A. Gergely András

Ma már szinte alig kizárt, hogy létezne a jelképek erdejében oly kivételes teremtmény, mely ne viselne önnön létén túli szimbolikus terheket, olykor ne élvezne dicsfényeket vagy emlékezeti kultuszt, fölidézett szabadság-képzetet és ikonikus világesemény rangot, ha annyi változat veszi körül, mint kaotikus kommunikatív terünkben az „élettapasztalatként” megőrzött berlini Fal-omlást. A „Fal ledöntésének története” az egyik kiemelten kezelt toposz, a globális közlésmódok és vizuálisan is beivódott kivételes európai események egyike, melynek akár az amerikai sajtóban, akár a szovjet-oroszban, a magyarban vagy a németben ne lenne sok-sok-sok verziója, egyéniesített elbeszélésmódja, kiemelt célpontja vagy retinánkon megtapadt felidézhető emlékképe. Emlékkép mindenképpen, ideális vagy ikonikus, esetleg szakrális rangra emelkedő tünemény akkor is, ha alkalmasint ott sem voltunk, ha nem is éltük át, ha nem is éltünk még akkor. Mert azzá lett, azzá tették, s a kommunikáció világpiacán ilyen rangra jutó világesemények egyikeként mindenképpen megnevezhető, mint termék, „brend”, amelynek piaci értéke nemcsak növekszik az idővel, de az idő múlásával változik is, sűrűsödik és egyszerűsödik is. Ezt azonban csak ritkán tudatosítjuk, s még ritkábban kezeljük olyan világesemények sorába tagolva, melyek a közlésformák szimplifikálódása során nemcsak tömörebbek és népszerűbbek lesznek, de ki is hullik mögülük az emlékezetvalóság számos momentuma, árnyaló részkérdése, megkülönböztető árnyalata vagy tónusa.

E ritka értékű és ritkaságában különleges szimbolikus értéktartományt is hordozó jelenséget a maga kommunikációtudományi sokszínűségében vizsgáló Sonnevend Júlia kommunikáció-kutató, esztéta, a New York-i New School for Social Research Szociológia tanszékének oktatója vette doktori értekezésének témájául, s ennek magyar kiadása jelent meg most Határok nélkül – A berlini fal ledöntésének története a globális médiában címen.¹ A kutató itt roppant sokrétű módszertani megközelítéssel, külön fejezetben („Függelékben”) részletezett nézőpont-keresési leírással körvonalazza témáját, melynek leírásában a bevezető fejezet médiaesemény-értelmezéseivel, elméleti közelítések ismertetésével a lehetséges feltárási, végül a kötet java részében saját kutatási-értelmezési anyagát taglalja.

Az Olvasó akár fenn is akadhat a kulcskérdésen: a berlini Fal „leomlása” mint hír, ennek interpretációi a német, angolszász helyi- és világsajtóban, magyar forrásokban és eltérő tónusú vizuális ábrázolásokban (televíziós hír, közlemény, dokumentumfilm, rekonstruált dramaturgiájú vagy értelmező elbeszélés, kiállítási tárgyak sora, stb.) mindmegannyi belátás és rálátás mennyi bonyodalmas rátéttel érvényesül. Holott szinte „csak” egy örömteli pillanat volt mindez, a két német állam újraegyesítése, elzárt családi és társadalmi kapcsolatok élettér-bővítési attrakciója… Minek és miként lehet ebből értekezést írni, holott bárki számára a világon egyformán „ugyanazt” jelenthette, egyképpen szimbolizálhatta a szabadság átélésének és újraelsajátításának pillanatát…?! Meg egyáltalán, mitől is ne lenne világraszólóan fontos történés, ha a világsajtó és a rádió-tévé médiabirodalom is megjelenítette, méghozzá épp a helyszínen, egyidejűleg, közérdeklődést szolgálva – vagyis médiaeseményként…?!

Azért hát valljuk be, nem túl sok élvonalbeli amerikai egyetemen megvédett, a legkiválóbb szakemberek dicsőítő minősítésére is érdemesített disszertáció kerül kezünkbe magyar fordításban, melyre mintegy azonnal föl is lehet figyelnie a világ közvéleményének is. Ez mint értekezés pedig mégiscsak ilyen. Ha létezhet jól időzített, a 89-es határnyitás politikai szertartásait egyképpen figyelembe vevő mű, melynek ilyetén mód árnyalt közelítési és elemzési technikája ennyire világosan összegez és beavat, gondolkodásra serkent és szaktudományi újraértelmezésben is érdekeltséget támaszt, hát ez a mű éppen ilyen. Rövid, egy kivonatként sem elegendő lakonikus értékelésben ugyanis éppen arról szól érdemben: hogyan és miért, milyen körben és hányféle módon „szólal meg” a kelet-nyugati határnyitás ügye mint a megképződő határtalanság megragadásának kérdése. Határoló határtalanság ez, többrétegű értelemben is. Határolt témaköre ugyanis főképpen a határnyitás, a berlini Fal-omlás, a rendszermodellek közötti határnarratívák kibomlásának kérdéskörére épül, amikor a szögesdrótok és épített véderődítmények ledőlésének historikumát követi azok előzményeitől, erjedési folyamatán át, egészen a nemzeti és nemzetközi kommunikáció csatornáin szétáramlás lényegi vonásaiig. Ezzel pedig több (rokon- vagy rokonítható, társ- vagy társítható, egyedi, s mégis nemzetközi közlés-színtéren hasonló jegyek révén megjelenő) értelmezési technikát vesz nagyítója alá, leginkább valamiféle multidiszciplináris módszertani problematika komplex elemzőjeként, amerikai-magyar elbeszélőjeként. Itt tehát nemcsak a különféle rokon- és társtudományok nemzeti-nemzetközi megjelenítését köszönhetjük egy sikeres műben összegzett változatban, hanem egy historikus problematika mai értelmezésébe, ennek módszertani vetületébe is betekintést kapunk, mégpedig nem is egyféle, hanem igen sokrétű variabilitással, viták és nézőpontok alapozásként fölidézésével, új és egyedi szemléletmód közérthető (sőt helyenként kihívóan gondolkodásra is rábíró) izgalmasságával. Mindezt persze árnyalt részleteiben felmutatni nem a recenzens feladata, de megteszi a Szerző, érdemes Hozzá és művéhez fordulni…!

De néhány momentum kiemelésével talán a közelebb segítéshez is hozzájárulhatunk. A kötet és a kutató alapkérdése (az amerikaiasan formált hátoldali „kritikai ajánlások” mellett) a fülszövegben is olvasható: „Hogyan születik egy globális ikonikus esemény? A berlini fal leomlásáról szóló hírekre és az esemény későbbi emlékezetére összpontosítva Sonnevend Júlia azt vizsgálja, hogyan építheti fel a történet elbeszélője úgy az eseményt, hogy azt az emberek sokáig felidézzék. A keletnémet határ megnyitása, amit ma egyszerűsítve ’a berlini fal ledöntésének’ nevezünk, valójában összetett és zavaros eseménysor volt, bürokratikus ballépések félrevezető sajtóinterpretációjának következménye. Globális üzenete mégsem a szerencséről, a véletlenről, a történelem esetlegességéről szól”. Az efféle, jobbára inkább kérdező állítás, semmint tudálékos oktatás magában rejti vagy hordozza is a szerzői kezelésmód, a saját szempontrendszer érvényesülését. De a kérdéseket is: micsodás tünemény az a „globális ikonikus esemény”? Miben térhetnek el a hírek az emlékezet megőrizte tudástól? Elbeszélő kell-e ahhoz, hogy fogalmi képünk legyen egy nemzetközi hírű történésről, s ha van, az miképpen függ korosztályi, nemzeti, időbeli vagy kommunikációs véletlenektől? S lehet-e a Fal ledőlését zavaros eseménysornak minősíteni, ha egyszer (immár legalább két korcsoport) korosztályi élményeként él a köztudatban? De ha lehet is, egyszerűsíthető-e „bürokratikus ballépésnek” vagy „félrevezető sajtóinterpretációnak” egy történelmi horderejű, drámaian korszakváltó folyamat tetőpontja, amely közép- és kelet-európai milliók számára nyitotta meg a kapukat és ablakokat az új világok, a szomszédsági kölcsönhatások, a rokon értelmezések, s közös ünneplés és még közösebb emlékezet mai mindennapjai felé?

A válasz – épp a kötet árnyalt válaszkészségei okán – csöppet sem egyszerűsíthető tőmondatokra. Az ajánló szöveg is ennek mintegy elfogadásával, sugallatával folytatódik: „Mint globális ikonikus esemény, ’a berlini fal ledöntése’ azt a múló hatalmat jelképezi, amire a védtelen hétköznapi emberek tömege szert tehet. Az esemény egyszerűsített, ’márkás’ megnevezése, tömör narratívába és jellegzetes képsorba sűrítése kortárs társadalmi mítoszt nyújt Kínától Törökországon és Magyarországon át az Egyesült Államokig. Ez a mítosz ad keretet az elválasztó falakkal és kerítésekkel, határokkal és menekültekkel kapcsolatos vitáinkhoz és az emberi szabadság lehetőségeinek megvitatásához mind a mai napig”. Nos, e rétegek fölfejtése pedig megannyi irányba kalauzol. Kezdve attól, milyen elemek alkotják a „globális ikonikus eseményt”, milyen értelmezések veszik körül a globálist, az ikonikust és az esemény természetrajzát, milyen elsajátítási képzetről van itt szó, mitől „egyszerűsített”, ami egyszerűnek is tetszik, s mitől végtelenek és szabadok, akik kivívták szabadságjogaik érvényesíthetőségét, mégpedig korszakosan és eredményesen is…? Mitől „márkás”, ami egyszerű, mitől válik narratívává, s hogyan lesz mítosz belőle, szimbolikus többlet, amelynek túl- és továbbélési folyamatában immár magunk is részesek vagyunk, hol elemzőként, hol kritikusként, hol szimpla fogyasztóként vagy megerősítő befogadóként is?

A kötet mindezt nemcsak végigjárja, de részleteiben is, egységes vázlatba fogható változatában is útbaigazító derűvel (valamint erős és szuverén kritikai éllel) alaposan kibontja. Tartalomjegyzéke csak kulcsmomentumokat körvonalaz, értelmező szakkifejezések vázlatát adja, ebből tehát csak alapbenyomás-szinten nyerhetünk képzetet. Ám már az első oldalakon lenyűgöző tisztaságú megjelenítését kapjuk a problematikának, a lehetséges tudományági megközelítéseknek, továbbá a szerzői nézőpont érzékletes kommunikálásának. Nemhiába egyetemi tanárról van szó, kinek szakterülete a kommunikáció, s témaköre a média mint korszakos hatású eszköztár beszédmódja, annak minden sorba rendezhető kérdéscsokrával. A nyolc fejezetbe tagolt közlés-sor (módszertani, és narratív keretezési, szakirodalmi és forrásválogatási kiegészítéssel), képekkel tagoltan villantja föl a címbeli határnélküliséget a nagyon is határolt média-diskurzusok révén, mintegy kiterjesztve a lokális történés, helyi eseménysor kihatásait a globális mediáció egészére, a maga konkrétságában és párhuzamos példatárral díszítve. De fejezetenként ezt mintegy a mediatizáció eseménysorainak feltárásával is igazolja, helyenként sok-sok oldalnyi idézetekkel illusztrálja is. Például: ha egyértelműnek gondolnánk, hogy a német közgondolkodás miként fogadta a határbontás hírét, az újraegyesülés lehetőségét és a szabadság kapuinak megnyílását, akkor is számos verzió találunk erről az egyes fejezetek sajtószemléjében, a „hivatalos” (NDK és/vagy NSZK) közlésváltozatok, a nyugati (főleg amerikai-angol) sajtó (jelzem: hiányzik is a francia, a lengyel, részben a cseh vagy osztrák verzió!) és akár a szovjet „válasz” közlésteréből vett változatokban. Sőt: magában az NDK párt- és államvezetési, sajtó és közléshálózati, rendészeti és informáltsági intézményi berkein belül is megannyi verzió éledt fel a határnyitás közlésének estéjétől, másnapjától és első heteitől fogva, s még a német sajtó egyes orgánumainak viselkedésmódja, tónusa, hírhatára, közlésbátorsága is sokban eltért a képzelt „általános” vagy „szakszerű” tájékoztatási normáktól, eltért az újságírók rátartiságától, hollététől, félszeitől, perspektivikus látásmódjától vagy ennek hiányától, informáltsági szintjétől, az egyes hírhálók statikus helyzetétől függően (példaképpen az „Ellen-narráció” fejezet ennek részletes rajzát adja).

Merthogy, persze, nemcsak „békés” kivándorlók vágyképei éltek ugyanazon a színtéren, trabantos bevásárlók vagy menekülők alkották a kortapasztalatot, hanem pártapparátusi kötelezettségek, endékás szabályozottságok, manipulált nyilvánosság körülményei, veszélyes hírtartomány kihatásai a nemzetközi politikára és a szovjet függésre, a migrációs veszély első pillanataitól az egy hét alatt hat millió hivatalos vízummal távozó tömegekig, a berlini fal tövétől a sok száz kilométerrel arrébb is létező drótakadályok fenntartásáig, az NDK határainak (s vele a szovjet övezet nyugati határának) egyoldalú felnyitásáig, vagyis minden következménnyel előzetesen számolni még nem tudó hatalomviselők totális hatalomvesztéséig, beleértve az események megannyi alakulás-folyamatát. De Sonnevend már bevezető-alapozó fejezetében is jelzett szempontjai sem kevésbé lényegesek, melyek a hírekben szereplőket, politikusokat, hangadó újságírókat, népszerű szereplőket vagy mögöttes intézményeiket (pl. Neues Deutschland, Berliner Zeitung, Pravda, Frankfurter Allgemeinde Zeitung, Süddeutsche Zeitung, USA Today, NBC, Washington Post, stb.) nemcsak a közlések hangolása és hangolódási útvonalai mentén követik, hanem számos meghatározó kortárs közléselméleti forrásmű alapján el is helyezik azon a közléspiacon, ahol nem csupán a nyíló szabadság-kapuk, ölelkező emberek a lényegesek, hanem a hírek tónusaiban tükröződő pontosság, szándékos csúsztatás, manipulatív hatás, piac-szempontú interpretáció, „igazság” vagy „tényszerűség” szerint elváló, elhallgató és kibeszélő megoldások oka és összhatása is. Ezekhez is méri, levéltári forrásokkal is alátámasztja, amerikaitól izraeliig és némettől magyarig vagy orosztól olaszig a sajtóközlési hagyományt is vázlatba emeli annak kapcsán, mi jelent témát és tartalmat, hírt és elbeszélő módot, „a világ kommunikációját” és a helyi hatásokat, a médiaeseményt és a hírt elválasztó minőséget, a Fal „lebontását”, áttörését, megnyitását, lerombolását, átívelését, fölszámolását narrációba foglaló törekvést. Sőt, ami még izgalmasabb: hogyan járulnak hozzá mindezek külön-külön is, rendszerbe tagolhatóan is ahhoz, hogy ideáltipikus kép, vagy valóságos vízió, vagy érzelemdús tudósítás legyen ugyanabból, ami szimpla igazgatási eljárás csupán, s ami ebből kormányközlemény, sajtóközlés, interjú-részlet, párthatározat vagy elszólás, pontatlanság és leplezés okán a megtévesztésig önálló jelentéssel bíró tünemény is.

Végül, de talán a dolgozat részleteit, a munka fejezeteit, az értekezés egész nóvumát hordozza: a kollektív emlékezetre gyakorolt hatás, a média-közlésekben megmaradt híranyag és illusztrációs felület, a vizuálisan megőrződött lenyomatok összessége, mitikussá váló részletei, a határbontás szimbolikáját hordozó korszakos folyamat egyetlen pillanata vagy rövid időszaka volt és maradt… Hogyan lett a „politikai szemiózis” képlete, vagy a médiaesemények legfontosabb szakirodalmi forrásai szerinti történés e globalizált és digitalizált korban már transznacionális történés, „globális ikonikus esemény” is. Ennek közléselméleti és kritikai hozadéka igen komoly ebben a kötetben, ahogyan a véletlenek szerepének megjelenítése, egy sajtótájékoztatón elhangzó újságírói kérdés drámai utóhatása, egy hírszerkesztő érzékenysége, egy tudósító piaci rutinja, egy politikai aktor ügyetlenkedése is olyan hatásúvá, hogy mindmáig szimbolikusan is a kelet-európai rendszerváltásokat előidéző történések kiindulópontja legyen… /Szinte minden kelet-európainak, de közép-európainak is, szinte vizuális öröksége ma már Horn Gyula „kerítésbontó” gesztusa, amely – mint tudjuk – utólagos konstrukció, éppenséggel a már lebontott határszakasz rövid pár méterén „újraépített” szögesdrót sajtónyilvános átvágása volt, vagy ahogyan Sonnevend is fölidézi a sajtótájékoztató nyomán megnyílt határ és a hivatalos berlini „határnyitás” aktusának eltéréseit…/.

A Fal historikumának, jelentésváltozatainak, emlékanyagának és „lenyomatainak” utótörténete, mint az „ellenbeszéd” egyik módja és a narratív identitások szükségszerű velejárója, Sonnevend saját fotóival illusztráltan is komoly médiaemlékezeti fejezetet képeznek. Gazdag szakirodalmi válogatása egyúttal arra is kiváló alkalmat ad, hogy példáival, rendszerező szempontjaival, a politikai kommunikáció és a narratív vagy szimbolikus politizálás egész tanmese-szerű megjelenítésével igen komoly szakkutatói vonzásteret, médiatudományi szakterületet és közléselméleti oktatási anyagot kínáljon a befogadók legszélesebb köreinek. A Határok nélkül itt már megfogalmazhatóan: éppen ellenkezőleg, a határtalanság tudományos határolhatóságának kiváló iskolapéldáját is kínálja, s ha sok szempontból nem is elsőként a Fal historikumát feldolgozó piacon, a közléstudományok határai közé vont elemzési lehetőséggel épp e tudományos határfeldolgozási rítussal járul hozzá belátási horizontunk mélyüléséhez, egyúttal impozáns szélesedéséhez is.

1 Corvina Kiadó, Budapest, 2018., 210 oldal.

-----------------------

Illusztrációk - Varga Andrea bukaresti Európa Házban rendezett (később vándor-) kiállításának képválogatásából:

Arhiva Libertătii, Reprezentanţa Comisiei Europene în România şi Ministerul Educaţiei, Cercetării, Tineretului şi Sportului (2011 septembrie)