A. Gergely András

„Ha az európai kultúra nem kíván bezárkózni valamiféle meddő provincializmusba,

meg kell ismerkednie az övétől eltérő értékrendekkel, a megismerés más útjaival is”.

Mircea Eliade

Talán nem mert az évfordulók avatják születetté az embereket, de talán mert az idő révén a mulandóság és elmúlás állandóságába vetett kényszerképzetünket még életremények jegyében folytonosan cáfolják is, érdemes lenne egy visszatekintő pillantást vetni a múltból fakadó, ám a jelenhez is szóló tüneményekre. Így „reggelire” most egy szakrális mítoszt, a profanitás mindenkori kísértésével rokon misztikus alkotót kínálom, szinte semmi ürügy okán. Mindössze annyi ez a hivatkozás-keresés, hogy pontosan húsz évvel ezelőtt jelent meg, s azóta polcnyi mennyiséget töltött ki Mircea Eliade magyarul is megjelentetett munkáinak egyik első kötete, a Misztikus születések.ⁱ Eliade (1907–1986) műveiből a magyar olvasóközönség elé kerülhetett immár vagy másfél-két tucatnyi kötet, s nehezen leírható, mekkora a népszerűsége a magyar olvasói piacon, antikváriumokban, vallástörténeti és szakralitás-elméleti hivatkozásokban, vagy akár az ezoterikus sugárzás mögöttes szféráiban.

Megítélése persze (miután Bukarestben és Calcuttában tanult filozófiát, történelmet és néprajzot, az Antonescu-rezsim képviseletében diplomata volt Londonban és Lisszabonban, majd a háborút követően a Sorbonne-on tanított, és a párizsi Román Kulturális Központ elnöki posztját töltötte be, 1956-tól pedig Chicagóban vállalt egyetemi katedrát, ott is hunyt el) nem lehet egyféle, értékelése és tudományos rangja sem politikai, sem vallástudományi, sem kultúraelméleti téren nem maradhatott „egylényegű”. Az olvasatok olvasatainak és idézettségi mutatóknak exponenciálisan kiterjedő hálózatában ugyanakkor mégsem elsősorban a tudós, az eszmetörténész, a filozófus, az értelmező elméletek sikeres elméletírója kapott tetszetős visszajelzést a mélyebb társadalmi szférákból, hanem persze a maga módján minden teoretikus nehézségnél kísérletileg könnyebbnek tetsző jóga-tudomány és sámánizmus-interpretáció területén jóval inkább. A mítoszelmélet – mint valamiféle rémítő hatású mondanivaló, „a történelem rémülete”ⁱⁱ – jóval kisebb mértékben hatotta át az Eliade nyomán haladó nemzedékeket, beleértve a sámánizmusról és a jógáról írott könyveit, indiai tárgyú regényeit, vallástudományi alapmunkáit is melyek szinte tankönyvek lettek a keleti tudás iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség számára.

Eliade megítélésétől ugyanakkor független vallástudományi munkássága valójában több mint korszakos, hisz nemcsak a hiedelmek és hiteszmék históriájáról fogant több kötetes opusza, hanem a misztikum, az extázis és a szent/profán dichotómia alapkérdései is hosszantartóan foglalkoztatták, ezekről írott alapműveit nemzedékek sora forgatja immár.ⁱⁱⁱ Mindezek mellett, s függetlenül attól, hogy román, francia vagy amerikai katedrán eltöltött évtizedei közben mekkora presztízs-tőkére tett szert, roppant kevéssé lett ismert, hogy elbeszélések, sőt regények szerzőjeként is kiadós/alapos munkásságot mondhat magáénak.^iv

Nem kétséges, hogy a misztikus születésekről, a pigmeusokról, a kozmikus hierogámiáról, a kövek szentségéről, vagy a jóga és a szabadságvágy összefüggéseiről szóló tanulmányai (a több tucatnyi nyelven megjelent változatokat most nem is említve) valahol a profanitás ellentéteként megfogalmazott szakralitás témakörében találják meg kibontakozási terepüket. Ez izgatta élete során, s ekként közeledett életélményei felé is. A vallásban rejlő racionalitás, a szentben rejlő profán-kontraszt (mint az életvilágok közötti kapcsolatviszonyok elemei) foglalkoztatták olyankor is, amikor a szent valóságok megnyilatkozásaiból font irodalmi szövedéket, s műveiben mindig is a „nem tisztán élhető” világunkhoz tartozó folyamatokat ábrázolta. Tette ezt a valóság tárgyaival, az életvilágok kereteivel és ésszerűségeivel, továbbá az élő emberek „egészen más” misztikus világainak mesés megjelenítése közben is.

Látva látszik ez a Serampuri éjszakák kötetén is,^v s főképp a címadó indiai történetben, ahol a valóságos térben élés kellős közepette a misztikus tér és idő vet akadályt a realitás illúziójának racionális kézbentartása elé. A főhősök hárman, afféle megszállott kutatók, professzorok, útkeresők, okoskodva viaskodók indiai élményvilágokból és nyelvi-intellektuális értelmezés-technikákból jól fölszerelkezett egyedek, kiknek hármas párviadala húzódik a tudás és tett, az erdők, fények, kövek és fák meg a róluk szóló nyelvészeti-valláselméleti tudás esélyeiről. Eliade mint tudós is hisz abban, s értelmezi-írja is: „azon emberek számára, akiknek vallási élményük van, az egész természet kozmikus szentségként nyilvánulhat meg. Ilyenkor a kozmosz egésze hierophániává válik. Az archaikus társadalmak embere arra törekedett, hogy a szentben vagy a megszentelt tárgyak közelségében éljen. Érthető ez a törekvés, mert a ’primitív’, valamint az összes premodern társadalom számára a szent egyet jelentett az erővel és végső soron a valósággal”. Ez a gondolat szinte visszaköszön irodalmi munkáiban és egyetemi előadásaiban is, melyek éppúgy varázslatosan gazdagok, mint irodalmi műveinek hierophániás tónusai. „A szent: valami, ami léttel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és hatóerőt” (lásd A szent és a profán bevezető elméleti részét!). Majd pontosítja: „A modern nyugati ember kissé kényelmetlenül érzi magát a szentség nem egy megnyilvánulásmódjával szemben: nehezen képes felfogni, hogy miként nyilvánulhat meg bizonyos emberi lények számára a szent kövekben vagy fákban. Rövidesen látni fogjuk azonban, hogy nem a kő mint olyan imádatáról, vagy a fa mint olyan kultuszáról van szó. A szent követ és a szent fát nem mint követ vagy mint fát tisztelik – azért tisztelik őket, mert hierophániák, mert olyasmi mutatkozik meg bennük, ami már nem kő vagy fa, hanem a szent, az »egészen más«”.

Ezt az „egészen más”-t, a kozmikus környezet részeként átélhető természetfölötti világvalóságot segít átélni maga a címadó elbeszélés,^vi melyben az indiai társadalom roppant tagoltsági és szokásrendi sajátosságai a valóságból eltérő módon részesedő hívő emberek hitélményének eltérésére kerül hangsúly a történetmesélés során. A Serampuri éjszakák – mintegy igazolásként a szerző fantasztikus világlátásának és szakrális ismeretanyagának érzékeltetéséhez – a keleti mítoszok és a bengáli kultúra funkcionalitásának érzékletes rögzítése, sőt ebben személyes átéléssel hitelesített sajátos fantasztikum felmutatása is. Másutt, az Aspect de mithe című tanulmányában is kifejtette: az archaikus ember tudata, miszerint a mítosz állandóan jelenlevő valóság – tehát mindaz, ami az idők kezdete óta történt, bármikor megismételhető –, ezáltal feloldhatatlan ellentétbe kerül a történelmi ember valóságtudatával, s különösen az európai személyiség jól formalizált hittelenségével. A kötet fülszövege szerint „E két felfogás kibékíthetetlensége teremt írásaiban olyan fantasztikus helyzeteket, amelyekben hősei minduntalan régmúlt korok tér- és időélményeinek vannak alávetve, s a két világ törvényszerűségei között őrlődve oldódnak fel a végtelenségben”. Eliade a vallást mint szimbolikus létgyakorlatot tekinti a különböző kultúrák közötti közvetítő elemnek. Ez elméleti kutatásaiban is mindenekelőtt azokra a nyelvi fordulatokra, illetve magatartási helyzetekre vagy nemvalóságos történésekre vonatkoztatott, melyek egy múltbéli, illetve jövőbeni kulturális egyneműség egykori vagy épp eljövendő emlékezetét őrzik, ígérik, teszik képzet vagy realitás tárgyává. Jobbára az emberi lények legsajátabb antropológiai jegyeként bánik a minden vallásban megmutatkozó emberi lényeggel, mely az istenhit sorsokat és esélyeket elegyítő vonzerejében a közeli és távoli kultúrák azonosságait és különbözéseit az időben közelíteni vagy kibékíteni is éppúgy képes, mint megszüntetni.

Vagyis a kultúrát az egyén mindenségben való lelki jelenléteként, testesüléseként fogja fel, s így a valaha volt vagy elveszett énünkről szól, s mert az „örök visszatérés” hitében egykoron feltétlenül visszaszerezhető egzisztenciális egység letéteményesének is az individuumot tekinti, ez élményét szakralitás-elemzésben éppúgy, mint irodalmi elbeszélésben egyaránt világkép-formáló ráébredések személyes bizonyságaként közvetíti. Ennek válik részévé vallástörténeti és valláselméleti kutatásaiban a lét egyneműségének mitikus hagyománya, szépprózai munkáiban pedig azt erősíti meg: „a vallásos ember arra vágyik, hogy részesedjék a valóságból, s erővel telítődjék”. Elbeszéléseiben, melyeknek első, aligha föltűnő magyar válogatása 1976-ban jelent meg Budapesten a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában, még tükröződnek a külvilág formabontó hatásai, a „Kelet-Európából rég kiszakadt, román származású tudós” ragaszkodásai szűkebb szülőhazája sajátos, ellentmondásos dimenzióihoz, a mentális disszonanciák anyanyelvi harmóniáihoz és ezek hiányaihoz is.

A Misztikus születések azokat a „Haskell-előadásokat” (Chicago, 1956) tartalmazza, amelyeket a Chicagói egyetemen tartott kurzus alapján foglalt össze, mivel elgondolása szerint nemcsak a szakértő olvasóknak próbál szólni, hanem talán mindenekelőtt a tanítványainak, de éppígy mindenkinek is, akit valamennyire foglalkoztat az emberiség szellemtörténete. Jobbára ezért arra szorítkozott, hogy a szakrális beavatás (általa is sokrétűen tárgyalt) összetett jelenségét érvényes körvonalakban ábrázolja, de ezek révén lehetségesen új módszertani megközelítéseket is fölvessen – legalább kultúraelméleti szinten –, hogy majd az átfogó kultúrtörténeti látószög révén afelé induljon tovább: vajon egy-egy szimbólum vagy mítosz, élmény vagy szertartás milyen konkrét történelmen túli üzenetet hordoz magában és tesz átláthatóvá a kortárs ember számára. Feltételezi, hogy mindenkit valamiképpen áthat a belüllét-beavatottság igénye, így vezérfonallá alakítja a primitív világtól a modern világok felé haladva mégis valamiképpen csökkenő beavatás szerepét, mely bár eredendően a beavatás minden autentikus emberi létezés velejárója volt, de korunkban már ez örök emberi vágy kinyilvánítása egyre csökken. Eliade meggyőződése szerint át akarjuk és (ha akartuk) át is tudjuk alakítani az életünket, ami sokszor a kapott, hordozott tudások meghaladásával, vagy legalább egy eredendő ismeretvilág fölötti eligazodás magabiztosságával kell együtt járjon. Példaként hozza a kereszténységet, mely talán elsődlegesen is azért válhatott világvallássá, mert megszabadult a görög és keleti vallások misztériumaitól és mindenki számára hozzáférhető üdvözülést kínált. Ezen az úton, a metafizikai fogalmi térben is jelen van a születés misztikuma, de ennek társadalmi terében maguk a vallások kialakította téri jegyek ugyancsak, társadalmi készségek szintúgy. A hat fejezetben tárgyalt kérdéskörök a belevaló iniciációt, a sámánikus és katonai beavatásokat, továbbá a nagy görög és keleti vallások, majd a kereszténység iniciációs rítusait tekintik át, végül kötetet a beavatási motívumok és kiemelt-állandósult irodalmi történések közötti párhuzamokkal, a modern világ okkultista mozgalmainak körkép-elemzésével zárva. Mindez kies méltósággal van megrakva elképesztő és mély tárgyismerettel, élvezetesen szellemes irodalmi okfejtésekkel és közérthető analógiákkal.

Eliade számára a misztikum és realitás, görögkeletiség és távolkeletiség, a tantrikus (a hindu és buddhista vallásgyakorlat, s főként tanítás szerinti) életvezetéshez, és okkult szektákhoz fűződő lehetséges viszonyok ismeretéhez tartozik a szent tér jelenléte mint feltétel. „A szent tér és az emberi lakóhely rituális felépítése, a különböző vallásos időélmények, a vallásos embernek a természethez és az eszközök világához fűződő kapcsolatai, magának az emberi életnek a szentsége” – s ez olyan sorsvállalásos alkotói munkásságot serkentett Eliade pályáján, melynek példája is mindmáig ritka. Eközben kinyilvánított célja maradt annak kimutatása: „a vallásos ember mindig arra törekszik, hogy szent univerzumban éljen, következésképpen egész élményvilága másmilyen, mint a vallásos érzés nélküli emberé, azé az emberé, aki deszakralizált világban él. Tegyük azonban mindjárt hozzá: a teljesen deszakralizált világ, kozmosz az emberi szellem történetében új felfedezésnek számít. Nem feladatunk megmutatni, mely történelmi folyamatok révén és a szellemi beállítódás miféle változásai következtében deszakralizálta világát a modern ember és tért át a profán létezésre. Elégedjünk meg azzal a megállapítással, hogy a modern társadalmak nem vallásos emberének egész élményvilágára a deszakralizáció jellemző, következésképpen ez az embertípus egyre nehezebben leli meg újra az ősi társadalmak vallásos emberének létdimenzióit” (írja ugyancsak A szent és a profán bevezető fejezetében).^vii

Mindemellett lehetséges, hogy a magam „fordítás-közvetítési” gyakorlatommal valójában Eliade ellen teszek, hisz valahol szimplifikálom azt a teljesség-értékűen bonyolult rendszert, mely az európai gondolkodás számára nem is akarna „érthető”, racionális külalakot ölteni. A serampuri sötétségből és ködlésből talán semmi módon és senki sem akarna európai szintű racionalitássá fanyalodni, mégannyira azért sem, mert épp a kereszténység historikuma mutatja, mennyire csak egyetlen a lehetséges sokféle misztikumok, születések, szakralitási variációk sokfélesége között. A „világban-lét” e két fajtája az emberi sorshoz és életfunkcióihoz (táplálkozás, szexualitás, munka) tapadhat, de roppant eltérően a mentális hovátartozástól függően: „Csupán arra kell gondolnunk, hogy mivé vált a város és a ház, a természet, az eszközök és a munka a modern, nem vallásos ember számára, és azonnal megértjük, miben különbözik ő az ősi társadalmak emberétől, vagy akár csak a keresztény Európában élő paraszttól. A modern tudat számára valamely fiziológiai aktus (táplálkozás, szexualitás stb.) pusztán a szerves élet jelensége, akárhány tabu tapad még ma is hozzá. (Tabuk, amelyek például az ’illendő evés’ bizonyos szabályainak betartására kényszerítenek, vagy a társadalmi morállal ellentétes szexuális viselkedést tiltják.) A primitív emberek számára azonban egy ilyen aktus sohasem csupán fiziológiai, hanem ’szakramentum’: a szenttel összekapcsolódó vagy azzá váló. Az olvasó rövidesen látni fogja, hogy a szent és a profán a világban-lét két módja, két egzisztenciális helyzet, amelyeket az ember történelme során alakított ki. A világban-létnek ezekkel a fajtáival nemcsak a vallástörténet és a szociológia foglalkozik, azok nemcsak történelmi, szociológiai és néprajzi kutatások tárgyai; a szakrális és a profán létmódot az ember által a kozmoszban elfoglalt különböző helyzetek szabják meg, és ezek ennélfogva érintik a filozófust és minden kutatót, aki az emberi létezés valamennyi dimenzióját meg akarja ismerni. Emiatt, jóllehet e kis könyv szerzője vallástörténész, szándéka szerint nemcsak szaktudományának látószögéből szemléli témáját. A hagyományos társadalmak embere természetesen homo religiosus, viselkedése azonban az általános emberi viselkedés kereteibe illik, és ezért az egyben a filozófiai antropológia, a fenomenológia és a pszichológia tárgya is” (A szent és a profán, bevezető fejezet).

A serampuri éjszakákból is harsányan kiderül: Eliade a szakrális felé fordult világban való létezés sajátosságait megmutatandó példákat keres, melyeket „különböző korok és kultúrák nagyszámú vallásából válogattunk ki. Semmi sincs, ami a példát, a konkrét tényt pótolná. Hiábavaló lenne a szent tér struktúrájáról értekezni, ha nem mutatnánk meg konkrét példákon, miként hoznak azok létre ilyen teret, és miben különbözik ez minőségileg az őt körülvevő profán tértől. Példákkal számunkra a babilóniaiak, az indiaiak és a kínaiak, a kvakiutl törzs és más primitív népek szolgálnak. Igaz, kultúrtörténeti szempontból nem teljesen veszélytelen térben és időben egymástól ily távoli népektől származó vallási tényeket egymás mellé állítani. Ilyenkor könnyen hasonló tévedésekbe eshetünk, mint a 19. század egyes gondolkodói, nevezetesen Tylor és Frazer, akik feltételezték, hogy az emberi szellem mindig egyféleképpen reagál a természeti jelenségekre. A kultúretnológia és a vallástörténet azóta megmutatta, hogy ez nem mindig van így: ’az embereknek a természettel szembeni reakcióit’ gyakran sokkal inkább a kultúra, végső soron tehát a történelem határozza meg”. S e történelem, mely a Calcutta melletti Serampur, a két háború közötti Bukarest, valamint az olténiai (Duna-vidéki) Balanoaia falusi világából egy-egy sajátlagos pillanat kiragadásával egy tételezett jelenbe visz a kötetben, mindhárom írásban kiegészül a lét időbeliségének fékezhetetlen fordulatával, az időkerék forgathatóságával, a szakrális hagyomány életvezető értékké válásában fontos motívumok leküzdhetetlen érvényesülésében is. Serampur tizenöt mérföldnyire északra esik Calcuttától, a Gangeszt a Bengáli-öböllel összekötő folyó mentén. „Calcutta éjszakái elmondhatatlanul szépek. Semmihez sem hasonlíthatom őket, mert a levegőben ilyenkor a mediterrán éjszakák mélabúja meg az északiak zengése vegyül el a nemlétben való feloldódás különös benyomásával, amelyet a keleti tengerek éjszakája olt a lelkünkbe, vagy azok az erős növényi illatok, amelyek India belsejében mindenhol fogadnak. Számomra ezek az éjszakák valamiféle mágiával teljesek voltak, sehogy sem tudtam ellenállni nekik. Órákat kóboroltam az utcákon, s olykor csak a hajnal vetett haza már azelőtt is, hogy megbarátkoztam a két híres írástudóval”. Bogdanov úr (teheráni, majd kabuli konzul, hírneves iranista) és Mari Albert Johan Van Manen (mint a Bengáli Ázsiai Társaság könyvtárosa, titkára és elsőrangú nyelvész) sétapartnerei, vitatársai a két éves kutatói időszakát itt átélő Eliadénak, akit az indiai vallások és a mágia foglalkoztat a perzsa nyelvórák mellett. Hármuk sétái, vitái és kalandja az elbeszélés tárgya – olyan közbülső témakörökkel, mint a buddhizmus tanának megdönthetősége, az idegen vallásokhoz és hitekhez való kutatói viszonyok rendszere, a hittérítők szándékaitól eltérő beavatottságra képesség, az ortodoxia és a misszionárius mentalitás „protestáns ügyének” vitatása, vagy az okkult illúziók és a valóság szimbolizációjának kérdései. Eközben éri őket az átélt időélmény, a mindennemű racionalitást próbára tévő visszapottyanás egy évszázadokkal korábbi valóságba, melynek okát és feltételeit a helyi világok ismeretében is csupán az értelmezhetetlenségek körébe sorolhatták egymás közt. A leíró, s közben párhuzamosan intellektuális racionalitással értelmező élethelyzet épp azon „bukik föl”, hogy a cselekmény fonalát az európai ésszerűségi szabvány szerint élik át, miközben a bengáli szakrális szféra lengi körül őket. Rá kell jönniök, kinek-kinek másképp, de együttesen is kudarcosan, hogy szobatudósi mivoltuk az indiai térben és időben máshová kerül, mint az kiszámítható lenne. Közben a reális világ (avagy a konstrukció, melyet annak vélnek), tökéletesen más körülmények együttesét nyújtja, s a fennköltség, mellyel túl lenni, megismerni, megérteni és értelmezni próbálnak, esélytelenül találkozhat csupán a történő történelem idejével. Eliade mintha Rudolf Otto A szent című művében találna ráébredési esélyt, amivel ugyanis az értelmező elemzésnek még nem kitett, a racionális és a spekulatív attitűdöt mellőző teológiai és vallástudományi tapasztalatba vezet be. Ebben a vallás elsősorban nem az értelem számára hozzáférhető kérdései válnak lényegesebbekké, olyféle ideális rákérdezés esélyét kínálva, amit valamiféle lélektani éleslátással bírál fölül a bengáli térben és időben a legtöbb élménytapasztalat. Hozzánk, nekünk (is) szól-e az akkori Eliade? S ha igen, vajon a román indíttatás, az európaiság korlátossága, a hinduizmus számosságának és a kisvallásoknak világszerte tapasztalható kísértései, a megérthetetlen rejtelmek mindennapossága, a Kelet/Nyugat dichotómia képtelensége készteti új belátásra Őt vagy olvasóit? S aki ott európaiként beszél, de keleti próbál lenni, az inkább az európai típusú létben, vagy köztes úton és időben érzi biztosabban magát? S pillantása révén megnemesül-e a Kelet, midőn az alárendeltségek oly klasszikus rendszerét kiteljesítő India még önmagán belül is megannyi más alárendeltséget tartósít vagy újít meg? Érthetjük-e, ami ott történik, s ha hittel hisszük, hogy igen, az elegendő eszköz-e a belátáshoz, alap-e a pillantáshoz, felület-e az értelmezéshez? Dramatikus zárásként ilyesmiket Eliade nem kérdez tőlünk. Kérdezi viszont Swami Shivanandát, aki a 18. századba visszapottyant sétálók Eliade tolmácsolta értelmezését lakonikus meglepetéssel nyugtázza: „Gondolatmenete igazán szép, de teljesen téves. (…) Éspedig azért téves, mert valamely realitást tulajdonít az eseményeknek, legyenek azok múltbeliek, jelenbeliek vagy akár jövőbeliek. Csakhogy, kedves barátom, ezen a földön egyetlen esemény sem valóságos. A mi kozmoszunkban illuzórikus minden. … – mindez csupa illúzió. Márpedig egy ilyen látszatvilágban, amelyben egyetlen történésnek sincs valódi szilárdsága, semminek külön realitása, bárki rendelkezhetik bizonyos erőkkel (ezeket önök okkultnak nevezik), szóval bárki azt teheti, amit akar. Nyilvánvaló persze, hogy ez az erő nem hozhat létre semmi valódit, hanem csak a látszatokat. (…) A látszatok és illúziók csakis azok előtt tisztelnek bizonyos törvényeket, akik ilyen törvényekben hisznek…” (45-46. old.). Hősünk, aki számára az illúziók is törvényszerűségek révén működnek, s éppen azok ilyenek, amelyektől a szilárdság látszatát kapják… – e szakrális feltételezés már csak azért sem lehet egyértelmű, mert a megértő elemzés közben erősödni kezd az élményhez visszatérés, s mindez lassan csúszik vissza a 18. század életszerű álom-realitásaiba, serampuri sötétségébe... „Sejtelmem sincs, mi történt azután. Másnap, amikor házikómban magamhoz tértem, már régóta fent járt a nap, a Gangesz zöld vize pedig mondhatatlan szelídnek, páratlanul tisztának és pihentetőnek látszott a reggeli fényben” (46. old.).^viii

E kötetzáró mondatok dramaturgiájáról s az írás egészének irodalomesztétikai vagy a kortárs román/európai irodalmon belüli elhelyezhetőségéről itt illetlen lenne már bölcselegni. Amúgy is közeleg az éj, a bengáli vagy az európai is, s vannak sorsesemények, melyeket érdemes elkerülni, ha már előre látjuk; de vannak, melyekre pillantásunk mint sorsra, választott vagy keresett-kapott sorsra eshet. Akkor most melyik is a valóságosság…? Alighanem Eliade életműve az. S ha már az idő-játék a fő motívum itt a misztikus születések körüli Eliade teoretikus és irodalmi opuszában, az Olvasó is megbocsátja talán, hogy a „réginek” tetsző műveket az újabb korok igényeihez illeszteni próbáló kettős interpretációban kínálom fel keresett és megkapott sorsunk kontrasztjaként. E születések és sorsképek, értelmezések és válaszkísérletek egyúttal nyilván a (kelet-)európai gondolkodásmódok sokkalta kevésbé szakrális újjászületésének legalább igényét, de nem okvetlenül tényét tükrözik. Vagy hát…, ha nem is tükrözhetik, legalább emlékeztetnek lehetséges tükröződések ködpárás múltjára.

Korábban /rövidebb változata/ megjelent: Új Magyar Szó, 2014 április.

i Tanulmány néhány beavatástípusról. Fordította Saly Noémi, szerkesztette Vargyas Gábor. Európa Könyvkiadó, Budapest, 272 oldal. További főbb könyvei: A szent és a profán. Budapest, 1991, Helikon Kiadó – on-line: https://terebess.hu/keletkultinfo/profan1.html; Vallási hiedelmek és eszmék története I-III. Budapest, 1994-96, Osiris Kiadó; Misztikus születések. Budapest, 1999, Európa Kiadó; A samanizmus: az eksztázis ősi technikái. Budapest, 2001, Osiris Kiadó; Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok. Budapest, 2002, Osiris Kiadó.

ii lásd Zirkuli Péter áttekintését: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/filoz/eliade/eliade.htm

iii Tanulmánykötetei: Traité d'histoire des religions (Értekezés a vallástörténet köréből), 1949; Le mythe de l'éternel retour (Az örök visszatérés mítosza), 1949; Le Chamanisme et les techniques archaiques de l'extase (A sámánizmus és az eksztázis archaikus gyakorlata), 1951; Images et symboles (Képzetek és szimbólumok), 1952; Le Yoga. Immortalité et liberté (A jóga. Halhatatlanság és szabadság), 1954; Myth and Reality (Mítosz és valóság), 1963; L'Épreuve du labyrinthe (A labirintus-próbatétel), 1978.

iv Regényei: Isabel şi apele diavolului (Isabel és az ördög vizei), 1930; Maitreyi, 1933; Întoarcerea din rai (Visszatérés a paradicsomból), 1934; Domnişoara Cristea (Cristea kisasszony), 1936; Şarpele (A kígyó), 1938; Nuntă în cer (Égi lakodalom), 1939; Secretul doctorului Honigberg (Honigberg doktor titka), 1940; Foret interdite (Titkos erdő), 1955; Pe strada Mântuleasa... (A Mântuleasa utcán...), 1978.

v Eredeti címe: La ţigănci şi alte povestiri.

vi A kötet három novellát tartalmaz: Serampuri éjszakák, A lányoknál, Cristina kisasszony.

vii Műveiből magyar változatban is található több elektronikus változat, pl. itt: https://terebess.hu/keletkultinfo/eliade.html

viii Székely János fordítása.