Ha nem kifejezetten kabaréba illő mondolat ez, akkor minden hír egyben álhír is – a másképp értelmezők, konteózók, konspirációs fantazmagóriák belátásában érdekeltek, „fake news”-ok formálásában motiváltak számára. Még akár mulattató is lehet némely eseményük, de formálódhat a tapasztalat olyan hallomássá is, melyben a reális és tudományos folytonos birokra kel a valóságmagyarázatok színes kavalkádjával, s kitermeli ezzel önnön piaci helyzetét, közvetett-képviselt vagy közvetlen közléstermékként áruba bocsátható alakzatait. Évezredek teltek el mítoszok, igaz történetek, mesék, tanmesék, szimbolikus közlések, írott vagy szóbeli, szakrális vagy tudományos tanok, képzetek és képzeletek olyfajta forgalmazásával, melynek mai-tegnapi olvasatai immár a folklórtudomány vagy a populáris szemiotika kézikönyveiben szerepelnek teljes joggal. Lehetséges tehát, miért is ne volna, hogy csak definíció kérdése éppen, mi az, ami korunk népei számára nemcsak élő történetként, lehetséges jövőként vagy virtuális múltként létezik, s ha vannak világképek az ősi idők óta, miért ne lehetnének konspirációk is éppúgy, mint amit hajlamosak vagyunk Valóságként meghatározni. A bármely világmagyarázat mint valóság, a tetszőleges történet mint személyesen átélt, vagy a tudományos figyelemre is méltó mint utóbb megcáfolásra érdemes éppúgy része énünknek, mint a vallások teóriái és kultúrák keletkezési képletei, politikusok fantazmagóriái vagy bármely népek „nem hivatalos” tudása bármiről, ami attól kezdve akár népi képzelet, akár szuper-teória is lehet.

„Az ilyen szuper-konspirációk megszűnnek csak történetként létezni, és világ­magyarázatokká válnak. Alternatív világképekké, amelyek a tudomány, politika, vallás uralkodó tézisei mellett, azoktól függetlenül, azokkal sokszor szembe menve léteztek és léteznek. Tudnunk kell ugyanis, hogy a kultúrát meghatározó világkép soha nem homogén. Számtalan népi/vernakuláris világmagyarázat létezett és létezik. Ezek a ’hivatalos tudás’ mellett, a ’nem hivatalos tudás’ keretein belül létező olyan világképek, amelyek a körülöttünk lévő valóság valamely szegmensét az intéz­ményesült tudástól és hivatalos doktrínáktól eltérően értelmezik. Az adott korra jellemző domináns világkép(ek) és az alternatív világképek egymással mindig dinamikus kapcsolatban működtek. A vernakuláris világmagyarázatok kiegészít­hették, erősíthették, megkérdőjelezhették, vagy akár el is utasíthatták az uralkodó vagy hivatalos világmagyarázatokat. Ezekből, a napjainkra már egymásra torló­dott világképekből áll össze az adott korra jellemző ’nem hivatalos tudás’, amin keresztül megérthetővé válik a kultúra és a társadalom dinamikája, változásokra, traumákra, más kultúrákkal való kölcsönhatásokra adott reakciói. Persze, nem jelenthetjük ki, hogy ezek az alternatív világképek teljes egészében ’népi’ erede­tűek lennének. /…/ Kötetünk az alternatív világképek fogalma alatt nem csupán az ilyen ideoló­giákat elemzi, hanem különféle társadalomtudományi módszerekkel az elmé­leteket megalkotó, azokban hívő és azokat fenntartó szubkultúrákat, kisközös­ségeket is. Célunk távolról sem az egyes elméletek, vagy világképek cáfolása, illetve alátámasztása kíván lenni. Nem szeretnénk egyetlen összeesküvés-elmé­letben hívőt sem kinevetni, kifigurázni, vagy épp ellenkezőleg, az általa követett elképzelésekért való következetes kiállása miatt pozitív színben feltüntetni. Nem mondjuk meg, hogy mi igaz és mi hamis. Kötetünk folklorista, kulturális antro­pológus, történész és vallástudós szerzői nem minősítenek, hanem bemutatnak, elemeznek és megérteni igyekeznek. Mint minden úttörő vállalkozásnak, nekünk sincs azonban könnyű dolgunk. A téma átfogó kutatását tudományszakunk még nem végezte el…” – írja a szerkesztők egyike, Povedák István a Hubbes László Attila segítségével közösen gondozott Tapasztalatból hallottam… Alternatív világképek, összeesküvés-elméletek társadalomtudományi elemzése című kötet bevezetőjében (11. old.).ⁱ

Az alternatív világképek és összeesküvés-elméletek kutatásához című írásában (9-12. old.) Povedák István szerkesztő-szerzőként körvonalazza azt a konferencia-tanulságot és kötet-tartalmat, mely az Olvasót az Elméletek és összeesküvés-elméletek fejezetben, az öt közül az elsőben invitálja a mélyebb megértési és megismerési szférákba. Ugyanitt a szerkesztő-társ Hubbes László Attila további Gondolatok az összeesküvés-elméletek kérdéseihez című szakirodalmi felvezetéssel egészíti ki a körvonalakat (13-26. old.), jelezve, mennyi mindenféle gyanakvás, ember- és társadalomtudományi tépelődés, biztonság- és manipuláció-tudományi eszköz, köznapi ódzkodás és tétova kitettség kapcsolódik a titkos tudások, politikai bajkeverők, elméletalkotók és igazságkeresők, spekulálók és „hivatalos” közvélemény-képviselők, „alternatív tényeket” ismerők és termelők, „újbeszél” nyelveket kimódolók, „Gonoszt és a sötétséget” szolgálók, önigazolás-vágyakkal szereplők, titkos tájékoztatók és kognitív disszonanciákkal játszadozók sokrétű világához. Írása az „agymosott birkanépre” ugyanúgy kitér, mint a sajátos „korszellemet” képviselők térnyerésére, uralmi ügyintézőktől vagy kancellároktól a belbiztonsági ügynökökig, kollektív tudatformákat gyártóktól a magánprófétákig és jósokig, vizionáriusoktól az új világrendek és „digitális mindenhatók” uraiig egy sereg olyan jelenségre hívja föl a figyelmet, amelyekre köznyelvi fogalmak többségében nem használják az összeesküvés-teóriát, de követik annak belső logikáját. A korhangulatok és haszonvételi eszköztárak széles körei tartoznak ebbe a tudás-szférába, ugyanakkor az írástudók árulásának vagy a bizalom rutinjaival és tartalékaival visszaélők egyre gyarapodó köreinek megfogalmazható ügyességének köszönhetően ma is egészen makro-méretekben tobzódik az apokaliptikus fenyegetés megannyi eszköztára vagy az ilyesmit leleplezni kész „konspirituális” lényeglátás igazság-kereskedése is.

A nagy történeti vonalvezetés és megannyi asszociáció szemlézéséhez kapcsolódik Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor érdemi kitekintése Az összeesküvés-elméletek néhány szocio-kulturális összetevője kérdéskörében (27-36. old.), amelyben arra is rálátást kapunk, miképpen formálódott az antikvitás óta is, hogy „az ’összeesküvésnek’ nevezhető szervezkedések negatív megítélése először szükségképpen a mindenkori hatalom képviselőitől származik. A hatalom bir­tokosai számára fenyegetést jelentenek a ’trónkövetelők’, s ez ellen a hatalom erőszakszervezeteinek megerősítése mellett gyakran úgy védekeznek, hogy a közvéleményt e ’trónkövetelők’ ellen hangolják. Amíg egy hatalom nem válik a túlnyomó többség számára elviselhetetlenné, addig (hiszen ezen alapszik min­den hatalom) valamilyen legitimitással rendelkezik, s mivel a mindennapi élet rendjének fenntartásához az emberek többségének szüksége van a törvényes­ségre, a legitimitás a többség számára pozitív érték” (28. old.). Következőleg a premisszák, melyek a Gonosz vagy a „kártékony emberek” félelmére alapoz, legtöbbször társadalmi legitimációt is elnyer a szervezeti racionalitáson túli, előítéletességre fogékonnyá tett társadalmi szférákban. De erősíti mindezt a bárhol megbuktatott bármilyen társadalmi törekvés, melyre a rend veszélyeztetését vetítik rá, s a bűnbakképzés a mindenkori eszköz is volt a hatalmi erőszak számára, ugyanakkor a néphatalom is eldurvul, ha a félelem, a kiszolgáltatottság vagy a fokozott ellenség-fenyegetés legitimálja a bárki elleni fellépést, a további bizonytalanságokat, a sűrűbb konteó-formálás feltételeit és szövődményeit. „Összeesküvés-elméletek általában olyankor keletkeznek, amikor elvész a bizalom a tár­sadalom látható irányítóival, politikai vezetőivel szemben; nem hisznek nekik többé; és ráadásul elvész a bizalom a társadalom professzionális értelmezőivel, magyarázóival, a társadalomtudományok hivatalos szakértőivel szemben is. A média kommunikátorairól nem is beszélve. Ám paradox módon éppen ilyenkor nagy lehetőségek nyílnak olyan politikai vezetők, társadalommagyarázók, média-kommunikátorok és kazánkovácsok előtt, akik a hivatalos véleménytől eltérő és egyszerű magyaráza­tokat (például összeesküvés-elméleteket) kínálnak” (31. old.). Az idegenség, a másság, a reménytelenséggel szembeni kitettség is hatóerők, melyek segítenek a mindenkori összeesküvések „leleplezésében”, de nem adnak igazi válaszokat az érthetetlenségekre keresendő magyarázatok igénylőinek. Lám, így is lehet „tapasztalatból hallani”, előítéleteket gyártani és forgalmazni is: a túlfeszített magyarázat-igény egyúttal maga is része a konteóknak, s egyike a legalizáltnak tekintett csoportítéleteknek.

A múltat végképp eltörölni fejezet immár beljebb is visz az eredet, a titkos tudások, az eltitkolt múltak és megbélyegzett tudások intim világába. „Apokaliptika-kutató vagyok. Az apokaliptikus, világvége-hiedelmek online kutatása közben terelődött a figyelmem – a kelet-közép-európai környezetben alig fellelhető fundamentalista apokaliptikus mozgalmak híján – olyan alternatív világnézeti közösségekre, amelyek hagyományos értelemben nem tekinthetők egyértelműen vallásosnak, ám az általuk vallott, megosztott összeesküvés-történetek tagadhatatlan vallásos elemeket hordoznak. Ebből az érdeklődésből született tanulmányok (Hubbes 2010a-b, 2011) már az apokaliptikus retorika és az összeesküvés-elméletek észlelhető összefüggéseit vizsgálták. Későbbi kuta­tásokban (2011–2015) a hasonló érdeklődésű és alternatív történelemszemléletű magyar és román közösségekre, valamint őstörténeti narratíváik vallásos jelleg­ére összpontosítottam, megfigyelvén, hogy nemzeti-radikális vagy etno-pogány kontextusban a történelmi, politikai, gazdasági háttérhatalmi összeesküvések feltételezése és meggyőződéses hirdetése jellegzetes állandó…” – kezdi áttekintő írását Hubbes László Attila (39-63. old.). Seregnyi társadalom-, politika- és viselkedéstörténeti megfigyelés, roppant sok on-line szövegtapasztalat és dokumentum másodelemzése, kortárs kutatók érdemi felhasználása (többek között a Kapitány-házaspár mítoszkutatási alapvetése) vezetik afelé, hogy írása végén így összegezzen: „A történetek, és különösen az összeesküvés-történetek igazsága tehát – minden szakértői érvelé­sen túl, vagy annak ellenére – a világháló tudásvilágában egyetlen dolgon múlik: a hiten. Kinek adunk hitelt, és mit akarunk elhinni neki. Józanabbul mérlegelve azonban, tudjuk, hogy nem csak online tájékozódnak az emberek, sőt, inkább könyvek, folyóiratok, élő előadások, szabadegyetemek, körök-hálózatok teljesítik ki az érdeklődés forrásvilágát. Sőt, az alternatív törté­netek, tudások lelkes hívei éhesen, kíváncsian, türelmetlenül keresik, kutatják, várják, gyűjtik az ilyen történeteket a virtuális térben és a hagyományos csatorná­kon egyaránt. Mégis – vagy talán éppen ezért – az online világban inkább az ilyen hírek azonnali, ellenőrzés nélküli elfogadása, ’megkommentelése’ (hozzászó­lása), és továbbosztása, terjesztése jellemző. És bár e szövegek gyakran használják a kételkedés, az egészséges szkepticizmus, a ’józan paraszti ész’ toposzát, vagy néha azt a népmesei fordulatot, hogy ’aki nem hiszi, járjon utána’ – ez az elvárás inkább a saját, belterjes alternatív könyvészetben való továbbolvasásra buzdít, semmint a minél szélesebb körű tájékozódásra, és semmiképp nem a hatalom (politikum-akadémia-egyház-média) hivatalos, álságos hazugságainak meghall­gatására. Illetve, ha igen, akkor csakis éberségből, azért, hogy folyamatosan tisz­tában lehessen lenni az ellenség mesterkedéseivel, újabb koholmányaival” (56-57. old.). Mindez végül a „homályosító szövetségek”, „megbélyegzett titkok” és a „megbélyegzett tudók” vélhetően örök küzdelmében marad meg végtelen egyensúlyban.

Nem sokban tér el az alapállás Szilárdi Réka tanulmánya esetében (64-74. old.), aki szinte itt folytatja: „Az utóbbi néhány évtizedben egyre több olyan gondolatmenet látott napvilágot, amely a magyarság eredetéről, történelméről szóló hivatalos, akadémiai törté­netírási vagy vallástudományi nézeteket nem fogadja el, illetve vehemensen tagadja azokat. Ezek a nézetek nagy diverzitást mutatnak, ám a tudományos eredményeket tagadó attitűd, illetve az ezekről való távolító diskurzus mind­egyikre jellemző. Ezek az elképzelések leginkább a nemzeti identitás problé­maköréhez tartoznak, azokat a tartalmakat érintik, amelyek a nemzettel való azonosulás fogalmaihoz kötődnek. További jellegzetességük, hogy az akadé­miai tudást szándékos torzításnak minősítik, amely mögött különböző körök összeesküvését sejtik. Az összeesküvésekről való gondolkodás hátterében számtalan magyarázati modell létezik sokféle terület felől vizsgálva: a szociológiai, antropológiai vagy éppen lélektani okok és hatások tekintetében többféle interpretációt különíthe­tünk el, attól függően, hogy a jelenség melyik részére kívánunk összpontosítani. A jelenlegi tanulmány az összeesküvés jelentőségét, természetét alapvetően szo­ciálpszichológiai szempontból közelíti meg, azon belül is Moscovici szociális rep­rezentáció elméletéből, valamint az identitás koncepcióiból indul ki. Az összeesküvést nem egyéni, személyiséglélektani jelenségként ragadja meg, hanem mint olyan fenomént, amely a társas térben artikulálódik, szé­lesebb körű diskurzust termel ki, és amely lehetőségeket teremt az nemzeti identifikációra…” (64. old.). Őstörténet és identitás. Polemikus reprezentációk az alternatív magyar történelemszemléletben című tanulmánya az identitások keresésének, a nemzeti keretek elgondolásának és a premodern elméletek távolra helyezett időiségéből a modernitás individuumát újramegtalálni törekvő ágazatok-magyarázatok felé eltolódó álláspontok alapos kibontása. Ugyanakkor a tankönyvek nemzetképeinek, a pszichológiai felmérések tapasztalatainak és a modern nemzeti-nacionalista aspektusoknak is széles körét vonja be kereső-elemző fókuszába. Az áldozati szerep és az ősvallások, a rekonstrukcionista nemzetkép a kanonizált történelem mellett a személyes átélés-interpretációk felé késztet eljutni… – ami mint Finnugor konteo és a stigmatizált emlékezet jelenik meg itt Szeverényi Sándor interpretációiban is (75-90. old.). Írásának célja, hogy „a finnugor konteót mint konteót mutassa be”, mivel az újabb-s-újabb nyelvtörténeti és néperedet-kutatások alapján, valamint „a nemzeti vagy ’nem­zeti’ oldalnak köszönhetően megjelenik a parlamenti pártok programjában, a kor­mányzati politikában, oktatásirányításban stb., részeként annak a ’politikai paranoid stílusnak’ (political paranoid style), amelyet az Egyesült Államokban már a múlt század közepén leírtak, és amely a magyar politikai életet is jellemzi”…, de a jelenségek és folyamatok nem egy- vagy kétpólusúak, a parlamenti vagy a gyermekirodalmi diskurzusok is kiemelik „a más konteókra jellemző zártkörű diskurzusból”. Vagyis az állítások immár nem szimpla elfogadott és elismert tudás tükrei, hanem „Az elmúlt mintegy kétszáz év során így kialakult/kialakított narratíva a stig­matizált tudásból, annak is leginkább a letagadott variánsából épülő emlékezetté formálódott, és így természetszerűen formálja a nemzeti identitást is. Ugyanakkor ez a nemzeti identitás és a hozzátartozó emlékezet szintén csak stigmatizált lehet. A politikai (szélső)jobb ideológiájába illik leginkább az a törekvés, hogy erről az identitásról lekerüljön a stigmatizáltság, legitimizációs törekvések jellemzően ott tapasztalhatók” (88. old.).

A fejezet záró írása ugyan látszólag történeti idők felé kanyarodik, azonban nem túl nehéz a ciklusosság jeleit vagy analógiáit érzékelni: Kund Attila írása Összeesküvés és biológiai determinizmus az 1920-as évek magyar faji antiszemitizmusában címmel (91-103. old.) a magyar fajbiológia, a korszak szélsőjobboldali irányzata amely­nek képviselői az 1920-as években a „tudományos” magyar fajelmélet megte­remtésén munkálkodtak. A tárgyalt szerzők törekvése „nem egy szigorúan értelmezett mozgalom volt, hanem inkább egy ideologikus irány­zat, amelynek követői egymással többnyire hol szorosabb, hol lazább kapcso­latban voltak. Esetenként e szerzők a kollegiális, informális kapcsolatok mellett formális viszonyban is álltak egymással, például tanári-tanítványi, professzori-tanársegédi kapcsolatban. A fajbiológia kifejezést maguk a szerzők is gyakran használták elméletükre, de sokszor fajvédelemnek, vagy eugenikának titulálták tevékenységüket. /…/ Az idősebb tudósok – mint Méhelÿ Lajos vagy Bársony János professzorok – ekkorra már komoly kutatói életművel rendelkeztek, vezető tudományos pozíciókat töltöttek be. Kimondható róluk, hogy szociológiai szempontból egyértelműen a tudáselit tagjainak számítottak. A két világháború között ugyanis ezen elitcsoportnak meg­határozó részét képezték az egyetemi tanárok, akik kitüntetett szerepet élveztek az oktatásban, a tudományos életben és nagy kulturális befolyással bírtak, amit a stabilan magas jövedelem is biztosított” (91. old.). E törekvések mint „biológiai faj-fogalmat hangsúlyozó, a modern, pozitivista tudományosság külsőségeit hordozó elmélet” képviselőinek térnyerése a korszakban magába foglalta a fajbiológus szerzők szorosabb kapcsolódását a magyar jobboldali-szélsőjobboldali diskurzushoz, a modern politikai antiszemi­tizmushoz, a vérvádakhoz, a zsidó összeesküvés-elméletek legendájához, így érdemes a figyelem előterében hagyni, hogy nem valamely primitív antiszemitizmus sodrásáról van itt csupán szó, hanem „egy magasan kvalifikált és a tudományos kutatásban nagy tekintéllyel bíró csoport hangoztatta, és a tudo­mány autoritásával legitimálta” hatalmi szerepről is, melynek részkérdéseit a magyar fajbiológia intézményeit és hatását tekintve még további kutatásoknak kell közelebbről elemeznie (100. old.).

Méhelÿ Lajos munkássága (1926–38) bár roppant „reprezentatív”, önmagában az a hit, hogy a nemzeti nagyság az antiszemitizmus tesztjével és a fajbiológiai szerveződésben mintegy „megoldható” lenne, kevésnek bizonyult a közösség és a végzetek elkerülésének bűvkörében. Hozzájárul ehhez – időben is, térben is – a politikai és ideológiai elköteleződésekhez hozzájárul a hitek birodalmi világa is. Megokolt hát, hogy a következő fejezet A hit csodákra képes címen alakul. Ebben is körvonalazó irányba visz a kérdés: Mire jó a konteó? Összeesküvés-elméletek szerepe három Kárpát-medencei új vallási mozgalom közösségkonstrukciós folyamatában, melyet Csáji László Koppány tesz fel (107-116. old.). Miután elmélettörténeti előzményeket hoz példaként, körvonalazza azt is: a konspirációs teóriák mint „kutatási téma újdonságát jól illusztrálja, hogy nincs a tudományos publiká­ciókban vagy a köznyelvben általánosan elfogadott definíciója az ún. összeesküvés-elméleteknek. A magam részéről a fogalmat munka-definícióként az alábbiak sze­rint használom: az összeesküvéselmélet közérdeklődésre számot tartó vagy egy kisebb embercsoport fokozott figyelmét felkeltő – vélt vagy valós – társadalmi probléma vagy konkrét esemény hátterét megmagyarázni kívánó narratíva, amely az ügyet a hivatalos állásponttal vagy közvélekedéssel szemben egy meghatározott csoport titkos tevékeny­ségére vezeti vissza, és kétséget kizáróan (megnyugtatóan) nem bizonyítható érveléssel kívánja leleplezni annak céljait, motivációit. Az ilyen narratívák néha invariáns ada­tok, máskor azonban a folklórműfajokra jellemző módon terjednek, variálódnak” (107-108. old.), továbbá lehetséges persze szociológiai hátterét, a hívő „konspi­racionisták” motivációit, esetleges paranoid személyiségjegyeit kutatni, közérdeklődés és divattémák változó világát vagy akár eszmetörténeti hátterüket feltárva is. Szerzőként itt vallásantropológiai terepmunkájának tapasztalataira építve „néhány kortárs kárpát-medencei új vallási mozgalom körében megjelenő összeesküvés-elméletet” elemez mint retorikai felépítése és funkciója szempontjából érdekeseket, valamint az egyes narratíva-típusok változását a mozgalmak sajátos belső kulturális közeg-jellegük szerint (ezek diskurzusterében), azaz, akképpen, „hogyan alakítja egy-egy csoport az általában kívülről érkező szüzséket saját képére”, milyen szerepet kapnak ezek „a vizsgált vallási csoportok kulturális- és közösség-konstrukcióiban, és a csoport diskurzusai hogyan hatnak vissza e narratívákra” (uo. 108.). Még ha nem is kell feltétlenül elhinni, de a felvetés, mint lehetőség is a Victor Turner által használt fogalom, a communitas jellegzetességeihez hasonló időleges állapotot, a struktúrán kívüli egyenrangú közösség érzetét kelti, mint­egy liminalitást, amelyben létrejött narratívák „többek a puszta klasszifikációnál, mert cselekvésre és gondolkodásra ösztönzik az embert”. S ha nem is mindenképp „klasszifikál”, annyira a hosszú tanulmányban is rámutat: „a konteók kimondatlan célja az ellenkultúra szerű attitűd miatt a mindenkori hatalommal és a mainstream tudással, mint feltételezett (kontrolált) rendszerrel szembeni attitűd kimondása, ezáltal az alternatív tudások egymásrautaltságá­nak, a közösség érzetének erősítése. A közösség tudásregiszterének legitimá­ciója vagy a határ kijelölése is fontos funkciója. Az összeesküvés-elmélet csak látszólag öncélú megoldás vagy „hatalmi cél nélküli válasz” – valójában nagyon is meg tud oldani bizonyos meta-problémákat…”, köztük a morfológiai funkciók szerinti leleplező(k) burkolt küldetéstudatot és a – poten­ciális vagy valósnak vélt – üldözöttség állapotának felismerését is, melyek a csoport diszkurzív tudásregiszterének része lesz, beszédszekvenciája megnő. „Az összeesküvés-elméletek tehát jól használható eszközök lehetnek a csopor­ton belüli értelmező közösségek létrejöttében, erősítésében, a csoport értékpre­ferenciájának legitimációjában és a közösségi érzet felkeltésében. Ezért a fátikus beszédesemények során is megjelennek, és nem csak ’teljes terjedelemben’, hanem utalásként is. Ezért az összeesküvés-elméletek gyakran alig felismerhetők, vagy összemosódnak más műfajokkal” (124-125. old.).

A magyarországi folyamatok egyik izgalmas állomása ugyanakkor a 18-19. századtól egyre szerteágazóbb a magyar okkultizmus és spiritualizmus bemutatási lehetősége, a „mindennapi okkultizmus” megidézése a ritka forráshelyek közül az egyik közvetlennel, melyet Voigt Vilmos B. K. találkozása a steineristákkal címen elemez (127-133. old.). Buzgón hívő családban, ahol „B. K. időn­ként megpróbálta a környezetét rábeszélni, ismerkedjenek meg a tannal, hogy a ’felsőbbrendűség titkait’ így jobban meg tudják ismerni. Ez azonban nem történt meg. A második férj először nyíltan ellenállt e hatásnak, de eredménytelenül. Végül azt találta ki, hogy ’látomása volt’ a kert végében, és az első férj ’jelent meg’ neki, kérve, hogy B. K. ’nyugodjon meg végre, ne zavarja őt a másvilágon’. Ekkor lazábbá vált az okkultista kapcsolat, de nem szűnt meg. Főleg betegsé­gek (agyvérzés) vagy krízisek után beszélgetett többet a családtagokkal, eköz­ben előbb a lelki bajokról, majd a világ romlásáról esett szó, végül ebből tért át a ’tanokra’… mindig az Arimánnal, a szférákkal meg az Apokalipszissel volt elfoglalva. Ha valaki ellentmondott neki, dühöngött, csapkodott. Úgyhogy a család hallgatott és tűrt. Rudolf Steiner (1861—1925 – aki már a két világháború közti időt sem élte végig! – bekeretezett fényképe ott állt az asztalán, az elé, kis vázában, mindig friss virág kellett”. A főszereplő mint alternatív világképet formáló és őrző „sajátos vallási gyakorlatát nem tudta átadni a környezetében senkinek. Nem­csak környezetének racionalizmusa miatt, talán az a tudat, hogy a ’tan’ mennyire mélyen hatott rá, megakadályozta, hogy ezt valamilyen módon tovább hagyomá­nyozza. A környezetet pedig nem vitte arra, hogy komolyan vegyék, meghallgas­sák ilyen tanait. A spiritiszta szertartásról a család annyit tudott, hogy miután a résztvevők összegyűltek, először mindig ’tanítás’ volt. Vagy egy meghívott, vagy a csopor­ton belől ehhez értő ember mutatta be az egyes, arra az alkalomra kijelölt kérdést, és magyarázta, hogyan kell értelmezni azt. Ez után következett a szellemidézés. Ez zaklathatta fel B.K.-t, a félelem, a természetfelettivel való találkozás – annyira, hogy mindig feldúltan érkezzen haza. A csoportnak valószínűleg nem volt állandó vezetője, önszerveződő csoport­ként megtalálták maguk a ’tanítókat’. A legtöbben bizonyára az 1945 utáni új társadalmi rendszer vesztesei lehettek. B.K. családi boldogsága omlott össze, és a gyászt nem tudta feldolgozni. Mindez érdekes, ám töredékes adatanyag. Annyi mégis kiderül belőle, hogy többrétű volt e kis csoport ’találkozása’ a ’más’-világgal. /…/ A második világháború előtt Magyarországon elsősorban a nagy egyházak támadták a ’szektákat’. A fordulat éve után a klerikális és illegális csoportos tevékenységet a rendőrség gyakran figyelte”.

A steineri tanok (összkiadásában 354 műve szerepel), ha nem is volt kellően ismert magyar fordításban, de a rejtélyes összejövetelek során „az okkultistából antropozófussá emelkedő” ezoterikus szerző nyomán kialakult közösségi hívőcsoportok, térítéssel vagy titkos gyülekezetként, de mindenképpen egy másféle világkép elsajátításával keresték lelki egyensúlyukat vagy kibontakozásukat egy leépülésre ítéltetett életszakaszból (128-130. old.).

A magyarországi spiritiszta vagy okkultista mozgalmon belül a „steineriánizmus” csak az egyik áramlat. Meg is kell különböztetni a hasonló mozgalmaktól, csoportoktól, de ehhez még további részkutatások, a tanok híveinek forrásfeltáró és mélyebb megismerése, belső polémiáik felszínre hozatala szükséges. A követők személyes története, álmai, víziói ugyanakkor egy másik létben, valamely másféle univerzumban megnevezhető identitás várományosaiként a lehetséges megélések újabb vagy intimebb formáinak megismeréséhez és megértéséhez vezethetnek közelebb. Talán nem kevésbé, mint a kötetszerkesztő-szerző Povedák István is teszi, mikor Az UFO-kultúra társadalomtudományi elemzése című tanulmányában (134-190. old.) nem a földönkívüli intelligens lények létéről keres bizonyságokat vagy cáfolatokat, hanem megértő módban, mintegy „fizikális vallás” narratívájaként közelít a jelenség felé: „Nem vagyok sem tagja, sem ellenzője egyetlen UFO-hívő közösségnek sem, azaz sem támogatni, sem gátolni nem szeretném az ilyen irányú szervezeteket. Kulturális antropológus viszont vagyok, s mint ilyen, rendkívül fontosnak tartom, hogy a kortárs kultúrában zajló folyamatokat megragadjuk és sokoldalúan láttassuk, kötődjenek azok akár az intézményes tudáshoz, (pl. vallásokhoz, a tudományhoz, politikához) vagy az informális tudáshoz, a mindezekről kialakult közösségi véle­kedésekhez, és az előbbi kategória körül létrejövő tudásformákhoz, társadalmi, rituális, materiális megnyilvánulásokhoz. Szükségesnek érzem leszögezni ezeket az alapvető premisszákat, hiszen hajlamosak vagyunk elfeledkezni róluk. /…/ Az UFO-hívők és a magyarságot a sumerekkel, Jézussal, Buddhával szervesen kapcsolatba hozó alternatív törté­nelmi elveket vallók nézeteit, vagy a sztárokat extatikusan imádó tömegek érzé­seit azonos módszerrel és elvek alapján kell megközelítenünk, ahogy az apokrif imákat, a történelmi mondákat, vagy éppen a szentkultuszt…” (134-135. old.). Ugyanakkor „Bármennyire is kecsegtető a tudomány bástyájáról megítélni a jelenséget, és a racionalitás síkján maradva kijelenteni, hogy ’A modern mítoszhívő, elődeihez hasonlóan, hittel pótolja a tudást, romantikával az értelmet és nemritkán érzel­gősséggel a logikát’ (Semlyén 1979:8), az ilyen kijelentéseknek ugyanúgy távol kell esniük a kulturális antropológia nézőpontjától, mint például az alternatív történelmi eredetet vallók akadémia-ellenes összeesküvés-elméleteinek. Mind­kettő abszolútumokban és bipoláris oppozíciókban gondolkodik (a tudomány mindenható eredményei versus képzelgések, illetve utóbbi szemszögéből az elcsalt tények az igaz tudással szemben). Gyakorlatilag nem mással van tehát dol­gunk, mint két, egymással szembenálló és versengő mítosz konfliktusával, ahol mindkettő a másik tekintélyét és érvelését kívánja aláásni” (184. old.).

Nehéz itt megállni, hogy ne idézzünk (szinte „kijegyzetelve”) még sokkal-sokkal többet a mélyebb elemzések felé vezető körvonalakból – de hisz minden írásban rejlik e kötetben roppant sok átlátás és értelmezési perspektíva. S persze – végső soron – erre való a kötet maga…, kínálja gazdagon a teóriák és teorémák, víziók és képzetek sokrétegű burkolatát. Vannak persze a tudomány és kvázi-tudás magasleséről is csak fénykörök tünékenysége révén belátható szférák, melyeket a vallási kommunikáció és a kommunikáció vallása révén az on-line világokban érzékelünk fősodorba kerülni. Kis-Halas Judit (191-216. old.) a „Haragudtam az angyalokra, hogy átb*sztak”. Angyalkultusz és UFO-vallás című alapos írásában a posztmodern angyalkultusz, valamint az ezoterikus UFO- és földönkívüli-vallások világába kísérel meg betekinteni. „Egyrészt olyan élet­helyzeteket, értelmezési stratégiákat, gondolkodási mechanizmusokat mutatok be, amelyek bepillantást engednek a jellegzetes, kortárs alternatív spiritualitás kontextusában kialakuló, egyéni világképek megfogalmazásának és formáló­dásának folyamataiba. Másrészt feltárom azokat az információs csatornákat, amelyeken keresztül a változásokhoz vezető globális jelenségek utat találnak a helyi kisközösségekhez, és végül az egyénhez. Vizsgálatom alapját kötetlen beszélgetések és félig strukturált interjúk adják, amelyeket a különböző rituá­lis illetve közösségi alkalmakon szerzett tapasztalataimmal egészítek ki. Mind a posztmodern angyalkultusz, mind az ezoterikus UFO- és földönkívüli-vallások globális jelenségek, elterjedésükben a világháló közvetítette ismereteknek, az ott folyó online vallásos-spirituális diskurzusoknak óriási szerep jut” (191. old.). Sorra vesz számos főirányt, kutatási területeket, alternatív vallási kommunikációt, kutatási paradigmákat, s ezek bűvkörében vizsgálja a cybertérben ható vallási identitáskonstrukciós stratégiákat, a kortárs spirituálisok hálózat jellegét, analógiaként az internetet szemlézve is: vallásszociológiai elemzések „arra hívják fel a figyelmet, hogy a filmek, a videó-szerepjátékok és az internet közvetítette vizuális repre­zentációk jelentősen befolyásolják az amerikai tizenéveseknek a természetfelettiről (benne az angya­lokról) alkotott elképzeléseit” de kitér a videó-szerepjátékok látványvilága és szimulációs technikáinak új (performatív és experimentális) dimenziókkal gazdagító science-fiction diskurzusokra, a hyper-vallások és (kvázi?)-hitrendszerek, mitológiák, emblematikus science-fiction filmalkotások és filmsorozatok vagy népszerű szerepjátékok inspirálta élményekre is. Ezek között egyik karakteresebb az a nézet, „amely szerint a halál után a lélek valamilyen oknál fogva nem tud eljutni a túlvilágra és meg-megjelenik az élők között”, Siklóson és környékén talált példái szerint úgy vélik, hogy „a halott azért jár vissza, mert az élőkkel valamilyen rendezetlen ügye van, vagy a temetése nem megfelelően zajlott, vagy a halál hirtelen, illetve idő előtt következett be, vagy az elhunyt még életében megszegte a társadalmi/etikai normákat”. Az angyalok és túlvilágok e közös világában „nyilvánvaló, hogy nem a New Age spiritualitás sajátja, hanem alapvetően a kereszténység hitrendsze­rében gyökerezik és a helyi hiedelmekben (és általánosan az európai néphitben) már régóta jelen van. A területen praktizáló gyógyítók és klientúrájuk körében azonban megfigyelhető egy újabb értelmezése is. E szerint a visszajáró halottak azért tartózkodnak még mindig az élők körében, mert alacsony energiaszintjük miatt képtelenek tovább haladni a túlvilágon is folytatódó fejlődés útján. Ha pedig így van, akkor a karmájuk nem teljesül be. Hogy energiához jussanak, az élőktől kérnek és megpróbálják felhívni magukra a figyelmet” ­(194-195. old.). Vannak persze galaktikus összeesküvés-elméletek és csillagközi demonológia-elméletek is, ilyen például „a szíriuszi kapcsolat és eredet a magyar etno-pogány és ezoterikus diskurzusok egyik ’hívószava’: a magyar népet köztudottan szíriuszi eredetűnek tartják”, de „az UFO-vallások kutatói külön irányzatként kezelik az elragadás tapasztalatából kibontakozó spiritualitásokat, … az „újvilágtudat” képviselői akár az angyalok hangját is rögzítik, megszállottságukban persze az igazi fénylények létét is sokáig hiszik, mígcsak egyszer csalódás nem éri őket… , s az angyali jóskártyát már csak évente egyszer emelik föl szilveszterkor, hogy a jövő ígéretét mégiscsak érzékeljék azért… (211. old).

A pre- és posztlogikus gondolkodás hívő híveinek még ennél is gazdagabb felület kínálkozik A konteó művészete és a művészet konteója fejezetben. A képek, közlésformák, ábrázolási és hang-konstrukciós felületek sajátos élete persze szilárdan összefügg a korok köreivel és körök korszakaival is. Tapodi Zsuzsa példaképpen Összeesküvés-elmélet és irodalom. Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című írásában tér ki számos részletre (219-234. old.), ahol a „mimézis-elmélet hegemóniáját és az antikvitásból örökölt szerepeket (docere, delectare, utile) a századforduló irodalmának l’art pour l’art gondolata megtörni látszott, ám a romantikus alkotó és alkotás társadalmi vátesz-szerepét – mely elleni tiltakozásul az apolitikus parnasszisták elvonultak az elefántcsontto­ronyba – a naturalizmus és a szocialista realizmus direkt valóság-alakító elgon­dolása újra, felfokozva, előtérbe hozta”, így az oktató ponyva, a bármilyen művészi alkotás mindig létrehozója saját korfelfogásinak, egyúttal e „koráról is szól, s mint cseppben a tenger, az egyetemes emberi problémák is megjelennek benne”, ez okból a Krúdy-regényt mint „egy valós történelmi esemény irodalmi feldolgozását vizsgálja azt követve nyomon a szöveg szoros olvasásával, valamint néhány antropológiai és szociálpszichológiai segédszövegre támaszkodva, hogy az emberi gondolkodás egyik sémája, az összeesküvés-elmélet milyen írói eszközök révén kérdőjeleződik meg a műben” (219. old.). Az író társadalmi és földrajzi háttere, a rituális vérvád-per körül zajló imagológiai beszélyek, a Reinhart Koselleck és Umberto Eco nevéhez köthető ellenség-elméletek (ezeknek ugyanis mindig lennie kell, vagy ha nincsenek, érdemes keresésükre vetemedni) érdekesen találkoznak össze korunk identitásképző elméleteinek hatékony módszereivel, amelyek mint az önazonosság megerősítésére tett erő­feszítéseket, „az identitások kialakítását és elismerését problematikussá tették” (Craig Calhoun), s ennek épp az ellenség figurájában megtalált idegent tették főszereplőjévé. „Az ellenség másféle, mint mi, és olyan szokásokat követ, amelyek nem a mi szokásaink” (Umberto Eco). Következőleg, amikor a „sajátot” és a „mást” elkülönítjük, akkor a szociálpszichológiai evidenciáját követjük: „A nemzeti identitás én-rendsze­rünknek az az összetevője, amely a nemzeti-etnikai csoporthoz (kategóriához) tartozás tudatából és élményéből származik – ennek minden értékelő és érzelmi mozzanatával, valamint viselkedési diszpozíciójával egyetemben” (Pataki Ferenc), s ehhez igencsak kell az ide­gen percepciója. Már az antik egyiptomi kultúra írás- és emlékezet-konstrukcióit elemző Jan Assmann is arra figyelmeztet, hogy a kollektív identitás egyrészt fikció és metafora, másrészt ez az identitás fel is adható: „Ezzel szemben az Én-azonosság hasonló kiüresedése, meggyengülése vagy csorbulása patologi­kus következményekkel jár” (221-222. old.). A Krúdy-regény szereplőit a képzelt idegen, az ismeretlen, s főképp az ellenség szerepkörei szerint áttekintő elemzés az írói bölcselem jegyében nyeri zárszavait: „Mint egy rossz álom, múlott el a földről a tiszaeszlári vérvád emléke. Felébredtünk, megdörzsöltük a szemünket, hogy a pokolbeli látományok elmúljanak tekintetünk elől. Nagy felszabadulása volt az a lelkiismeretnek, hogy sehol remegve nem szenved senki az igazságtalanság miatt, amelyet majdnem véghezvittek. Ma már nagyrészük a temetőkben oszlik az eszlári pör hőseinek. Ők most már valamennyien tudják, hová lett Solymosi Eszter, aki vörös csíkos köténykéjéből egykor titkok homokját szórta a világra” (Krúdy 1931:279). Persze azt is jelzi: az ellenségformáló képzetek mint korszakos jellegzetességek visszatérnek Krúdy huszadik század eleji alkotásai­ban is. „Stílromantikus, ábrándos, szecessziósan kacskaringózó mondatai gyakran eltakarják írásainak alapvető vonását”, amely az irónia révén alakjainak, csattanónélküli cselekményeinek hátterét is adják, miközben a vérvád hátteréből a korszak közgondolkodási színterében hatnak (232. old.).

E színtereken és a hasonlókon, a közéletből a művészetbe, a művészetből közvetlenül a társadalomba visszaható trendek között nem is szabad, s tanulságaival együtt nem is érdemes feledésbe menni hagyni a Kodály Zoltán által létrehozott százéves tervét, melyben az egész társadalmat átható program nevében „a zeneszerző nagy célja az volt, hogy a nemzeti műveltséget a néphagyomány révén korszerűsítse, és ezál­tal emelje fel a magyarságot az ókori görögségnél egykor megtapasztalt szellemi magaslatra. E célt több területen is érvényesíteni kívánta. A művészeti, művelődési és tudományos tevékenységen túl a közélet (de nem a politika!) megújítása is szerepelt írásaiban. Önmagában is jelentős zeneszerzői életművén túl tudatos építkezés révén létrehozta a közvetlen, vele szövetséges munkatársi csoportot, velük együtt fórumokat alapított, erősen befolyásolta a hazai hangversenyéletet, átalakította a magyar ének-zene oktatást, feltárta a magyar népzenei kincset, számottevő közéleti szerepre tett szert, végül erős kritikával bírálta az ellenségnek tekintett (zenei és közéleti) jelenségeket. Az egyes szereplők és elemek azonban, főként a pártállam durva támadásai következtében kizökkentek eredeti, ’kodályi helyükről’, és úgy az alapítót, mint egymást is korlátozni kezdték. A cikk két tematikus egységében ezt az építkezést, majd az építkezéssel közel egyszerre meginduló ellenirányú folyamatokat és leromboltatást állítja középpontba. Az írás célja azonban nem lehet más, mint, hogy ’A zene legyen mindenkié!’ (Kodály 1952)”. Eközben viszont Windhager Ákos a „Magas Déva várát…” A kodályi terv című tanulmányában (235-253. old.) épp ezt a „mindenkiét” elemzi, érzékeny részletességgel és a társadalmi akusztika megannyi összhangzatára is figyelemmel kimutatja: „Összeesküvésnek azt a jelenséget nevezhetjük, amikor egy szűk csoport a nyilvánosság kizárása mellett jelentős társadalmi, vagy állami szintű hatást tud gyakorolni. Leggyakrabban hatalomátvételek esetén derül fény rájuk. Kodály esetében összeesküvésről ebben az értelemben nem beszélhetünk, ám a szemé­lyi kapcsolatrendszer tudatos (és felelős) kiépítése elitista jelleggel bír. Az általa alkalmazott eszközök sikerességét még inkább hangsúlyozza, hogy egy olyan, nem az elitbe született személy vált a mindenkori hatalom erős ellenzékévé, aki­nek még a nemzetközi elismerése is számottevő volt” (235. old.), továbbá zenei, színpadi, költészeti, irodalmi és politikai társkapcsolatai is izgalmas összképet kínálnak. „Kodály tehát hol zenéjével, hol szövetségesei tevékenységével, hol ének-zene nevelési koncepcióval szolgálta saját tervét. Az, hogy közemberből az egész országot meghatározó, a pártállami vezetést számon kérni tudó hatalmassággá vált, sokan összeesküvések sorának tulajdonították. Pedig, csak a ’nemzet prófé­tája’ volt…” (253. old.).

Prófétálás, profán félelmek és imaginált veszedelmek záró fejezete az Amíg félsz, remélsz mitizációs alaptónust kapta, három eltérő aspektusú, de valahol a félelempolitikák és mind zúzósabb sebességgel közeledő apokaliptikus lények körébe invitálva az elemző olvasót. Az elsővel viszonylag könnyebb dolgom van, mert szerzője lévén illőképpen rövidre kell szabnom tartalomleírását. Mintegy a címével nagyjából a körvonalait is meghatároztam: Lények és tények, melyek megtámadták Magyarországot. Nemzeti összvédekezés a politikai diskurzusmezőben (257-279. old.). Mindez nem másról, mint a migrációs válságnak nevezett mumus-korszak (mindmáig kitartó) legfőbb üzenete, a bevándorló mint mindenkor és mindenhol félelmes, erőszakos, hódítóan fenyegető lény, s ennek mint közös nemzeti bűvöletbe illesztett tüneménynek uralombiztosító hatásmódja. Ha lehet kodályi analógiával élni itt a két írás párhuzamaira figyelemmel: „legyen a félelem mindenkié!” volt a legfőbb üzenet a plakátkampány, sajtó- és médiahenger révén. Hogy kik és mit mondtak, hogy és miért tettek, s miként szállt szembe mindezzel a társadalom iróniája, humora, mentális ellenállása…, ebből villant föl néhány részletképet a dolgozat.

De mert egyetlen hatás sincs csupán önmagában, sem ha hír, sem ha félelem, sem ha regény vagy akusztikai élmény, maga a politikai konteózás sem lehet független a mentális határkonstrukciók és morális gyarmatosítások teljesebb hatásrendszerétől. Szoboszlay György a Határesetek. Párhuzamos bevándorló-ellenes mítoszok a hazai és az amerikai belpolitikai diskurzusban című tanulmányában (280-292. old.) úgy látja, hogy a „migránskérdés” kormány általi tematizálását tekinthetjük „2015-ös év minden bizonnyal legsikeresebb belpolitikai kommunikációs ter­mékének”, melyben „a prob­lémában rejlő lehetőségeket alaposan kihasználó kormányzati offenzívának köszönhetően sikerült megállítani, sőt visszájára fordítani a Fidesznek a 2014-es választásokat követően érzékelhető (s a közvélemény-kutatási adatok mellett néhány időközi választás eredményében is megmutatkozó) népszerűségveszté­sét. Eme politikai válságkezelés sikere azon, az elmúlt év folyamán az ún. bizony­talan, vagy akár baloldali választópolgárok szájából is gyakorta elhangzó esszen­ciális kijelentésben fejeződött ki talán a leginkább, mely szerint „nem vagyok/nem voltam soha Fideszes szavazó, nem kedvelem Orbán Viktort, de el kell ismerni, a migránsproblémát eredményesen sikerült kezelnie”. E kezelésmód párhuzamos példája az amerikai déli államok helyzete, ahol (az itt főképp elektronikus elemző szakirodalomra támaszkodva) kitetszik, hogy egész körkép rajzolható a migráció-témájú 2015-ös amerikai bevándorlás-ellenes közbeszédében, s hatását tekintve „a hazai kormányzati és kormány-közeli tényezők által a mig­ráció tárgykörében elővezetett témakörben”, „legyen szó akár a nyíltan rasszista, illetve xenofób szélsőjobboldali underground tanairól, vagy az ezeknek a nézeteknek egy ’felvizezett’, szélesebb körben is fogyaszthatóvá tett, egyes fősodorbeli politikusok által sem megvetett változatairól. A megállapításból az is következik, hogy önmagában nem tekinthető egyedi jelenségnek a Fidesz-kormány által levezényelt kommunikációs kampány: más országok politikai elitjének gyakorlatában is megfigyelhető a bevándorló-kérdés belpolitikai célokra (esetleg az ellenfelek diszkreditálása érdekében) való hasz­nosítása – akár a rasszizmus terrénumát súroló módon. Még az sem példa nélkül álló, hogy éppen egy kormányon lévő erő igyekszik (anyagi erőforrásokat nem kímélve és részben átvállalva a tőle jobbra álló ellenzék feladatát) népszerűsé­gének stabilizálása/növelése érdekében maximálisan kihasználni a tematikában rejlő lehetőséget– elég, ha csak a hozzánk földrajzilag, valamint mentalitásban is közel álló ’visegrádi régió’ egyik-másik országának aktuális belpolitikai fejlemé­nyeire gondolunk. Ugyanakkor ennyire tudatosan átgondolt, részletgazdag, összetett, az egy előre megírt program mentén cselekvő („Brüsszel” kódnév alatt emlegetett) ’internacionalista’ idegen hatalmakat, a velük kollaboráló hazai ellenzéket és az EU-ba érkező menekülteket/bevándorlókat egyetlen közös értelmezési keretbe komponáló, kontinensünk egyszerre kulturális és etnikai értelemben felfogott „európai” jellegének elvesztését drámai erővel megidéző összeesküvés-elméletet a demokratikus államok hatalmi elitjei közül egyelőre csak a magyar kormány tett le az asztalra”. S mivel a magyar konteó legközelebbi párhuzamait „az Egyesült Államok fehér szupremácista szélsőjobbjának háza táján lelhetjük föl”, e „párhuzamos konspiracionalista anti-migrációs diskurzus egymással feltűnő hasonlóságot mutató jellegzetes toposzainak áttekintésére vállalkozott”.

Szoboszlay írása s a magam teóriája, melyben a „nyugati” mintakövetés és a hazai mumusgyártás nagyüzemének sajátosan aktuális, de történeti és földrajzi-környezeti előképektől korántsem mentes termékeit forgalmazni látjuk, valahol a vizuális és megtévesztési stratégiák alapjátékaként számos „jól bevált” manipulációra nyúlik vissza: a kisebbségek, a jövevények, a mindenkori ellenség, a tömeges megszállásra utaló félelemkeltés, a határőrizeti rendkívüli állapot, az elnöki önkény megnyilvánulási jelei, a sürgetett és kényszerített asszimiláció, a kivételezettek kivételesen megvásárolható identitásának engedélyezése (szemben az elesettek sorstalanságával) – nemcsak latin-amerikai előképekre, de európai fajpolitikai emlékanyagra is épül. Ám mielőtt e jelekből magunk is konteókat gyárthatnánk, kísért minket a kötet utolsó írása, melyben a jelenségek nemcsak tüneményi, hanem kezelési-értelmezési szintjeiről is átfogó képet kapunk. Horváth Márk és Lovász Ádám

A sebesség mint apokalipszis-mítosz a társadalomtudományokban (293-305. old.) című írása a recenzió témakörében és főleg sebességében érzékelhető mássága révén aligha vetíthető át félelem-nélküli interpretációkba. Tanulmányuk roppant széles körben tükröződő tudástechnológiai és idő-dimenziókba vetít bele kortárs képleteket, melyek immár nem tisztán spekulációk vagy konteók, de a sebesség diskurzusa révén számos tudásterületi, művészeti, kommunikációtudományi, szimbolikus ábrázolási térfélen is akut fenyegetésekre hívják föl a figyelmet, melyek a gyorsulás révén teljes mértékben beárnyékolják a társadalomtudományokat: „Bennünket e vonatkozásban a társadalmi gyorsulásnak a legújabbkori kritikai elméletben való mitikus megjelenése foglalkoztat, tehát ennek a beárnyékolásnak a felfejtésére teszünk kísérletet. Mindamellett, hogy megkérdőjelezhető az össztársadalmi gyorsulás ténye, társadalomtudományi recepciójának és kiváltképpen kritikájának fokozódása elvitathatatlan. Az általunk elemezni kívánt diskurzusok olykor a társadalom egészét érintő jelenségként kezelik, és ‒ nézetünk szerint ‒ egyfajta totalizáló és mozgósító mítoszként ragadják meg a társadalmi gyorsulást” – foglalják össze bevezetőjükben. Ezután a gyorsulás-toposzt „totalizáló” jellegű metanarratívának (Jean-François Lyotard) tekintve olyan diskurzusok, értelmezési keretek megvilágítására vállalkoznak, amelyek „önmagukat egyetemes érvényűként állítják be, kulturális sajátosságoktól független tudo­mányos és politikai megközelítésmódként”. Ilyen Lyotard posztmodern állapot esszéjében a tudományos pozitivizmus és a marxizmus, de létezik több más társadalomelméleti keret is, melyekben „a legtöbb esetben kultúrák felett lévő, azok partikularitásait jó vagy rossz értelemben meghaladó jelenségként értelmezik a társadalmi gyorsulást”. Ez okból kortárs sebesség-diskurzusokat elemeznek, különválasztva a leíró jellegű és a spekulatívabb, normatív elemeket, hiszen a gyorsulás prob­lematikáját jeles szerzők éppen a társadalmi lassulásra való normatív igénnyel, vagy nemcsak már jelen lévő tendenciaként, hanem lehetőségként és politikai projektként is értelmezik (Hartmut Rosa és Scheuerman, valamint az Accelerationist képviselői). Kiemelik, hogy az eddigi modernitáselméletek a struktúrát, a kultúrát, a személyiségre gyakorolt hatást, valamint a természethez való viszonyt együttesen is jellemző gyor­sulás jelenléte révén kialakítják a gyorsulás diskurzusát, amely nem ritkán a lassulást követeli, idővel azonban rendszerint alábbhagy, ugyanakkor a nagy modernizációs elméletek (Durkheim, Weber, Simmel és Marx) nem érthetők meg a társadalom temporális dimenziói nélkül (technológiai gyorsulás, az idő teljességgel összezsugoríthatja a teret, a kulturális és társadalmi innováció tempója, attitűdök válto­zásai, a társadalmi világ stabil aggregátumai helyett fluid társadalmi, kulturális áramlásokból álló társa­dalmi valóság, amelyek csak kivételes esetekben kristályosodnak ki átmeneti formákká), úgyhogy intergenerációs mobilitás helyett már intragenerá­ciós mobilitás van, mely a tapasztalat átadását egyik nemzedékről a másikra csaknem teljesen ellehetetleníti, az intézményi stabilitást csökkenti, és a demográfiai hanyatlás, valamint a növekvő válási arányszámok is alátámasztják a temporális dimenziók széles körű megjelenését mint válságjeleket. Ezekre rakódik a társadalmi gyorsulás harmadik fontos dimenziója, az életritmus növe­kedése, a szabadidő ritkulása, az automatizációról szóló utópikus ígéretek ellenére az időhiányról szóló panaszok tömege, az átlagosan több időt igénylő technológiai eszközök által mediált kommunikáció szembekerülése a közvetlen párbeszéddel, stb. „Rosa megállapítja, hogy miközben gyorsab­ban eszünk és gyorsabban kommunikálunk, kevesebbet alszunk, és kevesebb időt töltünk családunkkal” – amiben felelős a technikai eszközök gyorsulása, a gazdasági növekedés következtében megtett nagyobb távolságok, s „miközben duplá­jára növekedett a közlekedési sebesség, a megtett távolság négyszeresére bővült, a megváltozott gazdasági és társadalmi igényekből adódóan. Ezért beszélhetünk a szabadidő eltűnéséről – s ebben a fő motor a gazdasági, amely maga a kapitalizmus, „kiváltképpen a munka­idő megtakarítására vonatkozó tendenciával”, továbbá a kulturális motort elsősorban a haladás modernista eszmé­nyével azonosíthatjuk (294-295. old.). Mindez megjelenik mint kulturális összeomlottság és a degeneratív esztétika testet öltése is, melyben (Lana Del Ray egyik klipjében, a Tropico-ban) „a kultúra különböző avatárjai tűnnek fel színes neonfényben, s össze­keveredik szent és profán, Jézus és Elvis, és a világ teremtésének bibliai szövegét egy cowboy játssza el, utalva ezzel az amerikai kolonializmusra, minden reflexi­vitás híján. Láthatjuk az énekesnőt, aki a klip hátralévő részében egy rúdtáncost játszik, amint imádkozik a cowboyhoz. Land prófétikus sorai köszönnek vissza a klipben látszó reprezentatív összeomlottságban, amely egyszerre utal a mate­riális szegénység esztétizációjára és a kultúra teljes, általános fragmentáltságára. A video középső szakaszában a közönség egyfajta szocializációja és kondiciona­lizálása történik a kapitalista világgazdaság szisztematikus kríziséhez. Perverzül felszínes kiutat nyújtanak a különböző pop-kulturális ikonok, Las Vegas ironikus kísértetei. Az alakok szimulakrumok szimulakrumai, a hipervalóság bomláster­mékei, egy sivatagosodott társadalmi nyilvánosság délibábjai”… – az Accelerationist mozga­lomra válaszul megfogalmazott műben „Land az idő ’technohomikus megfertőzöttségéről’ beszél, amit kommerciális indusztria­lizmusként nevez meg… A gyorsulás már normalizálódott, így mérséklődött az abban rejlő kritikai potencialitás… Az irányító stabilizáló szándékú modellek előbb vannak, mint a valóság, azt megelő­zik, és aktívan formálják… Mivel ebben a társadalmi rendszerben a másodlagos tényezők elsődlegessé váltak, a kritika kritikájának meg kell előznie a társadalomkritikát magát, ami magába foglalja a gyorsulási mozgalmak kritikáját is”, nem utolsósorban a pénz és a modernitás kapitalizmus általi kifordítottságát, mivel a „pénzügyi adatoknak naturális tényezőkké való átlényegülése komoly teore­tikus dilemma, amelyre nem könnyű választ adni, mivel olyannyira komplex összefüggésrendszerről van szó, a materialitások többféle transzlációit feltételezi”, „a szimulatív árak, árinformációk képesek formálni a valóságot, materiális hatásokat gyakorolnak, az ontológiai realizmus igencsak megkérdőjeleződik. Olyan értékek befolyásolják mindennapjainkat, amelyek még nem rendelkeznek valóságtartalommal” – vagyis „nemcsak az válik bizonytalanná, hogy melyik ár a ’valós’, hanem egyáltalán a ’valóság’ és ’szimuláció’ kategóriáinak relevanciája”. A „techno-genezis” a technotudományos struktúra önfelfedezési folyamatának önprogramozó algoritmusai révén egy túlkódolt rendszer maga „a techonomikus szingularitás, a társadalmi meta-ágencia kiteljesedése felé irányul” (303-304. old.).

Szinte kételyt sem ébreszthettem az utóbbi fordulattal, hogy ugyanis a virtuális valóságok, a képzelgett saját és közös világok, a materiális és projektív valóságok ekkora kavalkádja, egyedi tónusai és nagyrendszerei szinte kéz a kézben haladnak a gyorsabb vagy imagináltan száguldó alternatív világok felé. A kötet egésze rengeteg változatát tükrözi a megjelenési kereteknek, melyeket némi erőltetett analógiával a kortárs zeneszerzők egyik „élő klasszikusának” tekinthető Eötvös Péter „dervistánc”-kompozíciójának „szerzői instrukciójához” tudnék kapcsolni. Eötvös azt sugallja, hogy a modernitás sodrába került ember önnön elveszettség-érzetének talán egyetlen konstans ellenszere volna, a szakralitáshoz, a mindenkori istenihez való közeledés esélye. Ez a sodró sebességek átélésével oly módon ellentétes törekvés lehet csupán, ahol mint a dervisek táncában, az egyre gyorsuló pörgés hatására a földi kötelékektől megszabadulás, a lentről kezdett, de mindig a magas hangok, a szférák felé spirálformán közeledés teszi lehetővé az emelkedettség élményét és a lassuló időben még lehetséges megnyugvást. E kötet a maga végtelen asszociatív és imaginatív, érzéki és spirituális kavalkádjával épp ezt a közeledési célt, a keresés-rátalálás-meglelés örömét és tudásminőségét tükrözi. Kísérletképpen, hogy lehet-e még lassulni és belátni-megérteni, valamint konstatálásként is: lehet-e még (vagy már) „tapasztalatból hallani” az összeesküvés-elméleteket, melyek akkor is körülvesznek bennünket, ha éppen nem hódolunk divatos félelmeknek, ócska előítéleteknek, irodalmi hősöknek vagy alternatív őstörténeti kultuszelméleteknek. Az ezekről való tapasztalati tudás ugyanakkor e tanulmánykötet talán minden eddigieket fölülmúló jellege, kiterjedt világegész-horizontja segít az értelmezések lassuló köreibe visszavenni mindazt, amit még érdemes. Techonomikus szingularitás és metaágencia, szimulakrumok szimulakrumai dacára, vagy éppen velük együtt…

*

i Povedák István – Hubbes László Attila (szerk.) 2018 Tapasztalatból hallottam… Alternatív világképek, összeesküvés-elméletek társadalomtudományi elemzése. MoMiMű – MAKAT – SZTE (A vallási kultúrakutatás könyvei, 20. – MAKAT Könyvek 2.) MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, Szeged, 305 oldal.