Magyar alföldi mezővárosi példatár

Bárki belepillant a székelyföldi, erdélyi, romániai magyar nyilvánosság-történetbe, akár sajtóba, könyvkiadásba, helyi kultúrába és közléstörténelembe, egykönnyen rálel a nyomdai termékek múltjának, a helyi kulturális szerveződések, egyletek, kalendárisok, évkönyvek, folyóiratok, lapok, könyvtári katalógusok vagy főúri könyvgyűjtemények lajstromainak végtelen fontosságára és hosszú távra is lenyomatot hagyó értékére. Az örökségesítés tárgyi, muzeális vagy vizuális gyűjteményei (legkivált egyházi, de rendre közgyűjteményi szinteken is) talán épp a XX. század első évtizedei nyomán, olykor az impériumváltások vagy birodalmi törésvonalak nyomában kezdenek csupán mérlegre tehető értéket képviselni, vagy legalább ennek értékét elismerő figyelemre is méltóvá lenni. Magam tapasztalatából is idézhetném, amikor az erdélyi városfejlődés akut kérdései után kajtatva a történeti források gazdagságába fulladtam, mily élvezetes ringatódzás volt az a múlt vizein, partjai közt, hangulataiban és képzeleti kiegészítésekkel a jelenig húzódó összhatásaiban. Ennek már jókora ideje, s immár temérdek városkutatási anyag kapott azóta méltó öltözetet, akár a nagyvárosok, akár a kulturális vagy szakrális helyek, akár a térségi kultúrák (nyelvjárások, szokások, építkezés, néprajz, tudománytörténet, művészetek, zene, olvasás- vagy tudománytörténet) terén. Innen, a kulturális örökség egyik sarkpontjáról nézve épp ezért talán könnyedén fölismerhetővé válik a nyilvánosságtörténet megannyi forrásának megléte, s mellettük a hiányzó ismeretkincs igénye is.

E kincs-válogatás önértéke csupán egyetlen nézőpont, s mellette kínálkozik a kistérségek mellett (de még az országos összehasonlítások előtt) a nagytérségi szemrevételezések összehasonlító szakirodalma. Nemigen ismeretes talán (bár lehet, ettől a szakmabeli kutatók talán megsértődhetnének, mert mégis…?!) a Székelyföldet mondjuk Moldvával vagy a bánságit a szilágyságival összehasonlító tudománytörténeti munkák, s még ennél is kevésbé olyan kölcsönhatások vagy „áthallások” tónusai, melyek például a szilágysági-bihari vidék debreceni-gyulai kapcsolathálóját tekintenék át a tudásközvetítés és intézményei terén. De majd egyszer elkészül ez is, itt csupán egy forrásműre kívánnám fókuszálni a lehetséges érdeklődést, s ez sem direkten erdélyi vagy romániai. Ugyanakkor fontossága épp a magyar nyelvű térségi kultúrák régió-közi, intézményi kölcsönhatásokban mutatkozó, vagy a nagytérség polgári fejlődésében jellegadó változások kísérő jelenségeként mégis figyelemre érdemes lehet, ha nem is ma, de már holnapután biztosan. Ismeretesek ilyen művek, melyek egy adott térségre vetített tudás lenyomataiként vagy egy adott időszak tudástérképén kijelölhető forrásaiként mégis hosszú távra érvényesek lettek. Legyen szabad csupán magyar és történetírási-társadalomkutatási forrásokra utalni, bizonnyal köztudott Fodor Ferenc karánsebesi gimnáziumi tanár geográfiai és tájegység-szociológiai leírásának, a Bihar vármegyei Tenke község életéről szóló alapozó műnek (Az el nem sodort falu – Tenke-Bélfenyér) hatása a szintén általa, A Szörénység tájrajza címen írott monográfiával (1930) kiegészülve a Jászságról, majd a palócokról készített kutatásaira…; vagy Márkus István nagykőrösi monográfiájára érdemes utalni,ⁱ mely a hazai szociográfia-történet máig egyik kulcskönyve; vagy Szabó Zoltán mezőkövesdi, Erdei Ferenc makói, Tóth Zoltán szekszárdi, Bálint Sándor szegedi vagy Granasztói Péter kiskunhalasi monográfiáira, melyek épp korukban (1930-as, 1970-80-as vagy 2000-res évek) szociográfiai, település- vagy városkutatási szakirodalmában jóval megjelenésük után érték csak el a korral együtt elmélyedő és értékrendi változásba is bekerült megbecsültségüket. Nem bizonyos, hogy analóg a példa, de mikor Novák László a mezővárosi, Tálasi István kiskunsági, Moldova György komlói, Őrszigethy Erzsébet vagy Barna Gábor nagyalföldi, Szakál Gyula győri, Kardos László és társainak drávaszögi feltáró munkáira utalunk, akkor sokaknak azonnal „beugrik” az erdélyi falukutatás D.Gusti vagy követői mellett is fontossá váló korszaka,ⁱⁱ és amikor még más alkotók további települési monográfiáit is hosszan sorolhatjuk. De vajon eközben (és máskor is) eszünkbe juthat-e a helytörténészek ama széles múltba vezető alkotói köre, akik és amely nélkül ma már talán egyetlen település története, önképe, szerepválasztása sem mondható érdeminek? Tudjuk-e a bibliográfusok munkáit kellőképpen becsülni? Mikor és hogyan ismerszik el a biográfiák, családtörténetek, közösségi megemlékezések sztoriját az „egyetemes” örökségnek átadni próbáló értelmiségi munkások írásos kincstára?

Ha nem is pont ilyen, de volumenében mindenképp e kérdéskörbe kívánkozik az a forrásmű is. melynél kérdés lehet, mennyire hatja át a kor kutatóinak, a múlt keresőinek tudatát, érdeklődését egy éppen bármely felszínre kerülő forrásanyag összegzéseként megszülető nyilvánosság-történeti forrásmű, melynek éppen mindenkori súlya valójában csak az időben dől el, s nem az egynapos érdeklődés táplálja majd, hanem a mértékadó kutatói, tudományos, vagy hogy már le ne becsüljük: a helyi olvasói szándék és értékrend dönti el, mire tartja, amit készen megkapott. S épp ekként lehet, sőt kell is „súlyba venni” azt az elszánt és elkötelezett gyűjtőmunkát, mely látszólag a „parciális kérdések”, „marginális problémák” nagyon is helyi világaiba vezet, de ott úgy hat, miként azt a helyi közösség, lakópolgárság, települési múlt-kép, önérzet és identitás igencsak megkívánja, s nem egyszer, hanem az időben is változó rangon, de többször-sokszor-állandóan is. Nyilvánvaló, hogy a veszélyesen sodró eseménytörténetek (szegedi árvíz, bácskai menekültek, őrségi egykézés, tiszazugi gyilkosságok, székely faluszervezet intézményei, a budapesti agglomeráció feltöltődése, az ózdi kohászat felszámolása, és más korszakos szociografikus históriák) egy-egy nagyobb monográfiában vagy összefoglaló alapmunkában könnyen hoznak könnyű elismerést a „népszerű könyvet” vadászók számára – de ilyenkor jobbára al alkalmi és elnagyolt „rá”látás csak időlegesen, azonban méltán kerül a szakmai figyelem bűvkörébe. Ám tudjuk azt is, hogy hosszú időtávon gondolkodó, vagy épp a múlt nagy feltárásait és adatbázisait már elérni képes érdeklődés szeme előtt is mekkora nagy becsben áll az elődök megemlékező, adatgyűjtő, lajstromozó, mindezt elsődlegesen feldolgozó szerzők munkája. S mikor a helytörténeti kutatás bár sokkal kevésbé tündöklik a tudományterületi csúcsokra jutás végeredményeként, mint az oda vezető út fontos mérföldköveként, csak olyankor derül esetleg fényre, mennyi kutatási alapprogram, eseti elemzések egybefüggő vagy összefonódó tömege, szorgos részmunkák gyűjteményi szervezettsége kapcsolódhat össze, s válhat kiesebb jelentésterű üzenetté ezek révén. A korszakosnak értékelhető üzenetek mögött ezért is állnak sokszor olyan részmunkák, melyek önálló mivolta, egyedi eredményei a már megalkotott töredékek, a „beszállított építőanyag” összhangos megmunkálására épülnek majdan…, s ezért alkalmi eredményeik is mély merítésű tudásfolyamba illeszkednek megkerülhetetlen szigetként. Nos, épp egy ilyesfajta részmunka, viszont önálló mivoltában is értéket hordozó alapkutatás jelent meg a Miklós Péter tollából: A Kecskeméti Lapok története (1868–1956) címen.ⁱⁱⁱ Azaz inkább a Szerző szorgalmából fakadóan, hisz a történeti munkák, minél nagyobb időközt fognak át, minél tágasabb vagy mélyebb nyomvonalon követik az eseménytörténetet és a folytonos átalakulást, változást, annál esélyesebb, hogy hiányzó űrt töltenek be, annál inkább sokféle más munkához adnak kiegészítést vagy alapozást, így hát saját mércéjük szerint is anyag- és forrásismeret bázisaivá válhatnak, fundamentumaivá diákok, mindennapos érdeklődők, hosszabb időtávokat áttekintők, helyismereti munkában érdekeltek számára. S érdemes belátni, ilyesfajta közléstörténeti és nyilvánosság-históriai áttekintés milyen kutatástörténeti fontossággal bíró feltételeknek kell megfeleljen, hogy a puszta érdeklődés melletti szorgosságot, kitartást, rendszerező kedvet, és a helytörténeti kutatások fontos feladattudatát is magukon viselő művelődéshistóriai elköteleződést feltételezzen a monográfus oldalát tekintve, akármely részkérdésnek ered is utána.

Esetünkben a Szerző, Miklós Péter szegedi történész, teológus, főiskolai tanár, múzeumigazgató, kutatóközpont-vezető, főszerkesztő is, aki hittudományi és politikatörténeti írásaiból, immár nyolc kötetéből és több száz más publikációjából ismert kutató, s kinek a 16–20. századi magyar eszmetörténeti vizsgálódásai is megannyi forrásközleményben, ismeretterjesztő vagy publicisztikai műben, egyetemi előadásokon és konferenciákon megjelentek már. Itt jelzett kutatási területe a kecskeméti sajtónyilvánosság históriája, mely az 1868 októbere óta megjelenő sajtótermék rangjának, művelődéstörténeti és helytörténeti jelentőségének, továbbá ideológiai, köztörténeti és várospolitikai hatásainak, no meg az újságírás, a támogatók, végül a befogadó olvasók szempontjából is fontos folyamatok áttekintésének lehetőségére fókuszál. Monográfiájában valójában nemcsak rövid vázlatot kínál egy hetilap néhány mutatvány-számából, esetleg jópofa sajtóközlemények kivonatos válogatását, néhány grafikai tüneménnyel megspékelve, hanem igen alapos, helyenként szinte túlburjánzóan is okadatolt (318 lábjegyzettel pontosított), tehát kismonografikus igénnyel a vállalt korszak szinte teljes kultúratörténeti rajzától sem távol álló munka. Könyvében így olyan izgalmas magyar alföldi városi térbe vezet bennünket, ahol az olvasói, lapfenntartói, szerkesztői, tudományos és közéleti piaci cécók szinte burjánzanak, a sodrások átalakítanak, a haszonlesők és önjelölt skriblerek aratnak, a pénzemberek meg csilicsaliznak. A szerkesztői portrék, az előfizetők, a hirdetések, a közéleti felületen megjelenő hírek szereplői, a hétköznapi események, a nyomdai és szerkesztési történések, egyszóval lapindítók és lapolvasók, újságírók és akadémikusok, tollnokok és slapajok, támogatók és terjesztők roppant széles körei vonulnak itt fel – s még korántsem biztos, hogy e kiadványra fókuszált érdeklődés nem lesz-e más rokon folyamatokkal párhuzamba állítható, közös hatás-együttes megfigyelésére alkalmas törekvés. Talán ezért is jeleztem fennebb a nagytérségi összevetés létjogát és fokozódó igényét: minél több vajdasági-erdélyi, kelet-nyugati, hegy- és délvidéki összehasonlító munka keletkezne, annál nagyobb becsben maradhatna Várad, Temesvár, a bánsági vagy szilágysági, a Brassói Lapok vagy a kolozsváriak átfogó kultúrakutatási összképe.

A kecskeméti társadalmi térben a hely és belső története, a „nyertesek” és a „vesztesek”, a rang, presztízs vagy jövedelem alapján tagozódó társadalmi rétegződés,a státusz-formáló folyamatokban elnyert pozíciók elemzése, a pénzvagyon és az „emberi erőforrás-vagyon” eltéréseinek, konvertálódásainak megjelenítése a helyi nyilvánosság városlakók és véleményvezérek életrajzában, társas kapcsolataiban megformálódó kultúratörténeti körképét kínálja. Konok kunsági őszinteség, szociális igazságkeresés, szomszédsági segítség, szakmai harmónia, és még seregnyi szempont kerül itt egy-egy fejezetbe – puha, de mégoly fontos társadalmi-kapcsolati tőkeformák feszülnek szembe a zord hatékonysággal, a merev pénz-centrikussággal és az individuális küzdőképességgel, avagy máskor a sokrétűbb politikai érdekkel, haladás vagy maradás perspektíváival. Figyelemre méltó, hogy kissé irodalmias asszociációval „korunk hősei” kerültek az elemzés fókuszába, s rejtik vagy mutatják, vitatják vagy cselekvéseikkel igazolják, hogy a társadalmi tőke felépülése és „forgalmazási stratégiáinak” kérdésköre miképpen függ össze a vallási hovatartozással, az iskolázottsággal, a szülői és szocializációs (vagyis társadalmi környezeti) mintákkal, s végülis azzal a tudati (vagy tudatos) stratégia-választással, háttérrel és közléspiaci miliővel is, amely a karrier-esélyek mentén rendeződik el, városközösségi érdektérbe jut, vagy ezt megelőzően mint kapcsolathálózati erőforrás szolgál egy-egy személyiség, család, rokonsági kör számára nyilvánossági keretként. Ez az emberi erőforrás, amit a helyi sajtó, s országos összevetésben sem rangtalan pozícióban a Kecskeméti Lapok tezaurál, s amely a politikai rangon, pártos hovátartozáson, mentális örökségen, ügyes befektetésen, praktikus vállalkozási ismereteken és pénzügyi szakértelmen túl még „egyéb” tényezőktől is mindig függ, láthatóan nagymértékben épül a társadalmi tőkére, mellette (vagy inkább benne, részeként) a bizalmi tőkékre, az emberi megértés, együttműködés, belátás, segítségnyújtás számos formájára is. Igen fontos látni: az individualizálódó magyar társadalom – amely ma a piaci érvényesülésben nem a kooperációt tekinti lényegesebbnek, hanem a harácsolást, nem a megértést, hanem a kizárólagosságot vallja inkább a siker-esélyek alapjának, vagyis nem látja be a verseny többszereplős, de szükségképpen közös jellegét, a segítő-támogató vagy gátló közeg jelentőségét –, miként kezdi elveszíteni a nemzeti, családi, vallási és települési tagoltságban korábban meglévő szocialitást, partneri együttműködés esélyét már akkoriban is. Ennek helyébe az önző altruizmus, a piaci cserealapon kalkulált segítségnyújtás, vagy a romló erkölcsi tőke-arányok rendszere lépett egykoron, melynek (talán kevésbé aprólékosan vizsgált, de nagyon eltérő társadalmi csoportokban is megjelenő) érvényesülés-módjai pompásan tükröződnek a Hírös Város futóhomok-hódította utcai közéletében is. Egyszóval ez a társas-társadalmi világ sem volt mentes a kiszorítósditól, az irigykedéstől, a talmi látszatokra törekvéstől…, de ha nem veszünk mást, mint az ennek piaci termékeként stabilizálódott sajtónyilvánosságot, akkor már ez sem csekélyebb eredmény, mint a hazai nyilvánosságtörténet egy empirikus területeként a hatások és kölcsönösségek rétegzettebb dimenzióit átlátni.

E rétegzettség és korszakosság számos példája van előttünk, amikor esetről esetre is kiderül, mily nehéz a részmunkák részfeladatai és rész-eredményei fölött valamely messziről „rátekintő” értékelést úgy megadni, hogy ez eredmények teljes jelentés-tere nem áll rendelkezésünkre vagy nem lehet világos a rész-adatok helye és fontossága. Emlékezhet az Olvasó, hogy a máig roppant tekintélyes rangú Fernand Braudel (Párizs „magasából”) hogyan fogta össze az egész Mediterráneum históriáját egyetlen (háromkötetes) műbe, ámde abban a tuniszi régészeti lelet, a kairói okmány, a levantei térkép, a dubrovniki levéltári töredékek részlet-információinak tömegei éppúgy helyet kaphattak, mint az alexandriai hajójáratok lajstromai, a brüggei hajótársaságok stratégiai, a nápolyi hajóépítők faigényének jegyzéke, a líbiai kalózok vagy a szárazföldi fűszer-úton a tengert elkerülő kereskedelmi hálózatok helyrajzai és eseménytörténetei. Valami ilyesféle igény és remény állhat hátterében – no meg a „cédulázós” történetkövető szakmai szorgalom is –, hogy a szimplán sajtótörténetinek tetsző cím alatt Miklós Péter kirajzolja a helyi, térségi és nagypolitikai változások, a kis piaci eseményektől a trónörökös látogatásáig és nyelvhasználatáig, vagy a szerbiai frontok első dörrenéseiig minden aprócska jel nagyobb egységbe illesztésének lehetőségeit, s ezzel nemcsak helytörténeti forrásmunkát alkot, hanem a nyilvánosságtörténet hazai időszakainak polgári trendjeit, a helyi pártpolitikák és „média”-tevékenységek érdekháttereinek, a döntéshozók és közölni kívánók városhistória-építési szerepkörének fontosságát is ábrázolni képes összképet formáz.

A rövid tematikus kismonográfia tehát egy kisvárosi-megyeszékhelyi orgánum több mint nyolc évtizedes históriája ürügyén kitér a cikkek tartalmaira, típusaira, és a fontosabb időszakok (pl. háborúk, válságok, vészek, teremtések és építkezések) történeteire, a jeles évfordulók, választások, politikai küzdelmek, népszámlálások, rendőrségi ügyek, színházi előadások, piacok, kereskedelmi reklámok, üzleti levelezések adat-gazdag tárházára, s végül az 1956-ban megjelent néhány szám anyagára is. Összegző áttekintésével (így a mellékletben közölt hivatalos dokumentumok, nyomdai-kiadói levelezés, igazgatótanácsi névsor, lapszerződések, kiadói mérleg-adatok, szerkesztők és szakírók portréi, előfizetési adatok és sajtótörténeti szakirodalom, stb. bemutatásával) és mindezek gazdasági-piaci jelentőségének szemléjével végül is a belső utakon fejlődő, autonóm ellenzékiséget is részben fenntartó, egyre rangosabb státuszra érkező kertes-tanyás polgárváros kulturális fogyasztásának, közgondolkodásának, nyilvánossági eseményeinek ismeret-igényét tükröző befogadói kör érzékletes felvillantásával, tehát a „Hírös Város” nyilvánossági, egyben gazdaság-, művelődés- és köztörténeti korrajzának megformálásával Miklós Péter egy fontos, eddig hiányzó tudásterületen tett asztalunkra alapozó, elemző, áttekintő horizontú munkát. Mindez a magyar alföldi nyilvánosság, a polgárosodó mezővárosi társadalomszerkezet, az emlékezés, a fölidéző történeti reprezentáció, a korkép teljessé formálásának szándékával születő eredmény szempontjából korszakos tudományos mű, minthogy alighanem alapja egy majdan ennél is komplexebb mikrokulturális vagy kistérségi-regionális összkép kialakításának. Efféle részmunkák, tájegységi és térségi kompendiumok alapján a Szerzőnek ez már nem lesz különösebb feladvány…

/Írásom rövidített változatban megjelent a Szeged folyóirat 2018. decemberi számában./

A.Gergely András

i lásd Márkus Istvánról https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/%C3%B6r%C3%B6ks%C3%A9g/ut%C3%B3paraszts%C3%A1g-m%C3%A9g-eml%C3%A9kekben

ii lásd még Cseke Péter Bözödire, Balázs Ferencre, Mikó Imrére, Venczel Józsefre, Egyed Ákosra, Molter Károlyra utaló írását: https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/%C3%B6r%C3%B6ks%C3%A9g/ut%C3%B3paraszts%C3%A1g-m%C3%A9g-eml%C3%A9kekben ; vagy Márkus Istvánról https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/%C3%B6r%C3%B6ks%C3%A9g/ut%C3%B3paraszts%C3%A1g-m%C3%A9g-eml%C3%A9kekben

iii Szeged, Bálint Sándor Szellemi Örökség Alapítvány, 2016., 132 oldal