Életemben először láttam, hogy egy államrend ellen fel lehet lázadni, és nem lőnek le • És ez megint a homlokunkra nyomta a Júdás-bélyeget • Föllángol ismét a politikai érdeklődés • Mindenki Dubceknek drukkolt • Gazemberség bevonulni! • Az esemény szükségszerűnek lett beállítva • A cseh 68-tól teljesen kiborult

KONCZ CSABA , 2001: 68 nagyon fontos dolog volt számomra. 1968. május elején érkeztem meg Párizsba, aznap, amikor a Sorbonne-t elfoglalták az egyetemisták. Belecseppentem 68 közepébe. Aznap emelték az első barikádot a Sorbonne előtt. Én is építettem, Borovi Janóval, akit Pestről ismertem, jó barátom volt, nála laktam Párizsban. […] Alapélmény volt számomra 68 Párizsa, mert ebben nyakig benne voltam. 56-ban nem, mert akkor Sopronban voltam. Mindennap, miután felkeltünk, kimentünk az utcára. Nagy tüntetések, félmillió ember. A Sorbonne-on az egyik nap Sartre tartott beszédet a nagy aulában. Én is ott szorongtam a tízezer ember között, nem értettem egy szót se belőle, mert akkor még nem tudtam franciául, ennek ellenére Sartre-ot élőben látni, már az élmény volt! A Sorbonne-nal szemben elfoglalt moziban éjjel-nappal Godard-filmeket játszottak, mert ő volt a legforradalmibb a franciák között. Ott filmezett a barikádokon.

Az idő egyik részét a Sorbonne-on töltöttük, másik részét az utcán. Este otthon pedig Bachot hallgattuk. Én verseket írtam. Ezek a forradalom által befolyásolt versek. Ez a dolog nagyon felbolygatott. Életemben először láttam, hogy egy államrend ellen fel lehet lázadni, és nem lőnek le. Amikor Cohn-Bendit elment Angliába, mert meghívták egy tévéelőadásra, akkor nem engedték vissza a franciák, mert De Gaulle kitiltotta őt Franciaországból. Hatalmas manifesztáció, félmillió ember az utcán. Képzeld el, Párizsban félmillió francia azt üvölti, hogy ő német és zsidó. Szolidaritásként Cohn-Bendit mellett, aki német és zsidó származású volt, és ő indította el a francia forradalmat. Ott kezdődött, hogy nem engedték be többek között a lányokat a fiúkollégiumba vagy fordítva, és ez ellen kezdtek el lázadni. Cohn-Bendit barátnője a rektor lánya volt, és csak azért nem rúgták ki az egyetemről, mert a lány az apjánál megvédte őt. Ha kirúgták volna, akkor előbb visszament volna már Németországba. Nagy kár lett volna, mert lehet, hogy akkor a francia forradalom ki se tört volna. […] Amikor a Magyar Műhely-eseknek elmondtam, hogy én mindennap az utcán vagyok, egyből azt mondták, hogy hülye vagyok, elkapnak és kitoloncolnak. Ők úgy féltek, hogy elbújtak, ki se mertek menni a házból. Ők úgy gondolták, mivel külföldi vagyok, jobban kéne vigyáznom. Nem féltem. Egyáltalán nem.

GÁSPÁR SÁNDOR , 1990: Rögtön kiderült, hogy véleménykülönbség van a magyar párt és a többiek között a csehszlovákiai 68-cal kapcsolatban. Mert voltak többoldalú tárgyalások, elő volt ez készítve. Kádár kint volt Moszkvában kétoldalú tárgyalásokon, és megmondta, hogy keressenek más megoldást, nem tartja jónak a bevonulást. De lényegében egyedül maradtunk evvel a véleményünkkel. Volt egy csúcstalálkozó a döntés előtt közvetlenül Bratislavában, ott mondta Zsukov elvtárs: „Azért félnek a magyarok, mert tudja Kádár, hogy ők kerülnek sorra.” Ez az embert leszerelte. Én sem tudtam mit mondani, nem is lett volna értelme. De tudták a szovjetek nagyon világosan, a lengyelek is tudták, a csehek is tudták, hogy mi a véleményünk. Dubcek bízott is bennünk. Nem tudtuk érvényesíteni az akaratunkat. És ez megint a homlokunkra nyomta a Júdás-bélyeget.

VÁSÁRHELYI MIKLÓS , 1987: 1968 az a fordulópont, amikor Donáth Feriben hirtelen föllángol ismét a politikai érdeklődés. Akkor kezdődik az, hogy rendszeresen találkozunk oly módon, hogy vasárnap délelőtt elmegyek hozzá a Dániel utcai lakásba, és utána elmegyünk sétálni, és csak politikáról beszélgetünk. Világeseményekről, az itteni eseményekről.

HEGEDŰS B. ANDRÁS , 1985: 1968 fontos esztendő volt a világtörténelemben és az európai történelemben, nem volt fontos a magántörténelemben. Fantasztikusan drukkoltunk, de a magam részéről nagyon mérsékelten voltam optimista. Emlékszem, hogy akkor már jóban voltam – KGST bilaterális kapcsolat alapján – egy prágai testvérintézet mérnökével, aki még jól emlékezett a polgári Csehszlovákiára, amikor a nagy kérdés Prágában Masaryk rehabilitálása volt. Én a Royal Szállóban, ahol lakott, azt magyaráztam neki németül, hogy „Kolléga úr, ne siessenek, a maguk dolgát nem lehet elég lassan csinálni. Minél lassabban csinálják, annál több a reményük.” Ebben sem lett igazam, mert lassan csinálták, sokkal lassabban, mint mi 56-ban, és a reményük semmi sem lehetett. Bukásuk után még borzasztóbb helyzetbe kerültek, mint mi voltunk. […]

Egy-két fiatal kollégám, emlékszem, egy akkor fiatalon végzett közgazdász leányka, aki már nem is tudom, melyik helyről járt be hozzám, és érdeklődött a nézeteim iránt, súlyos szemrehányásokat tett nekem, hogy én a magam múltjával nem csatlakozom a nem tudom, mihez. De nem csatlakoztam semmihez, túl közel volt még az egész 56. És azt hiszem, ha lett volna mihez csatlakozni, mi akkor sem álltunk volna csatasorba.

68 egy szempontból nagyon tanulságos volt nekünk, 56 értékelése szempontjából. 68 azt bizonyította, hogy a párt, a Csehszlovák Kommunista Párt százszázalékig irányítása alatt tartja a politikai fejleményeket, és semmi olyasmire nem kerül sor, amire Magyarországon valóban sor került – nem utolsósorban azért, mert levonták a konzekvenciákat 56-ból. Föl sem merült a Varsói Szerződésből való kilépés, föl sem merült a pluralizmusnak olyan helyreállítása, mint ami Magyarországon megtörtént. Atrocitások nem voltak. A tömegmegmozdulásokat keretek közt tartották. […] Tehát tényleg a rendszer keretein belül való általános liberalizálás után került sor arra a példátlan akcióra, amely augusztus 21-én volt, és ez valamelyest azt is mutatta, hogy tehettünk volna mi tizenkét évvel azt megelőzően bármit, a dolog lényege nem szegény Mező Imre tragikus halála volt, hanem a geopolitikai helyzet.

Ezzel együtt 1968. augusztus elején nagyon optimisták voltunk. Tihanyban nyaraltunk az újságíró-üdülőben. Nagyon kellemes társaság gyűlt össze. Megint egy furcsa eufóriája volt a magyar értelmiségnek, amikor mindenki mindenben egyetértett, és mindenki Dubceknek drukkolt. Nem voltak szignifikáns különbségek párttagok és börtönből szabadult revizionista újságírók között. Haraszti Sándor, Déry Tibor és Rajk Lászlóné jelent meg időnként a stégen. Szép nyár volt, azt tudom.

CSATÁR IMRE , 1986: 1968 megmozgatta az embereket. Féltek is, hogy ebből nagyobb ügy lesz, és rám nyomasztóan hatott. Politizáltam, eléggé nyíltszájú is voltam. Sok értelme nem volt persze. A cseh bevonulásnál nagyon kiborultam, amit utólag meg is bántam, mert akkor még félő volt, hogy ebből feljelentések lesznek. Mihályfi akkor már kedvelt, és ezért csitítgatott. Végül nem lett bajom belőle.

A lapindítón azt mondtam többek előtt, hogy: „Gazemberség bevonulni! Ezt meg fogjuk bánni, ez egy intervenció!” Ilyen dolgokat mondtam, pontosan már nem emlékszem, de a lényege ez volt. […]

Az esemény nem tetszett a népnek. Az senkinek sem tetszett. Emlékszem, pankráció folyt előzőleg a csehekkel, egy hosszú távú, kéthetes pankráció, amelyben részt vett Kádár is, a rábeszélésben. Lestük, hogy mi lesz, végül bevonulás lett. Ami egyáltalán nem tetszett senkinek. Érezték az emberek. Én ellenséges cselekedetnek tekintettem. Sokan úgy érezték, hogy rá fogunk fizetni, ezt még ránk fogják olvasni egyszer. Hát aztán minden csoda három napig tart. Ennek is vége lett. […] Ezt mindenképpen intervenciónak tekintették sokan, én magam is, hogy független ország területére bevonulni azon a címen, hogy szövetség. Mindenki tudta, hogy miről van szó. Elnyomni a reformot, ami ott keletkezőben volt, félelem attól, hogy ez átcsap a többi országra, és szó sem volt a cseheknél a magyarhoz hasonlatos fegyveres felkelésről. Az értelmiség támogatta a Dubcek-féle reformpolitikát, mert a szar közepén voltak a csehek. És a cseh fejlődés nagyban segíthette volna az egész táboron belüli fejlődést.

FARAGÓ VILMOS , 1990: Arról, hogy az Élet és Irodalom az 1968-as katonai bevonulást hogyan pertraktálta az olvasóknak, annyit mondhatok, hogy viszonylagos eleganciával. Hiszen levél formájában, tehát mindenképp a szubjektív viták műfajában. Hát a legnagyobb bajban voltunk. Ha mi politikai hetilap vagyunk, akkor erre az eseményre a külvilág számára is reflektálnunk kell valahogyan. És ezt a mindenképpen kínos feladatot Garai Gábor oldotta meg – akkor ő már főszerkesztő-helyettes volt – azzal, hogy a lapban nyílt levelet írt Prágába általa is jól ismert íróknak, kvázi-íróbarátainak arról, hogy keserves napok, amiket mi most átélünk. Úgy látszik, hogy a szocializmus érdekeit még jószándékúan se lehet kockáztatni azzal, hogy túlságosan messzire szaladunk. A katonai beavatkozást ezzel mint egy szükségszerű eseményt állította be az olvasó és a feltételezett prágai íróbarátok számára. Az esemény szükségszerűnek lett beállítva, de egyáltalán nem lelkesedve vagy nem hozsannázva, vagy nem örülve neki, hanem mint nagyon keservesen szükségszerű esemény. Ami pedig azt illeti, hogy belülről, a szerkesztőségben hogyan éltük át: voltunk annyira egységesek, noha sokfélék voltunk politikailag is, és ideológiailag is, hogy nem indult közöttünk vita – azok között, akik lelkes hívei lettek volna a bevonulásnak, és azok között, akik ellenzői lettek volna –, mert csak ellenzői voltak. Olyan szerencsétlen, olyan kétségbeejtő eseményként éltük át, amiben a legfőbb motívum az volt, hogy szinte katasztrofálisnak találtuk, hogy a magyar hadsereg másodszor vonul be Szlovákiába. És ezzel furcsa emlékei támadnak a szlovákiai szlovák és magyar lakosságnak arról, hogy mintha ezt egyszer már átélték volna.

Hát mindnyájan úgy fogtuk föl, hogy itt egy kényszerhelyzet támadt. Valahogy meg kellett ennek a helyzetnek felelnünk. És egy nagyon, nagyon viszonylagos tisztesség szerint feleltünk meg azzal, hogy még egyszer mondom, egy keserű hangú, nagyon személyes levélformában reflektáltunk arra, ami történt. Azzal, hogy ez bizony nagyon keserves dolog, hogy ez így történt. És azzal a reménnyel fejeződött be, hogy szükségszerű volt, de az idő majd csak meggyógyítja a sebeinket, és békesség támad az országban is, mármint Csehszlovákiában, és békesség támad a lelkeinkben is.

A lapnak ilyenfajta reagálásába, egyáltalán a reagálás kényszerébe az is belejátszott, hogy előtte az újság tavasztól kezdve, 1968 tavaszától kezdve elhatározott híve volt a csehszlovákiai reformváltozásoknak. Ha úgy tetszik, az Élet és Irodalom dubcekista hetilap volt Magyarországon. Alig volt olyan száma, amelyikben el ne mondtuk volna az olvasóknak, hogy milyen vita zajlik Prágában, hogy mi történik Pozsonyban. […] Mi magunk is elutaztunk. E. Fehér Pál többször elutazott Pozsonyba is, Prágába is. Volt egy írószövetségi delegáció 1968 májusában Prágában, én az Élet és Irodalmat képviseltem. Ott voltunk egy hétig. Egy mámoros Prágával találkoztunk. Az írószövetségnek nyitódott-csukódott a bejárati ajtaja, mert munkásdelegációk adták egymásnak a kilincset. Óriási viták zajlottak különböző nagytermekben és az utcákon. Már amikor megérkeztünk, ahogyan a repülőtéren a vám- és az útlevélvizsgálat fogadott bennünket. Érződött a szabadságnak egy különös mámora. És én akkor átéreztem abból az eufóriából valamit, amit 1956-ban magam is éreztem rövid ideig, amikor lelkes fiatalok fölrángattak egy teherautóra, és lobogó zászlókkal, énekelve mentünk valahová. Ezt az eufóriát, ezt a mámort éreztem azzal a bizonyossággal, azzal az érzéssel, hogy istenem, szegény lelkes prágaiak, meg fogják még inni ennek a levét. 1968 májusában lehetett tudni, mert mi már átestünk ezen a leckén, hogy ezt Moszkvában – ha ez a tendencia így folytatódik tovább – egy idő után nem fogják tűrni, meg fogják akadályozni. Emlékeim szerint ezt mi ott egymás között meg is beszéltük.

1968 augusztusa után voltak retorziók, de ezek közvetlenül nem érintették se a szerkesztőség belső tagjait, se a szerzőgárdáját. Hát ezt, mint egy keserű pirulát, lenyeltük, és lenyelték azok is, akik a mi szerzőink voltak.

SZÉLL JENŐ , 1982: Mi még benn voltunk, amikor Tömpe Bandi hazajött. Váratlanul megjelent, és rövidesen a párt Adminisztratív Osztályának lett a vezetője. Ez az osztály a párt hierarchiájában és nómenklatúrájában minden rendű-rangú fegyveres testületet ellenőriz. Mi még benn voltunk, amikor azokat a híreket kaptuk, hogy itt a dauphin, Kádár vélhető és feltehető utódja. Hazatérése után a karrierje példátlanul ívelt felfele. Nagyon hamar az Adminisztratív Osztály élére került, és az volt a feladata, hogy nézzen utána a Rajk-ügynek és az összes törvénytelenségnek. Ezt ő bolsevikhoz nem illő következetességgel akarta megvalósítani, de miután lépten-nyomon leküzdhetetlen akadályokba ütközött, lemondott. Ekkor került ki Berlinbe. Az a benyomásom, hogy nemcsak követi és diplomáciai, hanem valami fontosabb közvetítő megbízatással is. A cseh 68-tól teljesen kiborult. Akkor jöttem rá – kettőnket összehasonlítva – arra az igazságra, hogy aki a legfogékonyabb fiatal éveiben vált a mozgalom tagjává, tehát akinek nincsenek korábbi ideáljai, ahova esetleg vissza tud lépni, az került igazán tragikus helyzetbe. Én huszonegy éves voltam, amikor kommunista lettem. Előzőleg az Ady, Jászi, Bartók által fémjelezhető nagy magyar progresszió anyatején nőttem fel, és ide volt visszalépési lehetőségem. Bandi már tizenhét éves korában kommunista volt, és neki nem volt hova visszalépni.

Névmutató

Koncz Csaba (1938–) fotóművész, zenész. A hatvanas évek közepétől rendszeresen állította ki fotóit. Tagja volt az avantgárd művészekből álló Muskátli-galerinek. 1967-ben elhagyta az országot, Nyugat-Európa több országában élt. 1992-ben hazatelepült, biokertészettel és hangszerkészítéssel foglalkozik.

Gáspár Sándor (1917–2002) motorszerelő, politikus. 1936-tól részt vett a szakszervezeti mozgalomban. 1936-ban a szociáldemokrata, 1940-ben a kommunista párt tagja lett. Szakszervezeti fõiskolán, majd a moszkvai politikai főiskolán tanult. 1952-től a SZOT főtitkárhelyettese, 1956–59 és 1965–83 között főtitkára, 1988-ig elnöke, 1959–61 és 1963–65 között az MSZMP Budapesti Bizottságának első titkára, 1961–62-ben az MSZMP KB titkára, 1947-től országgyűlési képviselő volt.

Vásárhelyi Miklós (1917–2001) újságíró, politikus. Részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945 után a Szabadság, majd a Szabad Nép munkatársa, 1951-től a Művelt Nép felelős szerkesztője, majd 1952-54-ben a Hungary–Vengrija főszerkesztője, 1954 májusától a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese volt. 1955-ben felmentették posztjáról. 1956. november 1-jén a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke lett. A Nagy Imre-csoporttal Romániába hurcolták. 1958-ban a Nagy Imre-perben 5 év börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult. Munkavállalását korlátozták. 1972–90 között az MTA Irodalomtudományi Intézetében sajtótörténeti kutatásokkal foglalkozott. 1973-tól a filmgyárban dramaturg. 1984-tõl az MTA–Soros Alapítvány bizottságában Soros György személyes képviselője, 1991-től 1993-ig az alapítvány alelnöke, majd 2001-ig elnöke volt. 1988-ban a TIB egyik alapítója, 1992-ig elnöke. Az SZDSZ alapítója, Országos Tanácsa tagja, 1990–94-ben országgyűlési képviselő volt.

Hegedűs B. András (1930–2001) közgazdász, szociológus. 1945-től részt vett az ifjúsági mozgalomban. 1953–57 között az ELTE tanársegédje volt. 1956-ban a Petőfi Kör egyik titkára. A forradalom alatt a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságában tevékenykedett, majd részt vett a szellemi ellenállásban. 1959-ben két év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után közgazdászként, majd szociológusként dolgozott. 1988-ban a lakásán alakult meg a TIB, amelynek titkára, később ügyvezető alelnöke lett. Egyik szervezője volt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének. Az OHA, majd az 1956-os Intézet egyik alapítója, 1991–99 között ügyvezető igazgatója volt.

Csatár Imre (1918–2003) újságíró. Részt vett az illegális kommunista mozgalomban. 1945-től a Szabadság, a Szabad Nép, majd a Győri Újság, illetve a Győr Megyei Hírlap munkatársa, 1950-től a Szabad Ifjúság főszerkesztője volt. 1956-ban a forradalmi Magyar Ifjúság szerkesztője, 1957-től a Magyar Nemzet olvasószerkesztője volt.

Faragó Vilmos (1929–) újságíró, kritikus. 1953-tól 1956-ig az ELTE tanársegéde, gimnáziumi tanár, minisztériumi előadó volt. 1957–62 között a Népművelés munkatársa, majd az Élet és Irodalom rovatvezetője, olvasószerkesztője, 1973–89 között főszerkesztő-helyettese. 1969-ben József Attila-díjjal tüntették ki.

Széll Jenő (1912–94) népművelő, politikus, publicista. 1932-ben belépett a KIMSZ-be, és az egyetemi diákmozgalom titkára lett. 1933-ban másfél év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után Párizsban és Bécsben textilvegyészetet tanult. 1945-től pártalkalmazott, 1948–50 között bukaresti magyar követ, 1951-ben az MDP KV munkatársa, 1951–57 között a Népművészeti Intézet alapító igazgatója volt. A Nagy Imre körül kialakult pártellenzék aktív tagja lett. 1956-ban az MR kormánybiztosává nevezték ki. A forradalom leverése után az OSZK tudományos munkatársa, valamint műfordító volt. 1959-ben 5 év börtönbüntetésre ítélték. 1962-ben szabadult. 1964-től a Zeneműkiadó lektora, 1970-től a Könyvvilág szerkesztője volt. A TIB egyik alapítója.

Forrás: A „hatvanas évek” emlékezete. Az Oral History Archívum gyűjteményéből. Válogatta és összeállította Molnár Adrienne. 1956-os Intézet Budapest, 2004. / Magyar Elektronikus Könyvtár