Formailag megelőzött, igazság szerint azonban csak ráduplázott gondolataimra Dani barátom, vagyis Dan Culcer, aki bevallása szerint nemrégiben tért vissza Réunion szigetéről, ahol egyik lányát látogatta meg. A távoli, Madagaszkár közeli (mily relatív e közelség: a köztük lévő táv testvérek közt is bk. 800 kilométer!) kis sziget érdekes élményt jelentett számára, de egy pillanatig sem érezte, hogy az lenne az a hely, ahol élnie adatott...

Pedig Dani nem az a konzervatív, helyhez kötött fajta, mint jómagam, mert a kellő pillanatban le tudta győzni minden szubjektív kötelmét és el tudott szakadni attól a földtől (pedig tudom, nem volt könnyű a számára), amely azóta vonzás és taszítás között tartja...

A "megelőzés" annyiban állt, hogy az általa alapított és szerkesztett "asymetria" című internetes folyóirat május 8-i naplóbejegyzésében egy 2007-ből származó cikkemet idézi, magyar nyelven, amelyben ismételten megvallottam hozzá fűződő baráti érzelmeim különös körülményeit és logikáját.

Jurnal: Cseke Gabor. Ceea ce nu poate fi tradus

Scris la Friday, May 08 @ 15:47:59 CEST de catre asymetria

cím alatt ezt írja ugyanis:

Ami már lefordíthatatlan cím alatt régi diákbarátom, Cseke Gábor költő, újságíró és műfordító, jelenleg Bukarestből Csíkszeredába költözött tevékeny nyugdíjas nyilvánosságra hozta egy költői együttműködésünk történetét, amikor magam sem tudom, játékból vagy a kihívás kedvéért, magyarul kezdtem verseket írni, majd megkértem, ellenőrizze azok nyelvhelyességét, aminek az lett a vége, hogy költői igényű szöveget írtunk négykezesen. Nem fordítom le az alább közzétett cikket. Talán még akadnak az erdélyi románok között néhányan, akik tudnak egy annyit magyarul, hogy megértsék és csodálkozzanak rajta. Mi ütött ebbe a két vénemberbe, hogy egy anyanyelvüktől elütő, más nyelven játszadozzanak?

Ami azt illeti, töprengjenek csak rajta és keressék rá a lehetséges magyarázatot. Az én magyarázatom napnál világosabb. A kétnyelvűség vállalása se az egyik, se a másik részére nem jár a saját identitás elvesztésének veszélyével. Úgy remélem, hogy Gábor és Dan jó barátok és jó hazafiak, és soha sem fenyegeti őket az a veszély, hogy az etnikai konfliktus sarában henteregjenek Európa egyik kültelki fertályában, hogy manipulálni, felszítani hagyják magukat mások által, idegen érdekeket szolgálva, amelyek ellentétesek belső szomszédságunk szilárd és valós érdekeivel, amely nem állít szembe minket egymással szemben, hanem a mindkettőnk érdekében álló összefogásra ösztönöz. Közösségeink, amelyekből vétettünk, ahányszor nem látták át a Divide et impera jegyében cselekvők mesterkedéseit, fiainak életével fizettek anélkül, hogy valamit is nyertek volna.

("Sub titlul Ceea ce nu poate fi tradus vechiul meu prieten din studentie, poetul, ziaristul si traducătorul Cseke Gàbor, acum un activ pensionar retras din Bucuresti la Miercurea Ciuc, publică povestea unei colaborări poetice dintre noi, când, nu stiu dacă din joacă sau ca o provocare, am început să scriu poeme în ungureste, apoi i-am propus să verifice corectitudinea lor, si am terminat prin a scrie la doua mâini un text cu intentii poeticesti. Nu voi traduce articolul său, reprodus mai jos. Se vor mai fi găsind printre ardelenii români câtiva care să stie măcar o leacă de maghiară pentru a pricepe si a se minuna.

Ce i-o fi apucat pe acesti bătrâiori să se joace într-alta limbă decât limba lor maternă?

Ei bine, să se întrebe si să caute propriile lor răspunsuri. Eu îl am pe al meu. Asumarea bilingvismului atât pentru unii cât si pentru altii nu este un pericol de pierdere a identitătii. Sper că Gabor si Dan sunt buni prieteni, fiind buni patrioti, fără să existe vreodată pericolul de a se tăvăli în noroiul conflictului etnic într-un cartier marginas al Europei, fără să se lase manipulati, întărâtati de altii, servind interese străine, contrare intereselor statornice si reale ale vecinătătii noastre interioare, cea care nu ne opune în dauna celuilalt ci ne solidarizează în interesul amândurora. De cîte ori n-au înteles manevra celor care actionează în numele principiului Divide et impera, comunitătile din care facem parte au plătit cu pretul vietii fiilor acestora, fără să câstige nimic. Dan Culcer")

Ez a némileg kései, de titokban nagyon várt nyilvános "megfejelés" egy olyan pillanatban érkezett, amikor ismét sűrűsödik a levegő Kelet-Közép Európa tájain, az itt élő népek saját, rendezetlen igazságaikat továbbra is egymással szembe helyezkedve igyekeznek kijátszani. Ezzel kapcsolatosan Dan mindjárt háziolvasmányt is ajánl a figyelmembe, ugyancsak az asymetriáról, nevezett Ion Varlam interjúját (Nationalismul şi cauza romanească), ami egy nappal a Dan bejegyzése előtt került föl a honlapra http://www.asymetria.org/modules.php?name=News&file=article&sid=740,

s amelyben formálisan minden a helyén is van, első látásra az ember igazat ad a nemzeti érdekek jelenkori európai védelmezőjeként fellépő személynek, csakhogy ez a logika annyira idegen és távoli tőlem, mint amennyire Réunion szigete vagy éppen a Tűzföld, hogy a földrajzi távolság képtelen szédületét is érzékeltessem valamiképpen. Persze, hogy saját testvéreink, rokonaink és véreink, a sokat emlegetett "neam" az elsődleges meghatározónk, de amióta az egyénnek kezébe adták szabadsága kulcsát, s azzal együtt a szabad választás jogát is életét és identitását illetően, és erről a szabadságról immár nem vagyunk képesek feltétel nélkül, vakon és pillanatnyi érdekek miatt lemondani, sokkal inkább a tisztesség és a jóérzés, a ne kívánd (fele)barátodnak azt, amit magadnak sem kívánnál elv kell hogy egybetartson minden olyan embert, aki nem "kölcsönösségben" (mert abban implicite benne van a revans, a bosszú gondolata is), hanem a "megértésben", egymás logikájába és kultúrájába való átjárásban látja az együttélés titkát.

Tulajdonképpen ezt szolgálják Dannal folytatott üzenetváltásaink, írói játékaink és töprengéseink, amelyekből alább én is közreadok néhányat, az eddigiek mellé.

Ami már lefordíthatatlan

Hosszú évek óta levelezek Dan Culcer barátommal. Míg az országban élt, inkább csak találkozgattunk, bár ritkásan; aztán hogy Párizs lett az otthona, hosszabb hallgatásokkal tarkítva, a távolság ellenére is megtaláltuk egyetemi évekből fennmaradt, soha ki nem hunyt barátságunk ápolásának útjait-módjait.

Személyesen sokat köszönhetek neki, hiszen gyerekkorától ismeri s beszéli anyanyelvemet, nem csak fordításaim, de eredeti szövegeim jó kritikusa is volt minden időkben. Szívesen küldöm ma is el számára az általam fontosnak vélt írásaimat, véleményezésre, vagy csak úgy, egy első olvasat tükrében lemérni a vélt hatást.

Dani - így hívom - 1941-ben született, román erdélyi családban, édesapja az az Alexandru Culcer doktor, aki aki részt vett a Petőfi elestének körülményeit feltáró román-magyar vegyes munkabizottságban és nemzeti költőnk rajongója volt. Dan 1963-ban végezte a kolozsvári Babes-Bolyai bölcsészkarát, 1971-ben a marosvásárhelyi Vatra irodalmi folyóirat szerkesztője lett. Kiváló műfordításai jelentek meg a magyar irodalomból. 1987-től politikai menekült Párizsban, 1996-ban elnyeri a francia állampolgárságot. Lapszerkesztő, a Román Újságírók Nyugati Szövetségének elnöke, a Vatra párizsi tudósítója. Első versei magyarul jelentek meg a bukaresti Ifjúmunkásban.

Rendhagyó kétnyelvűségének gyökereiről és következményeiről faggatta őt nemrég a kolozsvári Tribuna c. irodalmi folyóirat riportere egy interjúban, rácsodálkozva a tényre, hogy Dan, a román költő magyar lapban debütált! A magyarázat egyszerű – így a válasz -, versei románul felkeltették a szellemi rendőrség gyanakvó érdeklődését, de magyarul már nehezen voltak beazonosíthatók: így, miközben a román lapok elutasították, mi, az Ifjúmunkásnál dolgozók tettük a mit sem tudó angolt. És jól tettük...

Az interjú végén azt is bevallja: az utóbbi időben az a szándék foglalkoztatja, hogy magyarul vagy legalább is két nyelven írjon verseket, próbára téve ezáltal teremtő képességét a második nyelvként vállalt magyarban is. S mintegy ízelítőül, az interjúhoz mellékelte azt a szöveget, amit pár éve küldött nekem, mint első magyarul írt költeményét, s kritikámat kérte. Mivel a gyakorlatlanság miatt Dani a bizonytalan fogalmazáson túl helyesírási vétségeket is ejtett, tapintatosan kikorrigáltam szövegét s visszaküldtem neki.

A Tribunában viszont a régi, a javítatlan szöveg jelent meg:

Ghiveci pentru cina din urmă

Mamei/Annyámnak,

Ersilia (Gutu) Culcer

Anya, nyelvünk egy lecsó, mindent bele lehet keverni.

De minden lecsó más ízű, ízesítve anyai ágon.

Aggódva, a konyhában, egy őszi napon,

Félig elaludva, félig éberen, ébren, a keverék adagjait

Kilestük. Receptek haldokolnak. És most, amerre járunk, amerre tesznek,

Ezt az adagolást, felhígitva-tömöritve,

Lányaink, fiaink számára végig fözzük, égetjük a sporheljt.

Velük akarjuk kóstoltatni, meg és fenntartani.

Aki több nyelvet ismer, több lecsót gusztál, kóstol,

És mi édes-csipős-fanyar-keserü e lecsók

Kozmált íze, amikor Mi Anyára gondolunk,

Mi Atyánkat mormolunk. Őfelsége felesége még egy birsalmát

szokott hozzá tenni. Apai nevére nézve, csak most értem, miért.

És adagolom kozmás könnyeimet

nehogy túl édes legyen e végső vacsora.

(2005)

Most már belátom, hogy ennek a versnek így kell maradnia, hiszen ekként őrzi a leghívebben szerzőjének szándékát. Ezt a verset nem lehet tovább magyarítani, mert akkor nem Culcer-vers lenne, hanem egy fordítás, ami a tolmácsoló percepcióját hordozná.

Talán egy éve Dan arra nógatott, próbálnám meg azt a ritka költői mutatványt, amit csak nagyon kevesen engedtek meg mostanig maguknak, hogy keveréknyelven, románul is, magyarul is, szendvicsmódra írjak verset, akármilyet, próba-szerencse alapon. Az interjú fényében világos, hogy e kérése egybevágott ama szándékával, hogy a magyar és a román kultúra kölcsönös, egyidejű átjárhatóságának útjait-módjait keresse, amikor nincs szükség fordításra, mert a fordítás lehetetlen, nonszensz, hiszen a megértés éppen a kétnyelvűségben a legtökéletesebb, a legkomplexebb.

E képtelennek tűnő játékra csakis igen-t illett mondanom. Hosszú fejtörés után ötöltem ki egy szendvics-vers gerincét, amit aztán annyit küldözgettünk csíszolásra és javírtásra oda-vissza egymásnak, míg minden összezavarodott bennünk, és már nem tudtuk, ki minek a szerzője. Végső megoldásként vállalván a kettős szerzőséget, eképpen adtuk „áldásunkat” az újszülöttre:

Odaát / Dincolo

a város rám várt én belészülettem

devenit-am şi clujean şi poet

de immár világpolgár lettem

ezit între cauză şi effect

várom az álmaim halálát

am obosit să trag, o barcă pe uscat

az idő kócos kopott szakállát

bombănind şi mascat

bástyák tövén de jót hugyoztam

simţind că nu se mai poate

a málló köveket lelocsoltam

ocrotit de bezna din cetate

Hója felől vihar jött és a zápor

m-a alungat spre casă

menekülőben oly közel a távol

ca limba dată sau aleasă

megkóstolnánk e vélt kalácsot

de a fogaink jaj belevásnak

totuşi muşcăm căci mai avem putere

kihunyó életünk még felviláglik

mixînd lucid reale şi himere.

Most pedig nincsen más hátra, mint végigmennünk a játékból választott, lehetetlen, kalandosnak tűnő, nem-járt úton.

*

A fenti mellett jól félretéve őrzöm Dannak azt az állásfoglalását, melyre a rendszerváltásunk utáni nehéz esztendőkben került sor. Igaz, hogy nem a teljes szöveghez, csak annak áttételes ismertetéséhez jutottam hozzá, de néhány nagy igazságot találtam így is benne, mindenek előtt azt, hogy népeink viszonylatában egyre inkább nincs miért óvakodnunk a különbözőségek tudatosításától - ami a problémáink korábbi elkendőzésével szemben kulcsot adhat a valóságos közeledésre.

Dan Culcer a román-magyar kapcsolatokról

(A Hét, 1991)

A bukaresti Cotidianul október 7-i irodalmi-művészeti melléklete kétoldalas beszélgetést közöl Dan Culcerrel. Az interjú ez év augusztusában készült az író párizsi lakásán, a kérdező Dan C. Mihailescu, a melléklet szerkesztője. Mivel a kérdések és válaszok kitérnek a román-magyar kapcsolatok, kisebbségi létünk időszerű kérdéseire is, bemutatjuk az interjú főbb gondolatait. tesszük ezt azért is, mert Dan Culcer alapos ismerője a magyar nyelvnek és kultúrának, a két nép kapcsolatainak, válaszai tehát egy nagyműveltségű, széles látókörű román értelmiségi véleményét tükrözik.

Néhány sorban eddigi pályájáról: 1941-ben született. Apja, Alexandru Culcer, Budapesten kezdte, majd Kolozsváron fejezte be orvosi tanulmányait, 1942-49 között Segesváron dolgozott, ez idő alatt megkísérelte felkutatni Petőfi maradványait a fehéregyházi tömegsírokban, a témában több tanulmányt is közölt. Dan Culcer 1963-ban végezte a kolozsvári egyetem román nyelv és irodalom szakát, ezt követően gyakornok volt a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, majd 1971-től az akkor alapított Vatra c. irodalmi-művelődési lap szerkesztője 1987-ig, amikor kivándorolt Franciaországba, azóta Párizsban él. A Vatra szerkesztőségében kis fordító közösség tevékenykedett, a Kriterionnál magyar írók műveit adták ki román nyelven, Dan Culcer is részt vett ebben a munkában, valamint több magyar irodalmi tanulmányt közölt.

A beszélgetés részletesen kitér Románia és Magyarország, valamint a magyar kisebbség és a román értelmiség viszonyának kérdésére.

A két ország kapcsolatának szentelt párbeszéd kiindulópontja Dan C. Mihaileanu véleménye: "Miközben Budapesten számos kiváló szakember foglalkozik minden vonatkozásban a román civilizációval, , nálunk alig akad néhány szakértő magyar kérdésekben. Aki van, az is dogmatikus, opportunista fordítógéppé vált. Nem küldünk diákokat Magyarországra szaktanulmányokra, nem tesszük 0,1 százalékát se mindannak, amit tesznek ők, hogy megismerjenek, és valamennyi átfogó, többé-kevésbé revendikatív kampányukra mi jövünk holmi Titus Popovici-féle filippikákkal."

Dan Culcer válaszában visszatér a két ország kapcsolatainak kérdésére. Kiindulópontja és alapállása az, hogy a határok megváltoztatása nem jöhet szóba, mert a destabilizáció Európának ebben a részében senkinek sem lehet érdeke. A kölcsönös megismeréssel kapcsolatban így vélekedik: "Szerintem a román értelmiség egyik legsúlyosabb hibája, amelyet az erdélyi magyar kérdésben és általában a román-magyar kapcsolatokban elkövetett az, hogy negyven éven át állandóan arról beszéltünk, ami összeköt bennünket, a közös pontokról (demokrácia, fordítások stb.), miközben nem vettük észre, hogy a veszély voltaképpen az, ami elválaszt, és ha szükségesnek tartjuk a kölcsönös megismerést, nem annyira a közös, mint a specifikus, nem közös érdekekre kell tekintettel lennünk. Ezt többször elmondtam Romániában mind román, mind magyar barátainknak. Sőt, adott pillanatban egy magyar íróval megegyeztem, hogy Budapesten elindítunk egy kiadványsorozatot, amelyben közzétesszük mindkét fél legvadabb nacionalista szövegeit. Sajnos, a terv elesett, de ma is azt hiszem, a román-magyar kapcsolatok fő akadálya az, hogy nem ismerjük egymást, ezért kaphatnak lábra rémhírek, ködösítések, legendák, félretájékoztatások stb."

Ezt követően kifejti, hogy Erdély és Besszarábia népessége ma már egészen másként fest, mint festett 1919-ben vagy 1940-ben, majd így folytatja:

"A magyar kérdések megoldása a demokratizálódási folyamat. Ha a Szovjetunióban demokrácia lesz, ha megnyílnak a határok az országok között, akkor egészen másképp lesz. Azonnali megoldás nem létezik. Ne feledjük a történelmet! 1940 után, amikor Erdély gazdát cserélt, akárcsak 1941-ben, amikor a románok bevonultak Besszarábiába, tömeges kolonizálás zajlott le. (...) Nem hiszem, hogy Erdélyben etnikumközi konfliktusokról van szó, arról, hogy kivívjanak vagy megőrizzenek privilégiumokat. Marosvásárhely román értelmisége a Ceausescu-rendszer szüleménye (lásd az Orvostudományi Intézetet). Azokról beszélek, akiknek funkcióik voltak, a tervszerű románosításból származó értelmiségét, amelyet említettem és amelynek soraiban a szekuritáté és a kommunista párt állandóan és nagy súllyal volt jelen. Igaz viszont, hogy ez a románosítási folyamat ellensúlyozni akarta az 1950-től, a Magyar Autonóm Tartomány megalakulásától elkezdődött magyarosítási folyamatot (itt Dan Culcer sajnos, nem árulja el, hogy 1950 előtt kik lakták e tájakat - szerk. megjegyzése.) Most lényegében arról van szó, hogy a magyar lakosság (az elit) vissza akarja szerezni az Autonóm Tartomány idején megszerzett előjogait, miközben a román elit meg akarja szilárdítani a Ceausescu-rendszerben kapott privilégiumokat. Alapjában véve tehát nem etnikai konfliktusról van szó."

Dan C. Mihailescu megjegyzi, őt elborzasztja, milyen sok "normális", jóhiszemű értelmiségi szimpatizál a Vatra Romaneascával, illetve a "vetrizmus" szellemével, majd hozzáteszi: mint sok pártot és egyesületet, a Vatrát is a szekuritáté hálózta be, xenofóbiája nemsokára oda vezet, hogy Románia versenyre kél az afrikai törzsi harcokkal.

A Vatra tagságát Dan Culcer három táborra osztja: 1. az idős nemzedék, amely átélte az 1940-44 közti Horthy-megszállás traumáját, emiatt nincs bizalma a magyarokban, minden lépésüket, kezdeményezésüket gyanakvással fogadja; 2. a demagógok, akik mindent ugyanarra a lapra tesznek; 3. a provokatőrök, akik mesterségük vagy mentalitásuk révén a szekuritáté hatáskörébe tartoznak. Vannak - nagyon kevesen - jóhiszemű, becsületes emberek is, akik azért léptek be a Vatrába, mert tényleg azt hiszik, hogy meg kell védeniük Erdélyt, holott Magyarország részéről nem áll fenn ilyen veszély, nincs szüksége egy több milliós román kisebbségre, számára az egyetlen érdek az, hogy minden, a határain kívül élő magyar használhassa az anyanyelvét, ápolja hagyományait, márpedig ez semmilyen veszélyt nem jelent a román kultúrára. A jelenlegi nagy veszély egy vatra-SRI szövetség, ez destabilizálná Romániát, mert nagy tömegeket lehetne manipulálni a Román Információs Irodától érkező tendenciózus, egyoldalú adatokkal. Ez katasztrófa lenne az ország külkapcsolataira is. Márpedig egy ilyen szövetkezés lehetősége adva van, mert a szekuritáté kollaboránsai most a Vatra keretében tevékenykednek.

Mi a teendő ilyen körülmények között? Dan Culcer szerint egyrészt a nyílt beszédre, a felvilágosításra van szükség, hogy az emberek értsék meg, mi zajlik, ne engedjék meg, hogy manipulálják őket. Másrészt a kölcsönös megismerés szorgalmazására kell törekedni. A románoknak is meg kell ismerniük a magyar kultúrát, ez sok gyanakvásrt eloszlatna. Megengedhetetlen, hogy a román értelmiség ne ismerje annak a magyarságnak a civilizációját, amellyel ezer éve együtt él. Ezen a téren nagy szerep háruulna a képzett diplomatákra, és itt Dan Culcer elriasztó példát idéz:

Egy Platona nevű diplomatával a budapesti román követség sajtóattaséjával járták a magyar fővárost. Platona erdélyi témájú magyar kiadványokat keresett, de nem tudott magyarul, noha Kolozsváron végezte az egyetemet. Egyszer csak furcsa kérdéssel fordult Culcerhez: látott egy regényt Jókai Mórtól, a címében szerepel az Erdély szó (nyilván az Erdély aranykora - szerk. megj.) vajon ez nem valami politikai vonatkozású könyv? Ilyen emberek más követségeinken is vannak - teszi hozzá Dan Culcer.

B.I.

A Himnusz - románul

(Dan Culcer levele az Ardealul nostru c. portálon)

Tegnap, május 6-án az alábbi bejegyzést helyezte el Dan barátom az általa szerkesztett, az egymás mellett élők közeledése jegyében fogant portálon:

A magyar himnusz románul és egyéb kényes témák

Egy magát Targovisteanulnak nevező illető, feltehetően román ember, a magyar nyelvnek valószínűleg ismerője, dicséretes szándékkal lefordította a magyarok nemzeti himnuszának szavait.

Ugyanaz a személy olyan jókívánságot fogalmaz meg, amilyet még sose láttam, nem beszélve arról, hogy csak a szocialista diplomácia távirati sztereotípiáiban olvashatta. Váratlanságában e helyen hitelesnek és őszintének tűnik.

"Éljen soká valamennyi magyar 2010. március 15-e alkalmából! Adjon számotokra az Isten sok egészséget és jóbarátot!"

Hirtelen elfog az érzés, hogy e nemzetek között lehetségesé válhat egy régóta vitatott megegyezés, azon elvek alapján, amelyekre már többször is hivatkoztunk: a jogosnak vélt ellenségeskedések nyomán. A himnusz nem Magyarországé, hanem a magyaroké, magyarok pedig léteznek Magyarország határain túl is. És éppen ez jelenti a problémát. Szóvá tenném ugyanitt azt is, hogy különbséget kell tennünk a külső és belső szomszédság között. Egyféleképpen szólunk az etnikai határokról, anélkül, hogy összetévesztenénk a gazdasági és társadalmi határokkal.

Anélkül, hogy felednénk, mit jelentett a maga idejében a magyar polgárság 1848-as forradalma a románságot képviselő értelmiségiek számára, a kölcsönös kipakolások után másról is elvitázhatnánk, nem csupán halottakról, áldozatokról, vérengzésekről és igazságtalanságokról, történelmi felsőbb- és alsóbbrendűségről: tárgyalhatnánk egy közös jövőről. De miféle jövőről? Mert látnunk kellene, ha van egyáltalán jövőnk, utána meghatározhatjuk. Ki vállalkozik rá, hogy beindítja a párbeszédet?

Dan Culcer

(Íme az eredeti bejegyzés:

Imnul Ungariei (versiunea în limba română)

targovishteanul

targovishteanul — September 14, 2008 —

"Himnusz" — cântecul care începe cu cuvintele Isten, áldd meg a magyart (Doamne, binecuvântează-i pe maghiari) — este imnul naţional oficial al Ungariei. A fost adoptat în 1844 şi prima strofă este cântată la ceremoniile oficiale. Textul a fost scris de Ferenc Kölcsey şi muzica a fost compusă de Ferenc Erkel.

«Doamne, binecuvântează naţiunea maghiară

cu îndurarea şi mărinimia Ta,

întinde asupră-i braţul tău păzitor

în timpul disputelor cu inamicii săi;

Smulge-o din soarta rea,

adu asupra ei un timp de alinare.

Această naţiune a suferit pentru păcatele ei

din trecut şi din viitor!»

Tags:

Ungaria Romania Hungary imn vecin steag anthem flag romaneste

targovishteanul (uploader)

La multi ani tuturor maghiarilor - pentru data de 15 martie 2010! Să vă dea Dumnezeu multă sănatate şi prieteni buni!

*

Dannal régóta tervezzük már ezt a fajta kibeszélést. Úgy él bennem e szándék, mint egy időtlen idők óta áhított kiruccanás, amit sóvárogva várunk, hogy mindent megengedhessünk magunknak, amit mostanig magunkba fojtottunk. Hiába, hogy annyi mindenben szót értünk országhatárokon és szövevényes hálózatokon túl, hiába, hogy olykor úgy érezzük: akár egymás gondolatát is kitalálhatjuk, szívünk mélyén még vannak titkos érvek, hitek, tévhitek, elfogultságok, talán sértettségek is, amiket nem merünk megvallani, nehogy fölborítsa köztünk a már kialakult modus vivendit. Én akár el is kezdeném, s talán Dan is belevágna, hiszen a fentiekből kiolvasható, mennyire él benne az igény, hogy még most, amíg élünk, amíg gondolatainkra nem rakódik rá annyi mész és egyéb járulékos üledék, amennyitől már képtelen lenne úgy működni, ahogy azt megszoktuk, még most kerítsünk sort a vita folytatására, a jövő keresésére...

Furcsa dolog hetven körül járó emberek gondolatai közt vezető helyen a jövőről fantáziálni. Ha csak annak nem tudjuk be a megkülönböztetett érdeklődést, hogy a jövő személyünket illetően, lassan kicsúszik a kezeink közül. Megfoghatatlanná, virtuálissá, öncélúvá válik. Ezért aztán úgy érezem, mindketten valahogyan a másik első lépésére vár. Pedig, ha jól megnézzük, egy-egy ilyen "első" lépést már több ízben elkövettünk. Nem egyszer úgy, hogy talán nem is tudtunk róla. ( És talán épp emiatt maradhatott el az óhajtott folytatás?)

Egy példa most váratlanul eszembe ötlik... Régóta nyilvánossá tettem volna, de mind csak halogattam. Pedig ha jól a történet mélyére nézünk, akkor tisztán visszatükröződik benne mindaz, ami bennünket meghatároz: az emberségünk. Ami nem ismer kétféle mércét: egyet a románok, egyet meg a magyarok megítélésére. Ha valami szép, dicséretes, derék, akkor azt támogatni kell, közösen örvendezve neki, mintha a magunké lenne. A szégyenletes dolgokért pedig közösen restelkedni, ellenük közösen fellépni, megkülönböztetés nélkül.

A hetvenes évek közepén jártunk, az Ifjúmunkás c. ifjúsági hetilap köré gyűlt alkotócsoporttal Maros megyében művészi előadássorozatot tartottunk "a haza" témával a lap olvasóinak, magyar nyelven. Azokban az időkben a közéleti nyilvánosságban már nem nézték jó szemmel az önálló kisebbségi rendezvényeket, s nem egyszer az sem bizonyult elegendő menlevélnek, hogy a műsoron bizonyos számú román szerzőtől származó művet is szerepeltettünk. Megoldhattuk volna ezt formálisan is, de Tar Károly és Molnár H. Lajos kollégáimmal - az említett Ifjúmunkás Matinék alapembereivel - úgy gondoltuk, ebben is legjobb a természetesség. Mi sem volt tehát természetesebb annál, mint Dan Culcert meghívni a csoportba, aki azon túl, hogy költőként a mi lapunkban, magyar nyelven debütált, ráadásul anyanyelvi szinten beszélt magyar nyelven, mindenféle szempontból megfelelő képviselője lesz műsorunkban nemzetének.

A Matiné körútján elérkeztünk Szászrégenbe is, ahol a helyi ifjúsági szervezet úgy látta jónak megoldani a nézők mozgósítását, hogy szervezetten beterelt néhány fiatal csoportot, zömmel magyarul nem tudó román anyanyelvűeket. Várható volt tehát, hogy amikor kiderül: az előadás nem elsősorban hozzájuk szól, neheztelésüknek adnak majd hangot. Az első füttyöket és bekiabálásokat hallva zavarba jöttünk, elkeseredtünk és majdhogynem tehetetlennek éreztük magunkat. Azt az egyensúlyi helyzetet, amivel előadásunkat a körülmények dacára, jól-rosszul megpróbáltuk minél tovább éltetni, pillanatok alatt keresztülhúzta egy felületes, bürokratikus - hogy ne mondjam: rosszindulatú - hivatali intézkedés. Az előadás műsorának zöme még hátra volt - mit fogunk tenni a nézőtér növekvő elégedetlensége közepette? Idegesen vitáztam a helyi ifjúsági szervezet vezetőjével, aki a vállát vonogatta és kitért a felelősségrevonás elől.

A költészeti műsor következett éppen. Dan Culcert küldtük a függöny elé, aki mindvégig hamiskásan mosolygott akkor még viselt, dús bajusza alatt. Románul szólt a közönséghez, majd elmondta egy versét románul, végül magyar fordításban. szereplését néhány keresetlen mondattal zárta a kölcsönös megismerésről és közös sorsunkról. A feszültség érezhetően oldódóban volt a levegőben, a konfliktusveszély odalett. Kézszorítással köszöntem meg akkor hétköznapian egyszerű, békítő gesztusát, de az esetről magáról több szót nem ejtettünk. Ha jól értelmezem, ez a fellépése ugyancsak egyfajta "első lépés" lehetett, a sok közül, ami aztán megmerevedett az időben, mint egy mozdulatlan vadásztrófea, mely csak a dicsőségre emlékeztet, de hiányzik belőle az élet lüktetése, a tét, amelyért érdemes kockáztatni, küzdeni és mindezt békévé oldani.

Nem tudom, lesz-e folytatása ennek a blogokban űzött felvillanásnak, vagy mindez megint az első lépések közé sorolódik, fogyatkozó életünk gyülemlő emléktárában. Vagy ilyen, újra és újra megismételt, természetessé vált, indokolni szükségtelen és feltétel nélküli első lépésekből adódik össze sorsunk, egymásra utaltságunk? Ki tudja?

http://ardealul.blogspot.com/2010/05/imnul-unguresc-in-romaneste-si-alte.html