagy illeszthető kultúraváltási folyamot, az „immigráns fikció” változásföldrajzát nevezi lényegében regénytapasztalatnak, s a kötet hét nagyobb „tematikus” egységén belül is megépíti a többnyelvűség kulturális jelenségkörében a „hozott” anyag, a virtuális és „szállítható identitás” révén életben maradt, világirodalomba illeszkedő, a polifon identitás sokrétűségébe rejtekező többnyelvű kulturális mixitás, a hivatalos történelem ellenében fölállított kívülről rálátás és megkérdőjelezett múltértelmezés kérdéseit, a kompenzációs emlékezet „po-etikáiba” illeszkedő tárgyilagosságot, az Ex-Yu korszak kritikai hagyatékát, a nyelvtől megfosztott történetek izgalmait, kirekesztettségek és nincstelenségek életrajzi fikcióváltozatait sorakoztatja fel. Csak e kapkodó felsorolás is tükrözi már, milyen innovatív és reflexív maga a tárgyalásmód is… – ám ezt még a fejezeteket is keresztül-kasul átsugárzó regényfolyamok, európai regényáradások, műfaji és műnemi kalandok, sodrások, kikötők és mozgástónusok hatják át sok-sok rétegben…! Talán nem is véletlen, hogy a „kirekesztettség az anyanyelvből”, nemzetből, lakótérből, hozott kulturális örökségből és kortörténeti menekedések széles határsávjaiból, mint „új nyelvi otthonok” kapnak becenevet a záró fejezetekben.

Avagy, ahogyan Thomka Beáta maga is vallja az utolsó, Ívek fejezetben: „A kötet bevezető tanulmánya módosuló regénytérképekre utal és olyan átszövődésekre, amelyek a kulturális hagyományok, nyelvek és a fikciós gyakorlatok új érintkezéseiből bontakoznak ki. Írásaim interpretáló szándéka nyilvánvaló, a problémaközpontú megközelítésmód mégsem eleve eldöntött, tézisek alátámasztását szolgáló igyekezet eredménye: a kötet az újabb regény(olvasói) tapasztalatok együttese. A sok ezer regényoldal, történet, elbeszélés, élethelyzet-fikció, alakrajz, beszédmód, látószög olyan gazdag korpusz, ami óhatatlanul a visszatérő, ismétlődő, újra előforduló vonásokra, rokon poétikai jegyekre irányítja a figyelmet. A felmerülő szemléleti, tematikus, műfajtipológiai és elbeszéléspoétikai kérdéseket maguk a kortárs művek exponálják. Az előtérben álló, felszínre kerülő karakterisztikumok tehát maguktól rendeződnek sorokká, ívekké, halmazokká. Csak ebben az értelemben lehetséges bármiféle óvatos általánosító észrevétel megfogalmazása. A megfigyelések összefoglalását a kommentárok központi kérdései helyettesítik. Kortárs művekről, alakuló, élő, bővülő opuszokról lévén szó az olvasó, értelmező időbeli távlata szűkös, az irodalomtörténeti értékelés a majdani vizsgálódások tárgya lesz. Az ezredfordulós regényeket a 20. század gazdag, sokrétű regényintencióihoz viszonyítva egyes irányultságok módosulásai észlelhetők. Úgy tűnik, hogy a változások alapvetően a félmúlt uralkodó nyelv- és irodalomszemléletétől való eltávolodásban, valamint a historikus, etikai, antropológiai tényezők előtérbe kerülésében, a szociokritikus érzékenység határozottabb kifejeződésében és a kortörténeti kérdésekkel való nyíltabb szembenézésben nyilvánulnak meg. Ilyen folyamat játszódott le az elbeszéléskutatás elmúlt ötven évében is. A korai nyelvelméleti kiindulópontról fokozatosan a humántudományi, érzékeny témákat érintő társadalomelméleti és a diszciplínák közötti kérdésfelvetések felé mozdult el. A narratív jelleget biztosító eseményszerű elbeszélést, a szereplők és a cselekvés funkcióját, az alakok mozgatását, a történelmi szituálást megkérdőjelező, a társadalomkritikai magatartást elvető és a nyelvi önreferencialitásra alapozó textuális stratégiák a 20. század utolsó évtizedeitől kezdődően már sem szerzők, sem olvasók számára nem jelentenek kihívást, ahogyan a tudatos vagy kísérletező formai újítások sem…” (249-250. old.).

Thomka meggyőzően széles skálán, megannyi nyelvi és észlelési közegben (vers, poétikai analízisek, kritikai reflexiók, kiállítások és művészéletpályák, építészet és befogadói nyitottság, stílustörténetbe ágyazott értelmezési rutinok, ezek perszonális hangoltsága és kritikai reflex-háttere, „az érintett regények témarepertoárja, poétikai-retorikai eszköztára, narratív eljárásai különféle műfajkombinációkban érvényesülnek. A száműzetés, menekülés, migráció tematikus eleme gyakran család- és fejlődéstörténeti keretben merül fel, amitől elválaszthatatlan a történelem megélt tapasztalata. Az önértelmezésre igyekvő életrajzi elbeszélések háttérmozzanataként, közvetetten, észrevétlenül historikus panorámák rajzolódnak ki. A származás közegétől, régiójától eltávolodó regényalakok fikcionalizálásában hangsúlyos szerepe van az emlékezetkultúrának. /…/ Különös komplexitású az elbeszélők, önéletrajzi figurák azonosságtudatának és új nyelvi identitásteremtésének kérdése is. A kritikus beállítottságú tényirodalom iránti szerzői és olvasói érdeklődés párhuzamos a média, a publicisztika erősödő hatásával és az információs igény növekvésével. Ez is nyomot hagy az aktualitások, az éppen történülő események dokumentálására alkalmas műfajtípusokon, egyebek között a regényen is” (uo. 151.).

Záró soraiban még ezekre építve és ezek mint csupán családtörténetek vagy emlékezeti örökségek problematikájára hangolva Thomka záróakkordként fölteszi a kérdést, hogy vajon még most is alkalmas-e a regény arra, hogy látásmódokat változtasson meg, esztétikai vagy bölcseleti hangsúlyokat helyezzen el térségek, kistájak, regénytájak és ezek fikciós megjelenítéseiben – s ha igenlő a válasz, „akkor az semmiképpen sem a kortárs alkotások esztétikai vagy bölcseleti hangsúlyain, hanem a korkritikai magatartás jelentőségén alapul. Ennek érvényesülésével bontakozik ki az a fikciós problémakatalógus, ami a regények keletkezésének idejét mélyen meghatározza… (151. old.)

A régió, a kulturális kölcsönhatások kavalkádja tehát sűrű elemzéshálóban valósítja meg azt az új nyelvi identitásformálást, melynek révén Thomka a poszt-ÚjSymposionos nemzedék, a migráns és poliszférikus újnyelvi irodalmának, Gesamtkunst-összhatásainak nemcsak részese, de névadója és kivételes emlékezetstratégiai újraformálója is.

A. Gergely András

1 Déli témák. zEtna, Zenta 2009., 267 oldal

2 Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás. Kijárat Kiadó, Budapest, 2018., 266 oldal