A. Gergely András

A mai magyar közgondolkodásban nincs még karakteres különbség-közössége a katolikus királypártiságnak, sem az államegyháznak, sem a felekezeti uralom és a kormányzati-igazgatási hatalom szekularizációját elvitató törekvéseknek. Három éve ugyan újraindult a Szent Korona Rádió katolikus királyságpárti műsora, a Trón és Oltár, s a 2012 januárjától életbe léptetett új, sarkalatos egyházi törvény pedig kellően elvitatható módon kezeli az egyházak hívőkörének létszám-küszöbét, ezen belül is lehetővé tesz államilag kedvezményezett egyház és „hívőközösségek” közötti különbségtételt, sőt vallási csoportalapítási és felekezeti újratervezést valósít meg a „polgári jogra” hivatkozó, valamint uniós kritériumokra emlékeztető vallási egyesületek elkülönítésével – de mindez még csak kevéssé mondható a trón és oltár formális összevonására utaló jeleknek. A vallásszabadság, a kultusz éltetésének joga, valamint az állami partnerség, összefonódás, kölcsönös „kézmosás” persze nem mindenkire egyformán vonatkozik: a trón és az oltár közössége („szövetsége”) nem az istváni állam alkuképes európai gyakorlatát hozza vissza a szent jobb, a körmenet, a bíborosok politikai nyilatkozatai, vagy a kiemelten támogathatónak ítélt egyházak bűvkörébe, hanem épp ellenkezőleg: a hívő és hívő közötti különbségtétel ezer éves gyakorlatát EU-alapdokumentumokra hivatkozva teszi illegitim módon legitimmé. A kitüntetett hívőközösség lehet egyházi státuszú, lehet felekezeti, sőt egyesületi is, de mindez ismét csupán „körülmény”, formális feltétel, félig-bevallott hívőköri szentencia alapja inkább.

Ami fontosabb és időszerűbb, az leginkább a történeti előképek alapján minapi döntések bázisául szolgáló új államtünemény fundamentumait megteremtő hatás-együttes. A jobboldali szociális istenkirályság megformálása egyszerre hat vissza az ezeréves hagyaték továbbvitelének őreire, a hit és áldozat kiszolgáltatásának előjogaira, az állam mint közösen jóváhagyott tünemény szakralizálásának ismételt gesztusára, s az állam fejének ez oltár-övezte bűvkörben újrakoronázására is. Az egy-pártrendszeri berendezkedés egy új kísérlete is ez – egy-házrendszeri jóváhagyással… A Szent Korona tana már az Alaptörvény bűvkörében is különös fényt kapott, a Korona parlamenti látványosságként ugyan még egzisztál, de talán várható majd, hogy ahol az állam legfőbb ura, ott lészen a korona helye is (kis türelmet kérünk, a szervezés folyamatban…!).

Merő képzeleti játék ez, persze. Azzal a tünékeny párhuzammal, hogy ugyan minden történeti szituáció méltóképpen egyedi, így triviális összehasonlítása puszta káprázat vagy durva csalás…, de mintha a két világháború közötti Magyarország egyik gondolkodási főiránya lett volna az antiliberális vehemencia, a nemzetközi zsidó összeesküvés mumusa, a nemzet mítoszának és a nemzet-túltengés mozgalmának militáns kezelése, a belső hadkészültség és hazafias nevelés forszírozása, a hadieszközök vásárlása, a külső hatalmaktól oly szívesen támogatott fegyverzet és elnyomó propaganda átvétele, a helyek és terek restauratív átformálása, a visszamerengés előtérbe helyezése a perspektivikus jövőképpel szemben, a nemzet kultusz-építőinek kiemelt pantheonba utalása és köztéri szobrászatba beajánlása, a mindennemű kritikai érzékenység totális letörése, a társadalmi tudás és műveltség-minőség teljes lefagyasztása és büntetése, a média totális egypárti megszállása, a propaganda-eszközök társadalmi megfizettetése és közhasznúvá kinevezése, a történeti fejlődésképlet autarkiába szorítása, a kelet- és közép-európai partnerségek megfelelően önző érdekelőnyök szerinti manipulálása, és így tovább… Az amerikai nyelvészprofesszor Noam Chomsky demagóg populista diktatúrák tízparancsolata szerint a helyi diktátorok uralma olyan „perifériaszövetségre” épül, amelyben Őket saját népüktől kell megvédeni.ⁱ Ennek megvalósítása is a legjobb úton halad, a mai Magyarországon már mindaz megvalósult, amit a vakvéletlenre hagyatkozó tudós csak a képzelet esélyeivel számolva különített el, és legfőképp az olajbirtokos államokra vetített rá. Lám, ami ezer éves hagyománnyal él, mint nálunk, az megy olaj nélkül is kellő leleménnyel…!

A jobboldali szociális istenkirályság építése már akut folyamatban van. Az „új ember” kovácsa immár a mi emberünk, az új néplélek formálója a mi urunk, s az Új Európa új móresre-tanítója is éppoly kardos-lovas-tengernagy lesz mihamar, mint jeles elődje volt… Hja, hogy a fehérterrorok meg a szélsőjobbal parolázni kész új nagymagyar berendezkedés nem vitt épp a jó irányba – ez bizonyára csak a körkörös megcsalatottság okán volt így. Ma már a politikai elemzők szerint a moderált antiszemitizmus a harsányan eldurvult közgondolkodás és indulatosság mellett is csak akkor válik veszélyessé, ha a szélsőségesség partnert talál a rasszizmus, idegengyűlölet, homofóbia, hypernacionalizmus és hódolásképesség állami szinten pártolt erőivel. Arról viszont már nem szól a fáma, mi lenne veszélyes abban, amikor az előítéletes kultúra nemcsak találkozik a szociális feszültségekkel, szegénységgel, ostobasággal és kilátástalansággal, de ezeket egyenesen állami-kormányzati szintre is emeli.

Az ilyes feszültségeket pedig az igazi megoldóember nem bízza a partnerségre hajlamos, szinte mindig köpönyegforgatóan önérdekű egyházi kibontakozásra. Klasszikus ókori ábrázolásokon, mikor még az állam tartotta fenn az egyházat, megjelent a parázna nő, aki kéjesen és uralkodó módon hevert a hatalom hatalmas fenevadán…, majd évszázadokkal később a szent koronának funkciót tulajdonító istváni gondolat, amint bekerül az uralmi eszköztárba, egyben történeti legitimációt is adott egy hamis szövetségnek…, melyben a trón fölötti áldás mindig az oltár felől kap megerősítést, akár bármilyen külföldi erőhatalomnak megfelelni törekedve is. Ebben állt a nagyság, elfogadni a korszak kínálta kompromisszumot…, s konzerválni az oltár mennyei funkcióját a hatalom hosszú távú legitimitásának szentséggé emelésében. Idővel a nemzeti radikalizmus körébe emelt ideológiai képzetek, konteók mint alternatív világképek hiányérzetét sugallták már azok a célprogramok, melyek a mások kárára elkövetett „igazságtételeket”, a trónét is az oltárok védelmében teljesítették ki. Amióta pedig nemzeti hitvallásunk van, mindez még közvetlenebb. Valójában már csak az maradt kérdés, miért kell ezt a többes funkciót ennyire mereven elválasztani, amikor klasszikus mintázatok jegyében megoldható az államegyház és egyházállam összevont indikációja is. Lassan kezdhetünk már igazi államjogi kereteket és jogi formaképződményeket kikísérletezni a trón és az oltár együttes uralására.

Könnyen belátható, hogy az emberiség egésze, de szűkebb hazánk tágabb népe is ősi idők óta vár erre a lehetőségre. S miolta a miénk nevezet elűle, hát mennyivel tisztábbak a honi hagyományok nemzeti kulturális örökséggé merevítésének feltételei…!

„Bódult emberi nem, hát szabad létedre

Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?

Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,

Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.

Mért szabtál hát határt önfiaid között;

Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,

Miolta a miénk nevezet elűle.

Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,

Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,

S többet: mert még akkor a had és veszettség

Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.

Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,

Nem született senki gazdagnak, szegénynek.

Az igazságtévő határkő és halom,

A másét bántani nem hagyó tilalom

Nem adott még okot annyi sok lármára,

Mert az elégség volt mindennek határa…”

/Csokonai Vitéz Mihály: Az estve/

Mindez tehát mind közelebb s közelebb vala. Trón és oltár távolsága pedig a közeledés önkéntes eredményességével mérhető lesz immár. Nem kell megosztva legyen királypártiság és egyházszolgaság. Amint egy kézbe jut „a másét bántani nem hagyó tilalom”, az elégség lesz mindennek határa.

Az estve pedig amúgy is elközeleg immár. S ahol a kevély s fösvény egyszerre vesz dézsmát abból is, ami határt szab önfiai között, ott a bódult emberi nem saját zárbéklyója már aligha engedi az igazságtévő, másét bántani nem hagyó megoldást.

i www.monde-diplomatique.fr/carnet/2010-05-31-Chomsky