A föderativitás nemzeti kudarcainak régi/új hullámairól

Talán még lehetünk páran, akik ha nem is nem a legifjabb korosztályból, de még a Nagy Képkorszak előtti időkből emlékeznek a meghökkentő felfedezésre, hogy a korai, már a 16. századi térképészeti mintázatok között szereplő földrész-allegóriák egyik legérdekesebbje, Johannes Putsch tiroli humanista által az európai kontinensről készített legrégebbi ismert ábrázolása (1534) is egy királynő alakjában láttatja tárgyát, azaz inkább megszemélyesített és mintegy nevesített alakját. Celine Wawruschka, a kremsi Duna Egyetem régész kutatója értékelte úgy, hogy a mű legfőbb zsánere nemcsak színes mivolta, de Europa Regina (Európa királynő) megidézése uralkodói rangban: „Spanyolország alkotja a királynő fejét, Olaszország a karját, Szicília az országalma, Ausztria és Csehország a test középső részén található”, az uralkodói személyiség pedig a kontinensen dúló háborús állapotokra panaszkodik, mintegy figyelmeztetve a Habsburg Birodalom uralkodóit, hogy még időben meneküljenek a betörő törökök jelentette veszély elől.¹ Az „uralkodói Európa” képe és képzete ezek szerint lassan mintegy ötszáz éve konstans módon él a fejekben, szemekben, identitástudatokban, imázsokban. Jócskán későbbi, de közvetlenül a második világháború utolsó pillanataiban még hasonlóképpen érkezett a figyelmeztetés az egységben látás és föderációban élés szükségességéről, az Európa-eszme túlélési esélyeiről. Aktuális jelenünk erős kételyei, napi hírei és felkiáltójelei ugyanakkor szigorú figyelmeztetésként számolnak a bomlás esélyeivel és energiáival, sőt, nemhogy a föderáció vonzásával, de a széthullás kínos veszélyével is. Talán érdekesnél is talányosabb, hogy az ábrázolásokon Európa-királynő bánatos tekintettel figyeli Afrika szabályos vizázsának homokfedte összképét, bal vállán egy uralkodói jogarát ellensúlyozó titkos batyuval, mely Anglia-Britannia-Skócia leszakadt tömbjét testesíti meg. Brexit után, uniós egyeztetések krízishelyzetében, migrációs jóslatok fényében alighanem igen szép portréja mindez a válság-európai arculatnak és jövőképnek is.

Ha nem is e friss kutatói fölfedezés élteti, de a leíró tudományosság méltósága hatja át azt a kiadványt, melyet a Szegedi Európa Tanulmányok kiadásában J. Nagy László és Kövér Lajos szerkesztésében jelentettek meg: Az európai egységeszme dokumentumai a XVI. századtól 1945-ig címen.² Ez a Phare-programba illeszkedő európai önkép az európai integrációs folyamat egyik legkritikusabb szakaszában, a kelet-európai rendszerátalakulások és új intézmény-építési korszak korai reményei révén teszi föl a kérdést: mi haszna, mi értelme és milyen tudományos esélye van az előképek nélküli Európa-fogalmak kidolgozásának, forgalmazásának, ideák éltetésének, autonómiák és partnerségek keresésének akkor, ha mindennek előzményeire nem tekintünk életképes Európa-gondolatként, s nem vesszük sorra a kerettervek, földrész-eszmények, világharmóniák, új geopolitikai trendek fókuszába került egységgondolat valódi esélyeit. Az előszót jegyző rövid összefoglalóban J. Nagy László átfogó gondolatmenetben jelzi nemcsak a kortárs egyetemi ifjúság számára elérhető források fontosságát, ebben az egyetemi hallgatók részvételét fordítás, lektorálás, szöveggyűjteménnyé alakítás révén, hanem egészében még a kontinens önképének alakulását is magába foglaló föderáció-eszmény jelentőségét ugyanúgy a tudásfolyamat lényegeként emeli ki (7-8. oldal). Figyelmet fókuszál itt arra is, hogy maga az európai öntudat, szerep, identitás és eszmény már a XVI. századtól nemcsak az európai népességmozgások, háborúk, érdekfeszültségek, fenyegetettségek bűvkörében mozog, de ugyanekkortól részben fenyegeti, részben meg is hódítja, részint nyomást gyakorolva egyre jelentősebb mértékben befolyásolni is képes már a világ más térségeinek kapcsolathálóját. A klasszikus Európa-eszmény jelentős kutatói, történészek, filozófusok, humanista vagy felvilágosult gondolkodók, „politikai tanácsadók”, eszmetörténészek, földrajz- vagy egyháztudósok munkái pedig jellemzően két főirányt testesítenek meg e kötet (és maga az Európa-gondolat) szélesebb felfogáskörében. Ez egyfelől a béke, a partnerség, az egység, az összetartás mibenléte és veszélyeinek köre, másfelől a széthúzás, nemzeti büszkeség, nemzetállami fensőbbségtudat, vezéreszme, befolyás és küzdelem érdekköre. Izgalmas, hogy mai hétköznapjaink mily sűrűsödési ponton testesítik meg ugyanezt a kettős eszményt…!

A kötet veretes, hangzatos, több más tudomány- és gondolkodás-történeti szférából jól ismert kiváló személyiség gondolatait idézi föl seregnyi mennyiségben. Csupán a közismertebb nevekből néhányat megidézve: Rotterdami Erasmus a békéről, Sully a francia béketervezet és európai élszerep fontosságáról, Burckhardt a bölcs államigazgatás eszméjéről, Comenius az egyetemes ébredésről, Saint-Pierre abbé az örökbéke-tervezetről, Voltaire a haza fogalmáról, Montesquieu Európa egységéről, Kant ugyancsak az örökbéke tervéről, Saint-Simon az európai társadalom újjászervezéséről, Mazzini az Ifjú Európa Mozgalomról, Victor Hugo az európaiság egységfogalmáról, XII. Pius pápa az államok szuverenitásáról, Rudolf Hilferding a háborús feltételek és az Európai Egyesült Államok ügyéről, Goebbels az új Európa új eszményéről, Jean Monnet a béke tervezésének jövőbeli fontosságáról szól (esetenként a megszólaló és a forráshely pontos megadásával). Több közszereplőt kihagytam, több dokumentumot nem említettem, de a folyamat, mintegy négyszáz esztendő egységességet vagy széthúzást kockázatnak tekintő felfogásmódja a lényeges itt. Záró dokumentumokként az 1944-es svájci ellenálló-országok szövetsége, kilenc állam titkos föderáció-terve, valamint a párizsi 1945-ös Európai Föderalisták Konferenciájának határozata szerepel. Utóbbiból csupán a záradékot fölidézve: „Az európai történelem fordulóponthoz érkezett. Ha ezt a pillanatot kihasználatlanul elmúlni hagyjuk, ha engedjük, hogy a tradíciók és a nemzeti különérdekek újonnan megszilárduljanak, ha Európa szétszabdalt és belső viszályoknak kiszolgáltatott marad, akkor a patrióták, demokraták, szocialisták hiába küzdöttek, elvesztették a csatát, bármilyen múlandó sikereik is lennének más területeken” (173. oldal).

Nem szentencia ez, nem is direkt fenyegetés, vagy a háború lezárását remélő (1945. március 25.) sikeréhes propaganda-közlemény, hanem partnerségi remény, szövetségesi alku, eltérő eszmetartalmak harmonizálásának igényét tükröző óhajtás, melynek előkép-mivoltát épp ma látjuk egyre erősebben, amikor a földrész jobb- és baloldali, szegény és gazdag közti, nyugati és keleti, északi és déli, központi és perifériás létállapotokat tükröző konfliktusai minden uniós alkufolyamat, bővülés vagy egyensúlyozás dacára egy új megosztottság felé mutatnak komolyabb esélyt. S nem Európa esélyét, vagy lakosainak reményét, hanem a tradicionális „béketervezet” ellentéteként a nemzeti kivagyiság edzéstervezetét és a fegyverkező ordaskodás dicsőség-igényét sokkal több momentum tükrözi, mint nyolcvan vagy ötszáz évvel korábban…

Az európai egységeszme dokumentumai az egység terve mellett az egységhiány drámájáról is szólnak. Humanista vakreményről is, racionális alkukról is, fenyegető patriotizmusról is, (új)náci birodalomépítésről is, vészről és válságról is, viszont csekélyke mértékben a belátás, megfontolás, bölcselet sok száz éves örökségéről is. Hiszünk benne, vagy sem, de Európa királynője a szkíták földje és Germánia, Vandálföld és Illiria keretében, szimbolikus teste középpontjában jeleníti meg a hungarusok földjét. Az egység testisége, és a test jelképes egysége ugyancsak, valamely termékeny birodalom emberiesítését láttatja. Talán nem lényegtelen kérdés ugyanakkor: hol van a királynő illuzórikus pompája mellől, a nőiség antik eszményének élő nőalakba formáltságát biztonságban tartó királyi méltóság…? Ő lenne talán a külső veszély? Vagy épp a láthatatlan biztonság, az erő, az eszmei kitartás egyetemes garanciája?

Ezt látva még nem látjuk. Azt azonban, hogy Európa egységének eszmeképzete túléli a múló korokat is, sokféle formátumban olvashatjuk. S talán amíg ez még elsősorban megfontolások, belátások, dokumentált egyezkedések, nem pedig fegyverek vagy földrészválságok kérdése marad, még mindig jobban járunk, ha a királynőt választjuk, mintha a hiányzó királyt vizionáljuk mellé…

A. Gergely András

1 https://wolfgangschmale.eu/europa-regina/

2 Szegedi Európa Tanulmányok, Dokumentumok 3. Gradus ad Parnassum Könyvkiadó, Szeged, 2000., 173 oldal.