A XX. kongresszus és az „olvadás” folyamata a nemzetek és nemzeti kisebbségek vonatkozásában is sok mindent feltárt a sztálinizmus bűneiből. Nyilvánosságra kerültek a Vaszilij Grosszmantól „állami nacionalizmus"-nak elnevezett torzulás elrettentő megnyilvánulásai. Grosszman Élet és sors című hatalmas művében, amelyet a KGB „letartóztatott" és a főideológus Szuszlov szerint legfeljebb csak 200—300 év múlva lehetne kiadni, de amely a nyolcvanas évek elején Nyugaton mégis piacra került, megmutatta, hogy a sztálini rendszer uralkodó ideológiájára — többek között — az ún. állami nacionalizmus volt jellemző. (Én — mai terminológiával — pártállami nacionalizmusnak keresztelném.) Ez — Grosszman szerint — csírájában már a „szocializmusnak egy országban való felépítéséiről szóló tételben is benne rejlett, a II. világháború győzelmes befejezése azonban lehetővé tette Sztálin számára, hogy az etatista nacionalizmust politikájának és legitimációjának; vezérmotívumává tegye.

A Hruscsov-féle jelentésben, felszínre került aztán a nem orosz elitek megtizedelése is, bírálatot kapott a központosító, oroszosító politika, amely a valóban szövetségi kapcsolatokat az alávetettséggel helyettesítette. A pártállami nacionalizmus akkori — átmeneti jelleggel érvényesülő — „leleplezése” következményeként rehabilitálták a kollektív bűnösség alapján deportált nemzetiségeket, beismerték, hogy a tömbországok közötti viszony kialakításában hibákat követtek el, s ezzel a jogegyenlőség elvét megsértették. Hruscsov a különböző köztársaságokban, autonóm területeken tevékenykedő nemzeti káderek hatványozott előtérbe helyezését szorgalmazta, megindul a nem orosz népek történelmi múltjának hitelesebb újraértékelése, s a sajátosságokat kifejező kulturális hagyományok ápolása szintén tágabb teret nyert.

A „személyi-kultusz"-ként megszépítő, enyhítő célzattal megjelölt torzulások elemzése és felszámolása azonban nem volt következetes, nem hatolt a gyökerekig. A „demonológia" nem helyettesíthette a tudományos boncolgatást, majd a mind jobban nekibátorodó resztalinizáció megoldásra váró problémák és a lappangó, de mérgesedő konfliktusok megfelelő rendezését akadályozta meg.

A hatvanas-hetvenes évek szovjet valóságának megfigyelői, e valóság nemzeti-nemzetiségi vonatkozásaira irányuló tudományos kutatások megállapíthatták ugyanakkor, hogy a birodalom nem orosz etnikumainak nemzeti törekvései egyre határozottabban nyilvánulnak meg. A modernizációs folyamatok nem gyengítették, nem szüntették meg a nemzeti azonossághoz való ragaszkodást, hanem — ellenkezőleg, felfokozták az ilyen természetű identitás megőrzésének és kiteljesítésének a tendenciáit. A kibontakozó kulturális reneszánsz a köztársaságok nemzeti összetételének megváltoztatása ellen irányuló tiltakozások, a nagyobb autonómiát, majd függetlenséget sürgető követelések stb. meggyőzően bizonyították, hogy a tekintélyelvű rendszerekben a nemzeti aspirációk nem halnak el, hanem különösképp' felerősödnek. Mindezek — a hetvenes-nyolcvanas években — szüntelenül fokozódó erőfeszítések és megmozdulások a demokratizálódást szorgalmazó irányzatokkal érintkezve léptek fel. Kritikai és nem egyszer kifejezetten ellenzéki jellegük volt.

Jelentkezésüket, radikalizálódásukat elkerülhetetlennek kell minősítenünk, hisz közvetítésükkel a fel nem számolt múlt és bűnei törtek felszínre.

A marxizmus és a nacionalizmus viszonyát feszegető Eric Hobsbawm, miután kénytelen leszögezni, hogy a „marxista mozgalmak és államok sem tudtak teljes megoldást találni a nemzeti kérdésre", kijelenti: úgy tűnik, ezek a mozgalmak és államok „nemcsak formájukban hajlamosak nacionalistává válni, de lényegükben is”.¹ Valóban az a modell, amely a Szovjetunióban a húszas évek végén, a harmincas években kialakult, majd a második világháború befejezése után Kelet-Európában uralomra jutott, a párt- és állami bürokrácia korlátlan hatalmának meghonosításával, a társadalom központosított integrációjával, a szellemi élet fölötti ellenőrzés és irányítás monopolizálásával lényegénél fogva egyneműsítő volt. A társadalmat s annak alrendszereit teljesen magának alárendelő pártállam összeegyeztethetetlennek bizonyult a nemzeti-nemzetiségi sajátosságok hosszú távon való tiszteletben tartásával, e sokszínűségben is érvényesülő pluralizmussal. A bürokrácia — persze — egyöntetűséget igényel, a hatalomgyakorlás kizárólagos birtokosaiként pedig elutasít, elfojt mindent, ami másságot jelent, ami homogenizáló keretei közé maradéktalanul nem illeszthető be. Az államszocializmus, az államosított társadalom körülményei között nemcsak a civil társadalom számára nem jut hely, de a tényleges, nemzeti-nemzetiségi autonómiák kiépülése sem mehet végbe, ilyen viszonyok között fogadható el Eugen Lemberg kijelentése: a kommunizmus nem a nacionalizmus kibékíthetetlen ellentétének, ellenpólusának bizonyult, hisz kiderült, hogy az utóbbi egy nagy-nemzeti integrációs ideológia szerepét töltheti be. A nacionalizmus — Lembert szerint — itt is egy állameszmét és az általa fűtött terjeszkedést igazoló tanfunkcióját teljesítheti.

Immánuel Wallerstein rámutatott, hogy minden társadalmi csoport, amely érdekeit valamely állam hatalmának segítségével kívánja érvényre juttatni és másokkal szemben megvédeni, hajlamos arra, hogy törekvéseit nacionalizmussal igazolja. És Wallersteinnek a tekintetben is igaza van, hogy a nacionalizmus és államközi rendszerben változó erőviszonyok és rangsorok alakítására is hatékonyan felhasználható, ám nem téveszthetjük szem elől, hogy a „reális szocializmus" világában e területeken való hasznosságát csak álcázva, sub rosa bizonyíthatta be. A nyílt legitimálást változatlanul a nemzetköziség ideológiája biztosította. A mindent bekebelező etatizmus sem kifelé, sem befelé nem mondhatott le a nemzetköziségre való sűrű önigazoló hivatkozásokról. Azt sem engedhette meg magának, hogy a nacionalizmus, a sovinizmus és a fajgyűlölet elleni szóbeli kampányokat abbahagyja.

BIZARR KETTŐSSÉG

Furcsa helyzet, bizarr kettősség állt ilyeténképp elő. Az internacionalizmus változatlanul a rendszert fémjelző eszmei firmamentumon ragyogott, ám a hétköznapok gyakorlatában vonzereje az idők folyamán alaposan megcsappant, a nacionalizmusé mögött lemaradt. Liturgikus formák között adóztak neki, miközben tartalmilag lassanként kiürült, illetve e tartalommal merőben ellentétes célok elérését takarta. Gunnar Myrdal mélyenhatóan elemezte — „az amerikai ember morális dilemmája"-nak nevezett belső megosztottságot.

Ez a lelkiismereti konfliktus — szerinte – abból származik, hogy míg az „amerikai hitvallás" alapján ennek az embernek a nagy demokratikus és keresztény elvek jegyében kellene élnie, magatartását és tetteit legtöbbször kicsinyes érdekek, konformizmus és igen gyakran rasszista előítéletek, indulatok határozzák meg. Egy, a lélektan segítségét is igénybe vevő politikatudományi és erkölcstani analízis érdekes és tanulságos következtetésekre juthatott volna, ha — Gunnar Myrdalhoz hasonlóan — mondjuk, a „kommunista ember morális dilemmáját" próbálná feltárni, leírni. Adam Schaff annak idején meg is tette az első lépéseket ebbe az irányba. Ő azt a (tragikomikumot sem nélkülöző) társadalmi skizofréniát elemezte, amely — szerinte — abból fakad, hogy a hivatalosan fel nem adható marxista-leninista ideológia (és lényegi összetevője, a nemzetköziség), hovatovább csak ikonként szolgál, a mindennapok gyakorlatait viszont többnyire a régi, ám fokozatosan előtérbe nyomuló nacionalista beidegződések és elfogultságok alakítják. Miközben a kommunista párt hagyományait a külszínen még ápolják, e tradíciók valójában értékcsökkenést szenvednek, nem egyszer „idegennek" bélyegezve el is nyomják őket.^.2

Az ilyen társadalompszichológiailag kóros tünetek nem véletlen folytán, hanem — mondhatni — szükségszerűen jelennek meg olyan körülményektől meghatározottan, amelyekre profetikusan A német ideológia szerzői is utaltak, amikor a gazdaságilag-társadalmilag éretlen feltételek között hatalomra kerülő kommunizmust mutatták be.

A lélektan hasznosságát és illetékességét meggyőzően bizonyítva, Adam Schaff a társadalmi méretekben megnyilvánuló tudathasadás értelmezését az új társadalmi jellemre gyakorolt káros hatásában is nyomon követte. Megvizsgálta a társadalom tagjainak jellemében észlelhető romboló következményeit, s ezeket e jellem degradálódásában mutatta ki. A meghirdetett „új ember" ugyanis többnyire csak a programokban, a vezércikkekben létezett, az új rendszer valóságos embere távolról sem tudta magát a múlt csökevényeitől, torz jegyeitől — köztük a nacionalizmustól — megszabadítani. Ez a — várakozásoktól eltérő — fejlemény szintén A német ideológiában vázolt, már említett körülményekre, az elmaradottságra, a fejletlenségre vezethető vissza.

E tényezők meghatározta jellemalakulás — véleményem szerint – tipológiailag is megközelíthető. Elméleti és gyakorlati szempontból még ma is nélkülözhetetlennek mutatkozik ama típus körvonalazása, amelynek képviselői az államszocializmus viszonyai között kialakult társadalmi karaktert hordozták Ez a vállalkozás a nacionalizmus mélyebb társadalompszichológiai értelmezését, illetve az ellene folytatott jelenlegi küzdelmet is szolgáltatja. Adornóék — mint tudjuk — kimutatták az ún. autoritér személyiség és — többek között — az előítéletesség, az antiszemitizmus, a fajgyűlölet korrelációit. Kutatásaik eredményei — vitákat kiváltva — hézagpótló módon járultak hozzá a fasizmus alaposabb, a lelki rugókat is feltáró megismeréséhez. Teljesítményük kísérletünk számára is ösztönző, követésre buzdító példát nyújtott. Ugyanilyen szerepet tulajdoníthatunk azoknak a vizsgálódásoknak is, amelyeket —a zsidókérdés kapcsán — Bibó István a „fasiszta alkatú ember" meghatározása végett folytatott.

A bennünket foglalkoztató jellemalkat megragadására figyelemreméltó kezdeményezés fűződik Svetozar Stojanovic nevéhez, akinek az ún. oligarchikus-etatista embertípus jellemzését köszönhetjük. Ez a típus a pártállami struktúrák terméke, és a forradalmi-kollektivista jellemalkat ellentéteként, mint az attól való torzult eltérés megszemélyesítése volt felfogható. Az utóbbi a forradalmi mozgalomban és harcban jelent meg, tulajdonságai között pedig az áldozatvállalást, az egyéni érdekek és aspirációk önkéntes háttérbe szorítását, erős kollektivizmust, a kölcsönös segítségre, a szolidaritásra való készséget, fegyelmezettséget és fejlett kötelességtudatot találjuk. A forradalmárt többnyire erkölcsi integritás, személyisége, meggyőződése és a mozgalom céljai közötti összhang jellemezte, de nem volt idegen tőle a túlzott önbizalom, a gyanakvó fenntartás és türelmetlenség más felfogásokkal, irányzatokkal szemben. A gyakran illegalitásba kényszerített mozgalom kedvezett a katonaihoz hasonló fegyelemnek és a hierarchikus szellemnek, a vele való maradéktalan azonosulás pedig gyakran az önálló személyiség, véleményalkotás és kritikai érzék meggyengüléséhez, feladásához vezetett. A forradalmár hajlamos volt a puritán, sőt az aszkézishez közel álló életvitelre, általában közömbösnek mutatkozott a kényelem, az anyagi jólét iránt, ám a fanatizmus sem volt távol tőle.

Az etatizmus kibontakozásával együtt színre lépő embertípus már híján volt a jól körvonalazott, autonóm egyéniségnek. A legfőbb erény számára az abszolút alárendeltség és a feltétel nélküli politikai konformitás, amelyekben ugyanakkor az egyéni érvényesülés, a hivatali előmenetel biztosítékait, eszközeit látta. Az új ,,Leviathan"-hoz való viszonyában gondolatait és tetteit az alattvalói mentalitás irányította. A hatalom megszállottjaként, törekvéseit a karrierizmus szabta meg. A hozzá hasonlók soraiból kerültek ki az államszocialista rendszer eltérő szintjein zsarnokoskodó „kis Sztálinok" és nyilván ők voltak azok, akik a különböző „személyi kultuszok"-nak nemcsak megbízható és lelkes hívei, hanem, privilegizált haszonélvezői is lehettek. Éppen ezért ez a típus határtalan hűséggel viseltetett a vezető iránt, aki számára lángész, hősök hőse, bölcs és tudós gondolkodó, forradalmár, néptribun, verhetetlen hadvezér és „Gazda" volt egy személyben.^.3

Érthetetlen, de a Jugoszláviában élő Stojanovic nem tartotta szükségesnek, hogy típusát nemzetiségi vonatkozásban is jellemezze. Ha ugyanis a kollektivista szellemű forradalmár — a maga nemzetközileg betájolt messianisztikus küldetéstudatával — inkább közömbösséget, érdektelenséget tanúsított ezen a téren, az új hatalmi képződmény képviselői, akik többnyire — a Schaff leírta — társadalmi skizofrénia hatása alatt is gondolkoztak és cselekedtek, a nacionalizmussal szemben rendszerint nem sok közegi ellenállást tanúsítottak. Sőt, az előbbiekben vázolt folyamatban, a sztálinista modell létrejötte, majd kelet-európai uralomra kerülése során (országonként különböző időpontban és mértékben) éppen ez a jellemalkat bizonyult a régi-új nacionalizmus hatalmi hordozójának.

Persze, Stojanovic ideál-típusokat, nem pedig eleven, valóságos környezetben mozgó lényeket jelenített meg. Nem helyezett arra sem súlyt, hogy az ,,őrségváltás" menetét, a forradalmi-kollektivista típusnak az etatista részéről történt kiszorítását érzékletesebben bemutassa. Amit ő elmulasztott, azt Adam Schaff pótolta. Feltehetően elsősorban lengyelországi tapasztalatokra alapozva. Schaff — említet művében — azokat a változásokat írta le, amelyeket a forradalom és a párt elidegenedéseként foglalt össze. Ha a forradalom gazdaságilag fejletlen, elmaradott országban, ám bizonyos kedvező, külső körülmények (vesztett háború, másutt hatalomra jutott forradalom fegyveres erőinek jelenléte) folytán győzedelmeskedik, s ugyanakkor a lakosság többsége még nem támogatja az új rendet, a nélkülözhetetlen tömegalap, a szélesebb közmegegyezés kialakítása érdekében a forradalmi pártnak tágra kell kapuit nyitnia. Szociológiai és pszichológiai szempontból különös folyamat indul el. A forradalom és a párt fejlődése eredeti vezetőinek szándékaival ellentétes irányt vesz. A forradalmi élcsapat, amelynek sok tagja a kelet-európai országokban nem a többségi lakosság soraiból került ki, fokozatosan egy új képződményének adja át a helyét. Az új párt „felfalja" a régit, a vezetést természetszerűen lépésről lépésre meghódító új tagság magával hozza kispolgári mentalitását, sok esetben nacionalista, rasszista elfogultságait, s ezek lassanként az egész pártéletet átitatják. Persze, a mozgalmat, a forradalmi harcot irányító hagyományos ideológiát nem „váltják le", szerepe azonban formálissá válik.

A SZTÁLINI MODELL

Ez a metamorfózis, főbb vonásait tekintve, nem csupán Lengyelországban, hanem — hasonló feltételek között — más kelet-európai országban is végbement.

A fasizmusnak a második világháborúban elszenvedett veresége után az átalakuló közép-kelet-európai országokban, a Vörös Hadsereg jelenlététől is meghatározottan, rövidebb-hosszabb átmeneti szakasz lezárulásával, a társadalomszervezés sztálinista modellje jutott uralomra. Az új rend részben — Ady szavaival — a „fél emberek, félnemzetecskék számára készült szégyen-kaloda" régiójában, a Duna-tájon honosodott meg. Építőinek ily módon nem csupán a háborús pusztításokból, az alulfejlettségből, a peremlétből származó óriási nehézségekkel, hanem a múlt és a közelmúlt átkos örökségével, az immár idült nemzeti-nemzetiségi feszültségekkel is szembesülniük kellett.

Tudjuk, a két világháború közötti években, a sok nemezetiségű birodalmak helyén létrejött kis- és középnagyságú nemzeti államok nem voltak képesek a régi ellentéteket kiküszöbölni. Ez a táj, amelyet Karl W. Deutsch „az állandó kisebbségek tarkabarka világának" nevezett, s amelyet Arnold Toynbee különböző színű „pöttyök”-ből, foltokból álló kelméhez hasonlított, nemcsak az egymással érintkező, egymást átfedő etnikai „foltok" változatos képét mutatta, hanem újraéleződő antagonizmusok színtere lett. Az Osztrák—Magyar Monarchia és a cári birodalom összeomlása után — állapítja meg Hannah Arendt — Kelet és Dél Európa nemzetiségi kérdése az európai politika központjába nyomult, s ezzel együtt a népek közötti gyűlölködés új szakaszba lépett. ⁴

A fasiszta terjeszkedésnek és háborús politikának, mint ismeretes, sikerült ezeket — az általa paroxismusig fokozott — ellentéteket és érzelmeket emberellenes céljaira használnia. Érthető, jogos volt tehát az a remény és várakozás, hogy az új rend nemcsak felszámolja az itt élő népeket megosztó, egymástól elrekesztő „szégyen-kalodákat", hanem megteremti majd a testvériség és együttműködés Kelet-Európáját. Úgy tűnt, a régi utópiák most tényleg a megvalósulás ígéretével kecsegtetnek, hisz az érintett országok, nemzetek és nemzetiségek valamennyien azonos úton haladtak, közös szövetségi rendszerbe tartoztak.

A Tito és Dimitrov kezdeményezte balkáni konföderáció és az ezt előkészítő vámunió azonban csak terv maradt. A Pravda 1984. január 28-i cikke leszögezte, hogy az érdekelt országoknak nem a „kiagyalt föderáció vagy konföderáció, illetve vámszövetség a problémájuk, hanem a függetlenségük és szuverenitásuk megvédése és megszilárdítása a belső népi demokratikus erők szervezése és mozgósítása útján..." A „dunai hazafiság" továbbra sem határozhatta meg a „vén Iszter" partjain fekvő országok egymáshoz való viszonyát, s így a román—magyar vámunió is puszta ábrándnak bizonyult. Az országokat elválasztó vonalak spiritualizálása helyett a párizsi békeszerződésekben megállapított határok megmerevedése következett be, s ezek mindinkább kínai falakká kezdtek átváltozni.

Nem kerültek le napirendről a régi torzsalkodásokat kiváltó kérdések sem, hanem időről időre ismét felbukkantak, hogy kisebb-nagyobb konfliktusokat idézzenek elő. A macedón kérdés Jugoszlávia és Bulgária között továbbra is elválasztó tényezőnek mutatkozott, Albániát és Jugoszláviát Koszovó tartomány hovatartozása állította egymással szembe, a román-magyar határvonal meghúzását pedig a béketárgyalásokon heves vita előzte meg.

A régi Kleinstaaterei, a kis államok átörökölt, viszályoktól — önös érdekektől és divergáló törekvésektől — jellemzett szűk világa tehát nem tűnt el, hanem — a sztálini politikának megfelelően — ismét életre galvanizálódott. Keretei között tovább mételyezett a nacionalizmus, amelyet — mint láttuk — az új hatalmi struktúrák, az új vezető csoportok burkoltabb vagy nyíltabb formában, előbb vagy utóbb legitimáló eszmeiségként, pótideológiaként használtak fel. Ilyen körülmények között fogadható el Karl W. Deutsch tétele a kommunizmus s a nacionalizmus kölcsönhatásáról, ám ehhez hozzá kell tennünk, hogy körülbelül 1956-ig ez a folyamat többnyire csak lappangva, búvópatakként előtűnő, majd ismét visszahúzódó tendenciaként érvényesülhetett. A sztálini vezetés égisze alatt összekovácsolt tömb államaiban a nemzeti sajátosságokat, hagyományokat és aspirációkat figyelmen kívül hagyó irányzat kerekedett felül, a nemzetköziség az egyetemes érvényű, kötelező erejű modell szolgai alkalmazását sugallta, az élenjáró mintát megtestesítő nagyhatalom érdekeinek alárendelt politikát jelentette. Ugyanakkor a „polgári nacionalizmus" elleni propaganda és agitáció szünet nélkül folyt, ám a nacionalizmussal való megbélyegzés, a pillanatnyi érdekek, az önkény függvénye is volt. Igen gyakran a .nacionalizmus elleni harc a nemzeti identitást éltető hagyományokat sújtott.

A Bibó által jellemzett antidemokratikus nacionalista és a Stojanovic által leírt oligarchikus-etatista típus találkozása, érintkezése is fölötte ellentmondásosan valósult meg. Viszonyukat kezdetben a kibéikíthetetlennek mutatkozó ellentét szabta meg. Az utóbbi típus dogmatikus egyneműsítő buzgalmának, anacionális türelmetlenségének a legtöbb országban pótolhatalan nemzeti értékek estek áldozatul, vitális nemzeti érdekek szorultak háttérbe. Egyidejűleg, e jellemalkat képviselte hatalmi gépezet eszköztárába több helyütt nacionalista, sőt fasiszta módszerek kerültek be. A vádlottak padjára ültetett „szlovenszkói szellem", a születési helyéről száműzött „vox humana" nevében Fábry Zoltánnak meg kellett állapítania: ,, A győzők megszabadulva az antifasizmus ballasztjától, a fasizmust mint a hatalmi princípium legtökéletesebb formáját egyszerűen kisajátították. A fasizmus módszereit azonban veszély és bűnhődés nélkül nem lehet átvenni...”

A súlyos diszkriminációnak, megpróbáltatásoknak kitett szlovákiai magyarság védelmében megszólaló Fábry továbbá leszögezte: „A barbarizmus ellen vezetett győztes háborúnak ez az eredménye — új barbarizmus”.⁵ "Ez a keserű következtetés annak a felismeréséből fakad, hogy a tömeges deportálások, népcsoportok ki- és áttelepítése a katonailag megvert fasizmus arzenáljából származnak. Az új barbarizmus azonban nemcsak egyes országok hatalmi intézkedéseiben nyilvánult meg. Jelen volt a háború utáni években kitört kisebb-nagyobb lengyelországi és magyarországi antiszemita pogromokban, a romániai, un Maniu-gárdák rendezte vérfürdőben, s mindez a sovinizmus, a fajgyűlölet továbbra is fenyegető veszélyére figyelmeztetett.

Nem segítette elő e veszély hatékony elhárítását az a viszony sem, amely a Szovjetunió és pártja, valamint a népi demokráciák és kommunista pártjaik között meghonosodott. Amit a szovjet kormány 1956. október 31.-én kelt nyilatkozata önbírálatilag elismert, nevezetesen a jogegyenlőség elvének a megsértését, az éppen ellenkezőleg, e veszély erősödésének kedvezett.

E fejlemény hátterének és mozgató rugóinak feltárása többtényezős magyarázatot tesz szükségessé. A sztálinista modell jellemzéséről már eddig kifejtettekhez hozzá kell adnunk a nagyhatalmi struktúrákból következő bizonyos törekvéseket is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy e hatalmi apparátusok bizonyos önmozgással is rendelkeznek. A nagy bürokratikus, közigazgatási, gazdasági és főként katonai szervezeteknek megvan a maguk dinamikája, érdekeik megvédése, valamint az a vetélkedés, amely közöttük kialakul, gyakran a működésüket legitimáló elvekkel merőben ellentétes gyakorlati lépésekre készteti őket.

Számításba kell vennünk a Kominform szerepét is. A kommunista és munkáspártok 1947-ben létrehozott Tájékoztató Irodája, amelyre az 1943-ban feloszlatott Kommunista Internacionálé bizonyos funkcióinak pótlása is várt, a gyakorlatban az egy központból való ellenőrzést, vezetést szilárdította meg. A kezdődő hidegháború légkörében, az „amerikai imperializmus elleni harcot" fő célnak tekintve, a Kominform véget vetett a sajátos utak keresésének, s így a népi demokráciák történelmében a népfronti szakaszt is lezárta. Ez a lépés egyrészt megerősítette a hegemonizmust, másrészt a kelet-európai kommunista pártok életében ismét a szektarizmusnak nyitott utat. Az új vonal jegyében a pártok sorra felszámolták a háború utáni éveikben kiépített koalíciós belpolitikai megoldásokat, s a többszólamúság intézményi kereteinek radikális megszüntetésével minden vonatkozásban az egyneműsítést erőszakolták.

Jugoszláviának a Kominformból és a szocialista államok táborából történt kiközösítésével — s többek között — nacionalizmussal való megbélyegzésével, majd a Slansky, Rajk, Kosztov és mások elleni koncepciós perek megrendezésével az események fatális irányt vettek. A szocialista építés egyedüli modelljének — minden nemzeti sajátosságát mellőző — alkalmazása, illetve másolása nacionalista jellegű, szovjetellenes reakciókat váltott ki, a hittételek gyűjteményeként terjesztett, pontosabban oktrojált marxizmus hitelvesztése következtében támadt ideológiai űrt többnyire szintén a nacionalizmus töltötte ki.

Paradox módon az 1956. október 31.-i nyilatkozat és a szocialista fejlődésben járható nemzeti utak létjogosultságának a hruscsovi vezetés részéről való elismerése nem csupán pozitív következményekkel járt. Ma már mindinkább tudatossá válik, hogy a fordulat nacionalista áramlatoknak is újabb tápot adott. Meggyőző példa erre Románia, ahol bátorította az önös, elszigetelődő tendenciákat, és előnyös volt a szuveranitás olyan értelmezésének, amely a régi, megmerevedett struktúrák fenntartását, a demokratizálástól, a reformoktól való elzárkózást támasztja alá. Ugyanezt a célt szolgálta a nemzeti sajátosságok manipulatív kezelése, amihez a nacionalista velleitásoknak megfelelő hagyományok, eredetmítoszok, filozófiai, társadalompolitikai és kulturális irányzatok felkarolása járult. Ebben a szakaszban teljesedett ki az Adam Schaff leírta folyamat, ezekben az években zajlott le a jelzett kurzust hordozó nemzeti káderek gyors felemelkedése, az új orientációt biztosító őrségváltás.

A nemzeti egyneműsítést munkáló törekvések tág teret kaptak, megsokszorozódtak azok a támadások, amelyek a nemzeti kisebbségek identitása ellen irányulnak. Az államszocializmus, egyébként is egyedi, a történelemiben eddig ismeretlen lehetőségeket teremt a beolvasztó praktikák számára. Ahol a társadalom minden területe, a gazdasági, a politikai és a kulturális élet, főként pedig a tömegtájékoztatás teljes egészében központi ellenőrzés alatt van, ahol az iparosítást, a lakásépítést, a demográfia alakulását, a letelepedést, a falvak és városok számát, jellegét, lakosságuk összetételét, a tanterveket, a, könyvkiadást, a tömegkommunikációt egyetlen akarat irányítja, ott a kényszerasszimiláció is több eredménnyel kecsegtet. Sztálin annak idején joggal állapította meg, hogy a sok nemzetiségű orosz és török birodalmakban alkalmazott beolvasztó politikák kudarcba fulladtak, a társadalomszervezésnek ama végletesen központosított modellje azonban, amely az ő nevéhez fűződött, és amely több országban sokáig fennmaradt, ezen a téren kétségtelenül sikeresebbnek: bizonyult.

A mindenható állam homogenizáló céljait szolgálta a közigazgatás nyomása, a rettegés légköre, amelyet az erőszakszervek állandó jelenléte és megfélemlítő akciói váltottak ki. A rendszerint hosszú lejáratú, sokoldalúan összehangolt stratégiai tervek alapján folytatott asszimilálásnak kitett népcsoportok önvédelmét számos tényező gyengítette. Az etatizmus felszámolja a fokozottabban hagyományőrző rétegeket (önálló parasztság, kisiparosság, régi középosztály) a sok helyütt nemzeti jelleget is közvetítő egyházak szigorú ellenőrzés alá kerülnek, az identitástudatot leginkább kifejező írástudókat pedig állami alkalmazottakká változtatták. A pártállami egyeduralom megszüntette a nemzeti kisebbségek érdekvédelmi, politikai képviseleteit, illetve azokat minden tartalomtól, hatékonyságtól megfosztotta. A neosztálinizimus nem tűrte a nemzetiségi önigazgatás semmilyen formáját, és csírájában fojtott el minden autonómiára irányuló kísérletet. Kriminalizálta a hiteles nemzetiségi hagyományok, a folklór ápolását, a „történelem rendőri szemléletét" pedig a nemzetiségek múltjának kisajátítása vagy/és betiltása egészítette ki. Az önkény szinte korlátlan érvényesüléséhez a térségben mondhatni, endémikusan jelen lévő soviniszta elfogultságok, ellenérzések, közösségi hisztériák, csoportfélelmek ébrentartása, adott esetben felszítása társult.

Megállapíthatjuk:, a, sztálini modell nemcsak hogy nem küszöbölte ki a „kelet-európai kis államok: nyomorúságát”, hanem a szindrómát új tünetekkel gyarapította és egész Kelet-Európára, sőt tovább is kiterjesztette. A bibói diagnózis feltárta kóros jelenségek alakulását nyomon követő vizsgálódásnak arra a következtetésre kell jutnia, hogy a második világháború után e tájakon meghonosodott etatista rendszereknek: a „zsákutcás történelmek "'-ből sem sikerült azt a kiutat megnyitniuk, amelyen a kisnemzeti nacionalizmusok kiváltotta ellentétek megszűntethetők lettek volna. Nem hegedtek be a régi sebek, ellenkezőleg a békeszerződések, a különböző át- és visszacsatolások, hírverések okozta sokkok és traumák görcsökké merevedtek.

KESERŰ ÉLMÉNYEK, CSALÓDÁSOK

A pártállami nacionalizmus elemzése benső, szubjektív szintjein egyéni élettapasztalatok, keserű csalódások és fokozatos felismerések következtetései is munkáltak. A probléma — érthető módon — azóta is egzisztenciálisan izgat. Nem csupán elméleti síkon foglalkoztat, hanem szüntelenül önreflexióim egyik — érzelmektől leginkább fűtött — ösztönzőjeként sarkall. Többek között az emlékezés mélyrétegeiben való kutatásokra és felidézésekre.

Számomra ugyanis a baloldali eszmevilág vonzereje talán elsősorban a néptestvériség ideáljának hirdetésével, az idegengyűlölet, a sovén elfogultságok, az antiszemitizmus elutasításával vált szinte ellenállhatatlanná. Ezért is hatott rám kiábrándítóan minden olyan megnyilvánulás, amely elköteleződésem e létmeghatározottságú motivációját sértette. Emlékszem, például, milyen érthetetlen csapásként ért Lucretiu Patrascanu hírhedt váradi és 'kolozsvári beszéde (1946) s azt is tudom, milyen kínokat éltek át szülővárosomban tevékenykedő akkori szerkesztő-barátaim, akiket — szankciók fenyegetésével — elsőkként vettek rá a beszéd közlésére. Nem felejthettem el azt az elégtételt sem, amelyet később (1948) éreztem, amikor a Patrascanut nacionalizmussal vádoló határozatot több cikkben is kommentáltam, de csak később döbbenhettem rá, hogy ez az álszent elmarasztalás — a hatalmi harc tényezőjeként — valószínűleg, már a végső leszámolást volt hivatott eszmeileg igazolni.

Nem oly rég olvastam, hogy annak idején Patrascanu kijelentette, ő elsősorban románnak s csak másodsorban érzi magát kommunistának, s a „nemzeti kommunizmusnak azt a korai — akkor még sokkoló hatású — kinyilvánítását később éppúgy el tudtam fogadni, mint azt a törekvését, hogy az új rendet, amelynek itt egyik legműveltebb elméleti megalapozója volt, alapvetően a többségi nemzetben gyökereztesse meg. Elfogadhatatlan volt és maradt természetesen számomra mind a beszédében jelentkező magyarellenes diszkrimináció, mind az az álnok praktika, amely az ellene megrendezett koncepciós perhez vezetett. Csak rövid idővel ezelőtt kerülhetett kezembe barátjának és vádlott-társának, Andrei Serbulescunak megrendítő visszaemlékezése⁶, amely a pártinkvizíció alkalmazta testi és telki tortúrákkal szemben tanúsított rendíthetetlen ellenállását idézi fel.

A személyes élmények csak színezhetik, ám nem helyettesíthetik a történelmi oknyomozást; nyilván a politológia és eszmetörténeti taglalást sem pótolhatják. Ezért a romániai pártállami nacionalizmus térhódítását és eluralkodását a szigorú tudományos elemzés szabályai és követelményei szerint kell az utókornak elvégeznie. Persze, a hiteles kortanúk vallomásai máris hasznosak, sőt nélkülözhetetlennek bizonyulhatnak. Ezért is rohantam évekkel ezelőtt lélekszakadva Simó Gyulához budai lakására, mert — halála előtt közzétett — visszaemlékezéseiben olyasmire bukkantam, ami fényt vetett az engem mindmáig zaklató kérdésre: hogyan érvényesülhetett a nacionalizmus egy olyan pártban, amely magát per difinitionern nemzetközinek vallotta. Simó ugyanis memoárjának egyik részletében arról számolt be, hogy 1945—1946 között, amikor ő Bukarestben arra várt, hogy átvegye a magyar nyelvű központi káderiskola vezetését, hiszen igazgatójának jelölték ki, előbb Luca környékezte meg, hogy román hangzásúvá változtassa nevét, majd Chisinevschi főideológus ama történelmi kompendium szerkesztésével próbálta megbízni, amelynek egyik feladata éppen annak a kimutatása lett volna, hogy Erdély mindig az egyik román fejedelemség volt.

Egyre többen hangoztatják, hogy napjainkban e tájakon a törtenelem hódította meg a jelent. Valóban, az elhallgatott vagy megmásított história erélyesen követeli a maga jogait, s ez mindenekelőtt bírálati visszatekintést sürget. E késztetésre kellene kritikailag újraértelmezni a második világháborút lezáró korszakot is, amelyre — többek között — a nacionalizmus visszaszorulása és az egyenjogúság ígéretes kibontakozása lenne jellemző. Ez az alakulás alapozta meg és igazolta — mint ismeretes — a Magyar Népi Szövetség politikáját; eredményeire mindmáig joggal hivatkozunk. Immár átgondolandó volna azonban, s ezt az értelmezést nyilván dokumentumokkal is kellene aládúcolni, hogy miért támogatta egy ideig Erdélyben a magyarság egyenjogúsítását az a szovjet hatalom vagy személyesen Sztálin, aki — ezt Ladislav Novomesky szlovák politikus tanúsította — figyelmeztette a csehszlovák államférfiakat, hogv ha meg akarnak a magyaroktól szabadulni, most itt van a történelmi lehetőség. Van olyan verzió is, hogy Sztálin egy bizalmas körben tett nyilatkozata szerint a magyar kérdés „megoldása" csupán vagonok kérdése lenne. Nem tudóim, mennyire hiteles ez a sztori, ám ismervén Sztálin e téren szerzett gazdag tapasztalatait (a Volga menti németek, a tatárok és a több Kaukázus-vidéki nép deportálása), nem lehet nagyon messze az igazságtól. Tény, hogy a felsőbb szovjet hatóságok kezdetben támogatták a szlovákiai magyarok kiűzését, nálunk viszont kiparancsolták az ún. Maniu-gárdák garázdálkodását legalábbis toleráló királyi közigazgatást. Honnan ez a kettősség? Miért lett volna jobb a kézdivásárhelyi magyar a szerdaújhelyinél? És milyen jövőbeni biztosítékokat kínálhatott az a nemzetségi politika, amely otthoni gyakorlatban, nemegyszer a kitelepítés, az elnemzetlenítés, a divide et impera fogásaihoz folyamodott?

Ezek a kérdések itt és most főként szónoki jellegűek. Akkoriban — kellő informáltság híján — nem is igen merülhettek fel. Az MNSZ lényegében jól sáfárkodott az adott lehetőségekkel, ám több szkepszis, több fenntartás nem ártott volna. Márton Áron figyelmeztetéseit is sokkal komolyabban kellett volna venni. Persze, az önvizsgálat nem csupán a magyaroktól várható el. Ezt a történelem ítélőszéke a románság képviselőitől is feltétlenül igényli. Adósok e tekintetben nem csupán az akkori hatalmi tényezők, hanem a „történelmi pártok" mai szóvivői, akiknek számot kell adniuk ama — szóban és írásban megfogalmazott — tervről is, hogy a romániai magyarságot a szlovákiai sorsára juttatják. (De a két háború közötti kisebbségi politikáról sem lehet örökké hallgatni.) Tagadhatatlan, hogy a készülő merénylettel szemben egyedül a baloldal kínált védelmet. Ám mi történt 1948—49-ben? Milyen erők váltak annyira hatékonnyá, hogy elképzeléseik és akcióik a romániai magyarság számos vezetőjének; a letartóztatásához és, bebörtönzéséhez vezettek? És éppen annak a Visinszkijnek a „jogi” koncepciója és módszertana szerint, aki a harmincas évek szörnyű moszkvai pereit dirigálta, aki 1945-ben a kolozsvári díszemelvényen jogegyenlőségünk nagyhatalmi szavatolójaként az ujjongó tömegek felvonulását fogadta.

Ma már kétségtelen, a pártállami nacionalizmus egyneműsítő gőzhengere nem meglepetésszerűen lendült neki oly vészesen a hetvenes évek vége felé. Voltak előzmények, s a nacionalizmus vonatkozásában érvényesülő folytonosság sem hiányzott teljesen. Elevenítsünk csak fel és illesszünk összefüggő láncolatba néhány eseményt, néhány megnyilvánulást, és máris összeáll a szinte megszakíthatatlan vonulat. Persze voltak szakaszok, hónapok és évek, amikor az összefüggések, az összekapcsolódások nem a nagy nyilvánosság előtt, hanem a háttérben, sőt titokban alakultak.

Alapmeghatározóként működhetett mindenekelőtt a kialakuló teljhatalmi rendszer lényegéből fakadó egyneműsítő-beolvasztó tendencia. A totalitarizmus természetéből kifolyólag nem tűri (sokáig) a másságot, nem békülhet meg semmilyen önállóságra törő, öntörvényei szerint működő közülettel, intézménnyel. Ezért is találhatott — viszonylag gyorsan — egymásra a honi sztálinizmus s ama hagyományos nacionalizmus, amelyet változatlanul a „Trianon-szindróma" gerjesztett. E tünetcsoport s az általa táplált félelmek, indulatok — úgy látszik — rendszersemlegesek. Pontosabban: ezek a kelet-európai térség kis államainak történelmét, egymáshoz való viszonyát megszabó/megmérgező körülmények, tényezők termékei, amelyeknek időtartama — históriai szempontból — matuzsáleminek minősíthető. Nem tudom annyiszor átlapozni Bibó Istvánnak a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról készített zseniális látleletét anélkül, hogy ne találnék mindig valamilyen lényegre mutató megállapítást az éppen vizsgált jelenséggel kapcsolatban.

Most is, amikor a nacionalizmusok szívósságára, ellentétes rendszerekben is majdnem egyforma virulenciával jelentkező hatásukra keresek magyarázatot, Bibónál segítségre találok. Ő mutatott rá a „területi viták nyomorúságá"-ra, a belőle fakadó egzisztenciális, félelmek bizalmatlanságot, konfliktusokat termelő ártalmaira. Az ő diagnózisa segít ezúttal is hozzá, hogy a „közösségi rémképek" légkörszennyező következményeit a maguk roppant veszélyességében újból tudatosítsam. E - gyakran társadalomlélektani - mozzanatok ismeretében hitelesebben értelmezhetem azokat a nehézségeket és akadályokat is, amelyekkel Csőgör Lajoséknak kellett a Bolyai Egyetem megszervezésében szembesülniük. Kulcsot találok a sztálinizmus és a román nacionalizmus 1948 körül létrejött frigyéhez. Jobban megvilágosodik előttem a szövetkezetek „egységesítését" mindenáron keresztülhajszoló politika belső motivációja, és minden ártalmas konzekvenciájával együtt felismerhetem korabeli felelőtlen naívságukat, amellyel az „elvtelen magyar egység" elleni Luca-féle kampányt felkaroltuk. De jobban átlátok a Magyar Autonóm Tartomány létesítésében (talán nem- is mindig és mindenkinél tudatosan) meghúzódó „gettósítási" elképzelésen, s ebben a politikai közegben pontosabban elhelyezhetem azt a Bányai Lászlótól annak ideién kapott — kissé homályos — információt is, hogy felső párt-körökben a Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre való átköltöztetését latolgatták.

Ebben a történelmi és geopolitikai közegben az említett frigy, mely kezdetben (egyesek szemében) talán csak flörtnek, futó viszonynak indult, tartós és egyre mélyülő (vad)házasságá vált. Megszilárdulásában és mind agresszívabbá formálódásában az 1956-os magyarországi forradalmi események fontos szerepet játszottak. A „szociálnacionalizmus" sem lehet meg, nem izmosodhat ellenségkép nélkül, s ezt a külső serkentő ürügyet, a vele együttjáró igazolással a magyar '56 kínálta. Nemrég piacra került — önéletrajzi visszemlékezésekkel átszőtt könyvében Silviu Brucan⁷, aki Gheorghe Gheorghiu-Dej bizalmasa volt, beszámol arról, hogy a román pártvezető 1957 elején tett budapesti útján szerzett tapasztalataiból vonta le a szükségszerűnek mutatkozó tanulságot: a szovjetekkel való kapcsolatban 180 fokos fordulatra van szükség. Gheorghiu-Dej, akit főként román származása miatt választott ki főtitkárnak (Pauker Annával és Luka Lászlóval szemben) Sztálin, két magyarul tudó társsal, Valter Romannal és Mihai Beniuc-kal járta be autón a sztrájkoló magyar fővárost, s a megdöbbentő élmény ösztönözte arra, hogy hazatérése után kiadja az új vonal kidolgozására vonatkozó utasítást. Romámiát mindinkább függetleníteni kell a Szovjetuniótól, és meg kell mutatni a román népnek, hogy a párt politikájában a nemzeti érdekek elsőbbséget élveznek. Persze, tette hozzá Gheorghiu-Dej, nem szabad a szovjeteket hergelni, ezért az új politikának nem annyira kifelé, mint inkább befelé kell irányulnia.⁸

Ez a befelé való fordulás — feltételezésem szerint — elsősorban a mind határozottabb nemzeti orientációt jelentette. Brucantól tudhatjuk, hogy az „idegenekkel" szemben nyeregbe került pártvezérnek (egyébként indokoltan) már kezdettől fogva gondja volt arra, hogy az 1945-ös országos pártkonferencián tartott beszámolójában a párt s a honi szocializmus román előzményeit kiemelje, az új kurzus kialakításában pedig a nacionalista érzelmek és hagyományok feltámasztását, manipulációját kezdeményezze. Ez viszont — belső használatban — bizonyos magyarellenességet is igényelt.

Gheorghiu-Dej és csoportja elérkezettnek látta az időt, hogy az előző szakaszban tett engedményeket sorra visszavegye.

A magyarok javát szolgáló s a szovjet nagyhatalmi érdekekkel átmenetileg találkozó koncepcióik ideje különben is lejárt. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. A békeszerződéseket aláírták, a hatalmi monopólium létrejött és töretlen volt. A hagyományos nemzeti aspirációk, de még inkább az átörökölt nemzeti előítéletek és ellenségképeik feltámasztása most másfajta engedményeket tett időszerűvé. Ki kellett egyezni — a nemzeti érdekeket a maga módján hordozó — régi vágású értelmiséggel, s ez az alku azt is maga után vonta, hogy fel kellett számolni mindazt, amit ez a — most hatalomvédte bensőségbe bevonuló — csoport sérelmesnek, kiküszöbölendőnek tartott.

Ezért is ütött a Bolyai Egyetem órája, és hogy ez az — most már a román nacionalizmusnak tett — engedmény világnézetileg — politikailag legitimnek tűnjék, előzetesen koncepciós perek sorozatában kellett bebizonyítani, hogy az egyetem, más magyar nyelven is tanító főiskolákkal együtt, az ellenforradalom, a szocializmus, — és a szovjetellenesség, de főként a magyar nacionalizmus tűzfészke lett. A munkamegosztás kitűnően működött. Akadtak magyar diákok, akik a Babes Egyetemmel való egyesítést kérték, voltak tanárok, akik a kényszer és önszuggesztió hatására az egybeolvadást megszavazták, néhányan — tiltakozásként — öngyilkosok lettek, az igazoló pereket pedig a belügyi nyomozótisztek — kágébés tökéllyel — szállították. Várhegyi Istvántól, a Bolyai Egyetem diákságának reformjavaslatokat megfogalmazó egykori vezetőjétől tudom, hogy kihallgatóinak fő igyekezete elsősorban arra irányult, hogy a Bolyain állítólag uralkodó nacionalista-ellenforradalmi szellemről vallomást csikarjanak ki belőle.

A nacionalista reneszánsz és folytonosság egyik fő letéteményese a szekuritáté volt.

AZ EGYNEMŰSÍTÉS ELŐZMÉNYEI

Az önálló Bolyai Egyetem megszűntetése rendkívül súlyos csapost mért a romániai magyar értelmiségre és művelődésre. Az anyanyelvükön magasan képzett szakemberek utánpótlását tette egyre inkább lehetetlenné, s ha az akció kitervelői számára nem minden káros következmény lehetett egyformán tudatos, az évek múlásával ezek a konzekvenciák nyilvánvalókká váltak. Az egyneműsítés, s annak egyik változata, a beolvasztás — a további hasonló lépések perspektívájában — sikeresen rajtolt. E start ideológiai-lélektani előfeltételeit az 1958-ot követő megtorlások, a kisebb vagy nagyobb autodafék, kizárások és bezárások teremtették meg. A gerincek pu-hura potyolása, illetve megtörése főként az 1957—8.-évi retorzióhullám feladata volt. Ezekben az években nyújtották be a számlát 1956-ért, a romániai kampány egy, az egész szovjet tömbre kiterjedő büntető-expedícióba illeszkedett be. A megfélemlítés tetőpontját Nagy Imre és társai kivégzésében érte el.

A román pártvezetés fenntartás nélkül hajtotta végre a feladatból ráeső részt; buzgalmát ama törekvés is fokozhatta, hogy a szovjet vezetést megnyugtassa: Románia belső rendje szilárd. Ennek demonstrálása érvként szolgálhatott a megszálló csapatok kivonását szorgalmazó kérés alátámasztására. Ez meg is történt, s ezzel elhárult a budapesti tanulságok gyakorlati alkalmazásának legfőbb akadálya. Románia elindulhatott a Szovjetuniótól való eltávolodás, a függetlenedés s a szuverenitás kivívásának, de főként a belügyekbe való be nem avatkozás biztosításának az útján. Ez az utóbbi státus különösképp becses volt Gheorghiu-Dej számára, mert megóvta — a személyi kultusz jegyében kialakított — hatalmát azoktól, akik a XX. kongresszus határozatait Romániában is alkalmazni szerették volna.

A sztálinizmus változatlanul az uralkodó rend maradt, ám ezzel együtt lépésről-lépésre megindult az orosztalanítás. Megszűnt a középiskolákban a kötelező orosz nyelvtanulás, az Orosz Könyv nevű kiadó leállt, utcaneveket kereszteltek át, stb. Es 1964 áprilisában megszületett a nevezetes határozat, illetve nyilatkozat, amely a román „függetlenség” alapokmányaként került be valóban a történelembe. Hangsúlyoznom kell, hogy ez a dokumentum, mind előkészítése, mind a gyakorlatba való átültetése során rendkívül összetett, gyakran ellentmondásos összetevőkből álló folyamatot fémjelzett. Különböző alkotó részei nemegyszer ellentétes előjeleket hordoztak. A román művelődésnek szovjet-orosz kalodába való beszorítása fokozatosan abbamaradt, ám az antisztálinista „olvadás”-t ntovábbra is jégtorlaszok akadályozták. Elindult egy kezdetben bizonytalan nyitás a Nyugat felé, de a dogmatizmus garázdálkodása szinte alig csökkent. Kibontakozóban volt a hiteles nemzeti értékek és kultúrateremtő személyiségek rehabilitációja, viszont ezzel az üdvös fejlődéssel együtt a nacionalizmus ázsiója is emelkedni kezdett.

Szeretném aláhúzni, hogy a nacionalizmus térhódítását időleges megtorpanások, sőt viszakozások kísérték, s a bevetett módszerek tekintetében sem volt egyöntetűség. Az erőszakosság nem jellemezte a folyamat minden szakaszát, s azok, akik képviselték, időnként szelídebb húrokat pengettek. Erről meggyőző, személyes tapasztalattal is rendelkezem. Ott voltam a két egyetem egybeolvadását szentesítő gyűlésen 1959-ben, és — sok száz társammal együtt — nekem is el kellett szenvednem az egész menetet irányító Ceausescu félelmetes/megfélemlítő szóbeli agresszióját. Néhány évvel később azonban, amikor (talán, már titkos trónörökösként) Kolozsváron járt, hogy új megyei első titkárt iktasson be, az író Nagy István keserű kifakadására a magyar művelődés romló helyzetével kapcsolatban, szűkebb körű értekezletet hívott össze, ahol önmagán láthatóan uralkodva, visszafogottan viselkedett. Végighallgatta sérelmeinket, persze vitatkozott velünk, ám nem durváskodott, sőt egy-két kisebb jelentőségű problémát meg is oldott.

ELLENTMONDÁSOS FOLYAMAT

Az országos párt- és kormánypolitika nemzeti jellegének hatványozásával, s a nacionalizmus ettől elválaszthatatlan, egyre nyíltabb megnyilvánulásaival együtt jelentkeztek azok a román írástudók is, akik, noha alapvetően helyeselték a nemzetibb orientációt, nem kívántak a gyűlölködést újraszítók kórusába beállni. Ilyenek a felsőbb körökben is akadtak. Köztük volt Miron Constantinescu, akit 1958-ban Gheorghiu-Dej eltávolított a csúcsról, mert a XX. kongresszus szellemét képviselte, de a társadalomtudományok, a történelemkutatás területén viszonylag befolyásos személyiség maradt. Egyik szerkesztője volt az Erdély Története című kétkötetes (magyar nyelven is kiadott) műnek (1964), amely bizonyos mértékben már az új kurzusnak hangot adván, főként magyar szakkörökben sok fenntartásba ütközött. Constantinescu, aki jól beszélt magyarul és szívesen idézte Adyt, egy hosszú, Dambovita menti sétánk alkalmával szenvedélyesen érvelt a könyv védelmében s a következőket üzente Kolozsvárra: „Mondd meg a magyar történészeknek, hogy ezt a könyvet nem a torzsalkodás, hanem a megbékélés jegyében állítottuk össze". Ezt őszintén is gondolhatta/érezhette, mert még ama ,,civilizált nacionalisták" kategóriájába tartozott, akikkel Jászi Oszkár annak idején lehetséges és hasznos párbeszédet képzelt el.

Az 1964-es nyilatkozatban jelentkező nemzeti irányzat Marxra is támaszkodni kívánt. Akkor még nem nélkülözhette ezt a szentesítést, s ez a (kényszer) felismerés késztethette Otetea akadémikust és társait, hogy kötetben gyűjtsék össze Marxnak a románok történetére vonatkozó (addig kiadatlan) feljegyzéseit. A könyvben⁹ először nyilvánosságra hozott adatok, széljegyzetek, kommentárok arról tanúskodnak, hogy Marx rokonszenvvel kísérte a román fejedelemségek — többnyire a cári Oroszországgal szemben jelentkező — függetlenségi törekvéseit. Évek múltán erre a legitimációra már nem tartottak igényt, s bekövetkezett az az időszak is, amikor az egyneműsítést minden eszközzel szorgalmazó zsarnok a marxizmust is száműzni próbálta. Emlékszem, később Valter Roman sikeres fegyvertényként és nagy örömmel újságolta, hogy a fogalmat sikerült újra „legalizálni".

Az 1964-es nyilatkozat Gheorghiu-Dej hattyúdala volt. A benne megfogalmazott politika kiteljesítése, illetve eltorzítása utódjára, Ceausescura várt. Paradoxon, de így volt: e politika kezdeti szakaszában még több pozitív mozzanatot tartalmazott. Beköszöntött nálunk is az olvadás — igaz, rövid — szakasza, amely főként az értelmiség számára az eddigieknél ösztönzőbb fejlődési-alkotási körülményeket biztosított. A románok történelméről írt művében¹⁰ Vlad Georgescu, aki — mint ismeretes — éveken át a SZER román szerkesztőségének a vezetője volt, az „enyhüJés" minősítést tartja megfelelőnek, mert — mint írja — az emberarcúság csak viszonylagosan s igen rövid ideig jellemezte a rendszert. A gyeplők lazábbra engedése, a gyors ütemű (és kezdetben sikeresnek tűnő) iparosítás és urbanizálódás, bel- és külföldön egyaránt kedvező hatást gyakorolt. Románia látványosan közeledett a Nyugathoz, elsőnek vette fel a diplomáciai kapcsolatokat Bonnal a varsói paktum országai közül, nem szakította meg viszont ezeket a kapcsolatokat Izraellel a hatnapos háború után (1967), és ami igen fontos volt: nem vett részt 1968-ban a Dubcek-féle kísérlet leverésében.

Persze, amint ez elég gyorsan kiderült, Ceausescu nem az „emberarcú szocializmust" akarta védeni, hanem ő a saját hatalmát kívánta bármilyen külső beavatkozással szemben biztosítani. A varsói paktum közös fellépésétől távol maradva azonban, minél szélesebb társadalmi hátvédre volt szüksége, s a liberalizálónak mutatkozó bel- és külpolitikájával ezt bizonyos mértékben el is érte.

Ilyen körülmények között került sor a magyar nyelvű művelődésnek tett engedményekre is (a Kriterion Könyvkiadó, A Hét c. hetilap, valamint a tévé magyar műsorának beindítása stb.).

gaz, a Magyar Népi Szövetséget, miután egyes vezetőit bebörtönözték és a szervezetet diszfunkcionálissá tették, már 1953-ban felszámolták, az ún. Magyar Autonóm Tartományt, pedig, amely — Bodor Pál találó megállapítása szerint — „sosem volt magyar és sosem volt autonóm", ugyanaz a sors érte éppen 1968-ban. Az említett új létesítmények azonban némiképp bizakodó hangulatot teremtettek.

Ebben a légkörben ült össze 1968-ban az a tanácskozás, amelyet maga Ceausescu hívott össze, hogy a magyar értelmiség képviselőivel találkozzék. A megbeszélés — az előző évekhez képest — elég szabad szellemben zajlott le. Elsőnek kértem szót, éreztem, hogy az alkalmat nem szabad elszalasztani. Eljött a pillanat, amikor ki lehet és ki kell „pakolni". Megfogalmazást nyert például egy nemzetiségi statútum igénye. Felszólalásom megőrzött szövege is tanúsíthatja: (másokkal együtt) éltem a kínálkozó lehetőséggel.

A „MINI-KULTÚRFORRADALOM"

1968 és 1971 között csupán három év van. Ennyire volt szükség a függetlenség és a beavatkozással való merész szembenállás bajnokának, hogy ezt a szerepkört a „mini-kultúrforradalom" kezdeményezésével váltsa fel. Vészjósló fordulat volt ez, s ha az eredeti program, a kínai és észak-koreai minták alapján eltervezett teljes „gleichschaltolás" gyakorlatba való átültetése késedelmet szenvedett is, a hideg zuhany váratlanul jött. Az immár a „dinasztikus szocializmus" felé tájékozódó diktátor beszédéből leszűrt 1971-es tézisek kemény vonalat hirdettek meg. A párt vezető szerepének fokozását, a munkásosztály forradalmi szellemének határozottabb érvényesülését és más hasonló — fanyelven megfogalmazott — szlogenokat tartalmaztak, amelyek önmagukban semmi újat sem hoztak. Az egészet belengő harciasság, s a sorok között és mögött meghúzódó fenyegetés volt aggasztó.

A nemzetiségekről a beszéd nem mondott semmi különöset, legfeljebb újításnak számított, hogy egy olyan intézet felállítását jelentette be, amelynek a nemzeti kérdést kell tanulmányoznia. Ez önmagában nem volt ijesztő. Sőt, újabb illúziókat ébreszthetett. Ezeket táplálta egyébként ama furcsa fejlemény is, hogy — a kinyilvánított szándékkal ellentétben — a kultúra berkeiben még egy ideig biztató eredmények születtek.

Közismert, hogy a hetvenes évek (főként az első évtized fele) a romániai magyar művelődés szempontjából sikeres, termékeny periódusnak számítanak.

Az éremnek természetesen ebben az esetben is két oldala volt. Az irodalom, az önismeretet serkentő és kifejező történelmi, folklorisztikai, szociológiai és etnikai kutatások igéretteljes kibontakozásával, a népművelés, a kórus- és tánckultúra ugyancsak reményekre jogosító izmosodásával egyidejűleg olyan folyamatok is beindultak, sőt baljós irányban felgyorsultak, amelyek a mélyrétegekben a „felsőbb" szinteken elért eredmények jövőjét, tartósságát aknázták alá. Jelentés Erdélyből című munkájában¹¹ Tóth Sándor alaposan dokumentált esettanulmányok segítségével mutatta be ezeket a mozgásokat. A magyar iskolahálózat lefokozását és visszafejlesztését célzó nagy akcióról s — az iparosítással összefüggő — telepítéspolitikáról van szó. Az utóbbi — közismerten — alapvetően megváltoztatta Erdély — főként a nagyobb városok — összetételét.

Az 1971-es tézisek hatását vizsgáló Vlad Georgescu rámutat, hogy a konzekvenciák között elsősorban a Maurer-féle józanabb, belső reformok felé hajló irányzat visszaszorítása, majd felszámolása okozott mérhetetlen károkat. Az ötvenes évek ideológiai légkörét részben visszaállító, a világnézeti „tisztaságot" az értékskála legmagasabb szintjére helyező, a szakmai illetékességet viszont lefokozó törekvésével egykettőre véget vetett; az utóbbi évek „liberalizálódásá"-nak. A román történész jelzi azt is, hogy a „minikultúrforradalom" elindításával — még ha ennek végzetes kibontakozása főként a hetvenes évek második felére esik is — zöld fényt kaptak a soviniszta (az ő kifejezése szerint: álnacionalista és hurrápatrióta) kampányok¹², s mi egyre inkább tapasztalhattuk, hogy mindez hová vezet. Izelítőnek ama kísérletet számíthatjuk, hogy — röviddel a tézisek közzététele után — egy Bukarestben összehívott szűkebb értekezleten a sajtóban használatos helységnevek románosítására kaptunk utasítást. Az értekezletet a központi propagandatitkár vezette, részt vett rajta a Magyar Dolgozók Tanácsának soros elnöke, ám jelenlétük nem volt elég ahhoz, hogy az egybegyűlt főszerkesztők tiltakozását semlegesítse. Az ellenállás, amely a németek részéről is szokatlanul erős volt, olyan méreteket öltött, hogy az ukázt nem tudták következetesen végrehajtani. Lehet, hogy tévedek, de úgy éreztem, hogy még a felsőbb utasítást közvetítő apparatcsikoik is bizonytalanok voltak, illetve, ellenérveinkbe ütközve, maguk is elbizonytalanodtak.

Ez az eset is azt mutatta meg számomra, hogy az „áprilisi tézisek" nemzetiségi viszonylatban is egyneműsítést szorgalmazó alkalmazását a megfelelő végrehajtó gépezet hiányában sem lehetett rögtön keresztül vinni. A minden skrupulustól mentes „funkcikat" csak később sikerült kitenyészteni.

A HOMOGENIZÁLÁS GŐZHENGERE

Az egyneműsítő politika mind társadalmi, mind etnikai vonatkozásban az élet minden területét ellenőrzése és uralma alá hajtó hatalom lényegéből fakad. A totalitarizmus összeegyeztethetetlen a mássághoz való jogot elismerő/szentesítő többszólamúsággal. A pluralizmussal. A Ceausescu-féle zsarnokuralom homogenizáló buzgalma — nemzeti síkon — régebbi és szélesebb forrásvidékből merített. A „tiszta" nemzetállam mítoszából ihletődött, s ama nacionalizmussal biztosított a maga hasznára (is) folytonosságot, amely a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő Nagy-Románia vágyképét táplálta. E legendák és délibábos elképzelések kialakítója/hordozója viszont az értelmiség volt. A teljes beolvasztásra törekvő „dinasztikus szocializmusnak” tehát valamilyen formában ki kellett azokkal az írástudókkal egyeznie, akikre éppen nemzeti megalomániás terveiben nélkülözhetetlenül szüksége volt.

Ez az egymásra találás, ez az együttműködés azonban nem volt, nem is lehetett egyszerű, könnyű menet. A romániai sztálinizmus és poszt-sztálinizmus történetének egyik legsötétebb s egyben legtragikusabb fejezete éppen annak a régi értelmiségnek a kiiktatása, szellemi és gyakran fizikai felszámolása volt, amely a hagyományos nacionalizmust képviselte. Persze, ez a tradíció a XVIII.—XIX. századbeli nemzeti szabadságmozgalmakból származott, s a török, a cári, valamint az osztrák-magyar birodalmak elleni küzdelmek örökségét éltette tovább. Egyik leggazdagabb forrásvidékét a nemzeti egység, a nemzeti állam megteremtéséért folytatott harc alkotta.

A hagyaték — a maga történelmi pályáján — nyilván alakult, változott. A román nacionalizmus és a demokrácia kezdeti szövetsége sem maradt, nem is maradhatott mentes ama — az egész térségünkben észlelhető — metamorfózistól, amely aztán szétválásukhoz vezetett. A román nemzeti aspirációkat megfogalmazó rétegen belül is ellentétek, konfliktusok léptek fel. Szembe kerültek egymással a „nyugatosok" s azok, akik az ősiséghez, az ortodoxiához való hűségben vélték népük boldogulását és identitásának a megőrzését biztosítani. A két világháború közötti korszakban a román nacionalizmus fő hivatását a határok sérthetetlenségének a szavatolásában látta; magyar- és zsidóellenes volt. A Szovjetunió elleni kereszteshadjárat eszméje nem maradt tőle idegen, és még szellemileg legkiemelkedőbb szószólói is a szélsőjobboldal, a vasgárda vonzásába jutottak.

Adam Schaffnak nyilván igaza volt, amikor — mint említettem — szinte elkerülhetetlennek ítélte azt a folyamatot, amelyben a második világháború után a kapuikat szélesre táró kommunista pártok a kereteik közé beözönlő tömegek — magukkal hozott — nacionalizmusának a hatása alá kerültek. Én némiképp pontosítanám ezt a visszatekintő tényfeltárást. Nem csupán és nem is elsősorban a paraszti-kispolgári tömegek nacionalizmusa volt a fertőző, hanem az értelmiségé jelentette a nagyobb veszélyt, hiszen ez a társadalmi réteg volt jellegzetes hordozója. Éppen ezért ma úgy látom, hogy a kelet-európai írástudók nemzeti-nemzetiségi törekvéseiről írt könyvemben¹³ nagyobb súlyt kellett volna erre a mozzanatra fektetnem. A magam kisebbségi helyzetétől és a belőle fakadó hivatástól is meghatározottan — elsősorban az „ébresztők" egymást követő nemzedékeinek a szerepét emeltem ki. Az értelmiségnek a nemzeti-nemzetiségi érdekek és célok tudatosításában, érvényesítésében betöltött — térségünkben valóban pótolhatatlan funkcióját elemeztem és méltattam. Természetesen — Bibó alapján — a demokratikus nacionalizmusnak antidemokratikussá való átváltozását is érintettem, s ezzel összefüggésben az entellektüelek felelősségére is rámutattam. Ám napjainkban nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a felelősség, amelyre annak idején Julien Benda is nyomatékosan utalt, amikor az írástudók árulásáról értekezett, az eddiginél sokkal végzetesebb természetű. A demokráciával szembeforduló nacionalizmus felkarolása és képviselete olyan árulás, amely — a volt Jugoszláviában tapasztalhatjuk — etnikai tisztogatások és polgárháborúk igazolásába torkollhat.

Visszatérve a romániai totalitarizmusnak azzal az értelmiséggel való kiegyezésére, amelyet az ötvenes években kiküszöbölt, az 1964-es amnesztia az első, nélkülözhetetlen lépés volt. Ezt követte, illetve ezt egészítette ki az eszmék, az eszmények terén, valamint a történelmi személyiségek Pantheonjában végrehajtott rehabilitáció, amely a nemzeti érdekek reneszánszának a jegyében történt. Nem az osztályhovatartozás, nem az osztályérdekek és -ellentétek számítottak többé egyértelműen döntő ismérvnek, immár nem a „két kultúra" elve volt az egyedül eligazító szempont, hanem a nemzeti eszme szolgálata emelkedett központi értékmeghatározó kritériummá. Ez a régi-új skála szabta meg a román történelemben és a művelődésben szerepet játszott államférfiak és alkotók helyét és súlyát az átrendezett hivatalos hierarchiában.

A nemzeti ideológiának a „szocializmus" éveiben betöltött funkcióját elemző művében, Katherine Verdery, amerikai kultúrantropológus, aki éveket töltött az országban, behatóan és sok empátiával értelmezi ezt az átalakulást¹⁴. Verdery kutatásai főként a zsarnokuralom éveit ölelik fel, de nyilván az előzmények sem kerülik el figyelmét.

Vizsgálódásaiban különös súlyt helyez az értelmiség és a hatalom viszonyára, arra az erőfeszítésre, amelyet az előbbi az új nemzeti kurzus kialakításában, legitimálásában kifejtett. Megfogalmazza azt a tételt, hogy főként az értelmiségiek nyomása késztette a pártot, hogy a nemzeti értékeknek elsőbbséget biztosítson, ám ez a hangsúly-eltolódás nem valaminő kényszer hatására ment végbe. Verdery szerint a román értelmiség számára a nemzet legfőbb szimbólummá vált (master symbol), amelynek bevetésével, manipulálásával a többi jelképek fölötti uralmát is elérte.¹⁵ E dominánssá vált jelkép a szovjetellenes értelmiségi beállítottságot tolmácsolta, s éppen e funkciója révén találkozhatott a moszkvai ellenőrzés alól egyre inkább emancipálódni kívánó pártvezetés, pontosabban a zsarnokságba átcsúszó egyszemélyi hatalom érdekeivel.

Katherine Verdery a bennfentesség illetékességével boncolgatja az értelmiséget megosztó ellentéteiket, amelyek főként a hagyományok értelmezése körül éleződnek ki. A nacionalizmus térhódítása, sőt felülkerekedése folytán Nae lonescu, a fasizmus egyik eszmei szálláscsinálója ismét szalonképessé vált, a nyugatos Eugen Lovinescu viszont süllyesztőbe került. Természetesen számolni kell a felszínre engedett, a felszínre tört nemzeti/nacionalista érzelmek és gondolatok önmozgásával, s ha mindezeket a tényezőket tekintetbe vesszük, csak akkor érthetjük meg teljes mélységében és erejében ezt a fordulatot.

Az amerikai kutatónő nem elégszik meg a szellem magasabb szféráiban végbement folyamatok bemutatásával, értelmezésével. Ezt már kultúrpolitikai szemlélete sem engedte volna meg. Verdery, aki az országban töltött évei során legtöbbet talán falun tartózkodott, a hétköznapok valóságától sem maradt idegen. Jól ismerte az egyszerű emberek nélkülözésekkel teli életét, közvetlen közelről kísérhette figyelemmel a különféle hiányokkal, gondokkal való küszködéseiket. Világosan felismerte a szélsőséges romániai „hiánygazdálkodás" és a nacionalista politika összefüggését.

A nemzeti ideológiának a pártpolitikában elfoglalt helyét Verdery nem csupán romániai keretek között, hanem a létezett szocializmus országaival való egybevetések segítségével is boncolgatja. Ez az eljárás nem csupán szélesebb kitekintést biztosít számára, hanem lehetővé teszi, hogy a romániai jelenségeket a maguk egyediségében, sajátos végletességükben ragadja meg.

Könyvének egyik meggondolkoztató következtetése, hogy a rendszert különleges gyengesége (tegyük hozzá: a megfelelő legitimitás hiánya) késztette a nemzeti eszme, a nacionalizmus felkarolására. A marxizmussal való (nem deklarált) szakítás az értelmiség és a pártgépezet közös ügye volt. A bennünket foglalkoztató probléma, az egyneműsítés szempontjából figyelmet érdemel megállapítása, amely szerint a monolitikus pártállam megbonthatatlanul egységes nemzet megteremtésére törekedett. A marxizmus romániai meghonosítása, ami a vele való szakítással vált azonossá, a monolitikus nacionalizmusnak a román kultúrpolitikában való eluralkodásához vezetett.¹⁶

E konklúziók helyességét hangsúlyozva, nem hallgathatom el értetlenségemet, hogy a szerző, aki igazán nem elfogult, szűklátókörű kutató, az egyneműsítő politikát fűtő nacionalizmust az országban élő kisebbségek, s főként a magyarság problematikájának alapos számbavétele nélkül elemezte.

Katherine Verdery vaskos művét átolvasva, kimerítő képet kaptam a román „törzsökösök"-nek a zsarnokságot, az egyneműsítést támogató, illetve igazoló szellemi akcióiról. (Nem tudom, hol találhatom azt az itthon maradt eszmetörténészt, aki ennél az amerikai nőnél jobban ismeri a román filozófiai, politológiai stb. életet). A „kimerítő kép"-ben bemutatott szellemi áramlatoknak a gyakorlati politikában való alkalmazásából származó, tényleges (ideg)kimerülést okozó hatalmi önkényeskedés írásbeli emlékeivel viszont én (is) rendelkezem. A hetvenes évek közepétől, amikor a Korunk szerkesztőségének a hétköznapjaiban is egyre inkább nyomasztóvá vált a homogenizálás ránk nehezedő nyomása következtében a hangulat, jegyezni kezdtem az egyre viszontagságosabbá váló lapcsinálás megpróbáltatásait. Nem vezettem napról napra naplót, de bizonyos időközönként, rendszerint valamilyen próbatételhez, pozitív fordulatokhoz (mert ilyenek is akadtak) kapcsolódva, rögzítettem a tényeket. Nem maradtam meg az események kronológiájánál, hanem küszködéseinket kommentáltam is. Közben a tapasztalatok ösztökélésére önreflexiómat folytattam, belső vívódásaimmal, konfliktusaimmal szintén számot vetettem. Alkalomadtán elméleti értelmezésekkel is kísérleteztem.¹⁷

Ezek a feljegyzések szinte kizárólag a Korunkra vonatkoztak, ám általánosabb összefüggéseket is megvilágítottak. A Korunkkal kapcsolatos intézkedések a romániai nemzetiségi és sajtópolitika részét alkották, éppen ezért relevanciájuk is országos jellegű volt. Különösebb jelentést csak azért hordoztak, mert a folyóirat — más időszaki kiadványokkal együtt -— a romániai magyar önazonosság kifejezésének és védelmének az orgánumává nőtte ki magát. Erre a szerepkörre — többek között — összetett, ám hangsúlyosan társadalomtudományi jellege „predesztinálta'". Népfrontos hagyományai is erre kötelezték; s az európai baloldali reformirányzatokkal való eszmerokonság szintén ebbe az irányba terelte.

Újraolvasva ezeket a feljegyzéseket, rá kellett döbbennem arra, hogy a homogenizálás —a hetvenes évek végén felgyorsított – végrehajtását nem csupán átgondolt terv alapján irányították, hanem ezt a programot — tevékenységi területekre, a sajtón belül például lapokra, sőt személyekre lebontva —. ördögi módszerességgel alkalmazták. Következetlenségek, megtorpanások — mint már említettem — természetesen előfordultak, ám a stratégiai elképzelés életbe ültetése következetesen célratörőnek bizonyult. Fatalitásnak mutatkozott ez a tendencia főként Ceausescu mangáliai beszéde, a totális pártállami ellenőrzés további szigorítására való felhívás után, amikor a nemzetiségi hagyományok és sajátosságok teljesen tabu alá kerültek. A történelem kisajátítása, illetve betiltása, a mindent feledésbe borító kollektív amnéziát volt hivatott erőltetett ütemben meghonosítani, és olyan személyiségeket nyilvánítottak — visszamenő hatállyal is - non personákká, mint Kós Károlyt.

Ezek voltak az előzmények s a fejlemények. És a következmények? A napjainkba átnyúló konzekvenciákat — a szélsőségesek dühödt magyarellenességét, idegengyűlöletét — mindannyian megszenvedjük, de — és ez igazán lényeges — már nem pusztán szenvedő alanyai vagyunk. A hisztéria szükségállapota című kitűnő könyvében, amelyet nálunk érthetetlen és elfogadhatatlan módon szinte agyonhallgattak, Bodor Pál néhány éles reflektorfénnyel világítja meg a zsarnokuralom nacionalista politikáját s annak utóélete közötti kapcsolatokat.

A Ceaușescu-féle egyneműsítést tőlünk délebbre eső tájakon „etnikai tisztogatás "-ként alkalmazzák — bevált balkáni módszerek segítségével. A rejtett és elsősorban kulturális „genocídium" nyílt nemzetirtássá fajult. Ami ezzel összefüggésben külön is rendkívül aggasztó, ez a szerb értelmiség bizonyos részének a nacionalizmus irányába történt határozott elmozdulása. A már említett felelősség időszerűbb és nyomasztóbb mint valaha.

Igen találó tehát Milovan Gyilasz fia könyvének címe, amely ezekről a jelenségekről szól: A véres penna. És ilyenfajta tollak nálunk is akadnak.

Forrás: Gáll Ernő. A nacionalizmus színeváltozásai. Literator Könyvkiadó, Nagyvárad. 1994. Szerkesztette: Fábián Imre. Fedőlapterv: Jakobovits Márta. 135-160. old.

Jegyzetek

^{1 Történelmi Szemle, 1978/2.}

^{2 Adam Schaft: Le mouvement communiste á la croisée des chemins, Paris, 1982, 46—57. 1.}

^{3 Svetozar Stojarnovic: Kritik und Zukunft der Sozialismus, München, 1970, 156—162.}

^{4 Hannah Arendt: Elemente totaler Herrschaft, Frankfurt am Main, 1958, 12.}

^{5 Fábry Zoltán: A vádlott megszólal, in Stószi délelőttök, Bratislava; 1965, 422.}

^{6 Andrei Șerbulesou: Monarhia de drept dialectic, Buc, 1991.}

^{7 Silviu Brucan: Generația irosită, București, 1992.}

^{8 I.m., 72—73. l.}

^{9 K. Marx: Insemnări despre români, Manuscrise inedite, București, 1964.}

^{10 Vlad Georgescu: Istoria Românilor, București, 1992.}

^{11 Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből, Párizs, 1989.}

^{12 I.m., 319. l.}

^{13 Gáll Ernő: Kelet-Európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések, Budapest, 1987.}

^{14 Katherine Verdery: National Ideology Under Socialism, Identity and Cultural Politics in Ceaușescu's Romania, Berkeley and Los Angeles, 1991.}

^{15 I.m., 122. l.}

^{16 I. m., 315. l.}

^{17 Gáll Ernő: „Megszűnt" a cenzúra, Korunk, 1993, 1: Utóvédben, Forrás, 1993, 3; ,,Mangalia" előtt és után; Látó, 1993, 7.}