A. Gergely András

Lehetsz síbajnok és sörverseny-győztes, latintanár vagy hőlégballon-technikus, gombaszakértő vagy bankpénztáros…, a meglepetések életéből kikapod a részed, akár reméled, akár hiszed, akár vitatod is…! Ezek egyike talán, ha nem a legutolsó és legvégzetesebb, amikorra hirtelen vagy hasztalan, vártan vagy megszenvedetten – egyszerre csak már nemvagy. Jött, volt, távozott. S amit hagyott, sokszor a békétlenség, másszor a ríni-való, többnyire az emlék, vagy néha az örökség talán. Ember voltunk véges, ha kerüljük is a szót eléggé sokszor – mert nem szorongat, mert nem közeli még, vagy mert már nincs mit veszítenünk. Nem regény, nem episztola, s nemcsak halálozási statisztika. Csupán lét vagy nemlét, esetlegesen még hogyanlét kérdése mindez.

Így kérdés mindannyiunk előtt, rejtetten vagy kibeszélten, okadatolva vagy végtelenített félelemben, rémfilmben vagy hősregényben is. E belátások egyik övezetében, magaslesen vagy szélárnyékban, ott lesnek a kutatók. Az elemzők, a megértők, a megfigyelők, a skálázók, a filoszok, a temetkezési vállalkozók, a gerontológia szakértői, a vének egyetemének örökifjú oktatói is. Ott ül köztük a kérdező, a megérteni próbálkozó, a magamagán is jeleket észlelő, a Mick Jagger hetvenéves szülinapján elmerengő kutató is, kinek az időskori életvilággal, s magával az idősödés problematikájával összekarolva megannyi válasza, összevetése, perspektíva-vázlata, munkapiaci struktúra-elemzése, félelem-bizonysága, közpolitikai reformkritikája, sőt kérdése és kételye van, ezeket pedig megosztja olvasóival. Közreadja, megosztással is sokszorozza, tónusokkal is kiemeli, sémákat is begyűjt, részválaszokat is kibont, életstátusz-fogalommá formál. S az eredmény kötetnyi.

Krémer Balázs könyvéről makogok itt, egy fontos könyvről. Fontosról, mert leplezze bár, adatolja másképp, érezze emígyebbül vagy magyarázza amúgyabbul, egy alapkérdésről szól. Címe mintegy korántsem szokványos: Mi is a kétségbeejtő abban, hogy tovább élünk? avagy Az idősödési válság és a halál egyenlőtlenségei.ⁱ A kora-újkori hosszúságú kötetcím a maga irályával mintegy körvonalazza is, mit várhatunk, miről, s hogyan keretezve. Őszinte ez, kendőzetlen, kevésbé poétikus-lirikus mint Mick Jagger kései koncertkörútja, de megnyugtatóan eligazító. S ami nem lényegtelen: a magyar szociológia, az ifjúságkutatás, a szociális ellátás, a margón-lét és a közfinanszírozási ellátás-problematikák egyik legkarakteresebb elemzője itt nem öregedés-terápiát vagy nyugdíjasok akadémiáját javasol, hanem méltó rálátást. Igazságosság-elméleten és méltóság-antropológián nyugvó megértést, de ezen túl a szorongások oldására szolgáló és morális-mentálisan el is kötelező idősellátás-normatívát fogalmaz meg, a jeles Rawls elosztás-teóriájára építve, de azt cselesen kiegészítve, életpálya-görbéket mutatva, de az öregedés tényszerű, racionális és méltányos normatíváját is megkövetelve. Tanárember és társadalomkutató a szerző, akit képek és hangulatok, személyes benyomások és szeretet-impressziók, adattömegek és érvényességi küszöbmutatók motiválnak egy őszinte előszóra, hogy utána globális körképet és közpolitikai válságtörténetet adjon százötven oldalon át, végül egy korrekt konklúzió-fejezettel azt is megmutassa félszáz oldalon, milyen konklúziók vezetnek tovább a kérdésfelvetések útján azokhoz a lehetséges magánválaszokhoz, melyek már túl vannak a rendszertipológiák, a politikai moralitások és hantázások világán, mert mélyebben, egzisztenciálisabban antropológiaiak.

Szakmaiasabban szólva (amúgy is kulturális antropológus lennék…): a kötet a „magazinosan” harsány cím dacára egy tudományosan hitelesített adatbázisban mindössze egyetlen tudományos reflexióra volt érdemesített az elmúlt három évben! Miközben az öregedés témakörével nagyon nagy európai, s még nagyobb japán vagy amerikai, s világnagy kutatások tömege, egész könyvtárnyi gerontológiai ágazat foglalkozik, új iparággá és piaccá, megszólítható fogyasztói tömeggé lett emberiség-részecskével manipuláló fogalommá lett, a szaktudomány és a szakpolitika szinte egyáltalán nem érzi úgy: gondolkodnia és reflektálnia kellene. Mindeközben Krémer az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb szociálpolitikai alapművét alkotta meg! Erről bizonnyal nem itt, így és ennyit kellene szólni, hanem szakmai folyóiratok tömegében, érintett kutatók és politikusok százainak kellene pertraktálnia a válságjelenségek és fenyegető mutatók ügykörét! Valamiért ez elmaradt.

Még – elmaradt. Meggyőződésem, hogy nem a kötet milyensége okán. Inkább azért, mert demonstrációkon hanghordozni divatosabb, mint elemző belátások nyomába eredni… Magazinok öregedési táblázataiban vagy uniós kiadványok műnyomó-papíros színeskéiben trendeket láttatni kényelmesebb, mint egy végtelenül komplex és méltatlanul snasszul kezelt emberi alapkérdésben dűlőre jutni, hitet tenni, kötelezettségeket vállalni, belátásokkal és érdekekkel leszámolni, vagy akár csak kétszáz oldalas elemző feltárást végigolvasni. Krémer nemcsak ezt teszi sok-sok-sok elméleti munka, „policy”, tervezet és ákombákom átvizsgálásával, de még konklúziókra is jut, amire a nem-tudós-ember kézenfekvően csak legyint, mint értelmiségi makogásra. Ezenközben maga is pusztul(gat), éhezget, betegszik, elmállik, végét járja, méltatlanságra ítélten lézeng…, mit hát akkor a sok nagy teória és kilátás-belátás…?!

A kötet amikor demográfiai, jövedelmi, életkilátási, tanultsági, tudásminőségi, betegségi, ellátási, veszélyeztetettségi mutatókat vonultat fel, valahol mindvégig „kis megállapításai” és összeférhetetlenségi ellentmondásokra utaló dilemmái között is megtalálja a méltóságot, a lét és nemlét közötti lejtő méltó nyugvópontjait, a természettudományos vagy orvosi, szociológiai vagy szociálpatológiai aggályok közötti mértéket, a releváns generációs reflexiókat is, melyeket nemcsak közérthető hangnemben tálal, de sok helyütt kifejezetten saját közvetlen és őszinte egyetemi oktatói hangján tolmácsol. Ez mint szerzői stílus a flegma politikus vagy a túlszofisztikált elemző számára nehezen befogadható, mert nem bűvészkedik eléggé az agymenéses teóriákkal, hanem emberközelbe megy, s hagyományos értelemben vett életpálya-görbék között a Rolling Stones újabb koncertjét is észreveszi mint kihívó öregség-ellentmondást (176. old.), a jóléti-fejlett-narcisztikus elméleteket a női öregedéssel és a várható élettartam-dimenziókkal is kiegészíti (177-186. old.), a megkéső fiatal-felnőttkor mutatóival és a szociális ellátási háttérrel is összefüggésbe hozza, iskolai életutakkal és társadalmi „rendi szerveződés” jeleivel is kiegészíti, amikor az élethelyzeti fejlődésvonalakat követi, majd egész történeti fejlődésvonalba illeszti az ókortól napjainkig ható trendeket és szakaszolásokat, beleértve a szolidaritást, a kiérdemesültség esélyeit, az iskolázottságot, a munkához jutási és abban életminőséget meglelő státuszt, a generációk közötti viszonyválaszokat is (187-201. old.). Érdemleges továbbá, hogy miközben adatokkal hitelesíti a régi sémák továbbélését és a szociálpolitika „politikai” profilnélküliségét, a támogatások és a trendszerű gondolkodás hiányából fakadó kihívások egész komplex rendszerét, marad figyelme nemcsak az emberlét perszonális fontosságú ügyeire, hanem a „politológiai és politikafilozófiai következtetések” hangsúlyaira, a „generációk közötti átrendeződés” szakaszainak és a növekvő, megnyúló életkornak nyugdíj-hiányos problematikájára, a „spekulatív görbék” helyetti és „időskori kríziseket” előrejelző felelőtlen bürokratizálódás felkiáltójeleire is.

A „jóléti rendszerek”, a foglalkoztatáspolitika, a munkanélküliség, a „harmadik szektor” és a civil szervezetek kutatója itt lényegében egy „antropomorfikus”, emberléptékű igazságosság-elmélet fölmutatója. S lehet, éppen ez az, amit nehéz a társadalomtudományok nemegyszer rigid rendszerében, törékeny kategóriatanában, szolgálatkész módszertanosságában, elemelkedett rendszerteoretikus cselvetéseiben méltó helyre tenni, elismerni, akceptálni…, vagy netán továbbgondolni, mentális és morális értékelvvé tenni. Ne szóljon ez itt túl szigorúan…! Holbein mintegy negyven fametszetből álló Haláltánc-sorozatát egykoron az inkvizíció tiltotta be – ma elegendő lenne csupán néhány színes demográfiai vagy foglalkoztatási index lapjaival kinyomni a piacról, leszorítani az öregedés-ipar és „ageing”-tematika szakirodalmával arról a pályáról, melyen a mindenkori morális tisztaság apró jelecskéiből efféle kötetek állnak össze. Krémer egyedi, meggyőző, sőt kihívó vállalása, hogy ezzel a show-biznisszel szemben az Emberért szól, a „politikai filozófiák magasságában” sűrűsödő tudatlanság fátylát is kritikusan szemléli (214-216. old.). Záró mondatában pedig megosztja a közös gond közös felelősségének társadalomtudományi alapkérdését: „…belegondolva ebbe, nekem is van okom szorongani amiatt, hogy mi is van, mi is várható az idősödés kapcsán. Végül is ez lenne az általánosan kiterjesztett válaszom a címben feltett kérdésre is. Bármennyire is jó hírnek tűnik, hogy tovább élünk, közben szoronganunk kell amiatt, hogy mi lesz, mi jöhet még. De talán van okom némi optimizmusra és reménykedésre is: talán valamelyest hozzájárulhattam ahhoz, hogy kicsit előbbre legyünk a problémák érzékelésében, a leírások helyességében és a döntések igazságosságában”.

Olvasói válaszunk csakis a megerősítés lehet. Avagy egy utolsó tangó a még moccanni képes tudásunkkal, érzékenységünkkel, válaszadási és újrakérdezési képességünkkel. Enélkül is ellennénk…, igaz. A tudatlanság sűrűsödő fátyla és a kilátástalanság farkasvaksága épp annyira megerősítő lehetne.

De csak a dance macabre főalakjának kopogtatásáig. Az utána esedékes fametszeteket az emberiség korlátoltságáról úgyis csak odaát kapjuk kézhez…

i Napvilág Kiadó, Budapest, 2015., 223 oldal