Szász János: Vihar Franciaországban

Egy régi Ügy időszerűsége

Száz évvel ezelőtt robbant ki a Dreyfus-ügy. Ma már jószerével a jelenkor történetében jártasak ha tudnak róla valamit, de akkoriban, a múlt század végén az Ügy – ahogy mindenki nevezte – megosztotta Franciaországot, szinte-szinte polgárháborúig sodorta. Tíz valahány évig tartott a tömeghisztéria, mely számtalan családot, barátságot bomlasztott fel, óriási tömegeket hajtott az utcára, pogromokba torkollott, államcsínyek küszöbéig vezetett. Gyilkosságok és öngyilkosságok, kormányválságok és kormánybukások, miniszterek és köztársasági elnökök lemondása: öt év alatt több történt Frankhonban, mint máskor hosszú évtizedek alatt, jóllehet a 19. századi francia történelem eseményekben ugyancsak gazdag volt. Az Ügy magával ragadta a társadalom minden tagozódását, osztályokat és rétegeket, a klérust, a katonaságot, a vallási felekezeteket, a sajtót és a politikai pártokat, oly ellentmondások aknásított mezejét teremtőn és oly szélsőségekbe sodorva az elittől a csőcselékig a társadalmat, hogy az ország kis híján a sötétség és barbárság szakadékába bukott. A hazugság, a csalárdság, a hamisítás, a hamis eskü, az államvezetés és a legmagasabb katonai körök elpártolása a köztársasági, demokratikus, a Nagy Francia Forradalomban gyökerező hagyományoktól, a nyaklótlan tömegmanipuláció, a sovénnacionalizmus és antiszemitizmus elszabadult agressziója már-már elveszejtette azt a Franciaországot, mely évszázadokig a kiművelt szellem, a racionalizmus modellértékű hazája volt. Alig egy maroknyi ember állt ki az igazság, a jogállamiság, a feltétlen és oszthatatlan emberség eszménye mellett. Az ő érdemük, hogy a francia demokrácia került ki győztesen e páratlan, sokáig reménytelennek tetsző csatából; Dreyfus kapitány és egy nép kálváriájából végül megszülethetett Franciaország feltámadása. Ez a tíz év nem csak a francia, de az emberiség történelmének egyik legizgalmasabb, de egyben legtanulságosabb fejezete. Ezért érdemes visszapergetni és újraértelmezni a múlt század végén „kizökkent időt", felidézni az egykori szereplőket, sorsuk alakulását, ma, amikor az akkor viharzó veszélyek ismét elkomorítják immár egy másik századvég egét és látóhatárát. (1994 - Romániai Magyar Szó. Egy folytatásos sorozat bevezetője)

*

A világ így megyen: Párizs akkor nemcsak a szenny, de valóban a fény városa is volt.

A művészet és a tudomány jelezte, hogy új kor indul, szörnyű és fenséges, a pokolba és a szellem mennyországába vezető. Franciaország valójában már túlnőtt az Ügyön, de a gazemberek nem léptek le a színről. De érződött, hogy napjuk – legalábbis egy időre – lebukott. A mélyben, a háttérben az abszolút Gonosz erők nem adták fel soha a harcot, és nemegyszer, ha nem is Franciaországban vagy csak részben Franciaországban, diadalt is arattak. De az a maroknyi értelmiségi – akiket, mármint az értelmiségieket máiglan is gyaláznak buta katonák és populista politikusok – megváltoztatta Franciaország sorsát. Ám a demokráciáét is általában. Ekkor derült ki először, hogy a civil társadalom képes ellenállni az államhatalomnak, és diadalra képes vinni az igazság ügyét. A Dreyfus-ügy már akkor túlmutatott önmagán.

A sarokba szorított hatalom előbb kegyelemben akarta részesíteni Dreyfust. Ez ellen – tábora tanácsára – nyilván tiltakozott. Végül 1899. szeptember 19-én mégis kegyelmi határozat született, Dreyfus szabadlábra került. Az új hadügyminiszter – ki tudja már, hányadik az Ügy kirobbanása óta -, Galliffet tábornok hadparancsba adta: „Az incidensnek vége... Ne hangozzék el többé egyetlen szó sem megtorlásról, bárkivel szemben. Ismétlem, az incidens lezárult". Ez is a tábornokok fortélya volt, hogy megszabaduljanak a méltó büntetéstől. De az új miniszterelnöknek – hányadik az Ügy kirobbanása óta? –, Waldeck-Rousseau-nak más tervei voltak, a hadparancsot a kormány háta mögött bocsátották ki. Most azonban megszeppent. Picquart levelet írt hozzá: „Egy igazságtalanul megvádolt embernek adott amnesztia azt jelenti, hogy megfosztják az őt megillető erkölcsi elégtételtől..." Magára vonatkoztatva folytatta: „A közkegyelmi törvény kettős csapást mér rám: amnesztiát kapok egy általam soha el nem követett bűntettért, s ugyanakkor egy sorba állítana Mercier tábornokkal és cinkosaival". Igy hát a deryfusard-ok újabb perújrafelvételért léptek síkra. „Nem – írta Clemenceau –, mi nem tesszük le a fegyvert. Ha azt cselekednők, holnap mások állnának helyünkbe, hogy folytassák az emberi faj örökös becsületbeli harcát: a józan ész harcát a durva erőszak ellen, az igazságét az igazságtalanság ellen". Waldeck miniszterelnök elhatározta, a dreyfusard-ok mellé áll. Házkutatást rendelt el a La Croix jezsuita lapot kiadó kongregációnál, ahol 1 millió 200 ezer frankot találtak, s így bizonyossá vált, hogy a Dreyfus-ellenes hadjáratot a szerzetesrendek pénzelték. Következő lépése az volt, hogy kivette a Hadsereg Bizottság kezéből az előléptetések jogát. Ezzel megkezdődött az Egyház jobbszárnya ellen és a katonaság demokratizálásáért a harc. Az Ügy most már a leghatározottabban túllépett önmagán.

Amikor 1899 késő őszén Mathieu és Alfred Dreyfus együtt Labori ügyvéddel megérkezett Rennes-ből Párizsba, senki se várta őket a Dreyfus-családon kívül az állomáson. Se pró, se kontra tüntetés. A közönytől megdöbbenten, Labori, a ,,vastüdejű" így kiáltott:

-Vége!

Nem volt igaza.

Se az Ügy tisztázása esélyeinek, se Franciaországnak nem lett vége. Franciaország újjászületett. Az Ügy bűnöseit méltó büntetés érte. Ezzel, először a történelemben, az államhatalom nem védte meg – nem tudta megvédeni – vétkes fiókáit. Amire a dualista Magyarország képtelen volt, vagyis, hogy megbüntesse a tiszaeszlári koholt vérvádban bűnös csalókat, csak éppen „felmentette" az ártatlanokat, az Franciaországban sikerült, a hazugok meglakoltak. Messzemenő következmények származtak ebből a huszadik században a két ország történelmében; az egyik kétszeresen fegyvert fogott a fasizmus ellen; a másik csatlósa, majd áldozata lett. De a bűnösök elítélésével példát statuált Franciaország a második világháború bűnöseinek elítéléséig menően, A nürnbergi per, és a volt csatlós országokban lezajlott, háborús bűnösöket elítélő perek valójában a francia példából (is) ihletődtek. Manapság egyetlen országban fellebbezik meg hivatalosan a háborús bűnösök ellen hozott ítéleteket, s az Románia, ahol államelnöki védőszárny alatt folyik Antonescu marsall rehabilitálása.

A Dreyfus-ügynek vége is szakadt, korántsem annak a harcnak, amely az igazságtalanság és az igazságosság között az újkorban porzik. S kivált az utóbbi száz évben. 1914-ben, Jaurèst, a volt dreyfusard-t, mert ellenezte az új háborút, lelőtték egy kávéházban. (Hol máshol gyilkolhatnak meg Párizsban egy békeharcost, mint a kávéházban?) 1939-ben kitört a második világháború, s ha az első oksora konfúz és diffúz, a másodiké egyértelmű: a hitlerfasizmus világhódító agresszivitása. Közben, Németországban megszületett a modem antiszemitizmus legvéresebb változata, amelyhez képest a spanyol zsidóüldözés, az inkvizíció zsidóégetései, a cári pogromok, vagy a múlt-század végi francia zsidógyűlölet enyhe előjáték. Az idegengyűlölet, más szóval a xenofóbia ősi diverziós módszer, még akkor is az, ha a zsidóirtók, a magyar-falók, a romángyűlölők, a tatárokat, csecseneket stb. deportálók meg is vannak győződve arról, hogy a haza, nemzetük, ügyük üdvére cselekszenek. Az énlegesség lényegtelen, csakis a ténylegesség számít. A hatmillió elpusztított, kiirtott zsidó és a még hatmillió lengyel, orosz, cseh, cigány, holland, francia, szerb, belga, vallon és-flamand, észt, lett és litván hulla katakombája bizonyítja, hogy a múlt század végén elszabadult franciaországi pusztító vihar a Dreyfus-ügy lezártával nem ért véget.

Akik megszabadultak a büntetéstől, a múlt század végén, igaz, hogy látszatra másodrendű cinkosok voltak, elnyerték büntetésüket a század dereka táján, a második világháború után. A Dreyfus-ellenességtől egyenes út vezetett a fasizmusig. Csak egy példa: ismerősünk, Maurras, a La Libre Parole munkatársa volt, míglen éppen 1899-ben megalapította a maga lapját (L'Action Francaise), s annak hasábjain folytatta a lélekmérgezést. Nem volt jó író, de mint Szerb Antal megjegyzi róla a Világirodalom történetében, „a legnagyobb francia hagyomány, a Forradalom, a szabadság, a demokrácia, európaiság és az örök emberi végtelenbe vágyó romantika ellen lázadt." Jaurèsnek volt igaza, amikor M. híveinek fejéhez vágta: „Mi vagyunk az ősök tűzhelyeinek őrzői, mi vettük át a lángot, ti csak a hamut őrzitek." Egyébként ma egyértelműen őt tartják Jaurès meggyilkolása szellemi felelősének. Maurrast többször elítélték (1912, 1925, 1936), végül német-kollaboracionizmusa miatt életfogytiglani börtönre ítélték, ahonnan álnéven továbbra is uszító cikkeket írt. Maurras pályája nyomjelző a tekintetben, hová vezetett (volna) az anti-dreyfusard-ok útja. Más kérdés, hogy a hitleri propagandagépezet Lucifere tehetségtelen, másodrangú firkász volt, a tehetség nem mentség az erkölcsi felelősség alól se Maurras, de még Nyirő József esetében sem. A hiteles mű megmarad ugyan, de ettől még a bűn bűn marad.

Az Endlősung és Auschwitz az idegengyűlölet legveszélyesebb formájának, az antiszemitizmusnak példázatos jelképe lett. De ezzel még mindig nincs vége. A második világháború után, kiváltképp e század utolsó évtizedeiben, s elsősorban ebben az utolsóban a sovénnacionalista intolerancia ismét virágzásnak indult. Ne keressük most oksorait. A tünet sokgyökérzetű. Köze lenne a negatív örökemberihez? Alighanem igen, ahhoz is, az idegenségtől, másságtól irtózó emberi természethez. De a természetes emberiességhez aligha. Mint Ormuz és Ahriman, Jing és Jáng,

ördög és angyal, Faust és Lucifer – az ember a jó és a rossz összeütközéseinek örök csatatere. Jónak vagy rossznak születik az ember? Egy biztos: az ember embernek születik. Ezért: a szülők, a társadalom benső rendje, az államvezetés, a politika, az iskola, az egyház felelős azért, hogy mi lesz az emberből: ember vagy „sárkányfogvetemény". Aki a rosszat, galádságot, álnokságot népkarakterológiai gyökerekre vezeti vissza, öntudatlanul vagy tudatosan hazudik. „Népet nem lehet gyűlölni" – írta Adolf Meschendorfer erdélyi szász költő. A népgyűlölet azonban nem veszett ki. Mert nem vesztek ki azok, akiknek a gyűlölet az életformájuk, a jövedelmi forrásuk és mesterségük.

Írtam pediglen mindezt száz évvel e franciaországi vihar után, amidőn a sovénnacionalizmus világszerte, de kiváltképp Közép-Kelet-Európában újra virágzik. A Balkánon a volt Jugoszlávia lakosait egymás torkának ugrasztotta a nép- és vallásgyűlölet, négy évig kölcsönösen mészárolták egymást szerbek, horvátok és bosnyákok, riasztó példával szolgálva arra nézvést, hová vezethet a féktelen nacionalizmus politikai intoleranciája. A nagyorosz gar és imperiális gőg évek óta irtó-háborút visel a csecsenek ellen, az izraeli-palesztin konfliktus évtizedek óta követeli áldozatait, és megingatja a világ egyik legérzékenyebb övezetének stabilitását. Ám ott, ahol a nacionalizmus hangadó és uralkodó a politikai osztály kormányzó szárnyában, a nemzeti kisebbségek önazonosságát veszélyeztető nyelvi és oktatási, s más egyéb jogfosztó törvények szolgálnak arra, hogy a kisebbségben élő nemzetközösségek hátrányos helyzetét tartósítsák. Amíg nem jut kormányerőre a demokratikus politikai akarat, amíg a civil társadalom nem kap oly erőre, mint a múlt század végi francia, addig tájainkon szabadon szájalhatnak és uszíthatnak sovénnacionalista pártok, újságok, romániai Rochefort-ok és Drumont-ok szórhatnak kígyót-békát a magyarságra. Az antiszemitizmus és a magyarellenesség között nincs lényegi, csak történeti különbség, az idegengyűlölet mindenütt és mindenkor veszélyes játék a tűzzel.

A Dreyfus-ügy ezért figyelmezteti a lelkiismeretet száz év múltán is. De nem csak arra intő példa: hová sodorhat a gyűlölet egy országot, hanem egyben arra is, hogy az igazság, föltartóztathatatlan.

1994. november – 1995. január (a sorozat befejező passzusai. Javított, kibővített változata megjelent 1996-ban, a Kriterion kiadásában)

Pintér István: A teljes igazság a Dreyfus-ügyben

1908. június 5-én jelentette a Magyarország című lap:

„Zola hamvai a Pantheonban. Párizsból jelentik, hogy tegnap este exhumálták Zola holttestét a montmartre-i temetőben. Minthogy a külső tölgyfakoporsó már szétporladt, az ólomkoporsót új tölgyfakoporsóba tették, majd gyászkocsira emelték, amely este negyed nyolckor elindult a Pantheon felé. A kocsi este nyolckor érkezett a Pantheon elé, ahol mintegy nyolc–tízezer főből álló tömeg tüntetett Zola ellen és mellette. Egy csapat diák tüntetést rendezett Zola holttestének a Pantheonban való elhelyezése ellen. Be is akartak a Pantheonba nyomulni, miközben lármásan kiáltozták: – Le Zolával! Éljen a király!

A rácsozatnál álló rendőrök visszaszorították a diákokat. A monarchista párt mára nagyobb tüntetésre készülődik. A tegnapi tüntetéseknél negyven embert tartóztattak le. A tüntetők egyikénél töltött revolvert találtak. A kihallgatások során kiderült, hogy a tüntetést a Patrie Francaise monarchista egyesület szervezte.

Ma délelőtt történt meg a hamvak elhelyezése a szokásos ünnepély keretében, amelynek végén a csapatok elvonultak a koporsó előtt. Ezalatt a Pantheon környéken vad tüntetések folytak le. A tüntetők több ízben áttörték a rendőrség kordonját, rávetették magukat a virágos kocsikra és automobilokra, amelyekről sikerült letépniök néhány koszorút, és azt nagy ordítozással a tömeg köze dobták. Zola Emil özvegye a Pantheon lépcsőjén állva nézte végig a zavargást, és láttán sírva fakadt. A rendőrség azonban csakhamar véget vetett a vad jeleneteknek, és a harc alig öt perc alatt véget ért.

Párizsból jelentik még, hogy a Pantheonban Zola temetése után egy ismeretlen ember revolverrel rálőtt Dreyfusra, és megsebesítette. Dreyfus sebe nem veszélyes. Az ismeretlen merénylőt keresi a rendőrség."

Magyarország, 1908. június 6.:

„Dreyfusra rálőttek. Párizsból jelentik, hogy az az ember, aki a Pantheonban Dreyfusra kétszer rálőtt, Gregory, a Gaulois és a France Militaire című nacionalista lapok munkatársa, és hatvanhárom éves. A tömeg rávetette magát a merénylőre, és összeverte. Arcát csakhamar vér borította el, ruháját leszakították testéről. A rendőrség nagy nehezen kiszabadította és az őrszobába szállította, ahol kihallgatták." Itt aztán Gregory előadta: ő, mint a francia hadsereg becsületének őre, azért lőtt Dreyfusra, hogy tiltakozzék a hadseregnek a Zola emlékére rendezett tüntetésen való részvétele ellen.

A radiográfiai vizsgálat megállapította, hogy Dreyfus testében nincs golyó, és rövidesen felgyógyul. Dreyfust a betegágyánál három miniszter és Fallières elnök képviselője is meglátogatta. Dreyfus így szólt: „Engem ebben az életben már semmi sem lep meg!"

Dreyfus nyugalmazott őrnagy nemsokára felépült sérüléseiből, Gregoryt pedig, a merénylőt, az esküdtbíróság az ellene emelt vád alól felmentette, gyilkossági kísérletét hirtelen felindultságból elkövetett cselekménynek minősítve. Zola hamvai háborítatlanul pihentek tovább a Pantheonban, a francia nemzet nagyjainak temetkezési helyén. A vita azonban a Dreyfus-ügyről tovább folyt.

Jóllehet Dreyfus már 1899-ben elhagyhatta az Ördögszigetet, s 1906-ban rehabilitálták, sőt végigharcolta az első világháborút is, egészen 1930-ig sokan még mindig német kémnek tartották a Deuxième Bureau, a francia vezérkar hírszerző osztálya egykori kapitányát. A teljes igazságra csak 1930 nyarán derített fényt von Schwarzkoppen nyugalmazott vezérőrnagy, Németország párizsi követségének egykori katonai attaséja. Amikor emlékiratai megjelentek, Schwarzkoppen már nem élt. A hagyatékában talált feljegyzéseket Berndhard Schwertfeger ezredes rendezte sajtó alá és adatta ki, végleg tisztázva ezzel Dreyfust a vádak alól. A per főhőse ekkor már hetvenegy esztendős volt. Nagy megnyugvással vehette tudomásul: most már minden kétkedő meggyőződhet arról, hogy a francia vezérkar titkait nem ő, hanem egy elzüllött arisztokrata tiszt, gróf Ferdinánd Walsin-Esterhazy őrnagy adta el a németeknek.

*

A Dreyfus-ügy 1894-ben kezdődött. A francia kémelhárítás és a német hírszerzés ebben az időben kemény harcot vívott egymással. A francia vezérkar hírszerző osztályának, a Deuxième Bureau-nak tudomására jutott, hogy egy francia vezérkari tiszt fontos titkokat adott el a németeknek, s különböző iratokat és térképeket szerzett meg Schwarzkoppen ezredes, Vilmos császár párizsi nagykövetsége katonai attaséja számára. A francia kémelhárítók egyik ügynökének sikerült a követség előcsarnokából egy fontos okmányt ellopni. A zsákmány egy bordereau volt, vagyis egy kísérő jegyzék, amely felsorolta, hogy milyen anyagokat adott át az egyelőre még ismeretlen kém a német katonai attasénak. A kézzel írott bordereau így szólt:

„Nem kaptam értesítést, hogy óhajt-e velem találkozni. Küldök azonban önnek néhány értékes információt, mégpedig:

1. A 120 mm-es ágyú hidraulikus fékjével kapcsolatos feljegyzést, valamint a működéséről szerzett tapasztalatok összefoglalását;

2. feljegyzést a közvetlen támogató egységekről. Az új terv némi módosítást eredményez majd;

3. a tüzérségi alakulatok módosításáról szóló feljegyzést;

4. egy Madagaszkárra vonatkozó feljegyzést;

5- a tábori tüzérség ideiglenes lövészeti kézikönyvét (1894. március 14.).

Ez utóbbi okmány megszerzése rendkívül nehéz volt, s nekem is csupán néhány napig áll rendelkezésemre. A hadügyminiszter korlátozott számban adta ki a hadtesttüzérségek számára, és a hadtest felelős érte. Minden tiszt, akinek birtokában van egy példány, köteles azt a hadgyakorlatok után visszaküldeni. Ha tehát arról, ami érdekelné, jegyzeteket óhajtana készíteni – s a könyv szükség esetén még rendelkezésemre áll –, akkor ismét eljuttatom. Természetesen csak akkor, ha nem kívánja teljes lemásoltatását; ez esetben a másolatot küldeném meg Önnek. Éppen indulófélben vagyok a hadgyakorlatokra."

Sandherr ezredes, a kémelhárítással foglalkozó alosztály vezetője ugyan nem volt írásszakértő, de mihelyt a finom, krémszínű, apró kockás beosztással ellátott iratot a kezébe vette, úgy vélte, tudja, ki írta azt. Sandherr, akárcsak a francia tisztikar legnagyobb része, antiszemita volt. A klerikális szellemben nevelkedett tisztek felháborodva vették tudomásul, hogy a vezérkarhoz, igaz, hogy egyelőre csak ideiglenesen, egy zsidót is beosztottak. Ez a próbaszolgálatos tiszt, Alfred Dreyfus, kiváló eredménnyel végzett katonai iskolai tanulmányok, és sok esztendei csapatszolgálat után érte el e megtisztelő beosztást. Egyébként Dreyfus nem sokban különbözött tiszt-társaitól, éppúgy feltétlenül tisztelte feljebbvalóit, mint társai, s nem volt mentes a katonatiszteket abban az időben (és sok hadseregben mindmáig) jellemző korlátoltságtól. Ma, az ügy ismeretében, nyugodtan állíthatjuk, hogy Dreyfus tulajdonképpen nem is főhőse, hanem csak tárgya volt annak az ügynek, amely az ő nevét viseli, s amely évtizedekig páratlan politikai szenvedélyeket kavart nemcsak Franciaországban, hanem az egész világon. A főhőst azok között kell keresni, akik ebben az ügyben Dreyfus mellé álltak. A Dreyfus-ügy főhőse valójában — Emil Zola. A nagyszerű író, aki irodalmi sikereivel már a Dreyfus-ügy előtt beírta nevét az irodalomtörténetbe, az ártatlanul elítélt kapitányért vívott küzdelemben a politikai, közéleti porondon mutatta meg emberi nagyságát...

Mert Dreyfust ártatlanul ítélték el. A bizonyítékot ellene csak az említett bordereau szolgáltatta, amelyről Sandherr ezredes után néhány írásszakértő is megállapította, hogy Dreyfustól származik. Az első írásszakértő, aki ezt állította, Mercier du Paty de Clam márki, vezérkari őrnagy volt. Véleménye alapján jelentették az ügyet Gonse tábornoknak, a vezérkari főnök helyettesének, ő továbbította Boisdeffre tábornoknak, a vezérkari főnöknek, aki referált magának a hadügyminiszter úrnak, Mercier tábornoknak is. Már csak azért sem kételkedtek benne, hogy Alfred Dreyfus az áruló, mert valamennyien többé-kevésbé antiszemiták voltak. Gyanújukat egy Alexandrine fedőnévvel aláírt üzenet erősítette meg, amelyet Schwarzkoppen küldött Panizzardinak, a párizsi olasz katonai attasénak, akivel szorosan együttműködött. Ez az üzenet is a francia kémelhárítás zsákmánya lett.

„Mellékeltek tizenkét térképet Nizzáról, amelyet az a gazember D... hagyott nálam az ön számára. Közöltem vele, hogy Önnek nem áll szándékában ismét felvenni vele a kapcsolatot. Azt válaszolta, félreértés történt, és minden tőle telhetőt megtesz az ön kielégítésére. Azt is mondotta, belátja, hogy makacskodott, s ezért elnézését kéri. Azt válaszoltam, hogy ostoba, s nem hiszem, hogy Ön ismét felvenné vele a kapcsolatot."

Mind a kémelhárítás vezetője, mind főnökei is, bizonyosak voltak abban, hogy a rejtélyes D. senki más nem lehet, mint Dreyfus, bár a megvádolt kapitány tagadott, Védekezését megerősítették azok az írásszakértők, akik szerint a bordereau nem származhatott Dreyfustól. Számos más tény is – hogy például Dreyfus nem juthatott hozzá azokhoz az iratokhoz, amelyeket a jegyzék szerint a németeknek átadott, hogy nem készült hadgyakorlatra stb. – a kapitány ártatlansága mellett bizonyított. Dreyfus ellen mégis vádat emeltek. Talán a francia hadsereg akkori vezetői még időben visszakoztak volna, ha a Libre Parole című antiszemita lap vezetésével nem kezdődik az ügy kapcsán harsogó antiszemita kampány. A Libre Parole főszerkesztője Hubert Henry őrnagy révén jutott információkhoz a Dreyfus-ügyről. Henry, az elszánt kalandor és karrierista, maga is Sandherr ezredes alosztályán szolgált. Napról napra éreznie kellett, hogy paraszti származása miatt a főként arisztokratákból álló tisztikar lenézi őt. Úgy vélte, hogy most itt az alkalom a bizonyításra, az érdemszerzésre, az előrehaladásra...

A Dreyfus-ügy első tárgyalását 1894. december 19-én kezdte meg a hét tagból álló haditörvényszék. A hadügyminiszter képviseletében Marie-Georges Picquart őrnagy is ott ült a teremben. Az őrnagy már régebbről ismerte a vádlottat, tanította a tisztiiskolán. S a tanár nem szerette növendékét; vasszorgalmú, de nem különösebben tehetséges embernek tartotta őt. A könnyed, művelt, fogékony Picquart, a hadsereg legfiatalabb őrnagya nem rokonszenvezett az efféle unalmas és fárasztó alakokkal. Ennek ellenére igyekezett minden elfogultság nélkül figyelni a tárgyalást. Amikor az első nap után jelentést tett Mercier tábornoknak, közölte a hadügyminiszterrel, hogy Dreyfus bűnösségének megállapításához vajmi kevés bizonyíték áll rendelkezésre, s a védelem erősen megingatta azok hitelét is.

A hadügyminiszter elbocsátotta az őrnagyot, és Sandherr ezredest hívatta. Az ezredes magával vitte a Dreyfus-ügy dossziéját. A tábornok egyre fokozódó ingerültséggel lapozgatta az iratokat, s kényszeredetten állapította meg, e tények alapján aligha ítélhetik el Dreyfust. Ha a kapitányt felmentené a hadbíróság, miután a közvéleményt meggyőzték bűnösségéről, olyan botrány törne ki, ami bukásával járhatna. Mercier erre, mit sem törődve azzal, hogy már késő éjszakára járt az idő, nekiállt, s maga írt egy feljegyzést Dreyfusról. Az egészet borítékba zárták, s átadták du Paty őrnagynak, hogy a bizonyítási eljárás befejezése után, mielőtt a bírák ítélethozatalra vonulnának vissza, észrevétlenül adja azt át a haditörvényszék elnökének. Ennek a zárt borítéknak a tartalma egy időre eldöntötte Dreyfus sorsát. A hadbíróságban ítélkező katonatisztek számára a hadügyminiszteri székben ülő tábornok véleménye parancsot jelentett. Egyhangúlag bűnösnek mondták ki Dreyfust hazaárulásért, s nyilvános lefokozásra, deportálásra, életfogytiglani száműzetésre és várfogságra ítéltek.

A kapitánynak, aki ártatlansága tudatában teljesen értetlenül állt az események előtt, először a lefokozást kellett elszenvednie. Erre 1895. január 5-én került sor. Az École Militaire – Dreyfus egykori iskolája –, a tisztiiskola udvarát nagyszámú, az antiszemita lapok hecckampányától felizgatott tömeg töltötte meg. A párizsi helyőrség valamennyi ezredének egy-egy szakaszát is kivezényelték.

Dreyfust négy katona kísérte a lóháton várakozó Darras tábornok elé. A tábornok kivonta kardját, és messzire hangzó hangon kiáltotta:

— Alfred Dreyfus! Ön nem méltó arra, hogy francia egyenruhát viseljen! Franciaország népe nevében ezennel lefokozzuk!

Dreyfus ezt kiáltotta:

— Katonák! Ártatlan embert fosztanak meg becsületétől! Éljen Franciaország!

Utolsó szavai azonban már elvesztek a felháborodottan morajló tömeg zajában. Ezrek ordították:

— Halál Dreyfusra!

Ha ekkor meginog az elítéltet a tömeg haragjától védő kettős katonai kordon, Dreyfust darabokra tépik. A kordon azonban elég erősnek bizonyult, s így a lefokozási szertartás tovább folytatódhatott. A Köztársasági Gárda egyik hatalmas termetű őrmestere leszakította Dreyfus egyenruhájáról a váll-lapokat, nadrágjáról a vezérkari tiszteknek járó vörös csíkot, majd elvette kardját, kettétörte és a földre dobta. A foglyot elvezették. Dreyfus ekkor is azt kiáltotta:

— Ártatlan vagyok! Éljen Franciaország!

Ekkor még – családjának tagjain kívül – szinte nem volt senki, aki hitt

volna Dreyfus ártatlanságában. A tábornokok és a Deuxième Bureau tisztjei tudták, hogy milyen eszközök felhasználásával ítéltették el a kapitányt, de természetesen hallgattak. A Libre Parole továbbra is uszított: „Nem egy embert bélyegeztek itt meg egyéni bűnért. Egy egész faj szégyenét leplezték le ország-világ előtt."

Von Schwarzkoppen, a német katonai attasé, természetesen jól tudta, hogy ki az áruló, akivel kapcsolatban áll. A német hírszolgálat számára ugyan kedvező lehetőségeket teremtett, hogy a francia vezérkar egy ártatlan bűnbakban vélte megtalálni az árulót, a német ezredes azonban – egy úgynevezett „régi vágású" katonatiszt – őszintén kötelességének érezte, hogy segítsen Dreyfusnak becsületét visszaszerezni. Erre azonban hivatalosan nem volt módja. Ha nyilvánosságra hozza az igazságot, külpolitikai bonyodalmakat okoz. Csak azt tehette, hogy magántársaságokban, francia tisztek előtt elejtett célzásokkal próbálta tisztázni az ártatlanul elítélt kapitányt. Megjegyzései azonban süket fülekre találtak.

Dreyfust deportálták. Párizsból először La Rochelle-be vitték, onnan pedig Ile de Ré-re, hogy ott várja be a hírhedt Ördögsziget felé induló börtönhajót. A La Rochelle-i pályaudvaron az őrök gondoskodtak arról, hogy elterjedjen a hír: a börtönkocsi rabjai között van Dreyfus is. Amikor átkísérték a hajóhoz, a csőcselék megverte. „Úgy deportáltak, mint egy aljas gazembert, mert annak tartanak – írta erről Dreyfus feleségének. – Mindaddig, míg ilyen nyomorult figurának látnak, nem tehetek mást, mint hogy egyetértek velük."

A kapitány csak néhány hetet töltött az Ile de Ré-n, aztán 1895- február 21-én megérkezett a „St. Nazaire", amelynek fedélzetén a gyilkos éghajlata miatt akkor már alig használt Ördögszigetre szállították. Útközben a foglyot cellája üléséhez láncolták, a lehető legembertelenebbül bántak vele. Hasonló bánásmódban volt része az Ördögszigeten is. Hiába kérte, munkát nem kapott. Egyedül raboskodott egy házban, az őrök nem szólhattak hozzá, Dreyfusnak pedig a tenger felé is tilos volt fordulnia. Felesége nem látogathatta meg. Elutasították Lucie Dreyfusnak azt a kérelmét is, hogy megoszthassa férjével a deportálás szomorú sorsát, pedig ezt a „kegyet" általában meg szokták adni. Az asszony leveleiből a cenzúra törölt mindent, ami a férjéért folytatott küzdelemre vonatkozott. Így hát a kapitány, aki rettenetes állapotba került a fogságban, nem tudott semmit arról, milyen harc folyik érte Franciaországban. Óriási meglepetésként érte, amikor 1899- június 5-én a főporkoláb belépett cellájába, s egy táviratot nyújtott át neki: „A Legfelsőbb Bíróság döntése értelmében Dreyfus kapitányra többé nem alkalmazandók a deportáltakra vonatkozó rendelkezések... ismét hordhatja az egyenruhát.. iAz őrséget el kell távolítani, s Dreyfust szabadon kell bocsátani. A mai napon Fort-de France-ból kifut a »Sfax« cirkáló, hogy hazaszállítsa Dreyfust Franciaországba."

Dreyfus négy és fél esztendei deportálás után elhagyhatta kettős fallal körülvett celláját, s a gyilkos klímájú Ördögszigetet. Az érte küldött „Sfax" cirkálón visszavitték Franciaországba. Bretagne-ba szállították, a rennes-i katonai börtönbe. Most már megtudta, hogy ügyében új tárgyalást készítenek elő.

Négy és fél esztendő harcainak eredménye volt ez. A család, elsősorban öccse, Mathieu mindent megtett, hogy az ügy ne merüljön a feledés homályába. Küzdelmük alighanem eredménytelen lett volna, ha Sandherr ezredesnek betegsége miatt nem kell távoznia helyéről. A kémelhárítással foglalkozó „Statisztikai Alosztály" vezetőjének ekkor Picquart őrnagyot nevezték ki. Picquart áttanulmányozta a Dreyfus-anyagot, és megdöbbenve látta, hogy milyen nevetségesen sovány vádpontok és bizonyítékok alapján ítélték el a kapitányt. Dreyfus ártatlanságát kétségtelennek látta. Ugyanakkor fény derült gról Walsin-Esterhazy őrnagy és a német katonai attasé, von Schwarzkoppen gyanús kapcsolatára. Picquart hirtelen ötlettől indíttatva Esterházy írását egybevetette a bordereau-val. És határozottan kijelentette: „Ez az ember írta a bordereau-t is!"

Picquart jelentette felfedezését feletteseinek, akik erre ügyesen eltávolították őt Párizsból. Afrikába küldték, s távollétében Henry őrnagynak adták át a Deuxième Bureau vezetését. Henry érezte, hogy baj lesz, ha az igazság napfényre kerül, s különböző hamisításokba, manipulációkba kezdett. Ebben segítségére volt du Paty őrnagy is, aki szintén saját magát védte, amikor Dreyfust továbbra is vádolta. Picquart sejtette, hogy miért kell neki mindig újabb és újabb ürügyekkel Afrikában szolgálatot teljesítenie. Egy barátjának meg is jegyezte, hogy a Dreyfus-ügy titkát nem viszi magával a sírba. Egyszer leesett a lováról s a baleset arra figyelmeztette, hogy akármikor meghalhat. S ekkor elszánta magát: levelet írt a köztársaság elnökének, amelyet azonban nem adott fel, hanem egy ügyvéd barátjánál letétbe helyezett. Úgy rendelkezett, hogy halála esetén a levelet küldjék el a címzettnek.

A levélben Picquart határozottan állította, hogy Walsin-Esterhazy a németek ügynöke, s a bűnök, amelyekért Dreyfust elítélték, az ő lelkiismeretét terhelik. Kifejtette: a Dreyfus-ügyben semmibe vették a törvényt, s tudva ítéltettek el ártatlan embert.

Az ügyvéd megőrizte a levelet, de nem őrizte meg a titkot. A forrás megjelölése nélkül elmondta Scheurer-Kestner szenátornak. Közben egy kereskedő, aki összeköttetésben állt Walsin-Esterhazyval, a Figaro című lapban közölt bordereau fotókópiája alapján azt állította, hogy azt Esterházy írta. Clemenceau, a későbbi miniszterelnök, aki „Tigris" néven vonult be a történelembe, szintén Dreyfus pártjára állt, Esterhazyt vádolva, akit bíróság elé állítottak, de aztán felmentettek. Az ő ügyét is hadbíróság tárgyalta, s „természetesen" megvédték a hadsereg tekintélyét.

Zola a kiváló realista író, akit lelkiismerete nem hagyott nyugodni, végül is meggyőződött Dreyfus ártatlanságáról. A Figaro-ban cikksorozatot írt az ügyről. Az egyik cikket e szállóigévé vált szavakkal fejezte be: „Az igazság útban van, és semmi sem tartóztatja fel.”

A Figaro azonban, amely kezdetben Zola rendelkezésére bocsátotta hasábjait, átállt a másik táborba. Igy hát a nagy író kénytelen volt más lehetőséget keresni, hogy hallathassa továbbra is szavát. Először két röpiratot adott ki, aztán pedig a L'Aurore-ban jelent meg történelmivé vált nyílt levele, amelyet Félix Faure-hoz, az akkori köztársasági elnökhöz címzett, és amely a „J'Accuse!", a „Vádolom!" címet viselte.

„Kötelességem beszélni – nem kívánok bűnrészes lenni. Álmatlan éjszakákon annak az ártatlan embernek a képe kísértene, aki rettenetes kínzások közepette bűnhődik egy olyan bűnért, amelyet nem követett el.

Önhöz fordulok, Elnök Úr, ezzel az igazsággal, Önhöz kiáltok egy becsületes ember felháborodásának minden erejével. Becsületére legyen mondva, meggyőződésem, hogy Önnek nincsen tudomása, milyen szörnyű bűnt követtek el. S vajon kinek panaszoljam be az igazi bűnösök elvetemült söpredékét, ha nem Önnek, országunk legmagasabb rangú tisztségviselőjének?... A vezérkar akarta a pert, a vezérkar akarta az ítéletet... A hadsereg becsületéről szavalnak nekünk; azt akarják, hogy szeressük, hogy tiszteljük a hadsereget. Szeretnők, tisztelnők hogyne – azt a hadsereget, amely a veszély első jelére fegyvert fogna Franciaország határainak védelmére, azt a hadsereget, amely valójában azonos az egész néppel, s amelyet csak gyöngédség és tisztelet övezhet. Most azonban a páncélozott ököl, az elnyomó melletti állásfoglalásra akarnak kényszeríteni bennünket. Vajon alázatosan megcsókoljuk-e ezt az öklöt? – Istenemre, nem!

Dreyfusnak csak úgy szolgáltatható igazság, ha a vádlottak padjára ültetik az egész vezérkart... Micsoda nagytakarítást kell rendeznie a köztársaság kormányának ebben a jezsuita fészekben, hogy magának Billot tábornoknak a szavaival éljünk!... Micsoda undorító eszközökhöz nyúltak ebben a balfogásoktól és ostobaságoktól hemzsegő ügyben, micsoda alantas politikai praktikákhoz folyamodtak — mintha csak a spanyol inkvizíció nyomasztó lidércnyomásának lennénk tanúi!... Sok embert ismerek, aki félve reszket a háború lehetőségétől, mert tudja, milyen kezekben van a haza védelme...

Vádolom du Paty de Clam alezredest, hogy – remélem nem tudatosan – a justizmord ördögi eszköze volt, s hogy az elmúlt három esztendőben a legváratlanabb és legbűnösebb mesterkedéssel védelmezte ártalmas művét.

Vádolom Mercier tábornokot, hogy valószínűleg szellemi gyengeségből, a század egyik legszönyűbb bűntényének részesévé vált.

Vádolom Billot tábornokot, hogy noha kezében volt Dreyfus ártatlanságának döntő bizonyítéka, eltitkolta ezt és politikai indítékokból, a vezérkar presztízsének mentésére maga is vétkessé vált az emberiségellenes és igazságellenes bűntény elkövetésében.

Vádolom Pellieux tábornokot és Ravay őrnagyot, hogy gazemberek módjára folytattak vizsgálatot; e vizsgálat során felháborító elfogultságról tettek tanúságot, s a teljes jegyzőkönyv elolvasása után mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a logikátlan arcátlanság örök szobra áll előttünk.

Vádolom a három írásszakértőt: Belhomme-ot, Varinard-t és Couard-t, hogy hazug, csaláson alapuló jelentéseket terjesztettek elő – hacsak orvosi vizsgálat nem állapítja meg vakságukat és beszámíthatatlanságukat.

Vádolom a hadügyminisztériumot, hogy aljas sajtókampányt folytatott, elsősorban a L'Echo de Paris és a L'Eclair hasábjain, a közvélemény félrevezetésére és saját bűnei leplezésére.

Végül vádolom az első per hadbíróságát, hogy megsértett minden emberi jogot, amikor a vádlottat előtte titokban tartott tanúvallomás alapján ítélte el. Továbbá vádolom a második per hadbíróságát, hogy parancsra fedezte e törvényszegést, és hogy maga is elkövette azt a jogi törvénytiprást, hogy felmentette a bűnöst, noha tisztán látta bűnösségét."

Zola klasszikus sorokban fejtette ki, miként lett egy egyszerű tévedésből presztízskérdés:

„Úgy folytatták le a vizsgálatot, akárcsak egy XV. századi rémtörténetben, a titokzatosság, a durva szemfényvesztés és fondorlatok légkörében; az egész vád egyetlen semmitmondó gyanúsításon, ama bizonyos ostoba bordereau-n alapult..., hiszen hamarosan kitűnt, hogy a sokat emlegetett elárult titkok szinte teljesen ártatlanok voltak. S újra hangsúlyozom, ez az egész ügy ugrópontja; itt veszi kezdetét az igazi bűntény, az igazságszolgáltatás döbbenetes csődje, amibe belebetegedett Franciaország... A kezdet kezdetén csupán felületességről és ostobaságról volt szó.

De máris ott áll Dreyfus a hadbíróság előtt. A tárgyalást a legnagyobb titokzatosság övezi. Ha egy áruló megnyitotta volna a határokat az ellenségnek és a német császárt egyenesen a Notre-Dame katedrális elé vezette volna, még akkor sem foganatosíthattak volna szigorúbb és titokzatosabb intézkedéseket. A nemzet dermedt rémülettel figyel, iszonyú részleteket adnak tovább suttogva a történelemben példátlanul álló árulásról. Nyilvánvaló, hogy a nemzet nem tiltakozhat. A legsúlyosabb ítélet sem elég szigorú a bűnöző számára; az ország ujjong a nyilvános lefokozás láttán, követeli, hogy a bűnöst életfogytiglan pellengérre állítsák a sziklaszigeten, hadd gyötörje, ott a lelkiismeret. Vajon azok az elmondhatatlan, suttogva terjesztett vádak tartalmaznak-e valamennyi igazságot, vajon valóban lángra lobbanthatnák egész Európát, hogy feltétlenül a zárt tárgyalás leple mögé kell rejteni őket? Nem! E zárt ajtók mögött csupán romantikus, őrült agyszülemények, du Paty de Clam őrnagy fantazmagóriái hangzottak el.

Ó! Milyen üres e vádirat! Már egymaga az is az aljasság diadala, hogy valakit egy ilyen vád alapján elítélhettek. Felszólítok minden becsületes embert, olvassa el a vádiratot, és vajon megállja-e azután, hogy ne háborodjék fel, hogy ne kiáltsa világgá undorát az Ördögsziget foglyának emberfeletti kínlódása láttán.

...A vádirat tizennégy vádpontot sorol fel – végül azonban csupán egyetlenegy, a bordereau marad. S ráadásul még azt is megtudjuk, hogy ebben sem jutottak az írásszakértők egyértelmű véleményre; hogy egyiküket, egy 'bizonyos Gobert urat, katonai megtorlással fenyegették, mert nem vonta le a kívánt következtetést... Családias tárgyalás folyik, egymás közt marad minden, s ne feledjük végül azt sem, hogy a vezérkar rendezte az egész tárgyalást, az ítélkezett, majd egyszerűen megerősítette saját ítéletét.

...Mondják, hogy a bírósági tanácsteremben a bírák természetesen a felmentésre hajlottak. S éppen ezért érthető, hogy ítéletük igazolására milyen elkeseredett makacssággal hajtogatják, hogy létezik valamiféle titkos irat, valami perdöntő, soha nyilvánosságra nem hozható bizonyíték, ami minden lépést törvényesít, s amely előtt ennélfogva meg kell hajolnunk, mint a mindenható és kiismerhetetlen Isten akarata előtt!

...Ezek tehát, Elnök Úr, azok a tények, amelyek fényében világossá válik, hogyan követték el a bírói tévedést. Az erkölcsi bizonyítékok, Dreyfus anyagi helyzete, az indítékok hiánya, ártatlanságának szüntelen hangoztatása – mindez arra utal, hogy Dreyfus du Paty de Clam rendkívül élénk fantáziájának és azon klerikális miliőnek áldozata, amelybe du Paty de Clam keveredett, az üldözés atmoszférájának, röviden a »büdös zsidó« atmoszférájának, korunk ezen szégyenfoltjának az áldozata."

Zola nyílt levelében leszögezte: tudja, hogy írásáért bíróság elé állíthatják, de éppen ez a célja:

„Azért szántam rá magam erre a forradalmi lépésre, hogy siettessem az igazság és az igazságosság napvilágra jutását.

Egyetlen szenvedélyes vágy vezérelt: világosságot akarok az emberiség nevében, amely már annyit szenvedett, s amelynek joga van a boldogságra. Heves tiltakozásom lelkiismeretem parancsa. Állítsanak esküdtbíróság elé, ha mernek, folytassák le a vizsgálatot a napvilág könyörtelen fényében!

Várok."

Amit Zola akart, elérte. Bíróság elé állították. A Zola-per 1898. február 7-én kezdődött, az írót sajtó útján elkövetett rágalmazással vádolták. Zola azonban nem önmagát védte, hanem Dreyfus igazságát bizonygatta, s Esterhazyt és a tábornokokat vádolta. A bíróság előtt ezek voltak utolsó szavai:

„Esküszöm, Dreyfus ártatlan. Életemmel és becsületemmel kezeskedem érte. Ebben az ünnepélyes órában, ezen bíróság előtt, önök előtt, esküdt urak, akik a nemzetet képviselik, Franciaország színe előtt esküszöm, Dreyfus ártatlan. Negyvenesztendős munkám, az életem művével kiérdemelt megbecsülésre esküszöm, Dreyfus ártatlan. Mindenre, amit szerettem, hírnevemre, a francia irodalom dicsőségéhez való hozzájárulásomra esküszöm, Dreyfus ártatlan. Vesszen oda mindez, kísérje kudarc munkámat, ha Dreyfus nem ártatlan. Ártatlan!"

A tárgyaláson tanúként kihallgatták Picquart-t, Henryt és du Paty de Clamot is. A tárgyilagos szemlélő a napnál is világosabban meggyőződhetett róla, hogy Zola nem rágalmazott senkit, az igazságot képviselte, s ellenfelei a rágalmazók. A tömeghangulat azonban – az antiszemita lapoknak, a klerikálisoknak sikerült félrevezetniük a tízezreket – befolyásolta az esküdteket. Zolát bűnösnek mondták ki, s egyebek mellett egyéves fogházra is ítélték. Az antiszemiták ujjongva köszöntötték az ítéletet. A vidéki városokban pogromokat rendeztek. Veszély fenyegette Zola életét. Mark Twain így írt róla:

„Mélységes tiszteletet, határtalan csodálatot érzek Zola iránt. Olyan gyávákat, képmutatókat és talpnyalókat, mint amilyenek a katonai és egyházi bíróságokban ülnek, szerte a világon milliószámra találhatunk évről évre. De öt évszázadba telik, amíg fellép egy Szent Johanna vagy egy Zola."

A londoni Times:

„Zola az igazságot és a polgári jogokat védelmezte. Mindenütt, ahol szabad népek élnek, tisztelettel ejtik ki nevét."

A Daily Graphic véleménye:

„Az ítélet nem annyira Zolát, mint inkább a Harmadik Köztársaságot marasztalja el, amely a törvény iránt leplezetlen megvetést tanúsító katonai kaszt uralma alatt áll."

Az amerikai Daily Tribune:

„Zola hősies harcot vívott Dreyfus kapitány védelmében. Most már olyan bajnokra lenne szükség, aki Franciaország védelmében állna ki a porondra."

A katonai klikket azonban nem zavarta a nemzetközi felháborodás. Elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak Picquart-ral is, aki már ekkor alezredesi rangot viselt. Nyugdíjazták, arra hivatkozva, hogy súlyos mulasztásokat követett el katonai szolgálata során. Aztán letartóztatták, és vizsgálati fogságba vetették.

Zola azonban nem hátrált. Újabb cikkeket írt, amelyeknek következményeképpen ismét bíróság elé állították, és újabb kéthónapi börtönre, s kétezer frank pénzbüntetésre ítélték. Ezután nem maradt más a nagy író számára, mint hogy a börtönbüntetés elől külföldön keressen menedéket. Éjnek idején, egy szál ruhában lépte át a határt, s először Londonban, majd angol vidéki városokban bujkált. Ott kezdte írni új regényét. Címe: „Igazság."

És jóllehet Zola száműzetésbe kényszerült, most már hazájában sem lehetett útját állni az igazságnak. A Dreyfus-ügy régen túlnőtt egy, bármennyire is bonyolult kémper keretein. Az ártatlanul elítélt rehabilitációjáért küzdő „dreyfusard-ok" a progresszív Franciaországot képviselték. Mögöttük sorakozott fel Franciaország valamennyi haladó személyisége, s lassanként a közvélemény nagyobbik része is. A reakciós erőket, a sovinizmus, a militarizmus és a klerikalizmus bajnokait az igazság napfényre jutása létérdekeikben fenyegette, s ezért pozícióik gyengülésével még elkeseredettebben használták aljas eszközeiket. Támadva védekeztek, megpróbálták aláásni a köztársasági rendszert. Franciaország a polgárháború szakadékának a szélére került. S bár Dreyfus ártatlansága mellett egyre többen emeltek szót, a másik oldal mégis mindig százezres, sőt milliós tömegeket tudott felsorakoztatni maga mögé. A megtévesztettek a reakciós eszmék megszállottjainak rögeszmés dühével a hazaárulás, a becstelenség, az istentelenség, az idegen vérből származás vádjával illették a dreyfusard-okat, s azzal fenyegették őket, hogy végleg leszámolnak, a haza ellenségeiként bánnak el velük. Dühödt ellentámadásukkal azonban csak rövid ideig késleltethették Dreyfus felmentését, megakadályozni pedig már nem tudták. A Dreyfus ártatlansága mellett harcolóknak nemcsak bizonyítékok álltak rendelkezésükre, hanem volt már erejük is, hogy ki tudják kényszeríteni a tények figyelembevételét. Cavalgnac lett a hadügyminiszter, s maga is megismerkedett a Dreyfus-ügy anyagával. Először Dreyfus bűnössége mellett foglalt állást, később azonban be kellett látnia, hogy félrevezették. A dosszié tanulmányozása közben felfedezte, hogy Henry hamisított okmányokkal igyekezett takargatni a nyilvánvaló igazságot, Dreyfus ártatlanságát. Behívatta Henryt, aki a bizonyítékok súlya alatt kénytelen volt vallani. Az alezredest – már Henry is ezt a rangot viselte – a hadügyminiszter parancsára letartóztatták, de engedélyt kapott, hogy a ruhájáért hazamenjen. Táskájába becsomagolta borotváját is, amelyet a börtönszokásokkal ellentétben nem vettek el tőle, s mire az őr benézett a cellájába, már halott volt, felvágta ereit. Amikor ezt Walsin-Esterhazy meghallotta, azonnal Angliába szökött.

És közben Picquart-nak is bíróság elé kellett állnia. Azzal vádolták, hogy okmányt hamisított, amellyel Esterhazyt akarta megvádolni! Picquart is Dreyfust védte, nem magát. Picquart ügyében nem született ítélet, mert közben a Dreyfus-ügy revízióját követelők száma egyre nőtt. Az ügy a legfelsőbb bíróság elé került, amely elrendelte a perújrafelvételt. Ezek után indult el a Dreyfusnak oly nagy meglepetést okozó távirat az Ördögsziget felé. Picquart ügyében az eljárást felfüggesztették, a nyugalmazott alezredes 324 napi raboskodás után kiszabadult, s tizenegy hónapos angliai száműzetés után Zola is visszatérhetett Franciaországba.

S 1899- június 7-én Rennes-ben másodszor tárgyalta a Dreyfus-ügyet a hadbíróság. Az adatokból kitűnt, hogy Alfred Dreyfus mindössze harminckilenc esztendős, de öreg, őszhajú, töpörödött ember állt a bíróság előtt. Azok az erők, amelyek öt esztendővel ezelőtt megrágalmazták és elítéltették, most sem tétlenkedtek. A közönségben helyet foglaló tábornokok úgy viselkedtek, mintha ők lennének a bírák, s a bírói pulpituson ülő tiszteket ismét sikerült megfélemlíteni. A bíróság 5:2 arányú szavazattal Dreyfust újra bűnösnek találta hazaárulásért, és ezért – „az enyhítő körülmények figyelembevételével" – „csupán" tízévi börtönre ítélték, s nem mondták ki ítéletükben a nyilvános lefokozást sem. Georges Clemenceau így írt ekkor:

„Enyhítő körülmények – nevetséges! Enyhítő körülményekről ez esetben nem a vádlottal, hanem a bírákkal kapcsolatban kell beszélni, akik önmaguknak szavaztak meg enyhítő körülményeket. Az ítélet nem egyéb, mint bevallása annak, hogy kompromisszumot hoztak létre a katonai fegyelem és lelkiismeretük között… Az igazság hangja, amelyet a tárgyalóteremben elfojtottak, hamarosan betölti az egész világot... Holnap a megdöbbent népek majd azt kérdik, vajon mi maradt meg azokból a történelmi tradíciókból, amelyek valaha az egész világ szemében a jog és az igazság bajnokainak tüntettek fel bennünket. És világszerte felharsan a kiáltás: Hol van Franciaország? Mi történt a franciákkal? S csupán az igazság hűséges harcosainak lesz joguk arra, hogy feleljenek: Jelen!

... Az ország, amely becsületét egy bűnös felmentésére és egy ártatlan meghurcolására alapozza, nevezheti magát köztársaságnak vagy monarchiának, szocialistának, imperialistának vagy demokratikusnak, rendelkezhet nemzetgyűléssel, városi tanácsokkal, miniszterekkel, bírákkal, kórházakkal és színházakkal, a civilizáció valamennyi külső ismertetőjegyével; építhet vasutakat, elhódíthat területet védtelen négerektől, felhasználhatja a villamosenergiát, a távbeszélőt, verheti a Világkiállítás nagydobját, hogy megteljenek szállodái… mindez azonban porrá-hamuvá válik az eljövendő viharokban. Egyetlen társadalom sem maradhat fenn a szilárd gondolati alap, az igazság és a jog erkölcsi cementje nélkül."

Ekkor már Loubet volt a köztársasági elnök. A rennesi-i ítélet nyomán támadt nemzetközi felháborodás arra késztette őt, hogy megkegyelmezzen Dreyfusnak. S jóllehet Zola, Picquart, Clemenceau és mindazok, akik a kapitány mellett álltak, titokban abban reménykedtek, hogy Dreyfus elutasítja a felajánlott kegyelmet, s hogy tovább harcol ártatlanságáért, a kapitány elfogadta azt. Zola megértette e lépés emberi indokait, s a kegyelem után, 1899. szeptember 19-én így írt Madame Dreyfusnak: „Asszonyom, a mai nappal bekövetkezett a csoda. Kétéves gigantikus harcunk eredményeként megtörtént a lehetetlen. Álmunk valóra vált, a mártír leszállt keresztjéről, az ártatlan kiszabadult, a férj hazatért. Véget értek szenvedései, szívünk fájdalmas szorítása megszűnt, az elviselhetetlen gondolat nem riaszt fel többé álmunkból. A mai nap tehát nagy győzelem napja. Megilletődött csendben lélekben együtt vagyunk Önökkel. Nincsen egyetlen asszony, egyetlen anya a Földön, aki ne rendülne meg lelke mélyéig arra gondolván, ina töltik együtt első estéjüket, miközben az egész világ szeretettel együtt érez Önökkel."

Dreyfus már szabadon élt, amikor megjelent Zola új regénye, az „Igazság", amely nem más, mint a Dreyfus-ügy nyomán keletkezett kulcsregény. Az író Párizsból Mailebois-ba, egy francia vidéki városba helyezte át az események színhelyét. Nem egy zsidó vezérkari tiszt, hanem egy zsidó tanító kerül onnan teljesen ártatlanul a gyarmati fegyenctelepre. Nem katonai okmányok elrablásáról, hanem egy keresztény kisfiún elkövetett kéjgyilkosságról van szó. Nem a vezérkar és nem reakciós katonatisztek, hanem az egyház és a reakciós papok állnak a háttérben. Ahogy a valóságos Dreyfus-ügyben győzött az igazság, a regény lapjain Simon, a zsidó tanító is visszakerül a gályarabságból, és nagy vereséget szenved a klerikalizmus. A regény sikert aratott. Az olvasók nem sejtették, hogy ez a nagy író utolsó regénye.

A következő esztendőben megjelentek Dreyfusnak az Ördögszigeten írt naplójegyzetei. Voltak, akik még mindig bűnösnek tartották a szerzőt, felháborodva fogadták a kötetet.

Zola 1902 szeptemberében egy kis párizsi szállodában levő lakosztályában széngázmérgczés áldozata lett. A vizsgálat megállapította, hogy a kandalló kéményét szinte teljesen eltömték törmelékkel, s az így keletkezett szénmonoxid ölte meg Zolát. Sohasem állapították meg, hogy a törmelék szándékosan, vagy véletlenül került-e a kéménybe. Sokak szerint Zolát a Dreyfus-ügyben szerzett ellenségei gyilkoltatták meg.

Így hát Zola nem érhette már meg Dreyfus teljes rehabilitációját, amelyre 1906 júliusában került sor. S ugyanebben a hónapban, 1906. július 22-én az L'ecole Militaire udvarán, ugyanott, ahol a lefokozást végrehajtották, katonai díszegységek sorakoztak fel Dreyfus tiszteletére. Kürtszó harsant, aztán egy kapitány Gillain dandártábornok elé vezette Dreyfust.

– A köztársasági elnök nevében és felhatalmazásom alapján Önt, Dreyfus kapitányt, a Becsületrend Lovagjává ütöm – mondta a tábornok, s kardja hegyével háromszor megérintette Dreyfus vállát, az érdemrendet a kitüntetett zubbonyára tűzte, majd kétfelől megcsókolta. Dreyfusnak már alezredesi rang járt volna, de csupán őrnaggyá léptették elő, és ezzel tudtára adták, hogy továbbra sem kívánatos a hadseregben. A nyugdíjazását kérte. Picquart-t ezredessé léptették elő, s később tábornokká nevezték ki. 1908-ban Georges Clemenceau miniszterelnök hadügyminiszternek hívta meg kormányába.

Ugyancsak 1908-ban történt, hogy a Zola emlékére rendezett ünnepségen a Pantheon előtt rálőttek Dreyfusra.

A kapitány Svájcba költözött, s ott érte 1914-ben a mozgósítás híre. Azonnal hazájába utazott, szolgálattételre jelentkezett.

Először Párizs védelmi rendszerének északi szakaszán teljesített szolgálatot, majd végigharcolta az első világháború két legvéresebb ütközetét Chemin des Dames-nál és Verdunnél. A háború végén alezredessé léptették elő, és megkapta a becsületrend tiszti keresztjét. Az antant győzelme után ismét nyugalomba vonult.

Már elmúlt hetven esztendős, amikor Schwarzkoppen ezredes özvegye elküldte neki férjének, az egykori párizsi német katonai attasénak emlékiratait. Ekkor derült teljes fény az ügy minden részletére. Valóban gróf Ferdinánd Walsin-Esterhazy volt a bordereau szerzője – ahogy Picquart kiderítette –, ő adta el a francia hadititkokat a német katonai attasénak. Ennek a gazembernek azonban soha nem kellett felelnie bűneiért. 1923-ban az angliai harpendeni kis temetőben gyászolók nélkül temettek el egy bizonyos Jean de Voilemont grófot. A halott nem volt más, mint Walsin-Esterhazy, aki ezen az álnéven élt haláláig Londonban.

Forrás: Pintér István – Botrányok a XX. században. Gondolat, Budapest, 1969. 57-73. old.

Vasárnapi Újság, 1897/48.

Dreyfus raboskodásának helye

Dreyfus vezérkari tisztet három évvel ezelőtt hazaárulás miatt ítélte el a katonai törvényszék, s most igen sokan hirdetik, hogy ártatlanul ítélték el. Dreyfus ügyének újra szóba kerülése emlegetés tárgyává tette azt a helyet, ahol az elítélt fogva van…Dreyfus Dél-Amerika egy kis szigetén raboskodik, melyet «Ördög sziget »-nek neveztek el, Cayenne francia gyarmathoz tartozik, hova III. Napóleon kora óta a nagyobb politikai bűnösöket szokták fogságra küldeni. Cayenne vagy Francia- Guyana Dél-Amerika északkeleti szélén van, közel az Orinoco folyó torkolatához, forró földövi vidéken, melynek különben is egészségtelen éghajlatát itt a tömérdek mocsár és a nagy nedvesség még veszélyesebbé teszi, főleg európai emberre nézve.

A gyarmatnak a fővárosa Cayenne. Északnyugatra s nem messzire három kis sziget van, melyeket együtt «Iles du Salut» (Az üdv szigetei) névvel jelölnek. Mind a bárom igen csekély kiterjedésű. Nevük: Szent József-sziget, Király-sziget és legfelül az Ördög-sziget. Nagyobb tengeri hajók erre nem járhatnak, s a kisebb hajók számára is csak a Király-szigeten van némiképp alkalmas kikötő. Nem is engedik meg a hajóknak, hogy erre járjanak. A hivatalos alkalmazottakon kívül soha senkit sem látnak a rabok; még a tisztek és porkolábok is hetenként csak egyszer kapnak hírt a nagyvilágból, midőn Cayenne-ből egy hajó az élelmiszereket és postai küldeményeket szállítja át az ott lakóknak. A felvigyázat igen nagy. Magára Dreyfusra állandóan hat őr ügyel, kik töltött fegyverrel kötelesek körülötte járni. A Király-szigeten lakó parancsnoknak is különös gondjába van ajánlva; legalább minden hónapban egyszer az is köteles őt meglátogatni …Az Ördög-sziget biztos börtön, honnan a fogoly semmi módon meg nem szökhet.

Harris Robert: Tiszt és kém

(Előszó)

Ennek a könyvnek az a célja, hogy regény formájában mondja el újra a Dreyfus-ügy igaz történetét, a történelem talán legnagyobb politikai botrányát és justizmordját, amely az 1890-es években felháborította Franciaországot és végül az egész világot. Mindez huszonöt évvel az után történt, hogy a németek tönkreverték Franciaországot az 1870-es háborúban, és megszállták Elzász-Lotaringia tartományt, földrengéssel felérő sokkot idézve elő az európai erőegyensúlyban, ami majd az első és második világháború előfutára lesz. Az itt következő oldalakon felvonuló alakoknak még a legjelentéktelenebbjei sem kitalált személyek. Szinte minden esemény, legalábbis bizonyos formában, megtörtént a való életben. Mindazonáltal természetesen annak érdekében, hogy a történelemből regény kerekedjen, kénytelen voltam egyszerűsíteni: a drámai hatás kedvéért bizonyos alakokat egyszerűen kihagytam, és sok személyes részletet ki kellett találnom. Például Georges Picquart sosem írt titkos beszámolót a Dreyfus-ügyről, és nem helyezte el Genfen, egy bank széfében azzal az utasítással, hogy halála után száz évig tilos felbontani. A regényíró azonban másképpen képzelte.

Robert Harris

Szereplők

A DREYFUS CSALÁD

Alfred Dreyfus

Lucie Dreyfus, a felesége

Mathieu Dreyfus, a fivére

Pierre és Jeanne Dreyfus, a gyermekei

A HADSEREG

Auguste Mercier tábornok, hadügyminiszter, 1893–95

Jean-Baptiste Billot tábornok, hadügyminiszter, 1896–98

Raoul le Mouton de Boisdeffre tábornok, vezérkari főnök

Charles-Arthur Gonse tábornok, a Második Ügyosztály (kémelhárítás) főnöke

Georges Gabriel de Pellieux tábornok, Seine megye katonai parancsnoka

Armand du Paty de Clam ezredes

Foucault ezredes, berlini katonai attasé

Charles Ferdinand Walsin-Esterhazy, a 74. gyalogezred őrnagya

A STATISZTIKAI OSZTÁLY

Jean Sandherr ezredes, az osztály vezetője 1887–95

Georges Picquart ezredes, az osztály vezetője 1895–97

Hubert-Joseph Henri őrnagy

Jules-Maximillien Lauth százados

Junck százados

Valdant százados

Felix Gribelin, levéltáros

Mme Marie Bastien, ügynök

SÛRETÉ (TITKOSRENDŐRSÉG)

François Guénée

Jean-Alfred Desvernine

Louis Tomps

ÍRÁSSZAKÉRTŐ

Alphonse Bertillon

ÜGYVÉDEK

Louis Leblois, Picquart barátja és ügyvédje

Fernand Labori, Zola, Picquart és Alfred Dreyfus ügyvédje

Edgar Demange, Alfred Dreyfus ügyvédje

Paul Bertulus, vizsgálóbíró

GEORGES PICQUART ISMERŐSEI

Pauline Monnier

Blanche de Comminges és családja

Louis és Martha Leblois, elzászi barátok

Edmond és Jeanne Gast, unokatestvérek

Anna és Jules Gay, Picquart nővére és sógora

Germain Ducasse, barát és védenc

Albert Curé őrnagy, régi katonatárs

DIPLOMATÁK

Maximilian von Schwartzkoppen ezredes, német katonai attasé

Alessandro Panizzardi, olasz katonai attasé

A „DREYFUSSARD-OK”

Émile Zola

Georges Clémenceau, politikus, újságíró, főszerkesztő

Albert Clémenceau, ügyvéd

Auguste Scheurer-Kestner, a francia szenátus alelnöke

Jean Jaures, a francia szocialisták vezetője

Joseph Reinach, politikus, író

Arthur Ranc, politikus

Bernard Lazare, író

(Alább részlet a könyvből. Gabo Kiadó, 2016)

- Picquart őrnagy a hadügyminiszterhez!

Az őr a rue Saint-Dominique-on kilép a bódéból, kinyitja a kaput, én pedig keresztülfutok a havas, szeles udvaron, hogy belépjek az Hôtel de Brienne meleg előcsarnokába, ahol a Köztársasági Gárda nyalka, ifjú kapitánya feláll, hogy tisztelegjen. Valamivel türelmetlenebbül megismétlem: − Picquart őrnagy a hadügyminiszterhez! A kapitány vezetésével végigmegyünk a miniszter hivatalos rezidenciájának fekete-fehér kockás márványpadlóján, felhágunk a díszlépcsőn, a Napkirály korából maradt ezüstpáncélok és David borzalmas császári giccse − a Napóleon átkel az Alpokon − mellett az emeletre. Ott megállunk a térre néző ablaknál, a kapitány elmegy, hogy bejelentse érkezésemet, néhány pillanatra egyedül hagy, így megcsodálhatok valamit, ami ritka és szép: a város szívében egy kertet, amelyet elnémított a hó egy téli reggelen. Varázslatos lesz tőle még a hadügyminisztérium sárga villanyvilágítása is, ahogy átdereng a csipkeszerű ágakon.− Mercier tábornok várja, őrnagy úr.

A miniszter irodája hatalmas, a díszes faburkolat kékesszürke, a kettős erkély a fehér pázsitra néz. Két, fekete egyenruhás, koros férfi, a hadügyminisztérium legmagasabb rangú tisztjei melegítik a lábukat a nyitott kandallónál. Egyikük Raoul le Mouton de Boisdeffre tábornok, a vezérkari főnök, az orosz ügyek szakértője, – az új cárral kötött zsenge szövetségünk kovácsa, aki olyan sok időt töltött a cári udvarban, hogy ő is kezd egy kifent bajszú orosz grófra hasonlítani. A másik, valamivel túl a hatvanon, a felettese, maga a hadügyminiszter, Auguste Mercier tábornok.

Feszes lépésekkel beállok a szőnyeg közepére, és tisztelgek.

Mercier-nek olyan furcsán redős és mozdulatlan az arca, mint egy bőrmaszk. Néha úgy rémlik, hogy egy másik ember 󿬁figyel a keskeny szemnyílásokon át.

− Nos, Picquart őrnagy, ez nem tartott sokáig – mondja csendes hangján. – Mikor végzett?

− Fél órája, tábornok úr.

− Valóban mindennek vége?

Bólintok.

− Vége. Hát így kezdődik.

− Jöjjön, üljön a kandallóhoz − parancsolja a miniszter. Szokása szerint nagyon halkan beszél. Egy aranyozott szék felé int. – Húzza ide. Vegye le a kabátját. Meséljen el mindent.

Ugrásra készen ül a szék legszélén: a törzse előredől, összekulcsolja az ujjait, a combjára könyököl. A protokoll felmentette az alól, hogy részt vegyen a reggeli látványosságon. Olyan, mint egy impresszárió, aki lemaradt a saját műsoráról. Most részletekre, benyomásokra, megfigyelésekre, színekre – éhes.

− Először is, milyen volt a hangulat az utcán?

− Azt mondanám, hogy… várakozó.

Leírom, hogyan hagytam el szállásomat a hajnal előtti sötétben, miképpen mentem át az École Militaire-be, és hogy az utcákon szokatlan csend volt, lévén szombat (– A zsidók vasárnapja − szakít félbe Mercier halvány mosollyal) – és farkasordító hideg. Noha ezt nem említem, miközben végigmentem a rue Boissière sötét kövein és az avenue du Trocadérón, azon morfondíroztam, nem bukik-e bele a miniszter nagy mutatványába. De mikor elértem az Alma-hídhoz, és megláttam a sötét sokaságot, amely keresztülzúdult a Szajna komor vize fölött, rájöttem arra, amit Mercier bizonyára egész idő alatt tudott: a legdermesztőbb hidegben is elég hőszigetelés az emberi ösztön, amely látni akarja a mások megalázását.

Csatlakoztam a tömeghez, amely előbb déli irányba hömpölygött a folyón át, azután végig az avenue Bosquet-n. Olyan sokan voltak, hogy nem fértek el a deszkajárdán, kifolytak az úttestre. A lóversenypálya nézőire emlékeztettek: ugyanaz a közös várakozás, a társadalmi helyzettől független öröm. Újságárusok nyomakodtak ide-oda a reggeli lapokkal. Az útszéli üstökből áradt a sülő gesztenye illata.

A sugárút végén kiváltam a tömegből, és átmentem az École Militaire-hez, ahol az előző évben a topográfiát oktattam. Mellettem a sokadalom tovább özönlött a hivatalosan kijelölt gyülekezőhely, a place Fontenoy felé. Pirkadt. A főiskola visszhangzott a doboktól, kürtöktől, patadobogástól, káromkodástól, elordított parancsszavaktól és a lábak dübörgésétől. A Párizsban állomásozó kilenc gyalogsági ezred mindegyikéből kirendeltek két-két századot, hogy tanúi legyenek a szertartásnak, az egyikben veteránok voltak, a másikban újoncok, mert Mercier szerint az ő moráljukat erősíti a példa. Mire keresztülvágtam a hatalmas termeken és kiléptem a Morland-udvarra, az ezernél több ember már felsorakozott a fagyott sárban.

Sosem vettem részt nyilvános kivégzésen, ismeretlen előttem sajátos légköre, de úgy képzelem, olyan lehet, amilyen az École-ban uralkodott azon a reggelen. A Morland-udvar nagysága megfelelő színpadot teremtett a rendkívüli látványossághoz. A távolban, a rácsokon túl, a place Fontenoy félkörében rózsaszín arcok tengere zúgott a fekete egyenruhás csendőrök sorfala mögött. A tér megtelt. Emberek álltak a padokon, a fogatok és omnibuszok tetején, ültek a fák ágain; egynek sikerült felkapaszkodnia az 1870-es háborús emlékmű csúcsára.

Mercier, aki önfeledten hallgatta végig a beszámolót, most azt kérdezi: − Nos, becslése szerint hányan voltak jelen?

− A Prefektúra szerint húszezren.

− Csakugyan? – A minisztert kevésbé nyűgözi le az adat, mint vártam. – Tudja, hogy eredetileg Longchamps-ba terveztem a ceremóniát? A lóversenypályán ötvenezren is elférnek!

− A hallottakból ítélve, miniszter úr, meg is tudta volna tölteni! – hízeleg Boisdeffre.

− Persze hogy megtöltöttem volna! De a belügyminisztérium váltig állította, hogy zavargás törhet ki. Viszont én azt mondom: minél nagyobb a sokaság, annál hatásosabb a lecke.

Én a húszezret is rengetegnek láttam. A tömeg mormolása fojtott, de fenyegető volt, olyan, mint egy hatalmas állat lélegzete, amely pillanatnyilag nyugodt, de egy szempillantás alatt megvadulhat. Pontosan nyolc óra előtt felbukkant a lovas kíséret. Ahogy végigügettek a sokadalom előtt, a fenevad hirtelen fölneszelt, mert a lovasok között megpillantott egy négylovas, fekete fogolyszállító kocsit. Felharsant a pfujolás, végiggördült az embertengeren. A menet lassított, a kapu kinyílt, a jármű és a kíséret bedübörgött a macskakövön a place d’École-ra.

Miközbe azt figyeltem, hogyan tűnik el a belső udvaron, a közelemben megszólalt egy ember: − Figyelje csak, Picquart őrnagy! A rómaiak a keresztényekkel etették az oroszlánokat, mi a zsidókkal. Ez a haladás.

Felhajtott gallérú télikabátja, nyaksálja, szemébe húzott kalapja miatt csak a hangjáról ismertem fel, majd pedig a csillapíthatatlan reszketéséről.

Tisztelegtem Sandherr ezredesnek.

− Hol fog állni az előadás alatt? – kérdezte Sandherr.

− Ezen még nem gondolkodtam.

− Akkor meghívom, csatlakozzon hozzám és embereimhez.

− Megtisztel. De előbb ellenőriznem kell, hogy minden a miniszter utasításainak megfelelően zajlik-e.

− Ott leszünk, mire végez feladataival. – A Morland-udvar túlsó oldalára mutatott reszkető kezével. – Onnan jól láthat mindent.

A feladataim! Most már nem is tudom, nem gúnyolódott-e. A helyőrségi irodába mentem, ahol a Köztársasági Gárda kapitánya, Lebrun-Renault őrizte a foglyot. Nem akartam ismét találkozni az elítélttel. Alig két éve ugyanebben az épületben a tanítványom volt. Most nem volt mondanivalóm a számára, nem éreztem semmit iránta, bántam, hogy megszületett, és csak azt kívántam, hogy távozzon Párizsból, Franciaországból, Európából. Egy közkatona elment Lebrun-Renault-ért, aki nagydarab, vörös képű, nehézkes ifjúnak bizonyult: inkább elment volna rendőrnek. Kijött és jelentett: − Az áruló ideges, de nyugodt. Nem hinném, hogy gondot okozna. Ruháján meglazították a cérnát, a kardját félig átvágták, hogy könnyen el lehessen törni. Semmit sem bíztak a véletlenre. Ha beszélni próbál, Darras tábornok jelet ad, és a zenekar elfojtja a hangját.

− Ugyan miféle zenével fojtanak el egy emberi hangot? – tűnődik Mercier.

Boisdeffre-nek van ötlete: − Talán egy tengerésznótával, miniszter úr.

− Az tényleg jó − feleli Mercier megfontoltan, de nem mosolyodik el; ritkán mosolyog. Ismét hozzám fordul. – Egyszóval Sandherr-rel és az embereivel együtt nézte végig az eljárást. Mi a véleménye róluk?

Nem tudom, mit mondjak – Sandherr végtére is ezredes –, így annyit felelek óvatosan:

- Önzetlen hazafiak, akik felbecsülhetetlen értékű munkát végeznek, amiért kevés vagy semmiféle elismerést nem kapnak.

Ez jó válasz. Olyan jó, hogy ezen múlhatott az egész életem – és a történet, amelyet el fogok mesélni. Mindenesetre Mercier vagy az, aki az álarca mögött rejtőzik, kutató pillantást vet rám, mintha ellenőrizné, komolyan gondolom-e, amit mondok, azután helyeslően bólint. – Igaza van, Picquart. Franciaország sokkal tartozik nekik.

Az erény e hat példaképe teljes létszámban jelen volt ma reggel, hogy tanúi legyenek erőfeszítéseik megkoronázásának. A vezérkar „Statisztikai Osztálya”, ahogy finoman hívják őket. Miután befejeztem a beszélgetést Lebrun-Renault-val, megkerestem őket. A többiektől kissé félrehúzódva, az alakulótér délnyugati sarkában, az egyik alacsony épület szélárnyékos oldalán ácsorogtak. Sandherr a zsebébe dugta a kezét, lehajtotta a fejét, és úgy festett, mint aki nagyon messze jár.

− Ugye, emlékszik – rezzent fel a hadügyminiszter, amikor Boisdeffre-hez fordul −, hogy Jean Sandherrt „a francia hadsereg legnyalkább katonájának” hívták valamikor?

− Emlékszem, miniszter úr − bólint a vezérkari főnök. – Most nehéz elhinni, szegény fejéről.

Sandherr egyik oldalán a helyettese állt, egy téglavörös képű, hájas alkoholista, aki rendszeres időközönként meghúzta acél-flaskáját, a másikon vezérkarának egyetlen tagja, akit látásból ismertem, a tagbaszakadt Joseph Henry, aki a vállamra csapva azt bömbölte, hogy reméli, megemlítem a miniszternek írt jelentésemben. A csoport két alacsonyabb rangú tagja, a két százados színtelennek tűnt hozzájuk képest. Volt ott még egy civil is, egy girhes hivatalnok, színházi látcsővel. Úgy festett, mint akit ritkán ér szabad levegő. Helyet csináltak nekem, az alkoholista megkínált egy korttyal a silány konyakjából. Még két kívülálló csatlakozott hozzánk: egy sunyi tisztviselő a külügyminisztériumból és az a riasztóan ostoba Du Paty de Clam ezredes a vezérkartól, akinek a monoklija úgy villogott a reggeli napfényben, mintha hiányozna az egyik szeme.

Közeledett az idő, a feszültség növekedett a vészjóslóan sápadt ég alatt. Majdnem négyezer katona állt alakzatban, de egyetlen hangot sem adtak. A tömeg is elcsöndesedett. Csak a Morland-udvar sarkában mozogtak, ahol néhány meghívott vendégnek még mindig meg kellett mutatni a helyét, és ők mentegetőző sietséggel igyekeztek leülni, mintha temetésről késtek volna el. Egy fehér szőrmekucsmás és muffos alacsony, vékony nőt, aki fodros kék ernyővel, egy magas dragonyos hadnagy kíséretében érkezett, felismertek néhányan a korláthoz legközelebb álló nézők közül. Gyér taps hallatszott, „hurrá!” és „bravó!” kiáltások sodródtak a sár fölött.

Sandherr felnézett, és azt morogta: − Ki az ördög az?

Az egyik százados elvette a színházi látcsövet a hivatalnoktól, és a szőrmébe burkolt hölgyre szegezte, aki bólogatással és ernyője kecses pörgetésével nyugtázta, hogy ráismertek.

− Kutya legyek, ha nem az isteni Sarah! – Állított a távcsövön. – Az a szerencsés 󿬂flótás pedig, aki vele van, az Rochebouet a 28-asoktól!

Mercier hátradől, és végigsimít fehér bajuszán. Sarah Bernhardt is megjelent az előadásán! Éppen ezt kívánja tőlem: a művészi árnyalatot, a társasági pletykát. Mégis úgy tesz, mintha elégedetlenkedne. – El nem tudom képzelni, ki volt képes meghívni egy színésznőt

…Kilenc előtt tíz perccel a szemle parancsnoka, Darras tábornok a macskaköves úton az alakulótér közepére lovagolt. Lova horkantott és kapkodta a fejét, amikor megállították; helyben körbefordult, megnézte a hatalmas tömeget, kapált egyet a kemény földön, azután mozdulatlanná merevedett.

Amikor az óra ütni kezdte a kilencet, felharsant a parancs: − Századok! Vigyázz! – Négyezer katona mennydörgő egyidejűséggel csapta össze a bakancsát. Ugyanabban a pillanatban az alakulótér túlsó sarkában megjelent öt alak, és elindultak a tábornok felé. Ahogy közelebb értek, az összemosódó kicsi alakokból négy lövész lett, akik az elítéltet vették körül. Vigyázzmenetben közeledtek, olyan tökéletesen egyformasággal verve a marsot, hogy minden ötödik lépésüknél üssön az óra; csak az elítélt botlott meg egyszer, de gyorsan igazított a lépésen. Amikor az utolsó óraütés is elhalt, megálltak és tisztelegtek. Azután a lövészek hátraarcot csináltak, és elvonultak, ott hagyva az elítéltet, szemben a tábornokkal.

Peregtek a dobok. Trombita harsant. Előrelépett egy tisztviselő, és egy papírlapot tartott a magasba, az arca elé, mint egy színpadi hírnök. Az ítélet lobogott a jeges szélben, de a beszélő hangja meglepően erőteljes volt ahhoz képest, milyen alacsonyra nőtt.

− A francia nép nevében! – zengte. − A párizsi katonai kormányzat első állandó hadbírósága zárt tárgyaláson meghozta ítéletét. A bíróság tagjainak egyetlen kérdést tettek fel: bűnös-e abban Alfred Dreyfus, a 14. tüzérezred kapitánya, vezérkari százados, hogy 1894-ben a nemzetvédelemmel kapcsolatos iratokat adott át egy idegen hatalomnak vagy ezen hatalom párizsi ügynökeinek?

− A bíróság egyhangúan megállapította: „Igen, a vádlott bűnös!”

− A bíróság egyhangúan életfogytiglani száműzetésre és szabadságvesztésre ítéli Alfred Dreyfus kapitányt, akit kizár a hadsereg soraiból, és elrendeli lefokozását a párizsi helyőrség előtt.

Hátralépett. Darras tábornok felállt a kengyelben, és kivonta kardját. Az elítéltnek hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézzen rá. Mivel a csíptetőjét elvették, keret nélküli szemüveget viselt.

− Alfred Dreyfus, ön nem méltó rá, hogy fegyvert viseljen. A francia nép nevében lefokozom önt!

− Ez volt az a pont − mondom Mercier-nek −, amikor a fogoly első alkalommal szólalt meg.

Mercier visszahőköl meglepetésében.

–Beszélt?

− Igen. – Előveszem a zsebemből a noteszemet. – Két karját a magasba emelte, és azt kiáltotta… − Belenézek a noteszbe, hogy pontosan idézhessem: − „Katonák, egy ártatlan embert fokoznak le… Katonák, egy ártatlan embert szégyenítenek meg… Éljen Franciaország… Éljen a hadsereg…” − Szárazon, érzelemmentesen olvasok, ahogy kell, mert így mondta ő is. Az egyetlen különbség, hogy Dreyfus mint mulhouse-i zsidó, enyhe németes akcentussal fűszerezte a szavakat.

A miniszter összevonja a szemöldökét. – Hogyan történhetett ez? Nem azt mondta, hogy egy indulót kezdenek el játszani, ha a fogoly beszédet akar tartani?

− Darras tábornok szerint néhány tiltakozó kiáltás még nem jelent beszédet, a zene pedig megtörte volna az alkalom komolyságát.

− És reagált rá a tömeg?

− Igen. – Ismét a noteszomba néztem. – Azt kezdték kiáltozni: „Halál… halál… halál…”Mikor a kántálás elkezdődött, a kerítés felé pillantottunk. − El kell távolítani őket, különben kicsúszhat a kezünkből az irányítás – mondta Sandherr.

Elkértem a látcsövet. A szememhez emeltem, beállítottam az élességet, és láttam, amint egy óriás, a Köztársasági Gárda törzsőrmestere Dreyfus vállára teszi a kezét. Erélyes mozdulattal letépte a váll-lapokat, lecsavarta a gombokat a zubbonyról, az aranypaszományt a zubbony ujjáról, majd letérdelt, és leszakította a vörös sávokat a nadrágról. Dreyfus arcát figyeltem. Kifejezéstelen volt. Maga elé nézett, miközben rángatták, és úgy viselte ezeket a méltatlanságokat, ahogy egy gyerek tűrheti, amikor egy ingerült felnőtt igazgatja a ruháját. Végül a törzsőrmester kivonta Dreyfus kardját a hüvelyből, a penge hegyét a sárba döfte, és egy rúgással eltörte. A kard két felét rádobta a Dreyfus lábánál felhalmozódott kis kupac rőfösárura, két feszes lépést hátrált, fejét a tábornok felé fordította és tisztelgett, miközben Dreyfus a becsülete tépett jelképeit bámulta.

− Kérem, Picquart! – türelmetlenkedett Sandherr. – Magánál van a látcső. Mondja el, milyen!

− Olyan − feleltem, visszaadva a tisztviselőnek a látcsövet −, mint egy zsidó szabó, aki azt kalkulálgatja, mekkora kára esett a pocsékba ment aranypaszománnyal. Ha lenne egy mérőszalag a nyakában, beillene a rue Aubert valamelyik szabászműhelyébe.

− Ez jó − felelte Sandherr. – Ez tetszik.

− Nagyon jó − visszhangozza Mercier, és behunyja a szemét. – Tisztán látom magam előtt.

Dreyfus ismét felkiáltott: − Éljen Franciaország! Esküszöm, ártatlan vagyok!

Ezután elkezdte hosszú menetelését őreivel: végigment a Morland-udvar mind a négy oldalán, elvonulva tépett egyenruhájában az összes osztag előtt, hogy a katonák örökre megjegyezhessék, miként bánik a hadsereg az árulókkal. Gyakran felkiáltott: − Ártatlan vagyok! – amire pfujolás és – Júdás! Zsidó áruló! – kiáltások feleltek a bámész tömegből. Úgy tűnt, a ceremónia egy örökkévalóságig tart, noha az órám szerint mindössze hét percet vett igénybe.

Amikor Dreyfus felénk indult, a külügyminisztériumi ember, akinél éppen a távcső volt, megszólalt bágyadt hangján: − Nem értem, hogyan tűrheti a fickó ezt a megaláztatást, mindeközben kitartva ártatlanságának hangoztatása mellett. Ha tényleg ártatlan, akkor inkább küzdene, semhogy ilyen birkamód hagyja magát körbevezetni. Vagy önök szerint ez zsidó vonás?

− Hát persze hogy zsidó vonás! – vágta rá Sandherr. – Nincs ebben a fajban egy szemernyi hazafiasság, becsület, büszkeség. Mást sem tesznek Jézus Krisztus óta, mint hogy elárulják azokat, akik között évszázadok óta élnek.

Amikor Dreyfus elhaladt előttünk, Sandherr megvetése jeléül hátat fordított neki. Én viszont nem tudtam levenni róla a szemem. Vagy a börtönben töltött három hónap, vagy a fagyos reggel miatt az arca szürkésfehér és vizenyős volt, olyan színű, mint egy pajor. Gomb nélkül maradt, fekete zubbonya szétnyílt, kilátszott alóla a fehér ing. Gyér haja csomókba csapzott, és valami csillogott rajta. Egy ütemre masírozott őreivel. Felénk nézett, a tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel, beláthattam a lelkéig, láthattam az állati félelmet, a kétségbeesett szellemi erőfeszítést, amellyel összetartja magát. Miközben figyeltem, ahogy távolodik, rájöttem, hogy nyál csillog a hajában. Bizonyára megfordult a fejében, hogy milyen szerepet játszottam a tönkretételében.

Kálváriájának már csak egyetlen stációja maradt hátra. Számára bizonyosan ez volt a legrosszabb, amikor el kellett haladnia a kerítés és a tömeg előtt. A rendőrök egymásba karolva igyekeztek távol tartani a bámészkodókat. De amikor a szájtátiak látták, hogy a fogoly közeledik, meglódultak. A rendőri sorfal kidudorodott, megfeszült, azután szétszakadt, átengedte a tüntetők áradatát, amely végigzúdult a kövezeten, majd szétfutott a kerítés mentén. Dreyfus megállt, odafordult, szembenézett velük, fölemelte a kezét és mondott valamit. De mivel háttal volt nekem, nem hallottam a szavait, csak az ismerős gúnyolódást, amelyet az arcába vágtak: – Júdás! Áruló! – És: – Halál a zsidóra!

Végül az őrei elvonszolták és a rabszállító kocsihoz terelték, amely előttük várakozott a lovas kísérőkkel. Az elítélt kezét hátra-bilincselték. Dreyfus felment a kocsiba. Az ajtót becsukták, bezárták, a kocsis rácsapott a lovakra, a menet meglódult, kikanyarodott a kapun a place Fontenoy-ra. Egy pillanatig nem hittem, hogy megmenekülhet a tömegtől, amely a kocsi oldalát döngette. Ám a lovassági tisztek kardlappal verték vissza őket. Az ostor kétszer pattant, a kocsis parancsot ordított. A kocsi felgyorsult, otthagyta a csőcseléket, balra fordult és eltűnt.

Egy pillanattal később kiadták a parancsot, hogy a szemle résztvevői menetben távozzanak. A föld valósággal rengett a bakancsok dübörgésétől. Megfújták a kürtöket. Dobok verték az ütemet.

Amikor a rezesbanda játszani kezdte a Sambre-et-Meuse-t, eleredt a hó. Nagyon megkönnyebbültem. Azt hiszem, mindnyájan így voltunk vele. Önkéntelenül egymás felé fordultunk és kezet ráztunk. Mintha egy egészséges szervezet kilökött volna magából valami mocskosat és fertőzőt, hogy elölről kezdhesse az életet.

Befejezem a jelentést. Csend lesz a miniszter szobájában, csak a tűz ropog.− Az egyetlen kár − szólal meg végül Mercier −, hogy az áruló életben marad. Ezt inkább az ő, mint bárki más érdekében mondom. Miféle élete lesz? Irgalmasabb lett volna végezni vele. Ezért akartam elérni, hogy hazaárulás esetében a képviselőház állítsa vissza a halálbüntetést.

Boisdeffre mézesmázosan bólogat.

− Ön mindent elkövetett, miniszter úr!

Mercier recsegő térdekkel feláll. Odamegy az asztala melletti, állványra szerelt, hatalmas földgömbhöz, és magához int. Fölteszi a szemüvegét, és úgy tekint le a Földre, mint egy rövidlátó istenség.

− Olyan helyet kell keresnem számára, ahol senkivel sem beszélhet. Nem akarom, hogy újabb áruló üzenetet csempésszen ki. És ugyanilyen fontos megakadályozni, hogy bárki beszélhessen vele.

Meglepően finom kezét ráteszi az északi félgömbre, és szelíden forgatni kezdi a világot. Tovasiklik az Atlanti-óceán. A miniszter megállítja a gömböt, és egy pontra mutat Dél-Amerikában, hétezer kilométerre Párizstól. Rám néz, a szemöldökét felvonva biztat, hogy találgassak.− A cayenne-i fegyenctelep?

− Majdnem, de még annál is biztonságosabb. – Előrehajol, megütögeti a földgömböt. – Az Ördögsziget: tizenöt kilométerre a parttól. Körülötte a tengerben hemzsegnek a cápák. A hatalmas hullámok és erős áramlatok megnehezítik akár egy hajó kikötését is.

− Azt hittem, hogy azt a helyet évekkel ezelőtt bezárták.

− Így van. Az utolsó lakói leprás fegyencek voltak. Még meg kell szereznem a képviselőház jóváhagyását, de ez alkalommal meg is szerzem. A szigetet külön Dreyfus kedvéért nyitják meg ismét. Nos, mit gondol?

Azonnali reakcióm a meglepetés. Mercier-t, aki angol nőt vett feleségül, köztársaságpártinak és szabadgondolkodónak tartják – például nem hajlandó misére járni –, és ezeket a tulajdonságokat csodálom. Mégis, mindezen túl, lappang benne valami a jezsuiták fanatizmusából.

Az Ördögsziget?,gondolom. A huszadik század küszöbén állnánk, nem a tizennyolcadikén...

− Nos? – ismétli. – Mi a véleménye?− Nem egy kicsit… − jól meggondolom, mit mondjak, szeretnék tapintatos lenni:

− …Dumas?

− Dumas? Mit ért azon, hogy Dumas?

− Csak azt, hogy úgy hangzik, mint a bűnhődés valamelyik történelmi regényből. Nem olyan Vasálarcos-ízű? Nem úgy fogják emlegetni Dreyfust, mint az „ördögszigeti embert”? Ez a világ leghíresebb fegyencévé teszi…

− Pontosan! – kiáltja Mercier, és a combjára csap, márpedig ő ritkán mutatja ki az érzelmeit. – Pontosan ezt akarom. Ez megragadja a néptömegek képzeletét.

Meghajlok felsőbbrendű politikai ítélőképessége előtt.

Ugyanakkor nem értem, mi köze ennek a néptömegekhez. Már veszem a kabátom és távozni készülök, amikor kisegít egy célzással.

− Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ebben az irodában találkozunk.− Sajnálattal hallom, tábornok úr.

− Tudja, hogy nem foglalkoztat a politika – én hivatásos katona vagyok, nem politikus. Azonban úgy látom, hogy a pártok nagyon elégedetlenek, és a kormány legfeljebb egy-két hétig tarthat ki. Talán új elnök is lesz. – Vállat von. – Bármi lehet. Mi, katonák, ott szolgálunk, ahova küldenek. – Kezet ráz velem. − Mély hatással volt rám az intelligencia, amelyet ebben a nyomorult ügyben tanúsított, Picquart őrnagy. Nem merül feledésbe, igaz, vezérkari főnök úr?

− Nem, miniszter úr. – Boisdeffre ugyancsak föláll, és megrázza a kezem.

– Köszönöm, Picquart. Roppant tanulságos volt. Szinte mintha magam is ott lettem volna. Mellesleg hogy áll az orosz nyelvvel?

− Kétlem, hogy valaha is beszélni fogom, tábornok úr, de most már el tudom olvasni Tolsztojt – szótárral persze.

− Kitűnő. Nagy dolgok történnek Franciaország és Oroszország között. A jó orosztudás igen hasznos lehet egy ígéretes tiszt számára.

Az ajtónál vagyok, már éppen nyitnám, kellően fölpezsdülve a sok hízelgéstől, amikor Mercier váratlanul megkérdezi: − Mondja, egyáltalán elhangzott a nevem?

− Tessék? – Nem tudom biztosan, mire gondol. – Milyen értelemben?

− A ma reggeli ceremónia közben.

− Nem hinném…

− Egyáltalán nem számít. – Elutasítóan int. – Csak érdekelt, volt-e valamilyen tüntetés a tömegben…

− Amennyire láttam, nem.

− Jó. Nem is számítottam rá.

Halkan becsukom magam mögött az ajtót.

Visszaérve a rue Saint-Dominique szeles szakadékába, a fejembe nyomom a sapkámat, és megteszem a száz métert a szomszédos hadügyminisztériumig. Nincs ott senki. Tiszt bajtársaimnak nyilvánvalóan jobb dolga is van ezen a szombaton, semhogy a francia hadsereg aktáit tologassák. Okos 󿬁fickók! Most megírom a hivatalos jelentést, letakarítom az íróasztalomat, és igyekszem kiverni a fejemből Dreyfust. Felügetek a lépcsőn, végig a folyosón az irodámba.Napóleon ideje óta a hadügyminisztérium négy osztályból áll. Az első foglalkozik az adminisztrációval, a második a hírszerzéssel, a harmadik a hadműveletekkel és a kiképzéssel, a negyedik a szállítással. Én a harmadikon dolgozom Boucher ezredes parancsnoksága alatt, aki – mivel ugyancsak okos 󿬁fickó – sehol sincs ezen a téli délelőttön. Mint helyettesének, külön kis irodám van, kopár szerzetesi cella, az ablaka egy kietlen udvarra néz. A bútor két székből, egy asztalból és egy iratszekrényből áll. A fűtés nem működik. A levegő olyan hideg, hogy látom a lélegzetemet. A télikabátomat le sem vetve leülök, ránézek a papírtengerre, amely az utóbbi néhány napban gyűlt fel. Nyögve az egyik dosszié után nyúlok.

Jó pár óra múlva, kora délután hallom, hogy súlyos léptek közelednek a kihalt folyosón. Akárki is az, elmegy az irodám előtt, megáll, azután visszajön és megáll az ajtómnál. Az ajtó elég vékony, így hallom a szuszogását. Fölállok, csöndesen odamegyek az ajtóhoz, hallgatózok, azután kivágom, és a Második Osztály – vagyis a katonai hírszerzés – főnökével nézek farkasszemet. Nem tudom, melyikünk van nagyobb zavarban.

− Gonse tábornok! − tisztelgek. – Nem tudtam, hogy ön az.

Gonse híres a tizennégy órás munkanapjairól. Sejthettem volna, hogy ha bárki is tartózkodik az épületben, az csak ő lehet. Az ellenségei szerint csak így tud megbirkózni a munkájával.

− Semmi baj, Picquart őrnagy. Ez a hely egy útvesztő. Megengedi? – Cigarettából pöfékelve betotyog rövid lábain az irodámba. – Sajnálom, hogy megzavarom, de most kaptam üzenetet Guérin ezredestől, a place de Vendôme-ról. Azt állítja, hogy Dreyfus ma reggel a szemlén vallomást tett. Maga tudta ezt?

Tátott szájjal bámulok rá, mint egy bolond.

− Nem, tábornok úr. Nem tudtam.

− Úgy tűnik, a reggeli ceremónia előtt fél órával elmondta az őt őrző kapitánynak, hogy csakugyan adott át iratokat a németeknek. – Vállat von. − Gondoltam, magának tudnia kellene erről, ha már a miniszter képviseletében volt ott.

− De hát már megtettem a jelentést… − Megdöbbenek. Ez olyasfajta inkompetencia, amely tönkreteheti az ember pályafutását. Október óta Dreyfus a számtalan terhelő bizonyíték ellenére sem volt hajlandó beismerni bűnösségét. Most pedig azt hallom, hogy gyakorlatilag az orrom előtt tett vallomást, és én elszalasztottam!

– Jobb, ha utánajárok.

− Én is ezt javaslom. Amikor végzett, jöjjön vissza és tegyen jelentést.

Ismét kisietek a dermesztő, szürke félhomályba. Beszállok a boulevard Saint-Germain sarkán sorakozó fiákerek egyikébe, és az École Militaire-nél szólok a kocsisnak, hogy várjon, amíg beugrok. A hatalmas alakulótér gúnyosan hallgat. Sehol egy lélek, csak az utcaseprők takarítják a place Fontenoy-t. Visszamegyek a kocsihoz, utasítom a fiákerest, hogy a lehető leggyorsabban vigyen el Párizs katonai kormányzójának főhadiszállására, a place de Vendôme-ra, azután várakozni kezdek Guérin ezredesre a homályos, roskatag épület előcsarnokában. Az ezredesnek nem sürgős kijönnie. Amikor előbukkan, olyan az arca, mint azé, akit egy jófajta ebéd közben zavartak meg, és alig várja, hogy folytathassa az evést.

− Gonse tábornoknak már mindent elmondtam.

− Elnézést, ezredes úr. Megtenné, hogy nekem is elmondja?

Felsóhajt. – Lebrun-Renault kapitányt utasították, hogy a ceremónia kezdetéig őrizze Dreyfust. Átadta a kíséretnek, és alighogy elkezdődött a lefokozás, odajött hozzánk, és valami olyasmit mondott: „Nahát, szavamra, ez a szemét most vallott be mindent!”

Előveszem a noteszemet. – A kapitány szerint mit mondott neki Dreyfus?

− Nem emlékszem a pontos szavaira. A lényege az volt, hogy titkokat adott át a németeknek, csupa apróságot, de a miniszter mindenről tudott, és pár év múlva úgyis kipattant volna a dolog. Valami ilyesmit. Lebrun-Renault-val kell beszélnie.

− Megteszem. Hol találom?

− Fogalmam sincs. Nincsen szolgálatban.

− Még Párizsban tartózkodik?− Drága őrnagyom, honnan tudhatnám?

− Nem egészen értem − válaszolom. – Miért ismerné el a bűnösségét Dreyfus egy vadidegennek egy ilyen pillanatban, amikor ebből semmi haszna, és az előző három hónapban mindent tagadott?

− Ebben nem segíthetek. – Az ezredes hátrapillant a várakozó ebéd irányába. − És ha már bevallotta Lebrun-Renault kapitánynak, miért kiáltotta oda több tízezer ellenséges embernek, hogy ártatlan?

Az ezredes kihúzza magát. − Arra céloz, hogy az egyik tisztem hazudik?

− Köszönöm, ezredes úr. − Elteszem a noteszemet.

Amikor visszaérek a minisztériumba, egyenesen Gonse irodájába megyek. Gonse egy aktatoronnyal birkózik. Miközben a jelentésemet hallgatja, fölteszi a csizmáját az asztalra, és hátradől a székével. − Akkor hát nem hiszi, hogy ilyesmi történt? – kérdezi.

− Nem, nem hiszem. Addig nem, amíg nem hallom a részleteket. Sokkal valószínűbb, hogy ez az ostoba gárdakapitány félreértett valamit. Vagy pedig kitalált egy mesét, hogy fontossá tegye magát a bajtársai előtt. Természetesen feltételezve, hogy Dreyfus nem volt kettős ügynök, akit mi építettünk be a németekhez – teszem hozzá.

Gonse elneveti magát, és újabb cigarettára gyújt. − Ha csak úgy nem!− Mit óhajt, mit tegyek tábornok úr?

− Nem hinném, hogy bármi tennivalója lenne. Habozok. − Természetesen van még egy mód arra, hogy határozott választ kapjunk.

− Éspedig?

− Megkérdezhetjük Dreyfust.

Gonse megrázza a fejét. – Az kizárt. Most már nem lehet fölvenni vele a kapcsolatot. Mellesleg hamarosan elindul Párizsból. – Leteszi a lábát az asztalról a padlóra. Maga elé húzza az aktaköteget. A cigarettahamu a zubbonyára hullik. – Bízza csak rám. Majd átmegyek, és mindent elmagyarázok a vezérkari főnöknek meg a miniszternek. – Kinyit egy dossziét, olvasni kezdi. Nem pillant föl. – Köszönöm, Picquart őrnagy. Leléphet.

„Nyílt sisakkal és szabad mellel küzd az igazság és a világosság érdekében”

– 120 éve vádolta meg Zola a francia igazságszolgáltatást

1894 végén életfogytiglani börtönre ítéltek egy francia kapitányt, Alfred Dreyfust. Az indok szerint valaki a francia vezérkarból információkat adott át egy új tűzfegyverről Németországnak. Dreyfust leginkább két dolog tette gyanússá: az hogy elzászi volt, ráadásul pedig zsidó.

A per maga elfogult volt, az antiszemita állami propaganda célja egy ártatlan zsidó tiszt meghurcolása volt. Dreyfus nem védekezhetett, ügyét zárt ajtók mögött tárgyalták, de a bizonyítékok is meglehetősen kétesek voltak. És mégis: Dreyfust, aki korábban zsidóként a legmagasabb rangot érte el a francia vezérkarnál, hazaárulás vádjával elítélték, büntetését a híres-hírhedt Ördög-szigeten kezdte el letölteni.

Két évvel később a pert újranyitották, ugyanis több bizonyíték is arra utalt, hogy a hazaárulást nem Alfred Dreyfus, hanem Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagy követte el. Csakhogy hiába állították őt is hadbíróság elé, ott felmentették a vád alól. Mindeközben hatott az antiszemita propaganda is: Dreyfus ellenségei hamis bizonyítékokat gyártottak, hogy elérjék, a kapitány soha többé nem jusson ki a börtönből.

Eddigre azonban Franciaország két részre szakadt: az antiszemiták, a royalisták, a konzervatívok és a katolikus egyház együtt tart ki a Dreyfust elítélő döntés mellett, miközben a liberálisok, a szociáldemokraták és az antiklerikálisok tisztességes tárgyalást követelnek, bízva egy új, igazságos ítéletben. Az ügy valóban felforgatta a közvéleményt és hatalmas indulatokat szült.

Ekkor, 1898. január 13-án, pontosan 120 évvel ezelőtt kapcsolódott be a vitába a francia irodalom egyik legnagyobb alakja, Émile Zola.

J’Accuse! (Vádolom!) című nyílt levele, amelyet Félix Faure köztársasági elnöknek címzett, vádirat mindazok ellen, akik bármilyen formában részt vettek ebben az ügyben, Zola szerint ugyanis a bírák a hadügyminisztérium utasításait követve mentették fel Walsin-Esterhazyt, így fosztva meg Dreyfust a felmentéstől, amely tisztára mosta volna a nevét, és felmentette volna a börtönbüntetés alól.

Zola maga azért szólalt fel szenvedélyes hangú levelében, mert úgy érezte, egy ártatlan ember meghurcoltatásakor az is bűnrészes, aki néma marad.

„Midőn ezeket a vádakat emelem, elviselem ama törvény konzekvenciáit, mely a rágalmazókat megbünteti, és alávetem magamat ennek a törvénynek. Sohasem ismertem, sohasem láttam azokat az embereket, akiket vádolok. Az én tettem forradalmi eszköz arra, hogy az igazságot és a jogot diadalra juttassam. Egész életemben csak egy szenvedély uralkodott rajtam, az, hogy a fölvilágosodás és a humanizmus érdekében működjem. Tiltakozásom lelkemnek följajdulása.”

A nyílt levél már másnap a világ számos országában, így Magyarországon is megjelent, Mikszáth Kálmán lapja, az Országos Hírlap így vezette fel:

„Zola Emil nyílt sisakkal és szabad mellel küzd az igazság és a nyilvánosság érdekében, s levelének hangja oly bátor, okoskodása oly súlyos, hogy ez alól sem a közvéleménynek, sem az intéző köröknek kivonni magukat nem lehet.”

Nem is sikerült: a J’Accuse! hatására országszerte zavargások kezdődtek, sok helyen pogromokat tartott a feldühödött tömeg, Párizsban még Zola házát is megtámadták, az antiszemita felhangok ellepték a francia közéletet.

(...)Az írót … a szélsőjobbos lapok előszeretettel ábrázolták karikatúrákon, ezek közül az egyik a „disznók királyának” nevezte őt, és egy disznó testére rajzolta Zola fejét.

Maga az író, bár levelében jelezte, hogy aláveti magát a törvénynek, mégis Londonba menekült, így távollétében fosztották meg Becsületrendjétől, a hadsereg és a bíróság rágalmazásának vádjával pénzbüntetésre és egyéves felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.

Zola levele annyiban mindenképp megtette hatását, hogy rámutatott: az igazságszolgáltatás is lehet elfogult, emellett pedig ki lehet, sőt, ki kell állni az ártatlanok mellett, még akkor is, ha a hatalom elnyomással fenyegeti az embert. Zola szembe mert menni az erősödő antiszemita nézetekkel, felvállalta, hogy harcol egy olyan emberért, akivel semmilyen közvetlen kapcsolata nincsen, de akinek az elítélését bűnnek tartja.

Nem sokkal a levél megjelenése után öngyilkosságot követett el az az Henry ezredes, aki meghamisította a Dreyfus elleni bizonyítékokat – ami gyakorlatilag beismerése volt annak, hogy a kapitányt koholt vádakkal ítélték el.

Még ugyanebben az évben beismerő vallomást tett Walsin-Esterhazy bűntársa (ő maga külföldre szökött), Dreyfust pedig 1899-ben elnöki kegyelemmel szabadlábra helyezték.

Hosszabb távon a Dreyfus-ügy, és az annak kapcsán kiderült visszaélések okozták Franciaországban a köztársaság és a politikai baloldal megerősödését, miközben a hadsereg és a katolikus egyház befolyása megrendült.

Dreyfus 1906-os teljes rehabilitálását Zola már nem érhette meg, négy évvel korábban saját otthonában halt meg, szén-monoxid mérgezésben. Temetésén a neves író, Anatole France „az emberiség lelkiismeretének” nevezte.

Ha valamikor, akkor ma, amikor a szélsőjobb újra egyre erősebb Európában, és az antiszemita nézetek újra beférkőznek a közbeszédbe, fontos, hogy emlékeztessük magunkat arra, mekkora ereje van a szolidaritásnak. (...)

Diószegi-Horváth Nóra

Forrás: https://merce.hu/2018/01/13/