A zeneiség és nemzetiség, magyar és cigány kulturális örökség témaköre a magyar zenetörténeti örökség számos utódját, feltáróját, elméletíróját, szakemberét foglalkoztatta, aminek átfogó bemutatása persze nem lehet itt szándékom, de vannak is, akik nálam sokkalta jobban értenek ehhez. Inkább csak mutatóba hoznék egy példa-készletet, melyben a Liszt Ferenc körül kialakult nemzetiesch légkörben művének befogadása is része lett a kor mentalitástörténetének, de része egy társadalmi befogadottság, a kisebbségi létkérdések problematikája, s minderről mint „népi” és nemzeti örökségben megmaradt tárgyi kultúra emlékanyagáról kialakult.

Most éppen 160 éve, 1859-ben Párizsban jelent meg A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon című munkája. (Két évvel később, 1861-ben Pesten is – Heckenast Gusztáv nyomdájában, 328 oldalon). Mintegy sejthető, hogy már akkor is régi vita, sokszoros emlékkép, s még több felértékelő gesztus vette körül Liszt életművében a magyar zenei örökség kérdését, a nemzeti jegyek alkotói önkifejezésbe átvitt elemeit, valamint a korszak nemzetiségi látképei közötti arculatváltozásait. Liszt vaskos művéről már keletkezése idejétől sokáig és sokan úgy vélték: jobb lett volna, ha meg sem írja. Kortársai hol mély ellenérzéssel, hol támadó indulattal, megint máskor dacos hevülettel fogadták munkáját, melyet Liszt maga is megszenvedett. A befogadói háttérből talán elég két részlet is: Simonffy Kálmán, akit Liszt mindig kedvesen szóra méltatott, a következő levelet írja a megjelenés alkalmából egykori példaképének: „Uram! Mit művel Ön? Mit ír azon röpiratában, melyet magam ugyan még nem olvastam, de melyből az összes magyar hírlapirodalom idézi a következő helyet: »a magyar zene nem a magyar nemzeté, hanem a cigányé«. Nagy Isten, mily ámítás! – A közvélemény Ön ellen van, s íme tudósítom, hogy meg kell Önt, mindazon szigorral, melyet érdemel, cáfolnom. Nagyon sajnálom, hogy Ön ellen kell írnom, Ön ellen, ki hozzám oly jó volt. De hazafiúi kötelességemet nem mellőzhetem. Ezen pillanattól kezdve utaink eltérnek egymástól. Isten Önnel örökre! Simonffy Kálmán”.

Liszt akkori fájdalmas válasza (Augusz Antalhoz intézett levelében): „A cigányokról szóló könyvem körül csapott egész hűhó láttán úgy éreztem, hogy sokkal inkább magyar vagyok, mint a magyarmániások…”

A mániásság (vagy magyarság?) később sem sokat változott… Csupán idézetképpen egy szakíró klasszikustól: „1859-ben Párizsban jelent meg már említett könyve a cigánykérdésről. A sajtóban heves támadások indultak meg ellene, könyvét cáfolatok követték, melyekkel szemben ő védekezett, de egyúttal enyhíteni igyekezett azt, ami magyar nemzeti szempontból abban bántó volt. Mondják, hogy a könyvnek a magyarokra nézve legbántóbb pontjai nem is annyira neki, mint inkább akkori munkatársa és élettársának, egy főrangú hölgynek, tulajdonítandók. Ebben a hangulatban új erőre kapott a vád, hogy Liszt nem tud magyarul ; feledték, hogy abban a korban, amelybe az ő fiatalkori működése esett, voltak magyar hazafiak, akik életüket és vérüket áldozták fel a hazának, a nélkül, hogy magyarul beszéltek volna. /…/

Örömmel tapasztaljuk, hogy azzal a törekvéssel szemben, mely Liszt Ferenc magyarságát egészen elfeledtetni, vagy legalább elhomályosítani igyekezett, újabban mind általánosabban elismerésre talál az az igazság, hogy Liszt Ferenc nemcsak magyarországi származású, hanem mint művész és zeneszerző is magyar volt. Csodálatos alkotásai sokszorosan magukon viselik a magyar nemzeti jelleget. Viszonya nemzetünkhöz hosszú élete folyamában többször változott ; nem az ő részéről, hanem inkább nemzetünk részéről. Sokan rossz néven vették neki, hogy a magyar nyelvet nem bírta és hogy hazájában nem élt ; egy műve pedig éppenséggel ellenségeket szerzett neki magyar földön, mert abban a magyar népies zenét mint nem a magyar népből eredettet, hanem tisztán mint a cigányok alkotását látszott feltüntetni” (Berzeviczy Albert, 1935).¹

A zeneiség és nemzetiség, magyar és cigány kulturális örökség témaköre azután a magyar zenetörténeti számos elméletíróját, szakemberét foglalkoztatta, ennek áttekintő bemutatása most nem szándékom, s vannak is, akik sokkalta jobban értenek ehhez. Amit mutatóba hoznék, az inkább a kor mentalitástörténetének egy különleges fejezete és annak is társadalmi befogadottsága, élén a Liszt felvezette kérdések problematikájával, avagy inkább az erről „népi” és nemzeti örökségben megmaradt tárgyi kultúra emlékanyagának albumával. 2011-ben ugyanis a Néprajzi Múzeum a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében épp e Liszt-mű kapcsán mutatta be az 1861-es kötet (Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie) közvetlenül a cigányzenére vonatkozó kamarakiállítását, azaz a LXVII. szakasszal kezdődő részhez kapcsolódó zene- és tánctörténeti aspektusára, valamint ezek képzőművészeti ábrázolására, tárgyi „lenyomataira” és vizuális örökségére épülő tudáskincset.

A kiállítás és maga a katalógus is Szuhay Péter és Pálóczy Krisztina munkája,² a közvetlen Liszt-tónust idézi fel bevezetőként: „A személyes rokonszenvnek nem egy neme hozott már bennünket régóta a czigányok közelébe, és ösztönzi elménket, hogy részletesebben foglalkozzék velök és mindazzal, mi felvilágositásul és magyarázó szövegül szolgálhatott művészetökhöz, melynek sok figyelmet, gondot és tanulmányt szenteltünk. A czigányok emléke össze van fűzve gyermekkorunk emlékeivel, s annak néhány legélénkebb benyomásával. Később vándorló művészszé lettünk, s ők is azok hazánkban. Ők felüték sátorukat Európa minden országában, s századok kellettek hozzá, mig azokat bejárták, mi pedig százados sorsukat mintegy dióhéjba foglalva, néhány év alatt bejártuk azon országokat s gyakran idegenek maradtunk azon népekhez, melyeket meglátogatánk, mert mint ők, mi is az ideált a folytonos elmerültségben kerestük a művészetbe, ha nem a természetbe”.

Az már a régi befogadástörténet része, hogy Bartók Béla akadémiai székfoglalójában is kitér e munka érdemeire és hibáira: „Ma már mindnyájan tudjuk, hogy ennek a könyvnek teljesen téves az a megállapítása, amely szerint az, amit a cigánymuzsikusok Magyarországon játszanak, sőt maga a magyar parasztzene is, cigány eredetű zene. Mindnyájan tudjuk, kétségbevonhatatlanul meggyőző bizonyítékok alapján tudjuk, hogy ez a zene magyar eredetű. További bizonyításra kár volna akár egy szót is vesztegetni”. A kiállítás ugyanakkor tudatosan-vállaltan azt a reflexiós folyamatot kívánja tükrözni, ahogyan a cigány muzsikusok körül, közreműködésükkel és hol ellenükre, hol velük partnerségben megkonstruálódik a magyar nemzeti kultúrába szervesülő „magyar” zene, legyenek előadói cigányok, követők, utánzók, imitátorok vagy gúnyolók akár. A szemléleti és értékrendi kiindulópont a Liszt Ferencre kétségtelenül erősen ható cigánymuzsikus hatás. A katalógus és a kiállítás szemléleti összegzése is fölidézi Szabolcsi Bence és Sárosi Bálint munkásságából jól ismert zenei folyamat előzményeit, így bizonyos cigány csoportok zenészi („hangászi”) specializálódását, zenekari felállását, a hangszerek összetételét, a bandák létszámát a 18. század második felében. Ez a folyamat nemcsak a hangszerek és a társadalmi kölcsönkapcsolatok „paraszti” szintjén zajlott le, de (mint ma már közismert) a legtöbb társadalmi közösség sehol sem „egyirányú” kommunikáció részese és formálója, hanem horizontális tudásminőségek, kézműves és iparos munkák, ízléskorszakok és divatok föl- és leágazóan is követték-kiegészítették egymást a társadalom „piramisának” rétegei között. A zenei stílusok és irányzatok 18-19. század fordulóján már uralkodó ízlése és stílusa a verbunk(os) volt, mely a (német eredetű) verbuválásból, a katonatoborzásból fogalmi szótárából származott, s három legismertebb képviselője Bihari János, Csermák Antal és Lavotta János maradt, akikről Liszt Ferenc könyvében meg is emlékezik. Nem mellőzhető az ismertség okán a másik kulcsfogalom, a csárdás, mely a csárda szóból, az akkori mulatságok egyik legfőbb helyszínéről nyerte stiláris nevét és műnemi kategóriáját táncos, zenei előadásmódon egyaránt nyomot hagyó mivoltában.

S ahogyan a zenei ízlésrétegek vertikális kölcsönhatásai, ízlés- és stílusfogalmi áthatásai sem voltak mereven elválaszthatóak, e stiláris mozgások megtalálhatóak a zenepiaci rétegzettségben is. A katalógus sem mellőzi ennek ismertetését és gazdag tárgyi örökséggel teljes bemutatását: „Mindkét zenei stílus magyar táncként értelmeződik Liszt Ferenc és zeneszerző kortársai, sőt tanítványai körében is. Ennek esszenciáját fogalmazza meg Szabolcsi Bence a Magyar Nóták Veszprém vármegyéből című, nagy jelentőségű kiadványsorozatban, melyek célja például „nem tsak az, hogy a' kéziratokban lévő jelesebb Darabokat az örök feledékenységtől megmentsük és Magyar Compositorainkban a' szerzés és eredetiség lelkét felbuzdítsuk; hanem az is, hogy a' Nemzeti tsinosodást ezen az útonn is gyarapítsuk, különösen pedig, hogy nyelvünket nem értő főbb rangú Magyar Dámáinknak […] szíveikbe a' Nemzeti érzést ezenn a' tsatornán is betsepegtessük”; épp ezért „ezen világ elé bocsátott nótákban a Nemzeti Charactert kívánjuk […] tündököltetni s a Magyarnak Muzsikabéli ügyességét a külfölddel is megismertetni”. Majd: „Az 1800 körüli évek korszakos fordulata a magyar zene történetében elsősorban azt jelenti s abból áll, hogy a „nemzet felismeri önmagát zenéjében s azontúl öntudatosan azonosítja magát vele, azonosítva egyúttal a zenét saját lényével, vágyaival s erőfeszítéseivel.”

A zeneszerzés lelkületének stiláris stimulálása és a hovátartozás „fölismerése” mint a muzsikabeli „ügyesség” programja ez időben persze nemcsak nemzeti karakterjegyek elzongorázásából vagy nemzeti romantikus harmonizálásából állt, hanem jócskán és sokféle módon jelen volt a társadalom nem „compositori” szintjein is. Hogy a 20. században több fordulatot vett vitára utalva emlékezzünk itt „népnevelési”, „népművelési” vagy népismereti tudásokra is, mindez csak egy szegmenset tesz ki a társadalom válogatott „tündököltetői” köréből. Viszont nem kevésbé voltak jelen épp a már reprezentatívvá váló időszakban a névtelenül, de annál hatékonyabban is identitást megfogalmazó, hovátartozást a kézműves eszköztárral vállaló felfogásmódok, stíluskölcsönzések, szimbolikus kommunikációk. Épp a nemzeti romantika indult abba az irányba, hogy a „felvilágosult abszolutizmus vezérelte közép-európai birodalmakban az uralkodóház és az egyre erősödő értelmiségi érdeklődés a birodalom népei – a rendeken kívüli különböző foglalkozási csoportok, az eltérő vallású és nyelvű közösségek – felé fordult”, vagyis a „nép” mint a fennálló rend szolgálatára rendelt tömeg „mintegy bevonult a nemzeti panteonba. Így volt ez kezdetben a cigányokkal is, mint a parasztokkal azonos módon renden kívülinek tekintett csoporttal. Az első népismereti ábrázolásokon (grafikákon, metszeteken, nyomatokon) még nincs lényegi különbség a cigányok és a parasztok, illetve más ’ősfoglalkozású’ és kézművescsoportok között. Az említettek egyre inkább bevonultak a festészet témái közé is, életképek, zsánerképek szereplői lettek…” – sugallja a katalógus, temérdek aprólékos mutatvány kíséretében.

A nemzetállamok öntörvényű, egymástól független, de rendre egymásnak is feszülő szerveződési időszakában, és „a nemzeti kultúra építményének 19. századi kidolgozása során azonban a hangsúly az idealizált nyelvi és vallási csoportra helyeződött, s akik ezen kívülre szorultak, ki is maradtak a nemzetépítés hivatkozottjainak sorából. Így maradtak ki a 19. század Magyarországán a nemzetépítésből a birodalmat alkotó népek közül a románok (az ’oláhok’), a szlovákok (a ’tótok’), és peregtek ki lassan a cigányok is. A 19. század közepétől Liszt kortársainak számtalan parasztábrázolásán, népi élet- vagy zsánerképén azonban megtaláljuk a cigány muzsikusokat is, akik éppen verbunkot vagy csárdást húznak a táncoló vagy mulatozó parasztoknak, búsuló betyároknak. A 19. század végére aztán önállóan is megjelent a cigány zenészek ábrázolása, immár parasztok szerepeltetése nélkül, mint új ábrázolástípus” (5-6. oldal).

A kiállításban, s így az annak közléslogikáját követő katalógusban is megannyi korabeli fekete-fehér grafikai illusztráció mutatja fel a magyar nemzeti kultúra (jóllehet térben is, társadalmi rétegződésben is behatárolt, mégis) jellegadó megjelenésmódjait, párban-kontrasztban a cigányokkal, akár XVIII. századi rézkarcokon, acélmetszeteken, később festményeken, zsánerképeken, újságdíszítéseken, könyvborítókon is. A kor népi és elit-értelmisége, amilyen példaképpen Liszt Ferenc, Barabás Miklós vagy Petőfi Sándor volt, meghatározó hatást (esetenként persze inkább „visszahatást”) gyakorolt a korabeli vizuális közlésmódokra és nyelvi akusztikájukra is, s eközben mintegy a legkülönfélébb társadalomképeket formálták meg, vagy segítettek ezek önformálódásában (például Vörösmarty, Petőfi, Vajda János versiben). Ennek mélyrétegeiben a nemzeti-nemzetiségi hovátartozásban karakteres jegyekkel jellemzett, etnikus mivoltukban szimbolikus eltérésekkel is önmagukat megjelenítő részkultúrák kaptak-kértek helyet. Így a „cigány”, vagyis a másféle zenei kultúráktól elkülönböző „magyar” zene és tánc, továbbá a cigányokról való gondolkodás, ábrázolásuk és jellemzésük, hozzájuk rendelt vagy asszociált jelképtárban, sőt ezekre épülő narratívák is roppant változatosságban jelennek meg.

A kiállítás a múzeum terében is szinte történeti és tematikus rétegzettségben volt látható, a katalógus is mintegy követi a mozgás-ívet. Az első szövegterek és vizuális értelmezés-történetek az 1700-as évek grafikai anyagaival kezdődnek, a zene- és tánctörténet értelmezése révén műfajok, előadók, híres cigányzenészek, bandák, hangszerek és kották bemutatásával folytatódik, majd Liszt Ferencnek és kortársainak idézetei, korabeli ábrázolások, litográfiák és nyomatok, kották és kottakiadványok előlapjai segítségével vázolja föl a kevéssé ismert stílustörténeti anyagot, nemegyszer a Zeneművészeti kottatárának, a Nemzeti Múzeum anyagának vagy a vendéglátóipari örökség tárgyi és vizuális (helyenként konkrétan zenei) idézeteivel (a tárlaton ezt élményszerűvé tette három zenehallgató fülke, melyben a verbunkosok, csárdások s az ezek inspirációit őrző Liszt-művek válogatása volt hallgatható). A kiállított hangszerek a 19. század elejének, illetve végének cigány zenészek által használt zeneszerszámait idézik, a verbunkos-szerzők, a cigányzenekarok fotói több változatban is megjelennek az album oldalain. Jellegzetes kortörténeti adalék az albumban is a meghatározó időszak bécsi, német és magyar zenei hagyatékából vett kottaképek térben kiterjedt változatossága, a rapszódiák, „magyaros művek”, daloskönyv-részletek, zongora-kották motivikus gyűjteményének jelzése képekkel és képaláírásokkal, a stílusjegyek kölcsönhatásainak („cigányos hangsor”) jelzése, a „cigányos” vagy „népies” hangszerek (klarinét, tárogató, cimbalom) illusztrált története (24-35. old.). Erre következik a korai romantika, a szentimentális polgári ízlésvilágot szolgáló vízfestmények, rézmetszetek, népélet-ábrázolási időszakok szemléje (az orientalizmus hatása, a burjánzó utóklasszicizmus, a zsánerképes, táncos-mulatságos, polgári szalónos, kocsma-idillt megidéző, nemzeti-romantikus, stb.), vagyis a 19. század jellegzetes cigányképet bemutató alkotások, a nemzeti romantika parasztábrázolásainak változatai láthatók sorban.

Nem pusztán e kiállítás, de a Szuhay Péter munkásságára alapvetően is jellemző cigánykutatási tematika kínálja a katalógus egy sajátos tónusát, a képtári és fotótári anyag változatos fölidézését („honismereti”, kultuszképek, olajfestmények, egészen Munkácsy Mihály Búsuló betyárának mellékalakjaiként feltűnő muzsikosokig, vagy a fényképek sorában falusi nagyjelenettől vendéglői bandáig, zenepaviloni koncerttől a leghíresebb prímások festett vagy fotografált készletéig), és mindezek ábrázolástörténeti jelentőségének rajzolatáig nemcsak színpompás és karakteres készletet kapunk (42-66. old.), hanem teret nyer a kiállítási katalógus másik arculati motívuma is: a mulatás, a közös jóllét, a társadalmi közösségként átélt zenei örökség számos emlékanyaga, lenyomata, népi (elsősorban pásztorművészeti) használati tárgyak illusztrált készletén is megjelenő zenei és zenélési mintázatok stilizált életképeivel (a mulatozás tárgykatalógusa a 67-79. oldalon a mángorlótól a sótartóig, vetélő-orsótól a csanakig, a gyufatartótól a tükörfákig és cseréptálakig széleskörű és színes illusztrációt kínál). A látszatra vékonyka, de roppant műgonddal kialakított kötetet szakirodalmi bibliográfia zárja, mely az alkalmi érdeklődőtől a zenei hagyománykutatóig sokaknak kínálhat a néprajzi tárgytörténet, viselettörténet és kulturális kommunikáció területén is izgalmas áttekintést. Nem feledve azonban, hogy e prezentációs témakör stílustörténeten és ábrázolási korszakoláson túl egy társadalmi réteg, egy ismeretközlő leírásokban is sokszor csak felületesen vagy koncepciózusan jelen lévő szubkultúra zenei környezetéről és „előadóművészeti” vagy alkotástörténeti kölcsönhatásairól éppúgy szól, mint Liszt Ferenc magyarságáról vagy nemzeti zeneszerzői nagyságáról, az ezt vitató kulturális örökségről és az ennek ürügyén zenei közhelyeket vagy felületességeket („cigányzene”, „népi muzsika”, „roma folklórdivat”, stb.) hangoztatni merész attitűdökről is árulkodik, érdemes belátni, mennyiféle osztályozás, oktatás, értékelés, mintakövetés vagy kulturális kölcsönhatás veszi körül magát a cigány zenevilágot és elbeszélő-leíró tudományos históriáját.

A Liszt-vita jobbára azóta sem ült el. Lehet, hogy azzá lett a Mester, amivé, de bizonyos utak mindétig eltérnek egymástól, sőt, még több ösvényre szakadtak az idővel. A „mit művelés” pedig mintegy „fölesett” a nemzetformálás magaspolcára. Számunkra csupán az maradt, hogy élvezhetjük a muzsikát. De ez sem lebecslendő, ahogyan Liszt sem tartotta annak, sőt a roma zenészek sem. Magunk közt már csak-csak elleszünk valahogyan…!

A. Gergely András

1 Berzeviczy Albert: Liszt Ferenc emlékezete az Akadémiában. Budapesti Szemle. 1935. 239. kötet, 695-697. szám. http://www.momus.hu/forum.php?forumcat=149&pager=3

2 Liszt Ferenc és a „czigány zene”. Néprajzi Múzeum, Kamarakiállítások 17. kötet, Budapest, 2011., 80 oldal, színes és grafikai anyaggal bőségesen megrakva…