(Három kevéssé ismert Bajor-szöveg)

Az egykori Előre szerkesztőségi kacatjainak 1990-es kíváncsi “csáklyázása” közben, az egykori főszerkesztői irodában, egy fiók mélyén néhány irattartóra bukkantam. Egyikből mindjárt 3 eredeti Bajor-kézirat, illetve azok mellékelt gépi átirata került elő, feltehetően abból az időből (a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje), amikor Bajor Andor az országos bukaresti magyar napilap kolozsvári fiókszerkesztőségének fizetett munkatársa volt, s penzuma abból állt, hogy heti egy szatirikus írással ellássa az Előrét.

Természetesen, jeles írónk szövegeinek csupán egy része látott napvilágot, s úgy tűnt, az éppen fölfedezett kéziratok addig a főszerkesztői süllyesztőben aludták kényszerű álmukat. Szerkesztői kéz nyoma nem látszik rajtuk, az eredeti kézírás és a gépirat úgy lapulnak egymáson, érintetlenül, ahogy a névtelen gépírónő, munkája végeztével GEM-kapoccsal összetűzte őket. A közöletlenség mellett szól az a tény, hogy Bajor az esetek döntő többségében gyöngybetűs szövegeit kézírással, kis alakú füzetlapokra, egyetlen példányban rótta. Amit elküldött a szerkesztőségnek, abból neki nem maradt másodpéldánya. A gépiratok szerkesztési szempontból viszont annyira “szűzek”, hogy a gépírónő bántó elhallásai is javítatlanul vártak a leletre kiváncsi utód beavatkozására. És bár nem törvényszerű, hogy az elfektetést kizárólag főszerkesztői cenzúra, óvatosság diktálta volna, a szatírák szövege (és szövegmögöttisége) erre engedett következtetni. Előfordulhatott, hogy a Bajor “szerkesztését” személyesen ellátó főszerkesztő egész egyszerűen megfeledkezhetett a szatíraíró eme penzumairól, de ennek az esélye csekély. Hisz érdekes módon, valami furcsa “véletlen” folytán mindig azok a kéziratok kerültek végzetesen e süllyesztőbe, amelyek kényelmetlenek lehettek volna a lap számára. A Káfé most a Romániai Magyar Szó 1991-es közlése nyomán rendre átmenti őket a világhálóra.

Cseke Gábor

*

Bajor Andor: Cigaretta-szünet

Az előadó már egy órája ismertette a dohányzás ártalmait, a szenvedély rabjait megkergült birkáknak és közveszélyes öngyilkosoknak nevezte, amikor a hátsó sorból egy mindenre elszánt hang közbekiáltott:

– Mikor tartunk cigaretta-szünetet?

Erre az előadó aranykeretes pápaszeme alól föltekintett és a gyönge akaratú emberek szelídségével megkérdezte:

– Hát tartsunk?

– Tartsunk – mormogta a tömeg, az előadó pedig bólogatott.

– Akkor hát tartsunk! Tíz perc cigaretta-szünet következik, de semmivel sem több, mert még sok a mondanivalóm.

A hallgatóság kitódult a folyosóra, kis köröket alkotott és fújni kezdte a füstöt. Kint ácsorgott az előadó is, körötte az előadás ál-érdeklődőivel, szerény és szorgos mindennapi stréberekkel, akik örökké körbeveszik a tudomány bennfenteseit.

– Az elvtárs mit szól hozzá, hogy milyen sokan eljöttünk – kérdezte öblös hangon az egyik marcona, miközben rágyújtott egy szűrős marosestire.

– Szépen begyűlt a terem – bólintott udvariasan az előadó és elpirult, mint egy nagylány -, csak azt nem értem,, hogy miért nem jöttek el a nők is? Egyet sem láttam a pódiumról…

– Megmondom én, hogy miért van így, miképpen alakult a nagy helyzet – szólalt meg egy torzonborz üstökű álérdeklődő, egy csomag szűrő nélküli kárpácit szorongatva a markában.

– Miért? Mi történt?

– Ide csak férfiakat vezényeltek ki, mert azt mondták, hogy egy nemibetegséget fognak földolgozni.

– Szóval magukat is kivezényelték – mondta sajnálkozva az előadó és a kabátzsebében kotorászott, majd sóhajtva hozzátette:

– Akárcsak engem.

– Nem tetszik tudni, miért nem lehet kapni sepsiszentgyörgyi szelektet? – puhatolózott egy ragyásképű, füstkarikákat eregetve.

– Konkrétan nem tudom – mondta hivatalos hangon az előadó -, de valószínűleg azért, mert bővítik a sepsiszentgyörgyi dohánygyárat.

– De azért a Targu Jiuban gyártott szelekt sem rossz – vetette közbe az érdeklődők körének egyik újabb tagja és rágyújtott egy bukaresti marinárra.

– Nem rossz, de nem is jó – mondta az előadó -, mert hiányzik az aromája. Szóval, egy leheletnyivel keserűbb az íze.

– És mi a véleménye az előadó elvtársnak a diplomata cigarettáról? – érdeklődött egy gyerekember.

Az előadó bólintott.

– Jó, csak egy kicsit illatosabb a kelleténél. Én édesnek találom.

– Parancsol belőle egyet? – nyújtotta feléje az ifjú, de az előadó megrázta a fejét.

– Megmaradok a magaménál – s azzal kihúzott egy csomag kentet.

A tisztviselők köre ámuldozott:

– Előadó elvtárs – kiáltott föl a sepsiszentgyörgyi szelekt híve – ez aztán csuda, honnét szerezte?

– Bizony – felelte az előadó – ez nem is olyan könnyű, mint ahogy egyesek képzelik. Nekem van egy vendéglőfelelős barátom, és attól veszem nagyobb tételekben. De a legtöbben úgy járnak el, hogy felülnek egy bárszékre, kitesznek maguk elé egy ötlejest, és azt mondják a bárpincérnek, hogy valaki a pénzt ottfelejtette. Erre a bárpincér tudja, miről van szó, félrehívja a fogyasztót és ad neki egy huszasért egy csomag kentet. Mert ez nem is olyan egyszerű, ahogy egyesek elképzelik…

Az előadó fölkattintotta a gázöngyújtóját és elégedetten pöfékelt.

– Drága mulatság – sóhajtott föl a szűrős marosesti gazdája -, én megmaradok a magaménál.

– Drágának drága – bólintott az előadó -, de megéri, mert ezt szoktam meg. Én például a marosestitől köhögök, mert nem szoktam meg, és nekem például a marosesti határozottan árt. Egy előadás szünetében megkínáltak vele és ha hiszik, ha nem, úgy elkezdtem köhögni, hogy alig tudam folytatni az előadásomat.

– Akkor is erről a mostani témáról tetszett beszélni?

– Akkor is – hagyta helyben az előadó. – Tudniilllik én két témakörről szoktam előadást tartani. Az egyik a mai ember erkölcse, a másik pedig ez a mostani.

– És melyikről beszél szívesebben – kérdezte az egyik ál-érdeklődő, aki füstfelhőbe temetkezett, mint a drégeli rom.

Az előadó elnyomta a kentjét és a tömeg felé fordult:

– Vége a cigaretta-szünetnek.

Majd az ál-érdeklődőknek válaszolt.

– Hogy melyik témáról beszélek szívesebben? Tudja a fene. Amivel éppen megbíznak. Nekem mindegy.

És megindult a pódium felé.

Bajor Andor: A konyha körül

A kórház konyhája körül estefelé összegyülekeznek a kóbor kutyák, a tudományos kísérletek katonaszökevényei. A homályban is látszik a bundásokon, hogy nincsenek a rendhez hozzáidomítva; lomposak, tarkák, szabálytalanok és esendőek, nem ismerik a vezényszavakat, kivéve a takarodó bejelentését.

Ha nem mondják nekik, hogy “takarodjatok”, az már üdvözlésnek, sőt szívélyes vacsorameghívásnak számít. Ezért hajlandók farkcsóválva köszönteni azt, aki nem szól hozzájuk. Sőt melléje szegődnek és a kóbor kutyák szószólóját szimatolják a tanácstalan setafikálóban.

Első nap, amikor váratlanul egy kutyafalka közepében találtam magam, úrrá lett rajtam az ijedelem, sarkon fordultam és bizonytalan léptekkel igyekeztem menekülni. Mozdulataimból bármely emlősállat, a nyulat is beleértve, a félelmet olvasta volna ki. A lompos gyülekezet azonban elvesztette a helyzetet felfogó érzékét. Behúzott farokkal kezdtek el rohanni mellettem, és arra törekedtek, hogy minél jobban megelőzzenek, mígnem a látszat szerint üldözőjükké vagy hajcsárukká váltam. Mondhatni nagylelkűen előlegezték számomra a kegyetlenség virtusát, ami lassan úrrá is lett rajtam, miközben vegyes érzelmekkel szaladtam utánuk.

Elhatároztam, hogy az első kutyát jól oldalba rúgom, ha utolérem. Alantas szándékomnak azonban nem tudtam érvényt szerezni, mert a kutyáka futásban óriási gyakorlatra tettek szert.

Pillanatok alatt szétszaladtak és amikor visszafordultam a konyha felé, rövid idő múlva újra találkoztam a megugrott falkával. De már mint régi ismerőst üdvözöltek, lapítottak és csóválták a farkukat.

Én fölemeltem egy kallódó lézet, mire lehasaltak és a legbátrabb közelebb kúszott és a lécet kezdte nyalogatni. Szégyellem bevallani, de rásóztam; egyrészt mert az előbb megkergettek, másrészt meg nem értem őket utol.

Erre a csapzott kuvasz alázatosan nyöszörgött és a lécet úgy nyalogatta, mint egy gyermek a fagylaltot. Kissé fájt tőle a foga, de tele volt a szeme örömmel.

– Mars! – mondtam neki, mire szűkölve hátrahúzódott és átadta helyét egyik irigy vetélytársának; így hát az is nyalogatta a lécet, mintha csak egy jó orrba vágás hiányoznék neki a tökéletes boldogsághoz.

Nem ütöttem meg. Nem jóságból, hanem mert beláttam a verés fölöslegességét. Vagy talán a lécet sajnáltam, amelyen áhítatosan sorra végignyalták volna.

Közben a konyháról csontokat és ételmaradékokat dobtak ki, szó nélkül, ami azt jelentette, hogy a kutyák a lehető legmelegebb hangon meg vannak hívva vacsorára. Nem akartam végignézni a marakodásukat, így hát magukra hagytam őket, csak éppen a lécet vágtam közéjük. Egy kutyát el is találtam, ez otromba nagy állat volt, felnyüszített és dühében beleharapott a legkisebb kuvasz fülébe, hogy fájdalmát megtorolja.

Azzal elvonultam és csak másnap jutottak eszembe a konyha körül settengő kutyák.

Ott lapultak bizonytalan őrhelyeiken, mintha a világot akarnák megvédelmezni a konyhától. A világ házőrzői voltak, morogva törtek reá a világ felé repülő csontokra, galuskákra. Nyilvánvaló volt, hogy amíg a földkerekséget ilyen ebek védelmezik, addig egyetlen galuskát sem lehet merénylő szándékkal a nagyvilág pofájába vágni. És ez így gazdaságos, mert a kutyákat nem a békés földkerekség, hanem a békétlen, csörömpölő konyha élelmezte.

És a kutyák fölmérték eredendően bizonytalan helyzetüket, hamis házőrzői mivoltukat, féltek a világtól és tisztelték a csontot hajigáló konyhát.

Közelebb mentem hozzájuk és reászóltam a bestia kutyára, arra, amelyiket előzőleg eltaláltam a léccel.

– Kutyuska… Kutyuska – mondtam neki barátságosan, mire a nagy dög vicsorítani kezdett.

– Takarodj – kiáltottam reá ijedten, de ezt a kutya-dúvad meg is értette. Lehasalt, és farkával jobbra-balra verni kezdte a port.

Csapzott hegyesfülű tökfejében összezavarodtak a szavak. A szidalom asztali áldást jelentett, tudta, hogy ha leteremtik, abból csont származik a végén.

De a becézés gyanús volt és szokatlan, mert nem sejtette, hogy az efféle szép szavak után miféle korbácsot vesz elő a világ.

Bajor Andor: Ceaușescu elvtárs esztétikai nézetei

(A szerző e kései szatírája előbb a Korunkban (1990), majd post mortem, közvetlenül halála után a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. hétvégi mellékletében, 1991-ben látott napvilágot. Itt fedeztük föl magunknak.)

Ezeket a gondolatokat már régebben le akartam írni, természetesen a közlés szándékával. Minthogy lényegében az újságokban, híradókban és a televízióban nyilvánosságra hozott, közismert, sőt népszerűsített tényeket kívántam követni, nem a Ceaușescu elvtárs mindenevő cenzúrájától való félelmemben álltam el szándékomtól.

Egyszerűen arról van szó, hogy a Korunk szerkesztőségében dolgozó barátaim figyelmeztettek témám valós veszedelmeire: az olvasók, akik évtizedek óta csak Címeket olvasnak, engem is megpillantanak majd a Scornicesti-i Tölgy körül tolongók megszámlálhatatlan tömegében, akik simogatni, tapogatni vagy áhítatosan mutatni kívánják a Természet Eme Megdönthetetlen Csodájának ámulatba ejtő részleteit, avval a titkolt jóhiszeműséggel, hogy ha hirtelen mégis lezuhan, ne őket üsse agyon. Természetesen ebben a sokszínű seregben, a Tölgyre áhítozók vagy a fakéregosztásra gyülekezők között voltak lelkes önzetlenek, akik saját töprengésükről feledkezhettek meg a Hatalmas Valami több százezer négyzetkilométeres árnyékában. Mások leendő harkálynemzedékek világraszóló jótevőit gyanították Benne, a Belőle termő férgek képtelen tömegének nyüzsgéséből. De ne feledkezzünk meg az elrévült nyugati zarándokokról: sajtómágnásokról, behunyt szemű miniszterekről, kormányfőkről, szórakozott államelnökökről, sőt, a királyokról sem; ezek meghatottan akasztották kalpagjukat vagy koronájukat a Tölgy legalsó ágára, ha ugyan ezt a botanikai csodát lábujjhegyre állva elérték. Arra már nyilván nem terjedhetett ki a figyelmük az ünnepélyes pillanatokban, hogy a szomszéd ágakon harisnyák lógtak, melyeket a világ terroristái húztak magukra nehéz és áldozatos, sőt áldozatokat követelő tevékenységük közepette.

Ezt azért írtam le, hogy egyértelművé tegyem: nem kívántam látszat szerint a sem vége, se hossza zarándoklatba keveredni. Nem azért, mert minden honfitársamat megvetném a Tölgy Körüli Kultikus Táncban való imbolygása miatt, amelyhez hasonló látomást Csontváry festői képzelete sem alkotott. Attól tartottam, hogy Nixon elnök, a brit kormányfő, Kádár Elvtárs, Grósz Elvtárs, Marchais Elvtárs, Gromiko Elvtárs, valamint más elvtársak és feleségek tolongásában – az olvasók előtt – még ha azok meghatóan kevesen is vannak – rossz színben tűnök fel. Úgy éreztem, adnom kell bizonyos látszatokra. Vagyis ezért próbáltam csak most vizsgálni Ceaușescu elvtárs esztétikai nézeteit vagy elképzeléseit, hogy elhatároljam magamat azoktól, akik feltehetően nem érdek nélkül írtak a filozófiájáról, agronómiai elképzeléseiről, iparosító talentumáról és lángoló hazaszeretetéről dicserőlég. Holott én is dicsérni kívánom az alkotót, aki a Tölgy képzetét is megteremtette.

Először is meg kell állapítanunk, hogy Ceaușescu elvtársnak voltak esztétikai elképzelései – melyekből egyszéges rendszert, meghatározott gondolkodást tudunk kikövetkeztetni. Vagyis potenciálisan esztétikát alkotott, még ha nem is írta le, hanem inkább megvalósította.

Megállapításom akkor is érvényes, ha bizonyos részletekben tanácsadókra hallgatott, akik azonban az egészet nem tudták átfogni, és ezért néha idegen elemeket kevertek az egységes stílusba.

Ceaușescu elvtárs esztétikájának újszerűsége abban állt, hogy az embert és az embereket nem a művészet céljának tekintette, hanem a művészet anyagának, mégpedig ezen belül a legképlékenyebbnek.

Kiindulási pontja tulajdonképpen hagyományos. Tornaünnepélyeken, iskolai évzárókon a színes ruhákba öltözött fiatalok a meghatározott és pontos utasítások szerint színes virág, kör, zászló vagy csillag alakzatát vették föl, a tornatanár képzelete és vezetőképessége szerint.

Ceaușescu elvtárs jött reá arra, hogy az emberi testekből betűket is ugyanígy jól lehet írni.

Mégpedig a saját nevét. Vagy a párt nevét, amely szintén ő maga volt: mondhatni a Párt volt a második neve, álneve vagy uralkodói neve. Amíg óriás szövegeit az ország liliputjainak betűvé zsúfolt testéből fölírta, olyan műalkotást teremtett, mint előtte senki és soha. Ezeknek az alkotásoknak ő volt a művésze, és egyben egyetlen hivatott szemlélője is. Emberekből fölírta: Ceaușescu, és ebből tudta, hogy ő Ceaușescu. Mert a televízió nézői számára a testekből pingált név nem Ceausescut jelentette, hanem egy misztikus hatalmat, amely – ha akarja – Ceaușescu nevére csákányoztathatja a Negoit. Bukarestet átépítheti kifli alakúra, a Ialomitát pedig Elenát formáló mederben vezetheti, öntözőcsatorna címén.

Ez a művészet azonban nem volt öncélú: a hatalmat kívánta megjeleníteni. A hatalmat, amely nem csak mindenható, de személyes is. Ha akarja, földet öntöz, ha akarja, sivatagot teremt. Mint látszat szerint a művész. Hiszen a művész akkor fest eleven folyót, ha kedve van hozzá, de ha ahhoz van kedve, átfesti az egészet kietlen pusztasággá.

Ceaușescu elvtárs fölfogta a művész szabadságát, de nem ismerte a művészet szigorú törvényeit. Ebben talán a dilettánsokhoz hasonlított, akiket az alkotás régióiban úgy támogatott, mintha rokonai lennének. Az őt és hitvesét pingáló, faragó, szőnyegképpé szövő, kagylóhéjból portrévá mintázó, örökifjúvá pamacsoló szabad és önkéntes alkotókhoz meg lelki rokonság fűzte, Saját esztétikája szerint is joggal.

Ceaușescu elvtárs igazi műfaja azonban a dráma volt. Nevezetesen a konfliktus-mentes pszeudo-dráma, amely fölött a boldogság, a nép szeretete, a lelkesedés paroxizmusa, mosolygó és orvosilag ellenőrzött pionírok hálacsókja, a munkásoknak beöltöztetett hű alattvalók vigyora és a többezer éves történelem kipingált pilléje lebegett.

Ez a színházi sorozat, amelyre mindannyiunknak fizetett bérlete volt, esetleg olyanformán, hogy hiányzás esetén a néző fizetett, valamiképpen a vidéki barokk fejedelmi udvarok élőképeire emlékeztettek. Számomra titok, hogy az unalomnak ez a hajdani műfaja miképpen szivárgott le a scornicesti-i esztétához. Talán ezek a rózsás idillek nyugtatták meg a kiegyensúlyozatlan jellemét és a jogtudományban sem járatos törvényzuhatagok teremtőjét, aki mellesleg saját törvényeit se vette soha figyelembe.

Elnöki esküjéhez a számára legszínpadiasabb ruhát öltötte magára: az anyakönyvvezetőét. Erre az alkalomra különleges és talányos kelléket adtak kezébe a játék ügyelői: a szocialista köztársaság jogarát. Enélkül valószínűleg nem feltételezte az ország népéről, hogy most a legszentebb fogadalom szem- és fültanúja lesz. Ő maga ugyanis azt sem tudta, mire esküszik, tehát egy husángfélét szorongatott, hogy saját szavait legalább a jelenet végéig elhiggye. Mint a rossz színész, aki palást, korona és országalma nélkül II. Richárd szerepében esetleg összetéveszthető az orgyilkossal.

De Ceaușescu elvtárs a grandiózus idillek és mesterkélten vidám farsangi jelenetek igazi művésze volt.

Alattvalóit – akik állítólag megválasztották – egy óriási melodráma statisztáiként kezelte. Himnikus kísérőzenékkel alakította át a melodrámát sorstragédiákká. Valahányszor bekapcsoltam a bukaresti adót és a kórusok Ceaușescu elvtárs nagyságát, jóságát, bölcsességét zengték – mindig úgy éreztem, hogy tegnap is, tegnapelőtt is, sőt talán évek óta ugyanazt a zenéi emészthetetlenséget küldik az éterbe.

De az esztétikai érzék néha cserben hagyta, talán olyankor, ha a tanácsadói szabadságra mentek.

Mert országos színpadának voltak olyan jelenetei, melyek a Szentiván éji álom iparosainak komikus – de immár hajmeresztő -, dilettáns szereplését idézték.

Megdöbbenve láttam a televízió adásában, hogy egy színész Balcescunak öltözött, a másik Mihai Viteazulnak. Volt egy harmadik színész is, aki Ceaușescu elvtársat alakította. És ez Ceaușescu elvtárs volt. Balcescu egy rövid beszédben elmondta, hogy a tolla már nem őt illeti meg, és ünnepélyesen átadta Ceausescu elvtársnak, Mihai Viteazul szintén elmondott egy rövid vezércikket a Scanteiából, és átnyújtotta kardját. Ezután Ceaușescu elvtárs beszélt; mégpedig mint Ceaușescu elvtárs. Átvételezte a tollat és a kardot, közölve a román történelem két hatalmasságát megjelenítő színésszel, hogy ő lesz ezentúl Balcescu és Mihai Viteazul méltó utóda.

Valószínűleg ezek a blaszfém jelenetek sugallták Ceaușescu elvtársnak azt az esztétikai elképzelést, hogy ezekben a képtelen szcénákba, élőképekbe, vagy lenini alapokon szervezett Barnum cirkuszba az ország egész népét be kell vonni. Mint rabszolgákat és lelkes tapsolókat, mint didergőket és táviratok hűségnyilatkozóit.

Esztétikai gondolkodása a Megéneklünk, Románia versenyekben tetőzött, amelyek az ország kultúráját uniformizálták, de nem annyira, hogy ne lehessen egyfolytában újrakezdeni.

Ceaușescu elvtárs esztétikája az alkotás egyenértékűségét, hasonlóságát és fölöslegességét hirdette. Számára szép volt az a város, amelyben az emberek éppen csak laknak, szép volt az a hegy, amelyet elhordtak, szép volt az a folyó, amelyet betömtek.

Ceaușescu elvtárs esztétikája azt írta elő, hogy egyforma házakban egyforma emberek lakjanak, egyforma ruhát öltsenek, egyformán értsenek az orvostudományhoz, vízvezetékszereléshez és a levélhordáshoz. Sőt, mindenki legyen orvos, vízvezeték-szerelő és maga hordja haza a saját leveleit.

Templom csak olyan kell, amelyben ő van az oltárképen, mozi csak olyan, ahol az ő titáni munkáját vetítik.

Ez az esztétika egységes, logikus, de talán bírálható is.

Azt azonban a legrosszabb indulatú rágalmazó sem állíthatja, hogy nem valósult meg a tekintélyes része.

Forrás: Káfé főnix