Megmutatta, mi van a kínai fal mögött

December végén lesz fél évszázada annak, hogy a Pekingben sajtóügynökségi küldetését alig elkezdő Baracs Dénes, a Magyar Távirati Iroda azóta nyugalmazott, Pulitzer-emlékdíjas (1996), majd Aranytoll-díjas (2006) munkatársa szenvedőleg is belekóstolt a kínai kultúrforradalomba. Pontosabban: a saját bőrén tapasztalta meg, milyen mechanizmus indul be a valóságban a kínai társadalomban ahhoz, hogy valakiből egyik pillanatra a másikra a nép ellenségévé váljon a többség szemében, amiért is elnyeri méltó büntetését. Ez a sajnálatos, feszült közjáték vezeti be tulajdonképpen az olvasót egyik Baracs Dénes sikeres útikönyvében (A fal mögött: Kína) a külön utakon járó népi Kína forradalmi valóságába. A könyv 1975-ben jelent meg a budapesti Gondolat könyvkiadó Világjárók című sorozatának 98. könyveként, s szerzett osztatlan elismerést írójának, aki a külföldi sajtótudósítást mindvégig hivatásként, magas szinten művelte, függetlenül attól, hogy Kínában teljesített szolgálatot (1969-73) vagy Párizsban (1976-81), netán Brüsszelben (1988-92), végül pedig Bukarestben (1992-98). Azt vallotta ugyanis, hogy fölösleges minden műfaji besorolás az írást űző embereknél: „Egy írás igazi kritériuma csak az lehet, hogy jó vagy rossz, elmond-e valamit, ami új tudást, új megközelítést jelent, s tegyük hozzá, kellemes lektűr volt-e. S ebben a tisztelt olvasó a bírám, igen egyszerűen: ha a következő írásomat is kezébe veszi, akkor már legalább az előzőről kiállította a bizonyítványt.”

E kijelentését egy Ágoston Hugónak adott interjúban fogalmazta meg, a múlt század kilencvenes éveinek végén, amikor kötetbe gyűjtötte azokat a tudósítói élményeit, melyek sorozatban jelentek meg A Hét című bukaresti hetilapban. Az interjú mintegy lezárta a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó gondjaira bízott kötetet (Chansonévek, Csíkszereda, 1998), s önvallomás formájában rögzítette Baracs Dénes életútjának és munkásságának legfontosabb állomásait.

Hogy mit jelentett Kína, Peking a fiatal budapesti újságírónak, megtudjuk az ottani tudósítói tapasztalatait feldolgozó könyveiből: a már említett mellett ugyanis még egy könyvben mutatta be az általános állapotokat (Tanuld meg újra Kínát, 1984), a kínai hírközlés rejtelmeinek szentelte A pekingi szemüveg (1973) c. könyvét, a kínai kultúrforradalomnak pedig a Virágozzék egy szál virág (1980). Megírta továbbá az egyik kínai csúcsvezető, Teng Hszio-ping életrajzát is (1987).

A már említett interjúból megtudjuk, hogy Baracs Dénest igazából a sajátos kínai viszonyok avatták „hétpróbás” sajtótudósítóvá, amikor is lépésről lépésre a lehető leglehetetlenebb helyzetekből kellett kivágnia magát. Ennek során pedig megtanulta, hogy nincsenek elmondhatatlan gondolatok, a hírzárlatoknak is megvan a maguk mögöttese, ami a kódolt igazságot tartalmazza. Aki ezt megtanulja olvasni, majd papírra is vetni, az nem lehet elveszett ember. A mesterséggel járó vészhelyzeteket nem lehet, s nem is kell kikerülni: azok jelentik a munka savát-borsát. „Kínában többször is előfordult hogy »őrizetbe vettek a forradalmi tömegek«, főleg fényképezőgépem sodort kellemetlen helyzetekbe - az objektívet különben néhány más országban is rosszul tűrik. Párizsban, Londonban, Athénban, Rómában (nem csak az állandó tudósítói posztokon jártam), tüntetésekről tudósítva kellett néha könnygázt és/vagy Molotov-koktélok füstjét beszívnom, néhányszor frontvonalakon, háborúban álló országokban is megfordultam, alkalmi tudósítóként (Vietnamban, Kambodzsában, Jordániában, Etiópiában stb.) Nem dicsekedhetem különösebb veszélyhelyzetekkel: ahol jártam akkor, éppen nem lőttek… Nagyobb kockázatok kerülgettek egy-egy cikk vagy fotó kapcsán. 1969-ben például fegyelmit kaptam, amikor egy magyar lap közölte szép fotómat, amelyet a bolognai árkádokról készítettem. A falra ugyanis (Csehszlovákia 1968. évi megszállása nyomán) valaki szórófestékkel azt írta, hogy »Az oroszok hóhérok« - de én a kis kontaktkockán ezt nem vettem észre, a nyomdai illetékes pedig nem értette a szöveget. Bezzeg a lap olvasói között akadt éber őr, aki feljelentett.”

Végül, libbentsük föl az elkövetkező napokban Baracs Dénes 1969-es pekingi „kalandja” segítségével a kínai fal mögött rejtőző valóságról a leplet – annak a könyvnek a segítségével, mely az első kiadói sikert meghozta szerzőjének.

Cseke Gábor

* * *

Baracs Dénes: Hat óra a Tientanban

1969. december 26-a csikorgóan hideg, de vidám téli nap volt Pekingben. Reggel még nem sejtettem, hogy hamarosan találkozom a Nagy Proletár Kulturális Forradalommal.

Akkor már két hete csodáltam a pekingi telet. Pesten, mielőtt elindultam, sűrűn hullott a novemberi hó. Moszkvában latyakban trappoltam, s csak Szibériában találkoztam újra a tél fehérével. De Pekingben port söpört a szél, a hihetetlenül száraz levegőben villamos szikrák ugráltak az emberekből és a tárgyakból, és áradt a fény. Peking önfeledten fürdött az alacsonyan lógó nap éles sugaraiban, amelyek még a monotóniát is színessé varázsolták. Akkoriban még minden új volt, minden elképesztő és meglepő, legfőképpen persze az, hogy Pekingben vagyok.

Ezen a vasárnapon Zygmunt Slomkowskival, a lengyel pártlap, a Tribuna Ludu tudósítójával, Zygmunt feleségével és tizenhárom éves kislányával az Ég Templomát, a Tientant kerestük fel. A templom, vagy inkább a templomok sora és a környező park a kínai főváros déli részén, több hektáron terül el. Ide — magyarázta Zygmunt — nem kell külön engedély, mivel az egész terület parknak számít.

A JÓ TERMÉSÉRT VALÓ IMÁDSÁG TEMPLOMA

Mínusz öt fok lehetett, amikor Zygmunt fehér Volkswagenje a park jellegzetes, vörösre és sárgára festett, diadalívszerű, kerámiatetős kapujához gördült. A lengyel újságíró kiszállt és megvásárolta a négy belépőt. Fejenként 4 fen, azaz 40 fillér volt a jegyek ára. Mihelyt Zygmunt visszatért a pénztártól, kitárták előttünk a kaput, és a kocsi begördült a diadalív alatt.

Hosszú sétány közepén haladtunk lassan előre. Kínai családokat hagytunk le, akik levegőzni jöttek ide vasárnap, és velünk szemben is özönlöttek a park látogatói. Jobbára vattával, esetenként műszőrmével vagy bárányprémmel bélelt kabátokat viseltek, szürke, barna, kék színekben, legtöbbjük mellén Mao-jelvény. A park hatalmas fái valószínűtlenül sápadtan olvadtak be a színtelen föld hátterébe — azt, hogy itt valaha fű is nőtt, tavaszig nehéz volt elképzelni. A sétánytól balra játszótér zsibongott: csúszda, hinta, forgó, mászókák és ezernyi gyerek.

A kínai gyerekeket a hidegben úgy felöltöztetik, hogy szinte gurulnak, de ahogy kitekintettem az ablakon, ámulva láttam, hogy a mínusz öt fokos hidegben is hátul hasított „gyorstüzelő" nadrágocskákat viselnek. A játszadozók ruházata jóval változatosabb, színesebb volt, mint azoké, akik felügyeltek rájuk. Mintás ruhák, köpenyek, kabátocskák, sapkák — a fantáziadús öltözködés megrekedt a gyerekek világában. Komoly, felnőtt ember nem ad ilyen külsőségekre. Nem új ruha, hanem az áldozatvállalás szelleme teszi az igaz embert — olvastam ekkor már a Zsenmin Zsipaóban.

A kocsival egészen a sétány végéig hajtattunk. Itt a sétány véget ért, s egy húszfokos emelkedő vitt fel a park észak—déli tengelyén végigfutó, széles, kövezett útra. A kizárólag gyalogosok számára nyitva álló régi építményen balra fordulva a Jó Termésért Való Imádság Kapuját pillanthattuk meg, mögötte pedig a Jó Termésért Való Imádság Templomának csodálatos, mélykék, háromszorosan egymásra rakott köríves tetejét. Balra egy kisebb, hasonló stílusban emelt épület, az Ég Császári Boltozatának Temploma dugta ki kék süvegét egy másik kapu fölé. A Boltozatot a kör alakú Visszhang-fal veszi körül: vezeti a hangot, s ha fülünket hozzá közelítjük, hallhatjuk annak szavait is, aki a másik oldalon, a templom mögül suttog. Még tovább a „háromhangú kövek" és a kör alakú áldozati oltár emelvényéig juthattunk volna: a sajátságosán kínai építmény közepén kimondott szó úgy hangzik, mintha egy hordóból szólna.

Úgy hangzott volna. Ám ezen a napon nem jutottunk el a háromhangú kövek misztériumáig.

Eddig az ősi, a Ming- és Csing-dinasztia idején emelt híres épületekről beszéltem. De nem csak ezt láttuk.

ÉLETRAJZ VÖRÖS ALAPON

Közvetlenül az emelkedővel szemben újkeletű építmény magasodott, előtte cserepes virágok: mintegy öt méter magas és talán tíz méter hosszú téglafal, a falon festmény, a szivarozó Mao Ce-tung vörös zászlók erdeje felett. A zászlóerdőből építmények, hegyek emelkedtek ki — abban az időben egyet ismertem közülük: a Tienanment, a Mennyei Béke Kapuját, Kínának az ország címerében is megörökített szimbólumát. A festő nagyon pontosan örökítette meg az épületet: látható volt rajta a középen elhelyezett Mao-kép is. Később megtanultam, hogy a zászlóerdő tisztásai Mao életútjának állomásai: a saosani ház, ahol 1893-ban született, a csingkangsani hegyek, ahol 1927-ben partizánharcát elkezdte, a cunji értekezlet háza, ahol a párt vezetőjévé választotta egy szűk testület, Jenan, ahol a kínai kommunisták több mint egy évtizeden át a hegyek oldalába vájt barlangokban harcoltak.

Jobbra, a Visszhang-fal felé vezető kapuban a fiatal Mao képe volt látható. Mao a húszas évek értelmiségének hosszú talárjában, Leonardo da Vinci képeire emlékeztető tájon egy sztrájk szervezésére indul. Az olaszos motívummal magyarázható talán, hogy a Vatikán sajtóirodájában a szentképek közé valaki be tudta csempészni e festmény egyik kópiáját. 1970 első hónapjaiban találták meg. A kép akkor kuriózumként bejárta a világsajtót. Kínában is megvolt a maga politikai kuriózuma: a párt történetének korábbi verziói szerint a sztrájkot nem Mao, hanem Liu Sao-csi, a „Nagy Proletár Kulturális Forradalomban" „ellenforradalmár revizionista titkos áruló"-nak minősített pártvezető szervezte, aki 1959-től 1966-ig a köztársasági elnök posztját töltötte be.

A két kép — néhány másikkal együtt — Mao központilag engedélyezett és Kína-szerte látható festői ábrázolásai közé tartozott. Azokban az időkben a piktorok mindenütt ezeket a festményeket másolták óriás vásznakra, falakra.

Balra, a Jó Termésért Való Imádság Kapujában szintén Mao elnök volt látható, háromméteres, magasra emelt karú, élethűen pocakos gipszszobor alakjában. A szoborral szemben — utcai hirdetőállványhoz hasonló szerkezet közepén — Mao Ce-tung képe, jobbra és balra tükörrel. Némi ügyességgel könnyen meg lehetett találni azt a szöget, amelyből az ember Mao mellett tükröződik. Egy kínai apa éppen a feleségét örökítette meg az elnök mellett, kihúzós kamerájával. Mi is megcsináltuk a képet — de soha nem tudtuk meg, hogy sikerült-e.

A kapuból lépcső vezetett újra lefelé. Egy építészetileg csodálatosan arányos, falakkal és kisebb, kobaltkék tetejű épületekkel határolt négyszögletű térség túlsó felében emelkedett a templom, ahol fényes menetek élén, örök-egyforma szertartásokon könyörögtek a jó termésért az Egek Urához a Ming- és a Csing-császárok. Ennél fontosabb kötelessége nem lehetett kínai uralkodónak. A kínai népi vallás és a császárok hite szerint az ő személyes mulasztásuk következménye, ha aszály vagy ár sújtja az országot, hiszen az ég fiának tekintették magukat.

A templom három koncentrikusan egymásra helyezett teraszon emelkedik, s a teraszokra a jellegzetes császári lépcső vezet fel: kétoldalt lépcső a gyaloghintó hordozóinak, középen pedig, azon a szakaszon, amely fölött a császár fenséges személye lebeg a hintón, hatalmas kősárkány tekergőzik fel a stilizált kőfelhők domborművén egészen a legfelső szintig.

Mire ideértünk, gyerekek serege kísért, élénken kommentálva fényképeinket. Egy mama megengedte, hogy megörökítsük kislányát. Egy öreg bácsi mozdulatlanul, földbegyökerezett lábbal állt, és le nem vette rólunk a szemét, míg el nem tűntünk a festett, faragott fából készült, gazdagon díszített építmény kapujában.

Odabent, a mestergerenda nélkül épült pompás boltozat alatt, az oltár helyén Mao több méter magas festményről tekintett ránk, jobbra és balra pedig faliújság-állványokon a nagy vezér életét megörökítő képeket állítottak ki.

KIJÖNNI TILOS

Metsző hideg volt a szél, amikor kiléptünk a hajdani funkciójára nem nagyon emlékeztető épületből. Dél felé járt már.

— Ebédeljünk meg a Nemzetközi Klubban — javasolta Zygmunt. Felesége még bekukkantott a térséget határoló fal diadalívszerű kapuján a park másik részébe és odakiáltott nekünk:

— Erre még nem is voltunk! — Árkádos, gazdagon festett gerendákra épített, tetővel védett sétaút indult innen. A sétány mellett nagy nyilak mutattak egy távolabbi pont felé. Jobbra építőanyagokat raktak le egy lovasszekérről. Egy szabad térségen, állványokon épületek, gyárak makettjét helyezték el. Ahol az üzemek előtt a vezetők óriás portréit állították ki, a kicsinyített másokon is látható volt a festmény parányi modellje. Az első igazi kínai fotótéma. — Készíthetek egy felvételt? — kérdeztem jelbeszéddel a rakodóktól. Barátságosan bólogattak. Míg én a megfelelő szöget kerestem, a három lengyel a nyilakat követve eljutott a fedett folyosó egyik fordulójához. Itt a művészi festményekkel borított árkádok közé téglafalat húztak, és ily módon egy hosszú barakk jött létre. A bejáratnál nem állt senki, erre kollégáim bementek. Elkattintottam gépemet, és utánuk siettem.

Odabent egy helyi építőipari vagy kisipari kiállítást találtunk. Műanyag és fémcsövek, különböző téglák, falelemek, újabb kisüzemek makettjei, Mao és Lin képeivel, fotók építkezésekről. Mérsékelt érdeklődéssel poroszkáltunk előre, mikor a barakk bejáratánál kiáltozás támadt. Előbb egy feldúlt arcú, élénken gesztikuláló negyvenéves forma férfi rohant felénk, majd két másik követte. Nem volt nehéz felfogni, mit magyaráznak: tilos a bemenet.

Megindultunk visszafelé. A három kínai gesztikulálva beszélt, mi széttártuk a kezünket: nem értjük. Az egyik férfi megállt a bejáratnál, félreérthetetlen tartásban: nem mehetünk ki. Intett, hogy várjunk.

A kiállítás a bejárattól jobbra kezdődött, a bejárattól balra irodahelyiség volt. Amikor bejöttünk, az őrök éppen ott ebédeltek. A helyiségből, ahol álltunk, egy ajtó és egy ablak nyílt a parkra, a hátsó falon Mao portréja lógott, a portré alatt cserepek a téli hideget is bíró növényekkel, a falakon jelszavak. A nap besütött, de a hőmérséklet fagypont körül járt.

Az iroda ajtaja sűrűn nyílt és csukódott, de az ajtóval szemben álló spanyolfaltól semmit sem láthattunk. A spanyolfal mögül izgatott telefonálás hallatszott.

— Legalább két órát várhatunk — jegyezte meg Zygmunt.

Az ajtóból idegesen rángó arccal nézett ránk a csoportunkat elfogó őrök egyike. A telefont kértük, hogy felhívhassuk követségeinket — fejét rázta, majd letakarta egy papírral a készüléket. Megnéztem órámat: negyed egy volt.

A kiállítás előterében nem volt se kályha, se ülőhely. Nekidőltünk a festett oszlopnak és vártunk. Odakinn tovább dolgoztak a rakodók, egyik-másik néha az ajtóhoz sétált, és érdeklődve bekukkantott, körülbelül úgy, mint aki az állatkertből elszabadult ritka fajtát néz. Később néhány kíváncsi lányarc tűnt fel az ablakban. Fel-alá járkáltunk a parányi helyiségben, bepillantottam a kiállításra nyíló ajtón. Az ajtóban álló őr megmozdult, és intett: nem szabad. Még nézni sem. Gyomrunk lassan jelezni kezdte az idő múlását.

Zygmunt kislánya a kínai számok ejtésére tanított. Az egyik kíváncsi nézőnek megmutattam, hogyan tükrözi a Rolleiflex keresője a képet, de az őr mondott valamit, és az emberek eltávoztak. Egy óra múlva székeket kértünk — adtak egy bakot és két széket, a hölgyek elhelyezkedtek és napoztak. A lábunk, mi tagadás, fázott.

Háromkor, egy újabb telefon után megnyílt az iroda titokzatos ajtaja, betessékeltek a helyiségbe. Az ötször öt méteres szoba közepén széntüzelésű vaskályha állt, csöve körülbelül két méter magasságban derékszögben megtört, és úgy vezetett a szoba légterén át, egészen a falba fúrt lyukig. A kínai üzletek, földszintes házak, de még az újonnan felhúzott emeletes épületek nagy részében is ez a fűtési szisztéma. A kályha tetején vizeskanna surrogott. Letelepedtünk a kályha köré. Őreink forró vízzel — ahogy Kínában mondják: fehér teával — kínáltak. Jólesett. A terem berendezése: néhány festett iratszekrény, több íróasztal és polc. Itthon egy építkezés első ügyintéző barakkját rendezik be ilyenformán. A spanyolfal előtti polcon félméteres fehér Mao-porcelánszobor állt, szemben egy másik szobor a fiatal Maót ábrázolta, ezenkívül két falon is függött egy-egy portré a „nagy kormányosról". Őreink letelepedtek az egyik asztal mellé, mindketten előhúzták zsebükből a Mao-idézetek piros könyvecskéjét, és miután meggyőződtek arról, hogy megváltozott helyzetünkben nem folytathatunk semmiféle gyanús tevékenységet, mélységes érdeklődéssel tanulmányozták a citátumok bölcsességeit. Ahhoz képest, hogy négy éve naponta olvassák, ez a koncentráció igazán figyelemreméltó teljesítmény — gondoltam magamban.

Nekünk az idézetek könyvecskéje nem állt rendelkezésünkre. A felháborodáson már rég túl voltunk, bár időről időre megpróbáltunk tiltakozni. Barkochbáztunk, aztán áttértünk a snóblira. Az őrök meglepetten pillantottak felénk.

,,FORRADALMI TÖMEGBÍRÁLAT"

Öt óra felé szállingózni kezdtek az emberek. Jöttek a rakodók, jöttek az ablakon bekukucskáló lányok, és vidám csiviteléssel elhelyezkedtek az asztalok tetején, jöttek az ismeretlen férfiak. Mivel mi a kályha körül kuporogtunk, körös-körül, előttünk-mögöttünk szorongtak az emberek, lehettek vagy negyvenen. Székeket hoztak, de így is sokan álltak.

Velünk szemben egy férfi, akit már korábban is többször láttunk az irodában, beszélni kezdett, míg egy másik, aki eddig csak kínaiul szólt hozzánk, most tört oroszsággal tolmácsolt:

— Ez a helyiség az építőipar dolgozóinak kiállítása, amelyet idegen csak engedéllyel tekinthet meg. Önök hibát követtek el, hogy engedély nélkül behatoltak, és ezzel megsértették a forradalmi tömegeket. Bocsánatot kell kérniök.

Csak két hete voltam Pekingben, de kevés kifejezést hallottam gyakrabban, mint ezt a kettőt: „forradalmi tömeg" és „forradalmi tömegbírálat". Naiv módon már azon töprengtem, engedélyt kérek egy tömegbírálati gyűlés megtekintésére — ez persze kevés külföldinek adatott meg. És lám, mégis itt vagyok egy tömegbírálati gyűlésen. Ha eltekintünk attól a meglehetősen kellemetlen mellékkörülménytől, hogy én vagyok a tömeg-bírálat célpontja, egyedülálló élményben lehet részem. A „Nagy Proletár Kulturális Forradalom", amelynek záró szakaszára érkeztem Pekingbe, az emberek páratlan méretű manipulálása, a kijelölt célpontokra zúdított állandó bírálat, a tömegek akciója. A „forradalmi tömegeké".

Ez a szóösszetétel az európai fül számára a Carmagnole-t vagy a Téli Palota bevételét idézi. Barikádokat, özönlő százezreket, rendőrsortüzet, lázas győzelmi táncot.

Itt, a meglehetősen hűvös barakkban körös-körbe elhelyezkedett, érdeklődve pislogó harminc-negyven ember a „forradalmi tömeg". A kontraszt a szó pátosza és a kisgyűlés prózaisága között humoros lenne, ha nem bontakozna ki hamarosan a „forradalmi tömegbírálat". Hiszen mit is lehet felelni a vádra? Az ember megveszi a jegyét a nyilvános parkba, ahová külföldiek is mehetnek, a parkban átmegy egy diadalív alatt, követi a nyilakat, és bejut egy kiállításra, ahol az ajtóban nem áll senki. Ki gondolta volna, hogy tilosban jár? S mi történik, ha jobb meggyőződésünk ellenére elismerjük, hogy hibát követtünk el?

— Honnan tudtuk volna, hogy tilos a bemenet — kérdezte Zygmunt —, ha minden bejárat nyitva volt, és még itt sem szóltak az emberek?

— Onnan — felelt valaki —, hogy a falon, amelyen átjöttek ki van írva: tilos továbbmenni.

— Nem ismerjük a kínai írásjeleket, és vasárnap lévén, nincs velünk a tolmácsunk.

— Aki Kínában van, annak tudnia kell kínaiul.

Ennek az elvnek alapján, mondom magamban, csak nyelvvizsgával szabadna vízumot adni, de fennhangon persze nem közlöm ellenvetésemet. Elég gondot okoz az is, hogy megértsük a kínai tolmács rossz orosz kiejtését. A „forradalmi tömegek", köztük a lányok, általában hallgatnak, de néhány ember egyre újabb kérdéseket tesz fel, és a hangulat lassan feszültté válik.

— Az, hogy valaki nem tud kínaiul, még nem jogosít fel, hogy mindenhová bemenjen.

— Mi volt a céljuk azzal, hogy behatoltak a kiállításra ?

— Megsértették a kínai népet, el kell ismerniük, hogy hibáztak.

Mentőformulával próbálkoztunk.

— Nagyon sajnáljuk — mondja Zygmunt —, hogy, mivel nem tudtuk elolvasni a tiltó feliratot és nem figyelmeztettek, bejöttünk a kiállításra.

— Ez a sajnálkozás egyáltalán nem elegendő — mondja valaki a hátunk mögött —, ez csak arról tanúskodik, hogy nem értették meg, milyen hibát követtek el. Ki akarják játszani a forradalmi tömegek éberségét.

Hátranézek. Ő az őr, aki az ajtóban vigyázott ránk.

Kezdem érteni a jelenetet. Nyilván neki kellett volna a bejáratnál állnia, de ehelyett odabent ebédelt. Mi közben besétáltunk, és ezért nyilván őt fogják felelősségre vonni. Ki tudja, milyen következményekkel járhat az éberség ilyetén hiánya? A kiállítás őrének bizonyára viszonylag jól megy dolga, de mi történik, ha áthelyezik egy innét ötezer kilométerre levő munkahelyre, vagy falura küldik. Kínában ez nagyon is lehetséges, a „kulturális forradalomban" ennél több is megtörtént. Ő az egyedüli, aki nem kíváncsian, hanem ellenségesen méreget bennünket egész idő alatt. Persze, nyilván kényelmesebb lenne, ha a külföldiek kerülnének a pácba, és nem ő.

Miközben körülöttünk lassan megdermed a levegő, hirtelen megértek valamit a „kulturális forradalom" megannyi képtelenségéből. Racionális vádakkal lehet racionális érveket szembeszegezni, de irracionális vádaskodással szemben nem segít a logika. Az ellenünk felhozható legélesebb vád sem lehet életbevágó : de mit tehetett az, akiről a fanatizált nyilvánosság előtt mondjuk azt állították, hogy „burzsoá úton jár a párton belül", hogy „eltért Mao elnök forradalmi irányvonalától", hogy „elnyomja a forradalmi tömegeket" ? És a nyilvános meghurcoltatás tanújaként, vagy végrehajtójaként felsorakoztatott tömeg vajon mit szólhatott? És hányféle motívum mozgathatja azt, aki csatlakozik valamilyen konkrét vádhoz?

— Mi nyíltan jöttünk, a rakodómunkások láttak, mi is beszéltünk velük, amikor fényképeztünk, még engedélyt is kértünk.

Felhördülés.

— Hát fényképeztek is?

— Igen. Sohasem tagadtuk.

— S hogyan kértek engedélyt, ha nem tudnak kínaiul?

— Mutattuk.

— A forradalmi tömegek szerint maguk nem beszéltek senkivel. Ezt az ügyet alaposan, forradalmi módon kell kivizsgálni.

A BIZTONSÁGI HIVATAL KÖZBELÉP

Most már olyan a zsibongás, mintha valóban kémet fogtak volna. Az ajtóban egy bőrkabátos férfi, aki néhány perce jött be, és eddig hallgatott, most folyékony angolsággal megszólal:

— Mondják el, mi történt. Kezdjék az elején.

Végre abban a tudatban beszélhetünk, hogy meg is értenek. A bőrkabátos figyelmesen hallgat, a terem elcsendesedik. A férfi néhány kérdést tesz fel, aztán kijelenti, hogy a fényképezőgépet itt kell hagynunk, majd a pekingi rendőrségen visszakapjuk. Zygmunt szólal meg: ő nem fényképezett a kiállításon, miért kellene leadnia a gépet.

— Ez a forradalmi tömegek követelése — felel a bőrkabátos. A tömegek azonban szemmel láthatóan mást is akarnak.

A „tömegbírálat" során leghangosabbnak tűnő férfiak újból megszólalnak, s az oroszul beszélő tolmács fordítja a visszatérő követelést: el kell ismerni hibánkat, bocsánatot kell kérnünk a forradalmi tömegektől. A bőrkabátos azonban int, s a közbeszólók elhallgatnak. A gyűlés szemmel láthatóan véget ért. A lányok élénk csiviteléssel kifelé szállingóznak, a bőrkabátos szól: mi is mehetünk. Odakünn már egész sötét van. Hirtelen ráébredünk: nagyon éhesek vagyunk. Reggel nyolc óta csak forró vizet ittunk.

Kifelé menet a park bejáratánál, Zygmunt autója mellett nagy, lefüggönyzött állami kocsit látunk. A bőrkabátossal legközelebb akkor találkoztam, amikor a rendőrség külügyi hivatalában tartózkodási engedélyemet hosszabbítottam meg: virágokat ültetett a hivatal udvarán. Rám nézett és úgy tett, mintha sohasem látott volna. Nem kell feleleveníteni a kellemetlen találkozásokat.

Amikor a Nemzetközi Klubban ebéd helyett vacsoránkat fogyasztottuk, már nyugodtabb körülmények között elemeztük fogságunk történetét. Miért nem eresztették szabadon legalább Zygmunt feleségét és kislányát? Egyszerű: ők nyilván azonnal értesítették volna a követséget. S miért a népgyűlés? Mindenki számára intő példa. A kiállítás dolgozói számára azt demonstrálja: ha az éberséget csökkentik, megjelenik a hivatlan idegen. Számunkra lecke: kétszer is gondoljuk meg, hová megyünk be. S hogy az érzelmek egy kissé nekivadultak? Azért volt ott a Biztonsági Hivatal tisztje, hogy kordában tartsa őket.

Később még sok cikket olvastam: mit kell tenni, ha a „forradalmi tömegbírálat" iránya helytelen...

Ha nem töltöttem volna néhány órát a Ming-dinasztia hajdani sétányán épített barakkban, nem értettem volna, hogy lehet valami egyszerre „forradalmi" és „helytelen" is — de a bőrkabátos férfi feltűnése mindent megmagyaráz. A bírálatnak nem szabad ellentétben állnia a felsőbb fórumokon meghatározott célokkal. Ha a tömegek fellépése valóban önálló, valóban kilép a megszokott keretekből (ami a forradalmi cselekvés egyik jellemzője), akkor hamarosan kiderül — pontosabban: a felsőbb hatóságok kiderítik —, hogy az osztályellenség „vörös zászlót emelt a magasba a vörös zászló ellen", hogy az egész „titkos árulók" műve volt, hogy „látszatra baloldali, de lényegében jobboldali" erők léptek fel. A „forradalmi" szó a kínai politikai szótár egyik leggyakoribb kifejezése, ha azonban megvizsgáljuk, milyen értelemben használják, akkor rájövünk, hogy valójában a „lojális" kifejezés fedi a leginkább.

A pekingi Biztonsági Hivatal külügyi osztályának munkatársa a történetet meghallgatva természetesen azonnal felmérhette, hogy mi történt. Nyilván úgy vélte — joggal —, hogy a behatolók az ötórás ácsorgással és fagyoskodással bőségesen megfizettek kíváncsiságukért, nincs értelme a további követelményeknek.

És a tömegek „spontán" akciója egyetlen intésre megszűnik. A lányok felveszik vastag vattapufajkájukat, még egy kíváncsi pillantást vetnek a külföldire, és mennek kifelé. De ha arra van szükség, hogy a kiszemelet célpontot végleg „kicibálják" (ez a kifejezés akkoriban gyakran szerepelt az újságokban), akkor persze a bírálat nem áll meg itt. Újabb és újabb, egyre súlyosabb vádak követik egymást, a sokaság egyre hangosabb egyre „forradalmibb", a vádlottra percről percre nagyobb nyomás nehezedik.

A mi kalandunk természetesen csak ízelítő volt. Mi mindenképpen tudtuk, hogy nem tartozunk ehhez a közösséghez, hogy mihelyt a gyűlés véget ér, soha többé nem látjuk viszont ezt az irodahelyiséget. De mit tehetett az, aki munkahelyén vált a „forradalmi tömegbírálat" tárgyává? Akiről napról napra nagybetűs plakátok jelentek meg a falakon, újabb és újabb bűneinek listájával, s ha nem ismerte el azokat, még rosszabb helyzetbe került?

Tehetetlen volt — hacsak nem ment át ellentámadásba, hacsak nem volt olyan eszközök birtokában, hogy vádakat emelhetett ellenfeleivel szemben, esetleg ő maga is a „forradalmi tömegek" vezéreként lépett fel. így vált „az osztályharc nagy iskolájává" néhány éven át egész Kína.

Amikor minket bíráltak az Ég Templomában, a gyűlésnek tulajdonképpen nem volt tétje: senki nem nyerhetett azzal, ha önkritikát gyakorolunk. De Kína-szerte volt tét a belső harcokban: a hatalom, amely egyszerre kérdésessé vált. S mert volt mit nyerni és volt mit veszteni, s mert a felfordulásban minden régi intézmény összeomlott, a küzdelem egyre újabb, váratlanabb formákat öltött, helyi és országos szinten egyaránt. Arról, hogy pontosan ki miért harcolt, még mindig folyik a vita. De hogy miként, azt ott, a kiállítási barakkban, egy pillanatra mi magunk is érezhettük, mint az izzó kemencéből kicsapó hő hullámát. Tulajdonképpen hálásak lehetünk őreinknek.

EGY EMLÉKEZETES DÁTUM

Három nappal később telefonáltak a rendőrség külügyi osztályáról : bemehetünk kameráinkért. A színhely ezúttal más. A hatóság.

A külügyi osztály a régi kínai város egyik előkelő villájában működik. Szürke fal, piros kapu, udvar, kör alakú belső átjáró, kis sétány, ívelt tetejű, ívelt cseréppel borított, faragott fatornácos mandarinház.

Egy rendőrtiszt a fényképezőgépekre mutat. A forradalmi tömegek kívánságára filmjeinket elkobozták. Hibát követtünk el. Most visszadják a gépeket. Remélik, megszívleltük az eset tanulságait.

Zygmunt megjegyzi: sajnáljuk, hogy véletlenül olyan helyre mentünk, ahová nem lett volna szabad, de miért kellett ezért több mint öt órán át fogva tartani bennünket, miért nem hagyták, hogy követségeinkre telefonáljunk. A rendőrtiszt arca elutasító: a forradalmi tömegek helyesen cselekedtek, mi engedély nélkül mentünk a kiállításra.

Érezzük, hogy felesleges lenne folytatni a vitát. Nekünk sohasem fogják megmondani, hogy esetleg — legalább részben — nekünk volt igazunk. Azokat, akiket a „vörösgárdisták" kipellengéreztek, később sok esetben visszahelyeztek funkcióikba (egy hónap vagy néhány év múlva, ha még éltek), de a „vörösgárdistákat" nyíltan később sem ítélték el. A „Nagy Proletár Kulturális Forradalmat" még akkor is „teljesen időszerűnek és szükségesnek" minősítették, amikor már csak a neve élt. A „vörösgárdisták" szerepét még akkor is méltatták, amikor legtöbbjüket már rég falura küldték, hogy „átneveljék őket a szegényparasztok", még akkor is, amikor — csaknem hét évvel színrelépésük után — újjáalakult az általuk szétvert ifjúsági szövetség.

Miért éppen nekünk mondták volna: bocsánat, ez túlzás volt!

Ez volt az első személyes találkozásom a „Nagy Proletár Kulturális Forradalommal", vagy inkább a mozgalom stílusával. A dátumot könnyű megjegyezni: december 26-án született Mao Ce-tung.

Forrás: A fal mögött: Kína. Gondolat, 1975. Világjárók 98. 13-27. oldal