(Egy Potyemkin-riport története)

1. Használati utasítás helyett

a. Potyemkin-riportnak azokat a különböző műfajú sajtószövegeket (riport, jegyzet, interjú, vezércikk stb.) nevezem, melyek a köznyelvben már meghonosodott, hírhedt Potyemkin-falvak festett díszletpannóihoz hasonlóan, tetszetős mázzal fedik el a valóságot; az egykori ún. szocialista sajtó – s vele együtt a romániai (magyar) újságírás – nagy előszeretettel élt – sőt, visszaélt! – vele, mégsem kimondottan a marxista típusú sajtómanipuláció jellemzője; a mindenkori hatalomnak kiszolgáltatott tájékoztatás megkülönböztetett módon használta s használja ma is.

b. A szocialista típusú valóságszépítő kozmetikázás mindenek előtt abból a határozott és általános mozgalmi igényből nőtt ki, mely mindenféle propaganda tevékenység számára – és ebbe akár a művészetet is kötelezően bele kell értenünk! – vezérhelyen írta elő a közvetlen mozgósító szerepet. Eszerint mindenek előtt a pozitív tapasztalatot, a bevált eredményeket, módszereket indokolt népszerűsíteni, s vele együtt a jövőbe mutató, az optimista, bizakodó életfelfogást szorgalmazni.

c. Mivel e „pozitívum-halászat” sok esetben nem járt sikerrel, s a népszerűsítésre méltó példák vékonyan csordogáltak, az újságíró praktikus megfontolásokból mindinkább arra kényszerült, hogy a ritka „bolhából" lehetőleg jókora „elefántot" kreáljon, az apró sikereket akár irreális módon is feltupírozva, meghamisítva.

Csakhogy, mint mindennek, a hamisításnak is van határa. Nem egyszer kellett azonban durván átlépni azt a határt.

2. Helyzetbe hozás

a. A Bukarestben megjelenő Ifjúmunkás – kolofónja szerint a KISZ KB hetilapja – kettős fennhatóság alatt fejtette ki tevékenységét. Mint ifjúsági politikai kiadvány, rendszeres eligazításban részesítették az ifjúsági szervezet propagandaosztályán, ám hivatalból részt vett azokon az időszaki, általános feladatkijelölő értekezleteken, melyek az egész ifjúsági szervezetre szabott, párt kijelölte időszerű tennivalókat ismertették, fontossági sorrendben. E rendszerint kéthetente-havonta tartott „agytágítók” igazából semmi újat nem hoztak, arra viszont jók voltak, hogy az ismétlés kiemelje az útmutatások fontosságát.

b. Amíg a lap élén álltam (1968-1979 között), jobbára személyesen voltam hivatalos részt venni ezeken az eseményeken. A rögtöni, sürgető útmutatásokat, alkalomadtán telefonon továbbították felénk.

c. Az Ifjúmunkás román testvérlapja, a Scânteia tineretului (Az Ifjúság Scânteiája) c. ifjúsági napilap „nagytestvérként” jóval sűrűbben volt kénytelen a felső elvárásokhoz igazodni; főnöküket szinte naponta becitálták a pártközpontba, s a legfelső vezetés egyik titkárától közvetlenül kapták az azonnali feladatokat, amelyek nyomát másnap, legkésőbb harmadnap már láthattuk a napilapok hasábjain. A román napilapok érzékeny, azonnali reakcióiból, a beszédesen „összecsengő” témák felbukkanásából mindig kikövetkeztethettük az esedékes széljárás alakulását, ami azért volt jó, mert bár mi elhanyagolható tényezők voltunk, ugyanolyan vehemenciával és szigorral kérték számon rajtunk azokat az elmulasztott (elhanyagolt) feladatokat, melyekről hivatalosan nem is értesülhettünk!

3. Helyzetérzékelés

a. Hosszú éveken át az Ifjúmunkás szerkesztőségében kipróbált gyakorlat volt feladatokra hangolt, de önállóan értelmezett, a formaiságokat az olvasói érdekek irányában kijátszó problémaközelítés. A címszavakban rögzített irányok, tennivalók nem igen tartalmaztak konkrét utalásokat, ha csak azt nem, hogy időnként néven neveztek egy-egy „pozitív” tapasztalatot, melyekről később rendszerint kiderült, hogy a helyi ifjúsági szervezetek által bemondott blöffökről van szó, vagy pedig olyan fantomrendezvényekről, melyek létrejötte erőteljes, mesterséges és központi segédlettel történt. E rendezvényeket melegen ajánlották az újságírók figyelmébe. Akik aztán, a helyszínre kiszállva, rendre meggyőződtek arról, hogy az életben „egy kicsit” minden másképp van. Szellemesen, nagy érzékletességgel örökít meg egy ilyen helyzetet önéletrajzi ihletésű kisregényében Elekes Ferenc, a lap egykori publicistája. A történet azzal kezdődött, hogy az éppen soros főszerkesztő helyettes, [Bota]„Tibi egy napon hatalmas, román nyelvű újságot tartott elém, s reá mutatott egy hosszú, nagy betűkkel írott címre. A cím az volt, hogy Gazdag kulturális élet Alexandriában. És alatta két egész oldalnyi szöveg. Fényképek nélkül.... Azt mondja Tibi, menjek el Alexandriába. Nincs messze, csak 88 kilométer és írjam meg én is ezt a gazdag kulturális életet a mi lapunknak, mert kevés benne a kulturális élet. Mondom, nézz ki az ablakon, Tibi. Akkora hó van odakint, hogy még Bözödön sem szokott olyan nagy hó lenni. Én nem hiszek abban az alexandriai gazdag kulturális életben. Mert ilyen hitvány, téli időben mindenki behúzódik valahová, s a kulturális élet sem virágzik. Erre Tibi rettenetesen fölháborodott és kijelentette, nagyon helytelen fölfogásom van nékem a hazai sajtóról. Mert ha egyszer egy központi újság ír valamit, akkor az úgy van. Ahogyan írja. Ő Moszkvában tanulta az újságírást, mi Moszkvát követjük, s az én magatartásommal nem lehet semmire menni. Kár, hogy elhozott Bözödről.Mondom, én szívesen elmegyek Alexandriába, de csak azzal a föltétellel, ha ő is velem jön. Nagyon csodálkoztam, amikor Tibi erre azt mondta, rendben van, akkor menjünk mind a ketten. Mert ő megmutatja, hogy neki igaza van. És elutaztunk ketten Alexandriába.

A központban egy hosszú temetési menettel találkoztunk. Pléhkrisztusokat fújt a szél a férfiak kezében, a gyászoló nép pedig lehajtott fővel lépegetett a nagy hóban. A menet legvégén megszólítottunk valakit, mondaná meg, merre van a művelődési ház. Nem tudta. Aztán valahogy megtaláltuk azt az épületet. Az ajtók le voltak lakatolva. Innen a tanácshoz mentünk. Tibi mutatta az újságot a titkárnak, az pedig legyintett, s mondta, ő is látta, mit írnak a városáról Bukarestben. De felőle írhatnak akármit. Mert az a művelődési ház nyár óta le van lakatolva. És nyáron sem volt ott semmiféle kulturális esemény. És neki nincs ideje ilyen dolgokkal foglalkozni, s mi is jobban tennők, ha nem újságot olvasnánk, hanem azt néznők, milyen zord idő telepedett a városra. Szomorúan utaztunk vissza, Bukarestbe.” (Elekes Ferenc: Elrajzolt angyalok / Bözödi napjaim. Magyar Elektronikus Könyvtár)

4. Helyzetteremtés

a. A feladatkiosztások egyik makacsul visszatérő, állandó motívuma volt a „hazafias munkára" való hangsúlyos odafigyelés. A kérdéskör egyaránt magába foglalta az országos jelentőségű hazafias munkatáborokat, a kiemelt fontosságú megyei létesítményeket és a különböző helyi kezdeményezéseket. A közös cél az volt, hogy a különböző rétegekhez tartozó fiatalok lelkesedését és fölös energiáit olyan közérdekű létesítmények megvalósításának gyorsítása és megkönnyítése felé terelték, melyek társadalmi fontossága vitathatatlan.

b. Gyakorló újságírókként sűrűn tapasztalhattuk, hogy a valóságban az ifjúsági szervezetek amolyan tessék-lássék módon tettek eleget fenti elvárásoknak és könnyelműen ragasztották rá a hangzatos címkét olyan tevékenységre is, amit életkortól függetlenül, hivatalos bérezés fejében végeztek el a fiatalabb-idősebb munkahelyi dolgozók. (A turpisság abban rejlett, hogy egyszerű munkahelyi eredményeket az ifjúsági szervezet mozgalmi megbízottjai úgy tartottak számon, mint terven felüli teljesítményeket. Egy példával élve: egy folyóméternyi öntözőcsatorna kiásásának, bélelésének és végleges simításainak tényleges értékét elkönyvelték egyszer a termelés irányítói a hivatalos munkahelyi statisztikában, ugyanazon értékeket viszont egy másik, párhuzamos nyilvántartás is tartalmazta, mint termelési eredményeken felüli ráadást, pluszmunkát.) E hamisság sokáig rejtve maradt a nyilvánosság előtt, ám később az ifjúsági lelkesedés alább hagytával, a politikai elidegenedés hatására a klasszikus értelemben vett tényleges hazafias munka csődöt mondott... Szükség volt hát a látványos helyzetteremtésre.

c. Az 1970-es évek közepén, amikor a lap riporteri állományát fiatal végzettekkel kívántuk feltölteni, nyaranta több gyakorló egyetemistát, fiatal tanárt is foglalkoztattunk, akiket megfelelő újságírói irányítás mellett, tapasztalatszerzés céljából bedobtunk a „mélyvízbe”, megtanítván őket, hogy a terepen rájuk váró, meglepő helyzetekben miként találják fel magukat. Két próbaidős fiatalember gyakorlatozott akkoriban az Ifjúmunkásnál, s úgy terveztük, hogy pár napig velem tartanak Hargita megyébe, tereputunkon pedig a csapatot egy nemrég alkalmazott fiatal riporterünkkel kiegészítve, bemutatjuk számukra, miként szokás és lehet az ifjúsági szervek életében a munkával kapcsolatos élenjáró tapasztalatokra vadászni. Utazás a lelkükre kötöttem: egy újságíró egyes számú kötelessége, hogy utazásairól sose térjen vissza dolgavégezetlenül, üres kézzel. Bármi történjék is vele útközben, bármilyen akadályok tornyosuljanak is előtte, ki kell vágnia a rezet, s valamilyen használható anyagot kötelessége letenni az asztalra. Az én szememben ez a fajta hozzáállás volt és maradt a szakmai elhivatottság, rátermettség alfája és ómegája. És ezt el is mondtam nekik.

Egyúttal arra is felkészítettem őket, hogy egy nagyobb vállalkozás előtt – mint a miénk is – nem árt előzetesen tanácskozni a helyi szervekkel s begyűjteni tőlük az első, tájékozódó jellegű tudnivalókat. Mi például azt kellett megtudakoljuk, hogy a megyének melyek azok a vidékei, ahol a fiatalok történetesen már pártfogásukba vettek valamely felépítendő létesítményt, ráadásul az érkezésünk körüli időpontban valóságos akciót is szerveznek, amiről mi majd szíves-örömest országosan beszámolnánk olvasóinknak. Ez a fajta előzetes tapogatózás sok esetben azt eredményezi, hogy „az ügy érdekében” a lentiek sebtében összekapják magukat, hogy ideig-óráig tartó eredményeket produkáljanak. Nekünk viszont kézzelfogható, körülírható és meggyőző eredményekre volt szükségünk, olyan vidékekről, ahol meg is értenek – magyarán: olvasnak – bennünket, ahol feltételezhettük, hogy a mozgósító hatást is elérjük közlésünkkel; e téren Hargita megye szinte önmagától kínálkozott fel. A döntés „szabadságát” a megyei szervezet embereire bíztuk: nekünk, újságíróknak épp elegendő feladat, hogy a szavukon fogjuk őket.

d. Érkezésünk, fogadtatásunk a szerkesztőségben elképzelteknek megfelelően zajlott le. A szívélyesség, a látható jelekkel is kifejezésre juttatott bajtársiasság annak a cinkos összekacsintáson alapuló íratlan egyezségünknek volt betudható, melynek fejében mindkét fél biztos lehetett: nem kerülhet sor közöttük olyan színjátékra, ami a másik teljes átverésével járjon. A tömbmagyarságban működő ifjúsági szervezetekkel kialakított „modus vivendinek” épp az volt a lényege, hogy a helyi szervek mozgósító-meggyőző ereje biztosítja számunkra a stabil olvasótábort mint hátországot (amelynek érdekeire, igényeire aztán mindig lehetett hivatkozni), mi pedig azt a nyilvánosságot jelentettük az ő számukra, ami általános elismerést jelentett országos szinten.

Jótékony összejátszásunk eredményeképpen a Hargita megyéből – és a Székelyföldről – származó beszámolóink, elemzéseink általában közelebb álltak a realitáshoz, inkább a valós problémákra keresték a választ, mint a máshonnan írottak.

Augusztus lévén, az országos trendhez igazodóan, az ifjúsági szervezet élete is szünidős takaréklángon pislákolt: a fizetett tisztségviselők jelentős része szabadságon, a fiatalság legkönnyebben mozgatható és legnépesebb rétege, a diákság szanaszét, a vakáció jótékony, félig-meddig átfoghatatlan zűrzavarában. Az a felelős, akit fogadásunkra és útbaigazításunkra a helyiek kijelöltek, nem is titkolta, hogy erős aggályai vannak a sikerre nézve, és bár előzetes munkaterve szerint Gyergyószentmiklós beígérte ugyan, hogy ez időszakban látványos hazafias munkaakciókat szervez, újabb értesülései szerint a mozgósítás méretei erősen kétségesek. Ezért azt javasolná, „váltsunk témát” menet közben, mindnyájunk érdekében.

A szabályos kártyalicitre emlékeztető egyezkedésnek tanúiként, inasaimat mindvégig magam mellett tartva, rendre világossá vált előttük: bármilyen benyomásokkal térjünk is haza, vállalnunk kell az eredményhez illő következményeket. Üres kézzel nem távozhatunk, s akár annak is állunk elébe, hogy szegényes, szűkkörű eseményre összpontosítunk – abból főzzünk, amink van –, viszont a helyzeten annyiban szépithetünk, hogy tartalékosokként magunk is beállunk a munkacsapatba, s beszámolónkban éppen az lesz a hírértékű többlet: nem mindig azok a leghatékonyabb tettek, melyek során egymást verik le a köz érdekében lapátolók, mert meggyőződésünk, hogy a kicsiny, arányaikban szerény eredmények is értékteremtők lehetnek, amennyiben tényleges munkán alapulnak.

Gyergyószentmiklóson a helyi szervezettel újra el kellett játszanunk az egyeztetés színjátékát, hogy egy augusztusi délutánon, együttes erővel nekiállhassunk – a jelen lévő másfél tucatnyi fiatal és a bukaresti újságíró csapat – a többórás szakképzetlen munkának, amelyről az alábbi Potyemkin-riport született. Mi, három riporterek, büszkén az „újításunkra”, versenyt hajlongtunk a téglaporos romok közt turkálva, s ma már nem tudnám megmondani, a helyiek tiszteltek-e avagy kiröhögtek szokatlan gesztusunk miatt, de azt hiszem, ez akkor nem érdekelt bennünket. Szárnyakat adott az a tudat, hogy hazudtunk ugyan (Hol volt, hol nem volt, talán igaz se volt...), de valahol mégis az igazat hazudtuk.

Augusztusi délután (Kollektív riport)

Akár az egész országban, Gyergyószentmiklóson is az építők sürgető ideje ereszkedik a közhangulatra. A környék égnek meredő fenyvesei, a harapós levegő sajátos építészeti stílust alakítottak ki az ország leghidegebb sarkában. Nagy becsben állt itt a mézgaillatú fenyőgerenda, a frissen faragott zsindely... Csakhogy az utóbbi időben Gyergyóban egymás után emelkedtek az új gyárak, lakótömbök s a változott sorsú vidékhez illik ma már a vasbeton, a tégla s a cserép is... Jelenleg nem épül óriásméretű kombinát, sem vízerőmű a környéken. Ám az ötéves terv arányos fejlesztési elve ezúttal sem kerüli el e vidéket. Gyergyónak, ahol még ma is a telefonvilla ideges ütögetésével sürgetik kapcsolásra a központbéli kisasszonyokat, pedig a megnövekedett ipari érdekeltséghez gyorsabb hírközlés illene, postapalotát írt elő. Korszerű, egyelőre ezer hálózati vonallal működő telefonközpontot.

Csakhogy a tervet hordozó alapozás, a mindent belengő friss malterillat, a betonkeverők zakatolása, a mozgódaruk csöngetése még sehol sincs. Van viszont – vagy csak volt már? – egy füstölgő romhalmaz, néhány régi, roskadásnak indult ház helyén, majdnem a líceummal átellenben, ahol púposan áll a tégla, a faltörmelék, s a romok között megbúvó egy-két személyes holmi, amik elkerülték a sietősen kiköltöző lakók figyelmét. Egy-egy odalendülő szélroham nem sokkal ezelőtt felhőnyi téglaport sodort magával, de mindez – úgy hisszük –, ma már csak emlék, mert a KISZ városi bizottsága, meghallván az országos hívást, hazafias munkát szervezett itt, e szomorú és magányos telek tetején. Jöhetett volna pedig buldózer is, elegyengetni az itt-ott kiálló maradványokat s fél nap alatt szó nélkül simára döngölhette volna az egész területet, hajdani nosztalgiáival és emlékeivel együtt. Csakhogy a régi házak téglája még jó volt – kár lett volna a földbe taposni. A város gazdái már meg is találták felhasználásának módját egy kisebb jellegű, helyi építkezésnél s bizony mondom, jó szívvel fogadták a fiatalok felajánlkozását, hiszen már azon töprengtek, mit tehetnének a gyorsabb ütem érdekében, hisz alig tudtak négy-öt alkalmi munkást összetoborozni...Ezek az előzményei annak az augusztusi délutánnak, amely tollunkra érdemesült.

Persze, nem azt fogjuk majd megírni, milyen hatalmas tömeg vonult fel erre a felhívásra, hiszen akkor lódítanánk. Ezen a délutánon ugyanis annyi fiatal jött el, ahány éppen időt tudott szakítani magának arra, hogy pár órai munkával a köznek is áldozzon. Azok jöttek el ide, akik valóban szívvel-lélekkel érdekelve érezték magukat abban, hogy a postapalota, amelynek arányait ma még mi sem sejthettük innen, a poros törmelékek tövéről, mihamarabb elkészüljön.

Ennyi áldozatkészség árrán nem tehettünk egyebet: beálltunk mi is a sorba. Nemcsak azért, mert szilárd elhatározásunk – ezek után amerre megfordulunk, hogy a fiatalok munkájáról és életéről írjunk – megpróbálunk mi is hozzájuk hasonló emberek lenni, átélve munkájukat, örömeiket és nehézségeiket. Még csak az sem volt döntő szempont, hogy a szerkesztőség három legénye a kezdődő munka láttán virtuskodó bizsergést érzett a tenyerében, megmutatni – hogy azért mi sem vagyunk olyan utolsó fiúk, még ha tintafoltos is a kezünk! Egyszerű matematika munkált elhatározásunkban: hogy még három ember, az több mint huszonöt. Még három ember az mindig több, mint száz vagy ezer. és aki nagy jódolgában a kis számokat lenézi, az lényegében az egyéni hozzájárulás lehetőségét és szükségességét tagadja. Igenis, látni akartuk: kezünk munkájával, arcunk verejtékével gyorsabban megy majd a munka.

És miért ne ment volna? Kézről kézre adogatva a téglát, erősebb lett a lánc, amelyet fontunk. Trikóra vetkőzve, hajlongás közben fütyörészve még biztatóbb volt számunkra a világ, amelyet szemlélni s javítani elszegődtünk. S legnagyobb elégtételünk az volt, amikor gyergyószentmiklósi ismerősünkkel találkozva az utcán, pár szóval meg tudtuk győzni – ha pár órára is, de mellettünk a helye.

Jéghideg csapvíznél mosakodva ébredtünk rá mindannyian: a társadalomnak többet adni, ezzel elsősorban magunknak tartozunk. Ettől lesz emeltebb a fej, egyenesebb a gerinc, messzehangzóbb a bíráló szó, hatásosabb az igényesség. S álltunk a megfogyatkozott romok fölött, az estébe nyúló augusztusi délutánban, kissé átélve az évtizedekkel ezelőtti újjáépítés hangulatait, amikor felszabadult elődeink a szabad élet iskolájában tanulták a leckét – hogy rombolni könnyebb, de építeni annál nehezebb.

Amit tanultunk, íme – továbbadjuk...

U.i. Az én [dőlt betűs] szövegem pusztán az alaphang leütése, az ideológiai-szervezeti elvárásoknak szóló üzenet jegyében íródott, amelynek palástja alatt aztán a három fiatal firkász közül ketten (R. László Ferenc: Magamnak csinálom – magunknak csináljuk, Sepsi Barnabás: Megspóroltam a bemutatkozást) szabadabban, a szakmai elvárásokra jobban odafigyelve, fiatalos közvetlenséggel fogalmazhatta meg élményeit és mondanivalóját a témával kapcsolatban, amit aztán úgy pipáltunk ki feladataink lajstromáról, hogy „az ifjúság hazafias munkára való mozgósítása”. A riportösszeállítás 1973. augusztus 23-án jelent meg, az ún. „felszabadulási ünnepre” kiadott ünnepi szám második oldalán, Sepsi Barnabás helyszíni fotójával. A fiatalok írásai megtekinthetők a könyvtárakban őrzött laparchívumokban, a történet tanulságainak megfogalmazáshoz idézésüket nem tartottam szükségesnek.

A romok helyén emelt „postapalota” ma is áll: egyszerű, de a városképből kiugró, jellegtelen épület. Kevesen emlékeznek már rá, hogy mi volt a helyén annak előtte. Én magam sose tudok közömbösen elmenni mellette...

Cseke Gábor

Forrás: ME.DOK, 2010-2