Lapszemle

Hazaköltöztek a barátomék, most már végleg. Egykori osztálytársam és a férje Németország és Svájc után ismét Erdélyben laknak. Talán öt és fél éve nem találkoztunk. Más irányt vett az életünk térben és időben, sőt ezalatt mi magunk is megjártuk a Nyugatot. De most ismét itthon vagyunk, és leírhatatlanul boldog vagyok, amiért a sok elszippantott barátom után kettőt végre „hazaengedett” Európa jóléti fele. Ők sem a pénzt, hanem az otthonérzetet választották.

Gyakran belegondolok, hogy melyik döntés a nehezebb: kimenni vagy hazajönni? És nem tudok rá válaszolni. Ugyanúgy belémégett a szülőktől való búcsúzás nehéz, de adrenalinnal telített órája, mint az utolsó angliai munkanap búcsúzástól terhes hangulata. És egyáltalán: hol nehezebb? Itthon kevés pénzből, de családi, baráti, szomszédi támogatással, vagy Nyugaton sok pénzből, de bérházban, idegenként, mindössze néhány ismerősre és alig egy-két barátra szorítkozva?

A recept személyre szabott, és az egész az itthoni neveltetésből indul ki. Egy szétment családból talán könnyű elmenni. Egy folyton ittas apától, egyfolytában szekáló anyától lehet, hogy könnyű elszakadni. Főleg ha alig múltál 25 és már naponta megkapod a nősülésre, férjhez menésre, sőt unokára vonatkozó célzásokat. És ilyen közegbe a visszatérés is nehezebb – gondolom.

Amit viszont nemcsak gondolok, hanem tudok, mert tapasztaltam: a legtöbben csupán néhány évre indulnak ki, pénzt keresni, majd hazaköltözni. Csakhogy a néhány havonta, félévente megejtett látogatások alkalmával találkozunk a 10 perces késésre fittyet hányó buszsofőrrel, az igazgatót játszó portással, a magas lóról beszélő ügyfélszolgálatossal, és ilyenkor megbicsaklik a határozottság, kicsit megfakul a honvágy. Nem is elsősorban a pénz vagy a rossz utak, hanem a primitív emberi beidegződések miatt. A sok rosszmájú kérdés, számonkérő megjegyzés, a számunkra közömbös emberek irreleváns véleménye miatt. És aki ezt nehezen viseli, inkább nem jön haza. Érthető.

A fiatalok nagyfokú kivándorlását nem kenhetjük a politikusokra. A fő hiba a helyi közösségekben van. Ott, ahol a nyugdíjasok már nem vezetik be a vizet a házba, nem csináltatnak maguknak új szemüveget, mert „nekik már úgyis mindegy”. Ahol a középkorúak motiváció nélkül élnek egyik napról a másikra.

A fiatalságnak a pénznél is jobban hiányzik a pozitív hozzáállás, az akaraterő, az ambíció. A „bezzeg a mi időnkben” mindig ront a helyzeten, mert száz évvel ezelőtt is volt, és száz év múlva is lesz bezzegelés. A Nyugat varázsa pedig éppen az, hogy nem szól bele a fiatalok kibontakozásába, nem kínál bezzegeket. Nem várja el a népviseletbe öltözést, nem esik kétségbe, ha borotválatlan férfit vagy ittas nőt lát. Igen: rengeteg kísértésbe belevisz, de semmit nem vár el. Itthon viszont az a módi, hogy megvan az idősebb nemzedékek által diktált társadalmi elvárások rendszere, és ennek meg kell felelni – kiváltképpen faluhelyen.

Mindezek dacára határozott meggyőződésem, hogy érdemes. Érdemes itthon befektetni a külföldön megkeresett pénzt, és érdemes itthon hasznosítani az ottani tudást. Leginkább pedig érdemes hazacsempészni azokat a viselkedésmintákat, amelyeknek a nemléte (sőt helyenként tiltása) miatt – tudat alatt – itthonról „menekültünk”.

Nagyon sokat tehetünk azért, hogy jobb világot teremtsünk idehaza. Míg Nagy-Britanniában csak százezredik magyarok (négyszázezredik románok?) lehetünk, vagy bármely más jóléti államban csupán másodrangú lakosok, bevándorlók, addig itthon a nyugati szemlélet hírvivőivé válhatunk. Hitelesen mondhatjuk el és mutathatjuk meg, hogy mi jobb és mi rosszabb. És azt is, hogy mitől.

Szülők, ne várjátok el a gyermeketektől, hogy a ti utatokat járja! Lehet, hogy éppen ezért ment el.

Ti pedig, akik valahol külföldön gürcöltök, ne azért tegyétek, hogy sok pénzt tudjatok elverni! Amiből ott a jeleneteket rendezgetitek, abból itthon jövőt építhettek! És el nem tudjátok képzelni, mekkora szükség van itt rátok! Kicsit kelet-európaiasan – hebegve-habogva, ötlettelenül és borúlátóan –, de mindannyian várunk! Várjuk az ötleteiteket és a derűlátásotokat. Gyertek haza!

Kovács Hont Imre

Forrás: Hargita Népe 2018. június 29.