peri-mikro-szkóp - Cseke Péter: Bözödi György és az erdélyi magyar szociográfia

Cseke Péter: Bözödi György és az erdélyi magyar szociográfia

Elhangzott az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMIL) árkosi írótáborában, 2018. szeptember 8-án

1. Trianon utáni létünk első évtizedének legnagyobb tanulsága alighanem az volt, hogy kisebbségi helyzetben többségi tudattal élni nem lehet. Ennek a felismerésnek a logikus következménye volt a szigorú múltkritika (miért jutott az erdélyi magyarság kisebbségi helyzetbe?) és a tudatos jövőépítés követelménye; vagyis olyan életstratégia kialakítása, mely egyaránt kedvez mind az önvédelemnek, mind az önszerveződésnek. Gyakorlatilag az 1918 előtti időkből fennmaradt intézményeket (már azokat, amelyeket a román állam nem szüntetett meg) a kisebbségi élet követelményei szerint új szemléleti alapra kellett helyezni; másrészt a kisebbségi léthelyzet valamennyi életfunkciójának egészséges működése érdekében meg kellett teremteni a hiányzó intézményeket.

Bözödi György klasszikus értékű könyve, a Székely bánja mindkét kívánalomnak eleget tesz. Arra a felismerésre épül ugyanis, hogy a jövő érdekében vállalni kell a hamis utópiák lebontásának következményeit (kisebbségi küzdelmet nem folytathatunk tévedésekre alapozva), másrészt tudatosítani kell egy szervezettebb gazdasági és szellemi élet módjait és lehetőségeit. A történelmi méretű pusztulást – „A székelység megrokkant ellenállóképességgel, a gazdasági romlás végletes állapotában került az államfordulat nagy változásai elé…” (Balogh Edgár) – azzal ellentételezi, hogy a biztató jelenségekre irányítja a figyelmet.

2. Az Ellenzék riportereként faluról falura járva Bözödi egy Balázs Ferenc-megszállottságú lelkész kálváriáját ismeri meg 1932-ben. Az ő hétéves históriájából bomlik ki aztán – „a balladák komor fenségével” (Balogh Edgár) –az egész székelységé. (Lukács Sándor ravai lelkész Balázs Ferenccel egy időben került ki Angliába, majd Amerikába. Lőrinczi László unitárius lelkésszel triászban ott alakították ki erdélyi életépítő elképzeléseiket.) „Az én igazi utazásom akkor kezdődött meg – ütötte le az alaphangot Balázs Ferenc A rög alatt című szociográfiai művében –, amikor a világjáró út porát leráztam magamról, s nekiláttam, hogy megküzdjek a sorsommal, teremtsem meg az én életemet.” Bözödi György „igazi utazása” akkor kezdődött el, amikor felfedezi a „bűnös utópiát”, amely megakadályozta, hogy a székelységről valóságos kép alakuljon ki a köztudatban. Utólag mégis úgy ítélte meg, hogy könyve megírásában annak – az évezredet átfogó – „történelmi utazásnak” volt elsődleges szerepe, amelynek során élményközelbe került a székelység „elfelejtett történelmével”. Nem véletlen, hogy 1939 őszén ezekkel a gondolatokkal fejezte be a Székely bánja (1938) bővített újrakiadásának előszavát: „A magyarságot Európa keleti őrszemének nevezik előszeretettel, a székely nép pedig még a magyarságnak is külön őrszeme volt. És az őrszem sorsa mi lett? Az, ami lenni szokott: elbukott a harcban, legelőbb. De még nem halt meg, csak sebeiben vérzik, és hiszem, hogy gyógyítani is lehet. Ezt szeretném megmondani. Talán őrszemek vagyunk most is, nem az elválasztó hegyek átjáróit őrizzük az ellenségtől, hanem az egyetemesebb, emberibb eszméket. Helyzetünk talán csak a Guliveré az óriások országában: nem mi lettünk kisebbek, hanem a körülöttünk levő világ vesztette el emberi arányait.”

Nagy hatással volt rá mindenekelőtt Bölöni Farkas Sándor, aki száz esztendővel korábban felfedezte az amerikai demokráciát, és akinek Észak-amerikai utazás című kötetét a huszadik századi szociográfiai írások „ősapjának” tekinti; neki köszönhető – írja munkájának forrásvidékeiről vallva –, hogy idejekorán rájött arra: olyanná válunk, amilyennek önmagunkat megismerjük; a másik útitársa Orbán Balázs, aki maga is Bölöni Farkas könyvéből tanulta „az öntudatos hazaszeretetet s a szabadság imádását”; harmadikként Balázs Ferencet említi, aki 1929-ben „szociográfia-szerű képet nyújtott szinte a kerek világ feléről, új meglátásokkal, új eszmékkel gazdagítva addigi képünket a világról”, és akinek mészkői kísérleti telepe, az egész Aranyosszéket átfogó társadalomreformeri munkássága ösztönzőleg hatott a Székelyföld felfedezésére.

3. A kolozsvári román egyetemen jogot, történelmet, irodalomtörténetet hallgatott; két évig teológus is volt (bevallása szerint azért, hogy a székely szombatosok – szülőfaluja, Bözödújfalu zsidó vallású székely-magyarjainak történetét – megérthesse. (Az 1935-ben megjelent Székely emberek – zsidó istenek című tanulmányának írása közben ismeri fel a Székely bánja alapkoncepcióját: a székelységről hamis tudat él, sőt maga a székelység sincs tudatában a saját valóságos történelmének.) Négy évig gyalog és szekéren járta a falvakat, egy nyáron át pedig kerékpáron. Megtörtént, hogy a csendőrség időnként őrizetbe vette, mert kíváncsiak voltak arra, hogy útjai során miféle jegyzeteket készítget (lásd A Kisküküllő völgye című fejezetet). Nem „kezdő műfaj” Bözödi pályáján a szociográfia: több műfajban kipróbált írástapasztalattal rendelkezett már, amikor úgy érezte, hogy felismerései „azonnali” összegezéséhez épp ezt érezte a legalkalmasabbnak. Mindez jól érzékelhető a sorok között vibráló lírai hevületből, a hangulatteremtő erő jelenlétéből. Az már valószínűleg a „történelmi idő” sürgetésének tudható be, hogy az írónak nem volt kellő „türelmi ideje” – az egyébként két kötetesre tervezett – mű arányos szerkezetének a kialakításához. Amit az is igazol, hogy amikor a könyv későbbi kiadásai során Bözödinek a negyvenes évek elején alkalma nyílt pótolnia művének hiányosságait: többségi helyzetben sem változtatott semmit a mű alapkoncepcióján (némi bővítéssel csak a szerkezetén), mert úgy látta, hogy az új viszonyok között a szegény székelységnek nem a sorsa, hanem csak úri vezérkara változott.

4. A két világháború között eszmélkedő fiatal írónemzedék tagjai – közéjük tartozott Bözödi György is – úgy látták, hogy a kényszerűségből fakadó önálló irodalomteremtés heroizmusa után, a kezdeti romantikus népszemlélet helyett hiteles valóságképpel kell szembesíteni az olvasókat. Azt kell bemutatni, hogy a kisebbségi helyzetben milyen életkörülmények között élnek, gondolkodnak, milyen kényszerű magatartásformákat követve cselekszenek az erdélyi magyarok – osztálytagozódásuktól függetlenül. Korántsem arról van szó, mintha az első írónemzedék tagjai (köztük például Tamási Áron) ne látták volna a társadalmi bajokat és azok forrásait. Csakhogy a kisebbségi irodalom természeténél fogva eleve védekező irodalom: a humánumba és a nép életerejébe vetett hit fenntartására, a külső veszélyek elhárítására helyezte a hangsúlyt. A boldog embert megíró Móricz és a Szülőföldemmel írásművészetének csúcsára jutott Tamási párhuzamba állítása során fejti ki ezt 1941-ben az „otthonirodalom” fogalmát megalkotó Molter Károly. Móricznál – írja az Erdélyi Helikon hasábjain – „még szükségszerűen sok volt a társadalmi támadó motívum, míg a mi székelyeink a kisebbségi védekezés közben szorultak a természetes népi küzdőtérre. […] Ösztönös védekezés volt a székely etnikum, egy ősi nép lelki magja, mely, mint az egyéni nemtő, halhatatlan. A legalsó néprétegekbe szálltak alá, s onnan akkora nyelvkincset, olyan eredeti észjárást és elbeszélő lendületet, akkora képzelőerőt hoztak magukkal, mint Giono a francia mélyparasztságból, Hauptmann a sziléziai és Johst a lengyelországi tájnémetségből olyan magatartást, amilyet Illyés Gyula tanult a Dunántúl magyarságában. […] Védekező állásfoglalásuk lehetett az oka, hogy csupán a népszeretet nagy föladatai alakultak bennük témákká.”[1]

Nyilvánvaló tehát, hogy megszületésekor a körülmények hatalmának elviseléséből nyerte az erdélyi magyar irodalom a pátoszát, ekképpen tiltakozott „a rab hétköznapok” (Szabédi László) igazságtalanságai ellen. Ami persze abból is következett, hogy a kisebbségi társadalom bajainak a feltárása, a bátor szókimondás kezdetben jóval nagyobb ellenállásba ütközött – jó példa rá Tamási Czímeresek című regényének a „fogadtatása” –, mint többségi helyzetben: az 1918-as összeomláshoz vezető okok feltárása, a megoldhatatlannak látszó kisebbségi kérdéseket előtérbe állító, felelősségre ébresztő tények adott esetben akár az államhatalom képviselőinél is jobban irritálták (a maguk szűkebb és tágabb önkörében) a tulajdon sorsukra reflektálni nem mindig képes kisebbségi „érdekvédőket”. A második írónemzedékre már közvetlenül hatottak a kisebbségi lét első évtizedének tapasztalatai, csalódásai és megcsalatásai, a helyzetváltozással nem számolók magatartásformái, az élet továbbviteléhez nélkülözhetetlen szemléletváltás „késleltetett” reflexei, s így szükségszerűen a kisebbségi társadalom belső „megigazulásának” – „önerőből is megoldható” – kérdései váltak számukra „nemzeti feladattá”. Ez a – történelmi tisztánlátás és jövőteremtés igényéből fakadó – hangsúlyváltás elkerülhetetlen volt, ám a helyzetet bonyolította, hogy a magyarországi szociográfiai hullám hatására Erdélyben is felerősödtek azok a hangok, amelyek a belső „támadó motívumokat” helyezték előtérbe. Épp akkor, amikor a hitleri és sztálini hegemónia-törekvések, Románia rohamos fasizálódása a kisebbségi társadalom belső egységének a megteremtését tette elodázhatatlanná. Az akkoriban uralkodó ambivalens szemléletet jól jellemzi a szociológus Venczel Józsefnek a magyarországi és az erdélyi szociográfiák eltérő szerepkörére rávilágító kritikai viszonyulása. „Szabadítsuk fel magunkat lehetőség szerint a Magyarországon megjelenő társadalomkutató művek hatása alól – írta épp a Székely bánja megjelenése után a Hitel 1938-as évfolyamában. – Ott talán megengedhető a rossz hánytorgatása s akár a bírói beavatkozást is igénybe vevő viták indítása, ott ennek is célja lehet: az elégedetlenség sietteti a kormányintézkedéseket, főként a társadalmi és gazdasági reformok megvalósítását. De mi célja ennek lehet nálunk, hol vannak a hatékony eszközök a társadalmi és gazdasági bajok javítására? Persze, nem takargatást és illúzióképzést kívánunk, csak azt, hogy a társadalomkutató csupán a megdöbbentés kedvéért ne szélesíthesse a szigetek közötti tenger méreteit, hanem lássa meg, hogy az itt-ott még a mélyben épülő zátonyok azzal kecsegtetnek, hogy – tőlünk függ, mikor – új szigetek nyújtanak a népi kérdések, feladatok és megoldások felfedezőjének megnyugvást és támpontokat.”[2] (Venczel érvelése a harmincas évek elején kialakult szemléletben gyökerezik, amely a Vallani és vállalni vitában kapott először hangot: „a román közviszonyokat kell elsősorban támadni, csak azután a kisebbségi parazitákat és elvtelen konjunktúra-lényeket”.[3] Az persze kétségtelen, hogy a kisebbségi felemelkedés „szigeteinek” a bemutatására során Bözödi – a mai történészek megítélése szerint is – jóval kevesebbet nyújtott, mint amennyire vállalkozhatott volna.)

5. A mű mai olvasója is felteszi magának a kérdést: hogyan volt lehetséges, hogy annyi vérveszteség és történelmi igazságtalanság ellenére (amihez még jócskán hozzáadódott az önpusztítás – a kötet második felében bőven lajstromozott – megannyi kártétele: gyermekhalandóság, egyke, szifilisz, öngyilkosság, kivándorlás, hit– és nemzetelhagyás, oktalan virtuskodás stb.) a székelység mégis megmaradhatott? Bözödi szép példázatai a kisebbségi felemelkedés Balázs Ferenc-i „szigeteiről” azt sugallják: csak reális önismeretre lehet jövőt építeni, saját értékeinket idegen érdekekért sosem szabad kockáztatni. A Székely bánja mához szóló üzenetének lényege végső fokon az, hogy „reménységünket önmagunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe, és belső erőt csak úgy nyerünk, ha megtisztítjuk szemléletünket és közelebb visszük a valósághoz.” A szókimondás bátorsága jellemzi leginkább Bözödi művét. A Székely bánja írója „bátran utat vágott kisebbségi népéletünk gátlástalan elemzése s így igazi és őszinte nemzeti önismeretünk felé” – szögezte le nyomban a kötet megjelenése után Balogh Edgár (a kiadást elősegítő nemzedéktársak egyike) a nagypéldányszámú Brassói Lapok 1938. június 20-i számában. A Keleti Újság július 30-i számában Mikó Imre is kiemelte a szerző lelkiismeretébresztő bátorságát, és „szép emberi cselekedetnek” nevezte Bözödi munkáját. Jancsó Béla ugyancsak „példamutató tett”-ként értékelte az Erdélyi Fiatalok hasábjain (1938. 2. 7–10.) a „helyesebb önismeretünk felé” utat törő vállalkozást. (Azzal együtt, hogy – a szociológus Mikóhoz és Venczelhez hasonlóan – jól látta a könyv számtalan fogyatékosságát.) A kötet bővített újrakiadásához írt előszavában Bözödi 1939 őszén egy mondat erejéig kitér az elutasító bírálatokra is. „Akadtak néhányan, akiknek fájt a feltárt igazság és a könyv megjelenése után is minden buzgalmukkal azon voltak, hogy elgáncsolják szélesebb körben való terjedését, nehogy közvéleményt formáló tényezővé váljék.” Hogy újólag leszögezhesse alapállását: „Ha nagy tévedéseket és mulasztásokat kellett megállapítanom a múltban, ezt nem kevés fájdalommal tettem, mert érzem, kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól a letűnt idők bírálatánál. De az igazság és a jövő érdekében vállalnom kellett a küzdelem súlyát, nehézségeit és veszedelmét.”

Az erdélyi magyar szociográfia szerepét alighanem a csehszlovákiai Sarló-mozgalmat elindító, annak falukutatásait megszervező Balogh Edgár látta a legvilágosabban. Ő sem „vádiratokat” várt természetesen kisebbségi helyzetben ettől a műfajtól, hanem a permanens önvédelemre szorított romániai magyarság belső kohéziójának a megteremtését. Felfogása szerint ugyanis a reális társadalomismeret az egészséges nemzeti tudatot erősíti az erdélyi magyarság körében. Az 1935-ben Csehszlovákiából kiutasított és azóta a Korunk belső köréhez tartozó (a folyóirat 1957-es újraindítása után főszerkesztő-helyettesi szerepet vállaló)Balogh Edgár mindig baloldalinak vallotta magát, de sosem volt anacionális. Nem véletlen, hogy a Magyarország felfedezése szociográfia-sorozat első köteteinek a megjelenése idején ő szorgalmazta a leginkább az Erdély felfedezése beindítását. (Nem csak a Korunk hasábjain.) Abból az alapvető felismerésből indult ki, hogy a kisebbségi társadalom belső tagozódásairól, az egyes „néposztályok” egymáshoz való viszonyáról, „városi és falusi dolgozóink szociális helyzetéről, önvédelmi erejéről s nemzettörténeti szerepéről, kisebbségi életünk gyarapodó vagy fogyatkozó népi erőtartalékairól csakis egy szabatos szociográfiai népfelvétel adhat felvilágosítást”. Az erdélyi szociográfiai irodalomtól egy olyan nemzeti tankönyv előmunkálatait várta, amelynek célja a kisebbségi magyarság reális helyzettudatának a kialakítása.[4] A magyarországi és az erdélyi szociográfiák funkcionalitása közti éles különbségtételt – miként az eddigiekből is kiderült – Bözödi György híressé vált munkája, a Székely bánja váltotta ki. A kötet kiadásában – tizenhét társával, akik az Erdélyi Enciklopédia könyvkiadói vállalkozást elindították – tevőleges szerepet vállaló Balogh Edgár úgy látta, hogy „a társadalomrajz részletein keresztül egységes drámai szerkezet bontakozik ki a költői alkotás komor fenségével”.[5] Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (1932) szerzője, Mikó Imre elismeri ugyan, hogy „a mai helyzetről adott reális kép enyhíteni látszik azokat a hibákat, amelyeket a székely múlt egyoldalú beállításával elkövetett”, de ő is (akárcsak Venczel) arra hívja fel a figyelmet: az önvád „a kisebbségi helyzetben könnyen az ellenkező célhoz, a kiábránduláshoz vezethet”.[6] (Ettől tartott az Erdélyi Szépmíves Céh is, amikor a Székely bánja kéziratának a kiadását tíz évre „elnapolta”.) A Makkai Sándor Magunk revíziójában meghirdetett elvekhez – az író-püspök távozása után is – következetesen ragaszkodó Jancsó Béla nem osztotta ezeket a nézeteket. Bözödi – emelte ki az Erdélyi Fiatalok hasábjain megjelent tanulmányában – a Székelyföld két világháború között tapasztalt leromlásának elsődleges okait „ezeréves folyamatban látja”, ezért foglalkozik olyan nagy terjedelemben a székelység „elfelejtett történelmével”, az önsorsrontó – múltbeli és jelenbeli – bűnök lajstromozásával.[7] (Nota bene: a mű eredeti címe – amit a királyi Románia cenzúrája nem engedélyezett – a Segítség nélkül volt.)

A csíkszeredai Pallas-Akadémia a történelmi tanulmányokat tartalmazó Székely századok közreadásával tisztelgett a történész Bözödi György szelleme előtt – születésének kilencvenedik évfordulója küszöbén. Egyed Ákos akadémikus ezekkel a szavakkal ajánlotta a kötetet a mai olvasók figyelmébe: „Bözödi a székelység sorskönyvét írta meg, azzal, hogy feltárta e hajdan erős néptörzs meggyengülésének körülményeit, a belső és külső körülmények alakulását. A tudomány módszerével mutatott rá a székely társadalom középrétegeinek, a lovas, illetve a gyalogrendű székelyeknek a megfogyatkozására, a jobbágyrend megjelenésére; következésképpen megrajzolta azt az utat, amely a szegény társadalmi réteg felduzzadásához vezetett, nem feledkezve meg a kísérőjelenségekről, a lázadásokról, a pártütésekről, s az olykor-olykor téves szövetkezésekről. Ha az a komor kép, amelyet Bözödi a székely múlt egyik kevésbé ismert oldaláról megrajzolt, mégsem vált elcsüggesztő, lehangoló leckéztetéssé, amint egyesek állították, az annak tudható be, hogy a háttérben reménykeltő színek is fellelhetők: a székelység végül mindig képes volt kiheverni a nehéz korok pusztításait, rombolásait, újra tudta kezdeni az életet. Életrevalóságát a legendás ezermesterséggé fejlesztett tudásával újra és újra képes volt bebizonyítani.”[8])

6. Nehéz dolga lesz Bözödi György reménybeli monográfusának, amidőn munkájának Bözödi és a román Gulág című fejezetéhez kíván majd adatokat gyűjteni. Hogy mennyire nehéz, arra Sütő András legutóbbi megemlékezéséből is következtethetünk.[9] Ha nem viszi el hetvenhat éves korában a sok „galiba” meg „slamasztika”, ifjabb pályatársai 1989 után még jó ideig hozzá járhattak volna, hogy az erdélyi szociográfia „forrásvidékéről” faggassák. Csak hát éppen abból adódott a sok „galiba” meg „slamasztika”, hogy 1945-tel kezdődően hosszú évtizedeken át faggatták őt éppen elegen mások, korántsem műfajismereti szándékkal. Előbb egy kolozsvári „purifikáló bizottság” vonta felelősségre kötetben meg sem jelent, a háborús zűrzavar miatt kéziratban maradt Jónás című regényéért, majd a Székely bánja került terítékre és váltotta ki a vegzálók haragvását. Ürügy mindig akadt, hogy állásából kidobják, a menetrendszerűen bekövetkező házkutatások után letartóztassák, törvényes ítélkezés nélkül rabságban tartsák. (Hogy sorsát mennyire „kísértetiesen” előre látta, arról korai „sírfelirata” is tanúskodik: „Itt nyugszom én, Bözödi, / Megölt az üldözödi, / Hogyha én ezt tudtam volna, / Köpenyeget vettem volna.” E sorok a második világháború utáni első erdélyi magyar antológiában[10] láttak napvilágot. Minthogy az antológia gúnyverseinek nyílai elsősorban a korabeli erdélyi magyar közélet szereplőire irányultak – súlyos igazságok kimondása váltakozott bennük indulatos túlzásokkal, kíméletlen leleplezésekkel –, és az „érintettek” a persziflázsra mindig hajlamos, de „köpenyegforgatásra” sosem hajló Bözödiben vélték felfedezni a szerzőt, nem kétséges, hogy ez a gyűjtemény is jócskán belejátszott későbbi sorsának alakulásába.) Amikor éppen szabadlábon volt, Sütő András nem egyszer kérlelte: mondjon valamit arról az időszakról, amidőn „nádvágó rabszolgaként” dolgoztatták a Duna-deltában.

„ – Hogy? Mit óhajtanál?

– Azt óhajtanám, hogy mesélj nekünk valamit a román Gulágról. Mikor téli fagyban térdig vízben vágtátok a nádat…

Ilyenkor Gyurka fájdalmas mosollyal nézett végig rajtunk. Kós Károly szárazságos arcához hasonló töredezett vonásaiban ott vonaglott már az emlék, de szót nem hallottunk. Sóhajos hallgatás után azt kérdezte Gyurka:

Gulág és delta? Minek az nektek? Mondjátok, minek?

Hát hogy osztozzunk veled az emlékeidben – mondta valaki.

Bözödi jobbágykék szeme elborult, majd könnybe lábadt. Ha boroztunk, ez gyakran megesett vele. A könnye ki-kibuggyant, de hangja nem csuklott el, nem vált síróssá, hanem élesen és számonkérőleg csattant felénk:

– Nincs jobb dolgotok? Feltétlenül az én emlékeimen akartok osztozni?

– A bánat is könnyebb mással megosztva – feleltem egyszer, de letanácsolt, mondván: Téved, uram! Ne traktáljon engem közhelyekkel.

Mélységes mély volt, és senkivel meg nem osztható magányban sajgott Gyurka lelki sérülése. Tündökletes indulása után oly váratlan brutalitással teperte le őt a »felszabadulás«, hogy harmincöt éves korában az életmű torzóban maradt, alkotókedve és lehetősége darabokra törött. Minden, amit a börtönévek után írt, alkotott, levéltárakban kutatott, csak keserves kísérlet volt, hogy visszataláljon hajdani önmagához, hogy tudós álmait, regényírói terveit megvalósítsa.”[11] Bözödi 1945 utáni élettörténetéről mindössze ez olvasható a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1981-ben megjelent I. kötetében: „Az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) akadémiai kutató, ill. főkutató volt Marosvásárhelyen.” Hogy kik és miként „jutalmazták meg” ezzel az állással, arról is beszámol Sütő András. Merthogy a lexikonok mifelénk olykor még Bözödinél is szófukarabbak. Máskor meg árulkodóan bőbeszédűek. A szóban forgó mű III. kötetének egyik M-betűs címszavában például arra bukkanhatunk, hogy 1960-ban Nádország ostroma címen napvilágot látott egy riportkötet. Bizonyára zengett tőle az ország, mint akkortájt a Beszterce völgye egy másik hasonló jellegű kiadványban, mert a román fordítása is azonnal megjelent. A szerzőnek aligha jutott eszébe afféle abszurditás, hogy kérdéseivel a nádvágásban szakosított Bözödit „ostromolja”. Meg aztán rá se talált volna. Neki nem a román Gulág bugyraiba volt kiküldetése.

7. A kolozsvári származású Poszler György irodalomesztéta, az MTA rendes tagja, 1996-ban nagy örömmel fedezte fel a radikális-népi költő-szociográfus alulról felfelé építkező civiltársadalmi programját. Amely „nem az államra épít, hanem a társadalomra. Az állam, jó, ha segít, de legalább engedje. Hogy is mondta Bibó István? Abnormális fejlődésben – a kelet-európaiban – az állam államosítja a társadalmat. Normális fejlődésben – a nyugat-európaiban – a társadalom társadalmasítja az államot. Erről van szó. A fejlődés normális, nyugat-európai változatáról. Ha nem is megvalósításáról, legalábbis megközelítéséről. Ahol a társadalmasított államban az önmagát felépítő és kisebbségi magyar civil közösség megmentheti-átmentheti önmagát az egyetemes magyarság szellemi egységének, az adott utódállam politikai egységének egyértelmű gazdagodására.”[12]

Forrás: eirodalom.ro

Jegyzetek

[1] Molter Károly: Tamási németül. Erdélyi Helikon 1941. 12. 818–822.

[2] Venczel József: Bözödi György társadalomkutató műve. Hitel 1938. 169–172.

[3] Vö.: Molter Károly: Enyveshát. Erdélyi Helikon 1930. 1. 94–96.

[4] Vö.: Balogh Edgár: A társadalomrajztól a társadalmi vallomásig. Korunk 1937. 3. 261–264.; uő.: Erdélyi magyarsáégtudomány. Korunk 1937. 10. 874–877.

[5] Uő.: Bözödi György könyve a székelységről. Brassói Lapok 1938. június 20. Kötetben in B. E. Mesterek és kortársak. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1974. 456–458.

[6] Mikó Imre: Székely bánja. Keleti Újság 1938. július 31. Újraközölve in. M. I.: Akik előttem jártak. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1976. 64–67.

[7] Jancsó Béla: Az első tudományos vidék-monográfiánkhoz. Erdélyi Fiatalok 1938. 2. 7–10.

[8] Egyed Ákos szövegét lásd: Bözödi György: Székely századok. Történelmi tanulmányok. Egybegyűjtötte és a jeggyzeteket összeállította Nagy Pál. Ppallás-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda. 2002. Hátsó borító.

[9] Sütő András: „Álmodban feladnám a szemüvegedet…” Hitel 2003. 6. 6–13.

[10] Szabadság a hó alatt… Erdélyi antológia. Cluj – Kolozsyvár, 1946. Újraközölve M. G. [Molnár Gusztáv] bevezetőjével in: LIMES – nemzetpolitikai szemle (Budapest), 1989. 1. 163–182.

[11] Sütő: i. m.

[12] Poszler György: „Székely bánja”. A szenttamási bicskás és a makfalvi körorvos. In: P. Gy.: Az eltévedt lovas nyomában. Balassi Kiadó, Bp., 2008. 582–590.