A nemzetek, népek, egymásnak ellentmondó csoportok konfrontációjáról szóló tanulmányokban a legtöbbször arra keresik a választ az írók, történészek, pszichológusok és kutatók, hogy vajon mi az, ami az egyes nézetek, csoportok (nemzetek) ideológiájában eltérő, megkülönbözteti őket egymástól. Az egymással szembenálló felek között keresik az igazságot. Illetve azt keresik, hogy kié „az igazság"? Ez azt a látszatot kelti, mintha az igazságot egyoldalúan birtokolni lehetne. De az igazság igen elvont és bonyolult fogalom. Azt is mondhatnánk: fikció. Ez még inkább igaz a történelmi, vagy jogi, vagy erkölcsi igazságra hivatkozó irodalomra. A jog ugyanis nem „az igazságra" épül, hanem arra a kompromisszumra, amelyet a felek (társadalmi erők, csoportok, pártok, hatalmak) kialakítanak egy bizonyos időben, és ezt egy olyan tárgyalási minimumként fogadják el, amelyet aztán, jobb szó híján „törvényes igazságnak", vagy megállapodásnak neveznek el. Ezért a - jogi, történelmi, filozófiai, etikai stb. - „igazságot" koronként újra kell alkotni... Az igazság relatív, korhoz kötött, és állandóan újabb és újabb egyeztetésre ösztönöz.

A fenti gondolatmenet igen lényeges eleme, hogy a felek: egyeztetnek. Mi van abban az esetben, ha a felek nem óhajtanak egyeztetni? A válasz egyszerű: akkor nincs igazság. Akkor gyűlölet van, rombolás, pusztítás, terrorizmus, háború. Évszázadokon keresztül sokan feltették a kérdést: mi vezet a konfrontatív helyzetekhez, az igazság nélküli, a kompromisszum keresése nélküli összecsapásokhoz? Mai szemmel nézve, úgy látjuk, hogy nem a különböző igazságok ellentéte, hanem a mindkét oldalról, azonos intenzitással kisajátított igazság ideológiája: a hasonlóság az oka a konfliktusoknak. (...)

Jelen tanulmányom célja és kiindulópontja (...) a nemzeti irodalmi művekben (jelen esetben egy román és egy magyar szerző írásaiban) a különböző nemzetek ellen feszülő konfrontatív szemlélet mögött fellelhető módszertani, stilisztikai, elvi hasonlóság megkeresése. Nem arra keresem a választ, hogy melyik csoportnak, nemzetnek, hatalmi ideológiának van igaza. Arra sem törekszem, hogy tanácsot adjak, vagy hogy eldöntsem, melyiket kell követni „az egyetlen igazság" kivívásának győzelme felé vezető úton. Hanem azt, amiben az egymásnak ellentmondó nézetek hasonlatosak, s feloldhatatlan szembenálláshoz és a kompromisszum megtalálása helyett további konfrontációkhoz vezetnek.

...Amikor a nemzetek, nemzetiségek, vagy egyetlen nemzeten belül is a különböző ideológiák hívei eljutnak a kompromisszumok tagadásához, a feloldhatatlannak látszó konfrontatív állapothoz, akkor megszűnik az igazság, és érvelésük lényegének megközelítése, a kizárólagosság hibái inkább a hasonlóságban fedezhetők fel, nem a különbözőségben. A konfliktus elkerülésének módja nem az, hogy elméletileg kimutatjuk, miben térnek el egymástól a különböző ideológiai igazságok, mert ha nagyon eltérnének egymástól, akkor már szinte nem is kerülne sor nyílt konfliktusra. Ezért a nemzeti, csoport-, vallási, hatalmi konfliktusokban mindig az érvelés szimmetriája az, ami mindkét oldalról elvezet a konfliktus kirobbanásához, és úgymond más utat már egyik sem tud elképzelni, mint saját igazának a kizárólagos győzelmét a másik felett.

Miskolczy Ambrus, a jeles román-magyar irodalom és történelem kitűnő történésze a következőképpen bizonyítja a XIX. századi magyar politikus és tudós, a nemzeti liberális Teleki László érvelésének erényeit és igazát: „Teleki László tehát nyugodt lelkiismerettel képviselhette a liberális magyar nemzetiségpolitikát. (...) Amikor Vízakna követe az ortodox vallás törvényes jellegét elismerő törvényjavaslatot sürgetett, akkor így támogatta: »Csupán egy tekintetből lehetne ezt ellenezni; a magyar nemzetiség fenntartása tekintetéből. De teljesen meg vagyok győződve, miként soha igazságtalan rendszer és jogtalan eszközök által nemzetiséget gyarapítani, előmozdítani nem lehet: egy oly rendszer pedig minélfogva oly nagy számos felekezet, milyen a görög nem egyesülteké, minden politikai jogokból kirekesztetnék, a lehető legígazságtalanabb, legtermészetellenibb volna.«

Teleki - teszi hozzá Miskolczy - elutasítja azt az érvet, hogy azért nem tanácsos elismerni az ortodoxiát, mert az - egykorú fordulattal - nemzetiséget pótol, és ez másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy az adott helyzetben sajátos belső kohéziót biztosít az állammal szemben, és így az ortodoxok nem tudnak vele azonosulni. Ezért - fejti ki Teleki - bizonyára nincs csalhatatlanabb mód egy nemzetet a másikhoz édesgetni, egy nemzetiséget az országban levő fő nemzetiséggel kibékíteni, s ebbe úgy szólván beleolvasztani, mint a polgári jussokbani részesítés" - és ez által elérhető, hogy „az oláhok nálunk végre magyarokká váljanak."

...Teleki - jóllehet a liberális elvekre hivatkozik és azzal a céllal érvel, hogy megvédje a románok sajátos (vallási, nemzeti) jogait - ugyanazt a célt fogalmazza meg, mint a konzervatív ellentábor: a románok „elmagyarosítását". Román szempontból tehát, éppen a megfogalmazott cél miatt, elmosódik a két szembenálló magyar politikai törekvés közötti határvonal. (...) Abban feltétlenül igaza van Miskolczynak, hogy a liberális szemlélet, amelyik az emberre bízza a választás lehetőségét, és biztosítja a befogadás jogát, sokkal emberségesebb, korunk igazságérzetéhez is közelebb áll, mint az a konzervatív és neokonzervatív, elutasító álláspont, amelyik csak a nemzeti kirekesztést, az idegenek kiűzését, vagy a feltétlen behódolásukat hirdeti a kisajátított nemzeti tér, és a kizárólagos (akár nemzeti) hatalom megszerzése és fenntartása érdekében. Ennek ellenére, a fenti Teleki idézet bármikor felhasználható nemcsak a magyar liberálisok, hanem az „összmagyar" politikai törekvések ellen folytatott román kisebbségi sérelmi vitákban, mint az „igazság" megtagadása.

A másik történet már a revans korszakába vezet: a két világháború közötti román nemzetállamba... Tamási Áron szabadjegyet kap a „román" „Vaida Sándor" (román nevén: dr. Alexandra Vaida-Voevod) egykori román miniszterelnöktől. Három erdélyi írónak egész esztendőre szóló elsőosztályú vasúti szabadjegyet küldött a politikus. Ez a liberális gesztus óriási dilemma elé állította Tamási Áront. Visszautasítsa-e az elnyomó román hatalom emberének feléje irányuló megtisztelő gesztusát, vagy ne? Végül azzal nyugtatja meg a lelkiismeretét, hogy jóra használja fel a hatalom ajándékát, magyar nemzeti célra: beutazza és leírja a szülőföldjét. Már amint felül a vonatra rátör a kisebbségi lét pszichózisa. Észreveszi, hogy románok közé került a fülkében, akik román lapokat olvasnak. A kisebbségi pszichózis kérdésfelvetése: vajon előveheti-e ő is a magyar újságokat, vagy nem? A pszichózist tökéletesen leírta Franz Kafka A per című regényében, amelyben a főhős már nem tudja eldönteni, hogy mire terjedhet ki a hatalom tiltása, és mire nem. A letartóztatott úgy véli, hogy ha már megvonták a jogait, letartóztatták, akkor a hatalom mindenre kiterjedhet, talán már nem is járhat a járdán.

Tamási félelmének is lényeges mozgatója a kisebbségi létezés irracionalitásának kényszerítő hatalma, amihez hozzájárult a székely közösségi előtapasztalat. Nem jó, ha az ember kiválik a közösségből, nem jó, ha idegen, nem jó, ha kisebbségi. És még rosszabb, ha ezt tüntetően, provokatívan hangoztatja mások előtt. Elnyomó, idegen nemzeti hatalmi légkörben, általános kisebbségi védekező magatartási kísérlet az, hogy a kisebbségi úgy érzi, ha nem nyilvánul meg, akkor talán nem tudják meg róla, hogy ő más, észrevétlenül beolvadhat a látszólagos többségbe, az író hasonlatával: zöld, mint a levelibéka. Akkor talán nem foglalkoznak vele, nem válik céltáblává. Ez nem egyetlen kisebbség, ez általánosan „a" kisebbségi léthelyzet pszichózisa. Ezeket Tamási nem fogalmazza meg, csak gesztusszinten sugallja: elővenné a magyar újságot, meg nem is. Végül, a kisebbségi - kisebbrendűségi - félelmei ellen mentséget, támaszt és gyógyszert talál. Idézzük: „... Igen, Erdély földje ez; s te is erdélyi vagy. Nem jövevény, ki sóval vagy arannyal kalmárkodni jött volna ide. A nép, amelyből származol, már itt volt ezer esztendővel ezelőtt. S ha igazuk van a tudósoknak, az avarok maradványai a székelyek, akkor itt volt azelőtt is. Nemzetséged sem habozott soha, hogy más országnak jobb földjét kívánta volna lakóhelyül, hanem ezt védte tatárral, némettel és muszkával szemben. S most ingerülten néznek mindenütt reád, ha nyelveden szólasz ezen a földön; s még úgy jársz a legjobban, ha nem válaszolnak, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz fel." (Szülőföldem)

A történelemben megtalált tér és nemzeti nagyság mítosza, amelyhez az erkölcsi nagyság tudata társul, lelki támaszt, erőt nyújt a kisebbségi félelmektől szenvedőnek, hogy a képzelt múlt nagyságába menekülve ellenálljon és legyőzze a kirekesztettség nyomasztó érzését. A racionális érvként felhasznált spekulatív történelmi érvekre, vagy akár mítoszokra épülő magyarázat egyszerre mankó, pótszer és nélkülözhetetlen érzelmi támasz a belső és külső egyensúly megteremtésének lelki folyamatában. Többszörös és többirányú hatása elbódítja az egyensúlyát vesztett tudatot, mint a drog vagy az alkohol, és hasonló módon is hat... Abban a társadalomban, amelyikben a „történelmi igazságnak" nevezett ideológiai fikció, a mítoszokig menő érvelés helyettesíti a kompromisszumkeresést, az általános emberi jogok védelme vagy tagadása érdekében, a kirekesztés szándékával, vagy éppen ellene küzdve, az a társadalom beteg. Ott bármi megtörténhet. Ott nem csak kisebbséginek nem jó lenni, de többséginek sem.

Végül Tamásit lelkileg és tudatilag megerősíti a „történelmi" érv. Legyőzi félelmét és előveszi a magyar újságot. A románok ránéznek, és most következik be az igazi fordulat: nem történik semmi... Persze, hangsúlyozzuk, ez lenne a természetes állapot. Ezekből a természetes állapotokból kellene kiindulni a kompromisszumkeresés folyamatában. Nem abból, hogy a kisebbségi létben minden szimbolikussá, hősi gesztussá válik, és zászlóbontásként, idegen hadsereg bevonulásaként, birtokháborításként hasson, ha valaki más nyelven ír vagy olvas. De a mitologikus történelmi szemlélet ideológiájára épülő, nemzeti pszichózisban szenvedő társadalmakban ennek az ellenkezője is megtörténhet. Például az, hogy az „idegent", a kisebbségit felszólíthatják, hogy ne akarjon feltétlenül különbözni! Olvasson a többség nyelvén! Vagy akár tettlegességig fajulhat: üljön más osztályra, más vonatra, szálljon le! Szélsőséges esetben akár le is dobhatják a vonatról.

Tamási csak a félelmek gesztusát és egyik lehetséges pótszerét írja le. Wass Albert és román ellenpéldái Doru Munteanu (Duminica Mare, Vinerea Neagra), Ion Lancranjan (Cuvint despre Transilvania, Toamna fierbinte), Eugen Uricariu (Rug si flacara), Francisc Pacurariu (Labirintul), D. R. Popescu (Orasul ingerilor), Pop Simion (Student la istorie), Mircea Vaida (Vinatoarea de vrajitori) stb. mindig a szélsőséges helyzetben megtörtént cselekvésből indulnak ki: a másikat ledobták a vonatról, lefejezték, kibelezték, kerékbe törték, az ellenfél csecsemőjét megölték még az anyja hasában, nemzeti összeesküvést szerveztek ellenük. Ebben az esetben a konfrontáció már fel-oldhatatlanná válik. A vélt vagy valós igazságtalanság bosszúért kiált, nem a törvényesség helyreállításáért. Már az egymásnak feszülő mitikus érveken sem érdemes vitatkozni, hiszen túl vagyunk minden vitán. Ebben a helyzetben nincs kompromisszum, csak pusztítani, ölni, gyilkolni lehet a másikat. Az indok ugyanaz: mi voltunk itt előbb, miénk a föld, mi vagyunk a gazda, miénk a tér, az igazság, erkölcs és a történelem. (...)

A fenti Tamási-idézetben van még egy rejtett, de igen jellemző gondolatmenet: a kisebbségek jogainak - „érkezési sorrendben" - történő hierarchizálása. A székelyeknek több jog jár, mint például a „kalmárok"-nak (értsd: zsidóknak, örményeknek), mert a székelyek harcoltak a földért, védték a tatárok, németek, muszkák ellen stb. Nem „jövevények", hanem már ezer éve itt vannak. Az nem jut eszébe, hogy a németek, a szászok, svábok és esetleg több kalmár zsidó vagy örmény is több száz éve él Erdélyben. Erre mondják a románok, hogy ők nemcsak ezer, de több mint kétezer éve laknak azon az ősi földön, és nem ők a jövevények, hanem az összes többi, tehát elsősorban őket illet meg minden, mint az egykori elsőszülöttek joga. (...)

Azokban a társadalmi-hatalmi rendszerekben, amelyekben a történelmi érveket, mint mitikus vagy egyoldalúan felépített nemzeti ideologikus világképet - bármelyik oldalról -, arra lehet használni, hogy ezzel az általános emberi jogokat tagadják, vagy akár arra, hogy védjék, ott bármi megtörténhet: a személyes szabadság veszélyben van.

*

Fentiekben a szerző A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. (Eökik, Budapest, 2007) c. munkájának egy tanulságos fejezetét olvashatták