Elhangzott az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMIL) árkosi írótáborában, 2018. szeptember 8-án

1. Tri­a­non utáni létünk el­ső év­ti­zed­ének leg­na­gyobb ta­nul­sá­ga alig­ha­nem az volt, hogy ki­sebb­sé­gi hely­zet­ben több­sé­gi tu­dat­tal él­ni nem le­het. En­nek a fel­is­me­rés­nek a lo­gi­kus kö­vet­kez­mé­nye volt a szi­go­rú múlt­kri­ti­ka (mi­ért ju­tott az er­dé­lyi ma­gyar­ság ki­sebb­sé­gi hely­zet­be?) és a tu­da­tos jö­vő­épí­tés kö­ve­tel­ménye; vagy­is olyan élet­stra­té­gia ki­ala­kí­tá­sa, mely egy­aránt ked­vez mind az ön­vé­de­lem­nek, mind az ön­szer­ve­ző­dés­nek. Gya­kor­la­ti­lag az 1918 előt­ti idők­ből fenn­ma­radt in­téz­mé­nye­ket (már azo­kat, ame­lye­ket a ro­mán ál­lam nem szünte­tett meg) a ki­sebb­sé­gi élet kö­ve­tel­mé­nyei sze­rint új szem­lé­le­ti alap­ra kel­lett he­lyez­ni; más­részt a ki­sebb­sé­gi lét­hely­zet va­la­mennyi élet­funk­ci­ó­já­nak egész­sé­ges mű­kö­dé­se ér­de­ké­ben meg kel­lett te­rem­te­ni a hi­ány­zó in­téz­mé­nye­ket.

Bözödi György klasszi­kus értékű könyve, a Székely bánja mind­két kí­vá­na­lom­nak ele­get tesz. Ar­ra a fel­is­me­rés­re épül ugyan­is, hogy a jö­vő ér­de­ké­ben vál­lal­ni kell a ha­mis utó­pi­ák le­bon­tá­sá­nak kö­vet­kez­mé­nye­it (ki­sebb­sé­gi küz­del­met nem foly­tat­ha­tunk té­ve­dé­sek­re ala­poz­va), más­részt tu­da­to­sí­ta­ni kell egy szer­ve­zet­tebb gaz­da­sá­gi és szel­le­mi élet mód­ja­it és le­he­tő­sé­ge­it. A tör­té­nel­mi mé­re­tű pusz­tu­lást – „A szé­kely­ség meg­rok­kant el­lenállóképességgel, a gaz­da­sá­gi rom­lás vég­le­tes ál­la­po­tá­ban ke­rült az ál­lam­for­du­lat nagy vál­to­zá­sai elé…” (Ba­logh Ed­gár) – az­zal el­len­té­te­le­zi, hogy a biz­ta­tó je­len­sé­gek­re irá­nyít­ja a fi­gyel­met.

2. Az El­lenzék ri­por­te­reként fa­luról fa­lu­ra járva Bözödi egy Balázs Fe­renc-megszállottságú lelkész kálváriáját is­me­ri meg 1932-ben. Az ő hétéves históriájából bom­lik ki aztán – „a bal­la­dák ko­mor fen­sé­gé­vel” (Ba­logh Ed­gár) –az egész széke­lységé. (Lukács Sándor ra­vai lelkész Balázs Fe­renc­cel egy időben került ki Ang­liába, majd Ame­rikába. Lőrin­czi László unitárius lelkésszel triászban ott alakították ki erdélyi életépítő elképzelése­i­ket.) „Az én iga­zi utazásom ak­kor kezdődött meg – ütötte le az alap­han­got Balázs Fe­renc A rög alatt című szo­ciográfiai művében –, ami­kor a világjáró út porát leráztam ma­gamról, s ne­kiláttam, hogy megküzd­jek a sor­som­mal, te­remt­sem meg az én éle­te­met.” Bözödi György „iga­zi utazása” ak­kor kezdődött el, ami­kor fel­fe­de­zi a „bűnös utópiát”, amely meg­akadály­oz­ta, hogy a széke­lységről valóságos kép ala­kul­jon ki a köztu­dat­ban. Utólag mégis úgy ítélte meg, hogy könyve megírásában an­nak – az évez­re­det átfogó – „történel­mi utazásnak” volt elsődle­ges sze­re­pe, amely­nek során élményközel­be került a széke­lység „el­fe­lej­tett történelmével”. Nem vélet­len, hogy 1939 őszén ezek­kel a gon­do­la­tok­kal fe­jez­te be a Székely bánja (1938) bővített újra­ki­adásának előszavát: „A ma­gyarságot Európa ke­le­ti őrszemének ne­ve­zik elősze­re­tet­tel, a székely nép pe­dig még a ma­gyarságnak is külön őrsze­me volt. És az őrszem sor­sa mi lett? Az, ami len­ni szo­kott: el­bu­kott a harc­ban, le­gelőbb. De még nem halt meg, csak se­be­i­ben vérzik, és hi­szem, hogy gyógyítani is le­het. Ezt sze­retném meg­mon­da­ni. Talán őrsze­mek va­gyunk most is, nem az elválasztó he­gyek átjáróit őrizzük az el­lenségtől, ha­nem az egye­te­me­sebb, em­be­ribb eszméket. Hely­zetünk talán csak a Gu­li­veré az óriások országában: nem mi lettünk ki­seb­bek, ha­nem a körülöttünk levő világ vesz­tet­te el em­be­ri aránya­it.”

Nagy ha­tás­sal volt rá min­de­nek­előtt Bölöni Far­kas Sán­dor, aki száz esz­ten­dő­vel ko­ráb­ban fel­fe­dez­te az ame­ri­kai de­mok­rá­ci­át, és aki­nek Észak-ame­ri­kai uta­zás cí­mű kö­te­tét a hu­sza­dik szá­za­di szo­ci­og­rá­fi­ai írá­sok „ős­ap­já­nak” te­kin­ti; ne­ki kö­szön­he­tő – ír­ja munkájának forrásvidékeiről vall­va –, hogy ide­je­ko­rán rá­jött ar­ra: olyan­ná vá­lunk, ami­lyen­nek önma­gun­kat meg­is­mer­jük; a má­sik úti­tár­sa Or­bán Ba­lázs, aki ma­ga is Bölöni Far­kas köny­vé­ből ta­nul­ta „az ön­tu­da­tos ha­za­sze­re­te­tet s a sza­bad­ság imá­dá­sát”; har­ma­dik­ként Ba­lázs Fe­ren­cet em­lí­ti, aki 1929-ben „szo­ci­og­rá­fia-sze­rű ké­pet nyúj­tott szin­te a ke­rek vi­lág fe­lé­ről, új meg­lá­tá­sok­kal, új esz­mék­kel gaz­da­gít­va ad­di­gi ké­pün­ket a vi­lág­ról”, és aki­nek mész­kői kí­sér­le­ti te­le­pe, az egész Ara­nyos­széket át­fo­gó tár­sa­da­lom­re­for­me­ri mun­kás­sá­ga ösz­tön­ző­leg ha­tott a Szé­kely­föld fel­fe­de­zé­sé­re.

3. A ko­lozs­vá­ri ro­mán egye­te­men jo­got, tör­té­nel­met, iro­da­lom­tör­té­ne­tet hall­ga­tott; két évig te­o­ló­gus is volt (be­val­lá­sa sze­rint azért, hogy a szé­kely szom­ba­to­sok – szü­lő­fa­lu­ja, Bözödújfa­lu zsi­dó val­lá­sú szé­kely-ma­gyar­ja­i­nak tör­té­ne­tét – meg­ért­hes­se. (Az 1935-ben meg­je­lent Székely em­be­rek – zsidó is­te­nek című ta­nulmányának írása közben is­me­ri fel a Székely bánja alap­kon­cep­cióját: a széke­lységről ha­mis tu­dat él, sőt maga a széke­lység sincs tu­datában a saját valóságos történelmének.) Négy évig gya­log és sze­ké­ren jár­ta a fal­va­kat, egy nyá­ron át pe­dig ke­rék­pá­ron. Meg­tör­tént, hogy a csend­őr­ség időnként őri­zet­be vet­te, mert kí­ván­csi­ak vol­tak ar­ra, hogy út­jai so­rán mi­fé­le jegy­ze­te­ket ké­szít­get (lásd A Kisküküllő völ­gye cí­mű fe­je­ze­tet). Nem „kezdő műfaj” Bözödi pályáján a szo­ciográfia: több műfaj­ban kipróbált írásta­pasz­ta­lat­tal ren­del­ke­zett már, ami­kor úgy érez­te, hogy fel­is­merései „azon­na­li” össze­gezéséhez épp ezt érez­te a leg­al­kal­ma­sabb­nak. Mind­ez jól érzékel­hető a so­rok között vibráló lírai hevületből, a han­gu­lat­te­remtő erő je­lenlétéből. Az már valószínűleg a „történel­mi idő” sürgetésének tud­ható be, hogy az írónak nem volt kellő „türel­mi ide­je” – az egyébként két köte­tes­re ter­ve­zett – mű arányos szer­ke­zetének a ki­a­lakításához. Amit az is iga­zol, hogy ami­kor a könyv későbbi kiadásai során Bözödi­nek a negy­ve­nes évek elején al­kal­ma nyílt pótol­nia művének hiányosságait: több­sé­gi hely­zet­ben sem vál­toz­ta­tott sem­mit a mű alap­kon­cep­ci­ó­ján (né­mi bő­ví­tés­sel csak a szer­ke­ze­tén), mert úgy lát­ta, hogy az új vi­szo­nyok kö­zött a sze­gény szé­kely­ség­nek nem a sor­sa, ha­nem csak úri ve­zér­ka­ra vál­to­zott.

4. A két világháború között eszmélkedő fi­a­tal írónem­zedék tag­jai – közéjük tar­to­zott Bözödi György is – úgy látták, hogy a kény­szerűségből fa­kadó önálló iro­da­lom­te­remtés he­ro­iz­mu­sa után, a kez­de­ti ro­man­ti­kus népszemlélet he­lyett hi­te­les valóságképpel kell szem­besíteni az ol­vasókat. Azt kell be­mu­tat­ni, hogy a ki­sebbségi hely­zet­ben mi­lyen életkörülmények között élnek, gon­dol­kod­nak, mi­lyen kény­szerű ma­ga­tartásformákat követ­ve cse­lek­sze­nek az erdélyi ma­gya­rok – osztály­ta­gozódásuktól függet­lenül. Koránt­sem arról van szó, mint­ha az első írónem­zedék tag­jai (köztük például Tamási Áron) ne látták vol­na a társa­dal­mi ba­jo­kat és azok forrásait. Csak­hogy a ki­sebbségi iro­da­lom természeténél fog­va ele­ve véde­kező iro­da­lom: a humánum­ba és a nép élet­erejébe ve­tett hit fenn­tartására, a külső veszélyek elhárítására he­lyez­te a hangsúlyt. A bol­dog em­bert megíró Móricz és a Szülőföldem­mel írásművészetének csúcsára ju­tott Tamási párhu­zam­ba állítása során fej­ti ki ezt 1941-ben az „ott­hon­iro­da­lom” fo­galmát meg­al­kotó Mol­ter Károly. Móricznál – írja az Erdélyi He­li­kon hasábja­in – „még szükségszerűen sok volt a társa­dal­mi támadó motívum, míg a mi széke­lye­ink a ki­sebbségi véde­kezés közben szo­rul­tak a természe­tes népi küzdőtérre. […] Ösztönös véde­kezés volt a székely et­ni­kum, egy ősi nép lel­ki mag­ja, mely, mint az egyéni nemtő, hal­ha­tat­lan. A leg­alsó népréte­gek­be száll­tak alá, s on­nan ak­ko­ra nyelv­kin­cset, olyan ere­de­ti észjárást és el­beszélő lendüle­tet, ak­ko­ra képzelőerőt hoz­tak ma­guk­kal, mint Gio­no a fran­cia mély­pa­rasztságból, Ha­upt­mann a sziléziai és Johst a len­gyel­országi tájnémetségből olyan ma­ga­tartást, ami­lyet Illyés Gyu­la ta­nult a Dunántúl ma­gyarságában. […] Véde­kező állásfog­lalásuk le­he­tett az oka, hogy csupán a népsze­re­tet nagy fölada­tai ala­kul­tak bennük témákká.”[1]

Nyilvánvaló tehát, hogy megszületése­kor a körülmények ha­talmának el­vi­seléséből nyer­te az erdélyi ma­gyar iro­da­lom a pátoszát, ekképpen til­ta­ko­zott „a rab hétközna­pok” (Szabédi László) igazságta­lanságai el­len. Ami per­sze abból is követ­ke­zett, hogy a ki­sebbségi társa­da­lom ba­ja­i­nak a feltárása, a bátor szóki­mondás kez­det­ben jóval na­gyobb el­lenállásba ütközött – jó példa rá Tamási Czíme­re­sek című regényének a „fo­gad­tatása” –, mint többségi hely­zet­ben: az 1918-as össze­omláshoz ve­zető okok feltárása, a meg­old­ha­tat­lan­nak látszó ki­sebbségi kérdése­ket előtérbe állító, fe­lelősségre ébresztő tények adott eset­ben akár az állam­ha­ta­lom képvi­selőinél is job­ban ir­ritálták (a ma­guk szűkebb és tágabb önkörében) a tu­laj­don sor­suk­ra ref­lektálni nem min­dig képes ki­sebbségi „érdekvédőket”. A máso­dik írónem­zedékre már közvet­lenül ha­tot­tak a ki­sebbségi lét első évti­zedének ta­pasz­ta­la­tai, csalódásai és meg­csa­latásai, a hely­zetváltozással nem számolók ma­ga­tartásformái, az élet tovább­vi­teléhez nélkülözhe­tet­len szemléletváltás „késlel­te­tett” ref­le­xei, s így szükségszerűen a ki­sebbségi társa­da­lom belső „meg­iga­zulásának” – „önerőből is meg­old­ható” – kérdései váltak számuk­ra „nem­ze­ti fel­adattá”. Ez a – történel­mi tisztánlátás és jövőte­remtés igényéből fa­kadó – hangsúlyváltás el­kerülhe­tet­len volt, ám a hely­ze­tet bo­nyolítot­ta, hogy a ma­gyar­országi szo­ciográfiai hullám hatására Erdély­ben is fe­lerősödtek azok a han­gok, ame­lyek a belső „támadó motívu­mo­kat” he­lyezték előtérbe. Épp ak­kor, ami­kor a hit­le­ri és sztálini he­gemónia-törekvések, Románia ro­ha­mos fa­sizálódása a ki­sebbségi társa­da­lom belső egységének a meg­te­remtését tet­te elodázha­tat­lanná. Az ak­ko­ri­ban ural­kodó am­bi­va­lens szemléle­tet jól jel­lem­zi a szo­ciológus Ven­c­zel József­nek a ma­gyar­országi és az erdélyi szo­ciográfiák eltérő sze­repkörére rávilágító kri­ti­kai vi­szo­nyulása. „Sza­badítsuk fel ma­gun­kat le­hetőség sze­rint a Ma­gyar­országon meg­je­lenő társa­da­lom­ku­tató művek hatása alól – írta épp a Székely bánja meg­je­lenése után a Hi­tel 1938-as évfo­lyamában. – Ott talán meg­en­ged­hető a rossz hány­tor­gatása s akár a bírói be­avat­kozást is igénybe vevő viták indítása, ott en­nek is célja le­het: az elége­det­lenség si­et­te­ti a kormány­intézkedése­ket, főként a társa­dal­mi és gaz­dasági re­for­mok meg­valósítását. De mi célja en­nek le­het nálunk, hol van­nak a hatékony eszközök a társa­dal­mi és gaz­dasági ba­jok javítására? Per­sze, nem ta­kar­gatást és illúzióképzést kívánunk, csak azt, hogy a társa­da­lom­ku­tató csupán a megdöbbentés kedvéért ne szélesíthes­se a szi­ge­tek közötti ten­ger mére­te­it, ha­nem lássa meg, hogy az itt-ott még a mély­ben épülő záto­nyok az­zal ke­cseg­tet­nek, hogy – tőlünk függ, mi­kor – új szi­ge­tek nyújta­nak a népi kérdések, fel­ada­tok és meg­oldások fel­fe­dezőjének meg­nyugvást és támpon­to­kat.”[2] (Ven­c­zel érvelése a har­min­cas évek elején ki­ala­kult szemlélet­ben gyöke­re­zik, amely a Val­la­ni és vállal­ni vitában ka­pott először han­got: „a román közvi­szo­nyo­kat kell elsősor­ban támad­ni, csak azután a ki­sebbségi pa­ra­zitákat és elv­te­len kon­junktúra-lénye­ket”.[3] Az per­sze kétségte­len, hogy a ki­sebbségi fel­emel­kedés „szi­ge­te­i­nek” a be­mu­tatására során Bözödi – a mai történészek megítélése sze­rint is – jóval ke­ve­seb­bet nyújtott, mint amennyi­re vállal­koz­ha­tott vol­na.)

5. A mű mai ol­vasója is fel­te­szi magának a kérdést: ho­gyan volt le­hetséges, hogy annyi vérvesz­teség és történel­mi igazságta­lanság el­lenére (ami­hez még jócskán hozzáadódott az önpusztítás – a kötet máso­dik felében bőven lajst­ro­mo­zott – meg­annyi kártétele: gyer­mek­ha­landóság, egy­ke, szi­fi­lisz, öngyil­kosság, kivándorlás, hit– és nem­zet­el­hagyás, ok­ta­lan vir­tus­kodás stb.) a széke­lység mégis meg­ma­rad­ha­tott? Bözödi szép példáza­tai a ki­sebbségi fel­emel­kedés Balázs Fe­renc-i „szi­ge­te­iről” azt su­gallják: csak reális önis­me­ret­re le­het jövőt építeni, saját értéke­in­ket ide­gen érde­kekért so­sem sza­bad kockáztat­ni. A Székely bánja mához szóló üze­netének lénye­ge végső fo­kon az, hogy „reménységünket önma­gunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe, és belső erőt csak úgy nyerünk, ha meg­tisztítjuk szemléletünket és köze­lebb visszük a valósághoz.” A szó­ki­mon­dás bá­tor­sá­ga jel­lem­zi leg­in­kább Bözödi mű­vét. A Szé­kely bán­ja író­ja „bát­ran utat vá­gott ki­sebb­sé­gi nép­éle­tünk gát­lás­ta­lan elem­zé­se s így iga­zi és őszin­te nem­ze­ti ön­is­me­re­tünk fe­lé” – szö­gez­te le nyom­ban a kö­tet meg­je­le­né­se után Ba­logh Ed­gár (a ki­adást elő­se­gí­tő nem­ze­dék­tár­sak egyi­ke) a nagy­pél­dány­szá­mú Bras­sói La­pok 1938. jú­ni­us 20-i szá­má­ban. A Ke­le­ti Új­ság jú­li­us 30-i szá­má­ban Mikó Im­re is ki­emel­te a szer­ző lel­ki­is­me­retébresztő bá­tor­sá­gát, és „szép em­be­ri cse­le­ke­det­nek” ne­vez­te Bözödi mun­ká­ját. Jancsó Bé­la ugyan­csak „pél­da­mu­ta­tó tett”-ként ér­té­kel­te az Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok ha­sáb­ja­in (1938. 2. 7–10.) a „he­lye­sebb ön­is­me­re­tünk fe­lé” utat tö­rő vál­lal­ko­zást. (Az­zal együtt, hogy – a szo­ci­o­ló­gus Mikóhoz és Ven­c­zel­hez ha­son­ló­an – jól lát­ta a könyv szám­ta­lan fo­gya­té­kos­sá­gát.) A kö­tet bő­ví­tett új­ra­ki­adá­sá­hoz írt elő­sza­vá­ban Bözödi 1939 őszén egy mon­dat ere­jé­ig ki­tér az el­uta­sí­tó bí­rá­la­tok­ra is. „Akad­tak né­há­nyan, akik­nek fájt a fel­tárt igaz­ság és a könyv meg­je­le­né­se után is min­den buz­gal­muk­kal azon vol­tak, hogy el­gán­csol­ják szé­le­sebb kör­ben va­ló ter­je­dé­sét, ne­hogy köz­vé­le­ményt for­má­ló tényezővé vál­jék.” Hogy újó­lag le­szö­gez­hes­se alap­ál­lá­sát: „Ha nagy té­ve­dé­se­ket és mu­lasz­tá­so­kat kel­lett meg­ál­la­pí­ta­nom a múlt­ban, ezt nem ke­vés fáj­da­lom­mal tet­tem, mert ér­zem, ki­sebb­sé­gi hely­ze­tünk fo­ko­zott fe­le­lős­sé­get és fo­ko­zott kö­rül­te­kin­tést kö­ve­tel meg az író­tól a le­tűnt idők bí­rá­la­tá­nál. De az igaz­ság és a jö­vő ér­de­ké­ben vál­lal­nom kel­lett a küz­de­lem sú­lyát, ne­héz­sé­ge­it és ve­sze­del­mét.”

Az erdélyi ma­gyar szo­ciográfia sze­repét alig­ha­nem a cseh­szlovákiai Sarló-moz­gal­mat el­indító, an­nak fa­lu­ku­tatásait meg­szer­vező Ba­logh Edgár látta a leg­világo­sab­ban. Ő sem „vádira­to­kat” várt természe­te­sen ki­sebbségi hely­zet­ben ettől a műfajtól, ha­nem a per­ma­nens önvéde­lem­re szorított romániai ma­gyarság belső kohéziójának a meg­te­remtését. Fel­fogása sze­rint ugyan­is a reális társa­da­lom­is­me­ret az egészséges nem­ze­ti tu­da­tot erősíti az erdélyi ma­gyarság körében. Az 1935-ben Cseh­szlovákiából ki­utasított és azóta a Ko­runk belső köréhez tar­tozó (a folyóirat 1957-es újra­indítása után főszer­kesztő-he­lyet­te­si sze­re­pet vállaló)Ba­logh Edgár min­dig bal­ol­da­li­nak val­lot­ta magát, de so­sem volt ana­ci­onális. Nem vélet­len, hogy a Ma­gyar­ország fel­fe­dezése szo­ciográfia-so­ro­zat első köte­te­i­nek a meg­je­lenése idején ő szor­gal­maz­ta a leg­inkább az Erdély fel­fe­dezése be­indítását. (Nem csak a Ko­runk hasábja­in.) Abból az alap­vető fel­is­merésből in­dult ki, hogy a ki­sebbségi társa­da­lom belső ta­gozódásairól, az egyes „néposztályok” egymáshoz való vi­szonyáról, „városi és fa­lu­si dol­gozóink szo­ciális hely­zetéről, önvédel­mi erejéről s nem­zettörténeti sze­repéről, ki­sebbségi életünk gya­ra­podó vagy fo­gyat­kozó népi erőtar­talékairól csak­is egy sza­ba­tos szo­ciográfiai népfelvétel ad­hat fel­világosítást”. Az erdélyi szo­ciográfiai iro­da­lomtól egy olyan nem­ze­ti tankönyv előmunkála­ta­it várta, amely­nek célja a ki­sebbségi ma­gyarság reális hely­zet­tu­datának a ki­a­lakítása.[4] A ma­gyar­országi és az erdélyi szo­ciográfiák funk­ci­o­na­litása közti éles különbségtételt – miként az ed­di­gi­ekből is ki­derült – Bözödi György híressé vált munkája, a Székely bánja váltot­ta ki. A kötet kiadásában – ti­zenhét társával, akik az Erdélyi En­cik­lopédia könyv­ki­adói vállal­kozást el­indították – tevőle­ges sze­re­pet vállaló Ba­logh Edgár úgy látta, hogy „a társa­da­lom­rajz részle­te­in ke­resztül egységes drámai szer­ke­zet bon­ta­ko­zik ki a költői al­kotás ko­mor fenségével”.[5] Az erdélyi falu és a nem­ze­tiségi kérdés (1932) szerzője, Mikó Imre el­is­me­ri ugyan, hogy „a mai hely­zetről adott reális kép enyhíteni látszik azo­kat a hibákat, ame­lye­ket a székely múlt egy­ol­dalú beállításával elköve­tett”, de ő is (akárcsak Ven­c­zel) arra hívja fel a fi­gyel­met: az önvád „a ki­sebbségi hely­zet­ben könnyen az el­len­kező célhoz, a kiábránduláshoz ve­zet­het”.[6] (Ettől tar­tott az Erdélyi Szépmíves Céh is, ami­kor a Székely bánja kéziratának a kiadását tíz évre „el­na­pol­ta”.) A Mak­kai Sándor Ma­gunk revíziójában meg­hir­de­tett el­vek­hez – az író-püspök távozása után is – követ­ke­ze­te­sen ra­gasz­kodó Jancsó Béla nem osz­tot­ta eze­ket a néze­te­ket. Bözödi – emel­te ki az Erdélyi Fi­a­ta­lok hasábja­in meg­je­lent ta­nulmányában – a Székelyföld két világháború között ta­pasz­talt le­romlásának elsődle­ges oka­it „ezeréves fo­lya­mat­ban látja”, ezért fog­lal­ko­zik olyan nagy ter­je­de­lem­ben a széke­lység „el­fe­lej­tett történelmével”, az önsors­rontó – múlt­be­li és je­len­be­li – bűnök lajst­ro­mozásával.[7] (Nota bene: a mű ere­de­ti címe – amit a királyi Románia cenzúrája nem en­gedélye­zett – a Segítség nélkül volt.)

A csíksze­re­dai Pal­las-Akadémia a történel­mi ta­nulmányo­kat tar­tal­mazó Székely száza­dok közre­adásával tisz­tel­gett a történész Bözödi György szel­le­me előtt – születésének ki­lenc­ve­ne­dik évfor­dulója küszöbén. Egyed Ákos akadémi­kus ezek­kel a sza­vak­kal ajánlot­ta a köte­tet a mai ol­vasók fi­gyelmébe: „Bözödi a széke­lység sorskönyvét írta meg, az­zal, hogy feltárta e haj­dan erős néptörzs meg­gyengülésének körülménye­it, a belső és külső körülmények ala­kulását. A tu­domány módszerével mu­ta­tott rá a székely társa­da­lom középréte­ge­i­nek, a lo­vas, il­let­ve a gya­log­rendű széke­lyek­nek a meg­fo­gyat­kozására, a jobbágy­rend meg­je­lenésére; követ­kezésképpen meg­raj­zol­ta azt az utat, amely a szegény társa­dal­mi réteg fel­duz­zadásához ve­ze­tett, nem fe­led­kez­ve meg a kísérője­lenségekről, a lázadásokról, a pártütésekről, s az oly­kor-oly­kor téves szövet­kezésekről. Ha az a ko­mor kép, ame­lyet Bözödi a székely múlt egyik kevésbé is­mert ol­daláról meg­raj­zolt, mégsem vált elcsüggesztő, le­han­goló leckéztetéssé, amint egye­sek állították, az an­nak tud­ható be, hogy a háttérben remény­keltő színek is fel­lel­hetők: a széke­lység végül min­dig képes volt ki­he­ver­ni a nehéz ko­rok pusztításait, rom­bolásait, újra tud­ta kez­de­ni az éle­tet. Éle­tre­valóságát a le­gendás ezer­mes­terséggé fej­lesz­tett tudásával újra és újra képes volt be­bi­zonyítani.”[8])

6. Nehéz dol­ga lesz Bözödi György remény­be­li mo­nográfusának, amidőn munkájának Bözödi és a román Gulág című fe­je­zetéhez kíván majd ada­to­kat gyűjte­ni. Hogy mennyi­re nehéz, arra Sütő András leg­utóbbi meg­emlékezéséből is követ­kez­tet­hetünk.[9] Ha nem vi­szi el het­ven­hat éves korában a sok „ga­li­ba” meg „sla­masz­ti­ka”, if­jabb pályatársai 1989 után még jó ide­ig hozzá járhat­tak vol­na, hogy az erdélyi szo­ciográfia „forrásvidékéről” fag­gassák. Csak hát éppen abból adódott a sok „ga­li­ba” meg „sla­masz­ti­ka”, hogy 1945-tel kezdődően hosszú évti­ze­de­ken át fag­gatták őt éppen ele­gen mások, koránt­sem műfaj­is­me­re­ti szándékkal. Előbb egy ko­lozsvári „pu­ri­fikáló bi­zottság” von­ta fe­lelősségre kötet­ben meg sem je­lent, a háborús zűrza­var mi­att kézirat­ban ma­radt Jónás című regényéért, majd a Székely bánja került terítékre és váltot­ta ki a vegzálók ha­ragvását. Ürügy min­dig akadt, hogy állásából ki­dobják, a me­net­rend­szerűen bekövet­kező házku­tatások után le­tartóztassák, törvényes ítélkezés nélkül rabságban tartsák. (Hogy sorsát mennyi­re „kísérte­ti­e­sen” előre látta, arról ko­rai „sírfel­ira­ta” is tanúsko­dik: „Itt nyug­szom én, Bözödi, / Megölt az üldözödi, / Hogy­ha én ezt tud­tam vol­na, / Köpe­nye­get vet­tem vol­na.” E so­rok a máso­dik világháború utáni első erdélyi ma­gyar an­tológiában[10] láttak nap­világot. Mint­hogy az an­tológia gúny­ver­se­i­nek nyílai elsősor­ban a ko­ra­be­li erdélyi ma­gyar közélet sze­replőire irányul­tak – súlyos igazságok ki­mondása válta­ko­zott bennük in­du­la­tos túlzások­kal, kímélet­len le­lep­lezések­kel –, és az „érin­tet­tek” a per­sziflázsra min­dig haj­la­mos, de „köpe­nyeg­for­gatásra” so­sem hajló Bözödi­ben vélték fel­fe­dez­ni a szerzőt, nem kétséges, hogy ez a gyűjtemény is jócskán be­lejátszott későbbi sorsának ala­kulásába.) Ami­kor éppen sza­badlábon volt, Sütő András nem egy­szer kérlel­te: mond­jon va­la­mit arról az időszakról, amidőn „nádvágó rab­szol­gaként” dol­goz­tatták a Duna-deltában.

„ – Hogy? Mit óhaj­tanál?

– Azt óhaj­tanám, hogy mesélj nekünk va­la­mit a román Gulágról. Mi­kor téli fagy­ban térdig vízben vágtátok a nádat…

Ilyen­kor Gyur­ka fájdal­mas mo­sollyal nézett végig raj­tunk. Kós Károly szárazságos arcához ha­sonló töre­de­zett vonása­i­ban ott vo­nag­lott már az emlék, de szót nem hal­lot­tunk. Sóha­jos hall­gatás után azt kérdez­te Gyur­ka:

Gulág és del­ta? Mi­nek az nek­tek? Mondjátok, mi­nek?

Hát hogy osz­toz­zunk ve­led az emléke­id­ben – mond­ta va­la­ki.

Bözödi jobbágykék sze­me el­bo­rult, majd könny­be lábadt. Ha bo­roz­tunk, ez gyak­ran meg­esett vele. A könnye ki-ki­buggyant, de hang­ja nem csuk­lott el, nem vált síróssá, ha­nem éle­sen és számonkérőleg csat­tant felénk:

– Nincs jobb dol­go­tok? Feltétlenül az én emléke­i­men akar­tok osz­toz­ni?

– A bánat is könnyebb mással meg­oszt­va – fe­lel­tem egy­szer, de le­tanácsolt, mondván: Téved, uram! Ne traktáljon en­gem közhe­lyek­kel.

Mélységes mély volt, és sen­ki­vel meg nem oszt­ható magány­ban saj­gott Gyur­ka lel­ki sérülése. Tündökle­tes in­dulása után oly várat­lan bru­ta­litással te­per­te le őt a »fel­sza­ba­dulás«, hogy har­mincöt éves korában az életmű torzóban ma­radt, al­kotóked­ve és le­hetősége da­ra­bok­ra törött. Min­den, amit a börtönévek után írt, al­ko­tott, levéltárak­ban ku­ta­tott, csak ke­ser­ves kísérlet volt, hogy vissza­találjon haj­da­ni önmagához, hogy tudós álma­it, regényírói ter­ve­it meg­valósítsa.”[11] Bözödi 1945 utáni élettörténetéről mindössze ez ol­vas­ható a Romániai Ma­gyar Iro­dal­mi Le­xi­kon 1981-ben meg­je­lent I. kötetében: „Az 1848–49-es Történel­mi Erek­lye Múzeum őre, majd egy ide­ig köny­velőként dol­go­zott szövet­ke­zetnél, álla­mi válla­latnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) akadémiai ku­tató, ill. főku­tató volt Ma­rosvásárhe­lyen.” Hogy kik és miként „ju­tal­mazták meg” ez­zel az állással, arról is beszámol Sütő András. Mert­hogy a le­xi­ko­nok mi­felénk oly­kor még Bözödinél is szófu­ka­rab­bak. Máskor meg árul­kodóan bőbeszédűek. A szóban forgó mű III. kötetének egyik M-betűs címszavában például arra buk­kan­ha­tunk, hogy 1960-ban Nádország ost­ro­ma címen nap­világot látott egy ri­portkötet. Bi­zonyára zen­gett tőle az ország, mint ak­kortájt a Besz­ter­ce völgye egy másik ha­sonló jel­legű ki­advány­ban, mert a román fordítása is azon­nal meg­je­lent. A szerzőnek alig­ha ju­tott eszébe afféle ab­szur­ditás, hogy kérdése­i­vel a nádvágásban sza­kosított Bözödit „ost­ro­mol­ja”. Meg aztán rá se talált vol­na. Neki nem a román Gulág bugy­ra­i­ba volt kiküldetése.

7. A ko­lozsvári származású Posz­ler György iro­da­lom­esztéta, az MTA ren­des tag­ja, 1996-ban nagy örömmel fe­dez­te fel a ra­dikális-népi költő-szo­ciográfus alulról fel­felé építkező ci­viltársa­dal­mi prog­ramját. Amely „nem az állam­ra épít, ha­nem a társa­da­lom­ra. Az állam, jó, ha segít, de leg­alább en­ged­je. Hogy is mond­ta Bibó István? Ab­normális fejlődésben – a ke­let-európai­ban – az állam álla­mosítja a társa­dal­mat. Normális fejlődésben – a nyu­gat-európai­ban – a társa­da­lom társa­dal­masítja az álla­mot. Erről van szó. A fejlődés normális, nyu­gat-európai válto­zatáról. Ha nem is meg­valósításáról, leg­alábbis megközelítéséről. Ahol a társa­dal­masított állam­ban az önmagát felépítő és ki­sebbségi ma­gyar ci­vil közösség meg­ment­he­ti-átment­he­ti önmagát az egye­te­mes ma­gyarság szel­le­mi egységének, az adott utódállam po­li­ti­kai egységének egyértelmű gaz­da­godására.”[12]

*

Forrás: eirodalom.ro

Jegyzetek

[1] Mol­ter Károly: Tamási németül. Erdélyi He­li­kon 1941. 12. 818–822.

[2] Ven­c­zel József: Bözödi György társadalomkutató műve. Hi­tel 1938. 169–172.

[3] Vö.: Mol­ter Károly: Enyveshát. Erdélyi He­li­kon 1930. 1. 94–96.

[4] Vö.: Ba­logh Edgár: A társadalomrajztól a társadalmi vallomásig. Ko­runk 1937. 3. 261–264.; uő.: Erdélyi magyarsáégtudomány. Ko­runk 1937. 10. 874–877.

[5] Uő.: Bözödi György könyve a székelységről. Brassói La­pok 1938. június 20. Kötet­ben in B. E. Mesterek és kortársak. Kri­ter­ion Könyv­ki­adó, Buk., 1974. 456–458.

[6] Mikó Imre: Székely bánja. Ke­le­ti Újság 1938. július 31. Újraközölve in. M. I.: Akik előttem jártak. Kri­ter­ion Könyv­ki­adó, Buk., 1976. 64–67.

[7] Jancsó Béla: Az első tudományos vidék-monográfiánkhoz. Erdélyi Fi­a­ta­lok 1938. 2. 7–10.

[8] Egyed Ákos szövegét lásd: Bözödi György: Székely századok. Történel­mi ta­nulmányok. Egy­begyűjtötte és a jeggy­ze­te­ket összeállítot­ta Nagy Pál. Ppallás-Akadémia Könyv­ki­adó, Csíksze­re­da. 2002. Hátsó borító.

[9] Sütő András: „Álmodban feladnám a szemüvegedet…” Hi­tel 2003. 6. 6–13.

[10] Szabadság a hó alatt… Erdélyi an­tológia. Cluj – Ko­lozsyvár, 1946. Újraközölve M. G. [Molnár Gusztáv] be­ve­zetőjével in: LI­MES – nem­zet­po­li­ti­kai szem­le (Bu­da­pest), 1989. 1. 163–182.

[11] Sütő: i. m.

[12] Posz­ler György: „Székely bánja”. A szent­tamási bicskás és a mak­fal­vi köror­vos. In: P. Gy.: Az eltévedt lovas nyomában. Ba­las­si Kiadó, Bp., 2008. 582–590.