Periszkóp-klasszikusok

Hogy történt ez?

Hát, nem úgy, hogy fogtam magam, és Vereckénél bejöttem. Ennél jóval bonyolultabban.

Kezemben megszalad a körömvágó olló, bele az ujjamba, magyarosan káromkodom, piros cseppek potyognak a fehér kéziratpapírra. Megkeresem a szemüvegemet (nem nagy kunszt, a homlokomon van), a pacnira hajolok, kíváncsian vizsgálgatom: elképesztő elegy! Csak amit így szabad szemmel (plusz két és feles okuláré, persze) ki tudok venni: német vér; szerb vér vagy horvát? – nem látom tisztán; albán; tót, szóval szlovák vér; olasz vér; francia; talán egy pici lengyel is; meg valamennyi közelebbről meghatározhatatlan, már agyonkevert keleteurópai vér. Ja, meg magyar, az is van benne. Felröhögök: voltaképpen milyen nyelven -vagy nyelveken kellene nekem káromkodni, ha elszabadult „vérem parancsát" követném? Ha létezne egy közép-európai eszperantó (miért nem csinál valaki?!), nyilván azon! De hát, az igazat megvallva: tök jó nekem a magyar is.

Őseim között csak a nagyon messzi távolban találok nyers földön is járkáló, kezükkel is dolgozó lényeket.Valamelyik apai elődöm – ükapám? szépapám? vagy még messzebb, – vízimolnár volt. (A családi emlékezet szerint tizenkét gyerek apja. Azt viszont már nem tudom, melyik folyón úszott a malma.) Az anyai ágon meg ott ködlik egy asztalosmester, dátumhoz is köthetően: a múlt század közepén működött – habár lehet, hogy ez csak egy oldalág. Mindenesetre tőlük kezdve már mindenki honorácior: protestáns papok, kántortanítók, tanárok, vármegyei hivatalnokok vagy banktisztviselők. A családi fényképtárban keménygalléros, mellényes-nyakravalós „úri" emberek sorakoznak, általában hosszú, fésült szakállal, nőik fidres-fodros ruhában, nagy kontyokkal vagy csipkés főkötőkkel – vidéki paplakok és tisztes polgári otthonok verbénával fűszerezett levegőjét árasztják. Szépek, de némák; Úgy hívták őket, hogy Csalogovits (eléggé változatos írásmóddal, cs-vel, meg egészen szerbesen is), Gaskó (ők a Felvidékről jött – vagy a Bánátból a Felvidékre részben visszakerült? – evangélikusok). Enyedyi (tehát erdélyi nemesek, dzsentrik), Hoffmann, Schaffer (szászok? svábok? osztrák-németek?), Orsini (vagy valami hasonló, nem vagyok bizonyos), meg ilyesmik. A kemény-táblás fényképek hátulján cirádás betűkkel a műtermek címe, Temesvár, Pancsova, Kikinda, Padova, Kassa, Krakkó, Brassó, Nagybecskerek, Pécs, németül vagy magyarul – ez nem sokat mond. Furcsamód maradtak mégis használható adatok a nyelvről, de még az érzelmekről is. Ama bizonyos asztalosról például azt tartja a szájhagyomány, hogy sült német volt, pocsékul beszélt magyarul, de „nagy magyar" volt: 1848-ban is piros-fehér-zöldbe borult a lelke, és hazafias indulatában fabrikált a honvédseregnek egy ágyút – fából. Modern, „eldobhatós" csinálmány volt ez a hadijószág, egyszer sütötték el, és szét is ment – de ha egyszer is, akkor is!: rendesen odapörkölt a németnek! Apám is, anyám is kétnyelvű családban nevelkedett, anyanyelvként beszélték a magyart is, a németet is – a leginkább már akkor is szerbek lakta Pancsován. Apám egész jól tudott szerbül is – de ezt már nem otthon tanulta, hanem az iskolában az osztálytársaktól, meg az utcán. Úgy tűnik, nem volt ez a kétnyelvűség arányosan szimmetrikus, időnként és helyenként szépen felbillent az egyensúly – a német javára.

Maya néni, anyám egyik nagynénje, gyerekkorom fontos főszereplője (Szekszárdon) nehézsúlyú személyiség volt, mater familias, kormányzati szerepe mellett költő, szobrász, egyebek; írt egy vaskos családregényt is; mondják, igazán jó mű; én nem olvastam, mert németül van, és nem tudok annyira németül, de belenéztem – hát az bizony egy karakteresen német – bánáti német világról tudósít. Maya nénit inkább németül, csak alig-alig magyarul hallom szólni az emlékezetemben, verseit is németül írta, talán csak a kedvemért költött egyszer egy magyar gyermekversikét is – a fejemet harapom le, hogy nem emlékszem már rá. Famíliámban én vagyok az első generáció aki már nem beszél németül (csak a német kiejtésem kitűnő, egyebem: közel zéró). Nyilván azért is, mert anyámék szintjén afféle „nicht vor dem Kind" nyelvvé lett a német: ha nem akarták, hogy a gyerekek értsék, akkor fordították németre a szót. És én voltam az első lépcsőfok, ahol az arrafelé mutató szálak is végképp elszakadtak: az én háborús nemzedékemben persze hogy nem volt túl nagy becsülete a németségnek. Amikor egyszer hangot is adtam ellenérzéseimnek, anyám szépen kibukott: kettős identitását sértette durva kamaszszövegem. Komolyan elővett, szelíd-okos szóval figyelmeztetett bonyolult gyökérzetemre. Magamba szálltam, és azóta jobban ügyelek - legalább a szájamra, de lehetőleg a gondolkodásomra is. Maradtak így is merevgörcseim, számon tartok egyfajta eszázadi német mentalitást, amely nekem gyűlöletesen idegen (hol a „vérem"?), és nem eszem Wagnert, mert nagyon nem nekem való – de egyebekben alkuképes vagyok, legalább szándékaim szerint. Hiszen tényleg nem így, nem a többi irányban elhatárolódva próbálok „magyar" lenni. Egyáltalán: sehogy sem „próbálok". Csak vagyok.

Valamikor az első világháború vége felé – elő lehetne ásni a pontos dátumot – Pancsova kiürítési parancsot kapott: jönnek a szerbek! Utóbb kiderült: ez tévedés volt, a szerbek Pazovát támadták, csak elírta a távírda a hírt. Egyszóval tévedésből történt, mintegy véletlenül – merthogy ezekben a történetekben bizony a véletlennek is meglehetős szerep jut! –, hogy Csalogovitsék is, Gaskóék is összekapták a cókmókjukat, és elfutottak. Magyar földre: Pécsre, Szekszárdra. Elképzelem a kapkodás drámai óráját: ugyan milyen nyelven vitatták meg, hogy mit tegyenek? Ide a rozsdás bökőt, hogy német nyelven döntöttek: ők leginkább magyarok, tehát akkor futni kell, és Magyarország felé kell futni. „Kiürítési parancs", ez is egy vicc: attól még Pancsova persze hogy maradt ott, ahol addig volt (azzal együtt, hogy nemsokára csakugyan jöttek a szerbek, és Pancsova is „elesett"), csak az ment el, aki akart. Ez a két család valamiért akart. Élénken érdekelne őseim motivációja, de már nincs forrásom a kutatáshoz. Ha nem lett volna kedvük menekülni, avagy ha valamilyen véletlen gyakorlati akadály állta volna útjukat, könnyen lehet, hogy most szerbül töprenkednék és firkálnék a sokfajta ősömről és az identitásomról: „miképpen történt hogy én szerb lettem?" (ÉN, ugyanén! – Hát igen, persze. Illetve: nem, dehogy! – mind a két válasznak van tartalma, valósága. De erről majd alább.)

Az ősök, az ősök, az ősök - és az utódok? Gondolkodom róluk is. Volt egy olyan, hogy „kassai nagyapa" (nem az enyém: anyámé, bár lehet, hogy már neki is dédapja volt), sokat emlegették, mert neki volt a legszebb szakálla. Kassán székelt, de nem tudom, hogy ottmaradt szlovák(?) netán szlovákiai magyarok? szlovákiai németek? szlovákok? netán a fajtisztaságukra büszke szlovák nacionalisták? Beleborzongok....

Meg volt egy olyan is, hogy „Kaska Onkel", ő Krakkóban élt. Nem tudom pontosan, kim volt. Onkel, ez németre vall, Kaska (jól írom? mindig csak hallottam a nevét!) viszont lengyelesen hangzik, egyszóval.... Arról nevezetes, hogy kancsal volt. Mert látta egyszer Prágában (hát oda hogy került? ott is élt egy ág?! vagy csak csavargott a bácsikám?) a toronyjátékot, elnézte, ahogy az ajtócskán kitipeg a tizenkét apostol, utolsónak a kancsal Júdás. Kaska Onkel megpróbálta utánozni a fancsali pofáját – és úgy maradt. (Miatta nem volt szabad gyerekkoromban kancsal grimaszt vágnom – ennyi a szerepe az életemben.) Nem tudom, Kaska Onkel lengyel volt-e valamennyire, vagy csak azzá lett. De eléggé valószínű, hogy ivadékai, ha vannak, már lengyelek. Töpreng-e valamelyikük (persze lengyelül), hogy honnan jött? Vagy meg se fordul a fejében ez a hülyeség, csak éli lezseren a maga természetes lengyelségét? Vagy kellemetlen bizonytalanságérzet gyötri, amitől aztán egyfolytában csak bizonyítani akar, és már el is szegődött harcos pápistának, profi német falónak, orosz falónak, litvánfalónak?

A mai eszemmel úgy sejtem, hogy szegény apám (jól voltam vele, szerettem, tisztelem) vacakolt azért valamennyit a nacionális identitásával. Pécsett kezdett, aztán Berlinben végzett, épp '33-ban, a hitleraj belobbanásának pillanatában, vonzotta egy akkor még létezett és tartalmas, rokonszenves polgári németség, meg viszolyogtatta a nácizmus, picikét meg volt zavarodva, hazajött, szekszárdi múzeumigazgatónak, megismerkedett a másik pancsovai menekült család lányával, aki éppen Stuttgartból landolt, ott tanult énekelni, de összekülönbözött az operaénekesnő nagynénjével – mindegy, bonyodalmas történet. Apám nemigen lelkesedett a szláv gyökereiért, történelmi zavarában engedett valamennyit a korszak turáni dilijének – így lettem én Zsolt. (Nem minden zűr nélkül, mert Gábor atya szerint ez pogány név – végül azonban találtatott egy zoticus nevezetű szent, aki megoldotta a helyzetet.) A húgom meg – addigra „haladt" az idő, terebélyesedett a téboly: hajrá, mindent bele! – Emőke, Dalma és Emese, egyetlen személyben a teljes ősmagyar mitológia, cuzammen. És hozzá még: leamputáltuk az -ovits-ot, merthogy szláv. (Nekem ugyan semmi felelősségem benne, négyéves ha lehettem akkoriban, pályám hajnalán még Csalotitics Joltika néven mutatkozgattam be, egyem a lelkemet, de rühellem ezt az egészet!) Tök új névre vágyott apám, mert addigra már publikált a régivel – úgy újított és ideologizált, hogy közben azért a kontinuitásra is vigyázott. Ekképpen: az -ovits ugyan szláv, de a Csalog semmiképp, az alighanem oszmán-török (ezt kiszótározta: törökül cselog=kő, ha igaz – aztán hogy abból miképpen lett családnév, azt már senki nem firtatta), ez így már nem ciki: rokon, „majdnem magyar". Mindemellett szerencsére extrovertált lény volt az apám, eléggé szakbarbár is (régész), leginkább a munkája kötötte le, úgyhogy azért nem hajtotta túl ezt a divatos kergekórt.

A családi dicsfényen kívül rekesztett szláv ősöket vastag köd burkolja. Belgrádban is, Zágrábban is találtam Csalogovicsokat a telefonkönyvben (az unokatesóm, aki persze máig is Csalogovits, mert elírták a nevét, és úgy maradt, mint Kasky Onkel a kancsiságával – szóba is elegyedett az egyikkel, jól eldiskuráltak, „szerb-horvátul"; ennyi, a szálak nem jöttek összébb), egyszóval azt sem tudom, hogy a szláv ősök horvátok voltak-e vagy vadrácok – ha van egyáltalán valami mélyebb értelme ennek a distinkciónak. Hanem viszont adódott egy elég érdekes nyomozati adat – persze csak úgy, mindennemű nyomozás nélkül. Egyszer, New Yorkban, már szépecskén fehéredő szakállal, egy partin: amerikai albánokkal jöttem össze - ami nem éppen különös véletlen: albánok többen élnek ott, mint Albániában. Bemutatkoztam. Mire – amilyen ugye az amerikai: hogy nem nyugszik bele a vakvilágba mormolt, kriksz-kraksz aláírásba, hanem kihegyezett füllel rákérdez:

– Hogy mondtad a nevedet? – megismétlem. – Albán vagy?!

– Izé, én nem tudok róla, habár...

És beúszott egy erősen töredékes, már-már gyanúsan is hangsúlytalan családi legenda. Miszerint a húszféle ilyen-olyan ős közt létezett egy albán is: egy szkipetár hegyirabló. Csak úgy, humornak, részlet semmi.

És akkor ott, Amerikában, negyvennyolc éves fejjel megtudom, hogy az én atyám dolgos kezétől visszametszett nevem bizony siftár, albán, és annyit teszen, hogy sánta – szóval hogy én „albán vagyok".

Eszerint a siftár hegyirabló nem egyszerűen „egy volt tiszteletre méltó elődei sorában, hanem AZ ősapám". Egyik balul végződött hegyirablása alkalmából vélhetőenjól belesertéztek a hátsó felébe, lesántult, nem is tudott már hazamászni a hegyen át, ottrekedt a szlávok közt, megjuhászodott, letelepült, a gyereke már sántafi lett, délszlávosan Csalogovics – és így tovább. Nem is múlt el egészen az emlékezete, csak egy kicsikét a háttérbe seprődött, tudunk róla, csakhogy nem lobogtatjuk...

Töprengek: vajon mi tette szükségessé a finom retust? Ősapám albánsága vagy a hegyirablás? Tartok tőle, hogy az előbbi...

És elmerengek: ettől a véletlenül jött tudástól most „albánabb" lettem én? Vagy akármiképpen más, mint voltam? Vagy netán: módosult ettől az én magyarságom? – Nem hinném. Lehetnék albánabb, módosulhatnék éppen – ha érzékenyebb fülem lenne a vérmitológiához. De hát nincsen. Másfelé hord a fülem, más irányba növesztették a szüleim, a környezetem, de magam is másfelé neveltem, még tudatosan is.

Azokkal a kedves (albán) amerikaiakkal vidáman összenevettünk, váltottunk egy kör cuppanós közép-amerikai puszit – és kész. Szép esténk volt!

Éveket éltem Amerikában; eltanultam valamennyit az ottaniak naiv realizmusából. Megtanultam, hogy ha valaki a közelemben addig ügyetlenkedik a körömollóval, míg felsérti vele az ujját, nem érdemes mikroszkóp után kapkodnom, hogy embertársam kicsordult vérét vizslassam. Okosabb, ha odafigyelek: ugyan milyen nyelven szólja el magát? Hitelesebb támponthoz juthatok így. – Jé, b. m., hát te magyar vagy?! Mért nem szóltál előbb? Komám!!

No, hát csak azt akartam ezzel az egésszel, hogy nem igazán tudom, miképpen lettem magyar. Egy öntudatlanul megélt családtörténet esetleges végpontja ez, jó adag véletlenbe ágyazva, a kanyarokban habókos rögeszmékkel is megtűzdelve – mittudomén. Egy helyzet, amely van. Amely lehet élvezetes. Vagy nyomorú. Vagy mindkettő, együtt, vagy váltogatva. De mindegy. Fontosabb, hogy a szándékos erőlködésnek – ha támadna ilyen erőlködés -ellene áll, mert annál keményebben meghatározott. Nem tudom, mitől. De azért az én nemtudásom nem emelheti a mitológia szférájába ezt a dolgot. Mert annál azért valamivel mégis megfejthetőbbek a történet – a történetek – lépései.

És jelentkezzen nálam, aki másképpen van ezzel a dologgal. De csalni nem ér!

Szégyen? Büszkeség?

Magyar vagyok - na nézzük akkor: milyen érzés magyarnak lennem?

Folytonos élvezet, amelyben feredve fülig érő szájjal járom a világot? Vagy egy keserves nyomorúság permanens tudatának levethetetlen nyűge? Átkot cipelve görnyedezek magyarságom eldobhatatlan súlya alatt? Vagy az istenek ajándékaként viselem, messze fénylő homlokkal?

Már ahogy így magamat kérdezem, célzatosan fogalmazok, majdnem gúnyosan – ilyen kérdésekre aligha lehet másképpen felelnem: természetesen egyik érzület sem az enyém, mások arcáról ismerem csak őket. És valahányszor meghallom a kesergő vagy megdicsőült szöveget, vagy ráismerek a jellegzetes mozdulatra, mimikára: bosszankodom, röhögök vagy elkeseredek.

Vallathatom magamat persze komolyabb hangon is, például így: Szégyelltem-e már életemben, hogy magyar vagyok? És akkor ki kell mondanom: bizony már előfordult. Mondjuk: Bécsben, a Mariahilfer Strassén. Amikor magyar bevásárlóturisták vad hordájával szembesültem – hát ezekkel kell nekem közösséget vállalnom? („Kell"? De hát miért is kellene? Ők olyanok, én meg ilyen vagyok, és kész; ahogy senki más babérkoszorújába se csupálok bele, úgy ezeknek a magyarságáért sem felelek, még ha egy nyelvet beszélek is velük. – Csak hát azért ez az önfelmentő gondolat is távolít valamennyire a magyarságomtól, érzem.) Vagy amikor a szkinhedek gondosan megtervezett túlerőből meggyapálnak egy fekete bőrű diákot a világ egyik legszebb városának valamelyik utcáján. (Na ez már élesebb helyzet: ezek a „konzervatív ifjak" nem lezser csellengők, hanem éppen hogy hangsúlyozottan „magyarok" – miképpen kerüljem el a természetes reflexet: ha ők azok, akkor én ugyan nem vagyok magyar!) És még sorolhatnám a próbatétel keserves alkalmait.

Meg az ellenkező értelmű példákat is. Amikor akárhol egy ember – akárki, „egy magyar" – valami szépet mozdult, és ettől én átmelegedtem, jól éreztem magamat a magyar bőrömben. És a mérlegem talán nem is rossz, kaptam annyi jó élményt, mint keserűt. Ez az egyik; a másik meg: hogy nem vagyok éppen tehetetlen! Szabadságomban áll, hogy másképpen viselkedjek, akár épp a Mariahilfer Strasszén, mint undorító honfitársaim. Vagy ha a „magyar" szkinhedek cigányt, feketét, zsidót vernek, oda is állhatok az áldozat mellé, és akkor már egyből nem olyan egyértelmű a nemzeti szégyenem!

„Magyar történelem". Sok mindent nem szeretek benne. Ha csak a közeles időket nézem: Amikor bizonyos idióták (már megvoltam, tehát kvázi az én nevemben is) hadat üzentek az Egyesült Államoknak. Vagy ott van az újvidéki vérengzés – azt kimondottan utálom. Vagy ahogy „a magyar gondolat" jegyében német megsemmisítő táborokba hurcolják magyar zsidók százezreit, vagy a Dunába lövöldözik őket „magyar emberek". Hosszan folytatható lista lenne ez is. Más történt dolgok viszont kedvemre vannak. Sorjázhatnám ezeket is – de nem érdemes ezzel dekázni, hogy ennyi ide, annyi oda. Mert ennél sokkal fontosabb, hogy próbáljak vigyázni: nehogy összekeveredjen a fejemben a két kupac. Hogy ami tetszésre érdemes, azt szeressem, amit meg szégyellni kell, azt lankadatlanul szégyelljem – nehogy már büszke legyek arra is, csak mivelhogy az is „magyar"?

És fontosnak tűnik az is, hogy ami jó volt, ami tényleg hasfájás nélkül vállalható, abból ne csináljak túl nagy ügyet. Ez már a jó ízlés kategóriájába tartozik.

Kevés dolog tud oly keserű kacajra fakasztani, mint itt ez a körkörös büszkeségből épült kelet-közép-európai körjáték. Ahogyan itt büszkék vagyunk a magyarságunkra; azután autókázunk vagy hatvan kilométert, és ott már olyan emberek laknak, akik a szlovákságukra büszkék, vagy a másik irányba, kurta kettőszázat, és ott már a szerbségükre büszke embertársaink nyüzsögnek – és így tovább. Érzelmi viharok egy lavór vízben. Nem tudnánk ezt végre abbahagyni? Lenni egyszerűen magyarok, szlovákok, szerbek, románok, rutének, osztrákok, szlovének, horvátok, vagy ami akarunk, vagy ami adatott – de hát hogy „büszkeség"??

Azt mondja a rádió egyik riportere: Minő szép dolog, hogy a kárpátaljai magyarok ily szépen megőrizték magyarságukat; és milyen nagyon sajnálatos, hogy ehhez a szépen megőrzött magyarsághoz nem társul egy keményebb magyar öntudat, az a fajta, amelyet például Erdélyből ismerünk – és jól lebarmolja a kárpátaljai magyarokat, amiért ilyen gyalázatosán puhák. Amitől én kapásból beleszeretek a kárpátaljai magyarokba: normális lények! Hát nem így kell ezt csinálni? Lehet egyáltalán másképp?! Magyar vagyok, mert így alakult a dolog, viselem hát becsülettel, olykor még jól is érzem magamat ebben a fajta szép gazdagságban, még ha gyötörnek is érte, mert bizony nem keveset gyötörnek – de hogy akkor még azt is elviseljem, hogy előjöjjön a jól fűtött pesti kéglijéből egy kerge liba, és rám sziszegjen, merthogy az istenadta, természetes magyarságomban neki nem vagyok elegendően „öntudatus", és még csak orrba se vágjam érte a pimasz pofátlant – hűha, ez igen, ez teljesítmény!

Én persze egy elég naiv lélek vagyok, a bárgyúságig nyitott és elfogulatlan. Rendesen el tud varázsolni egy jó román folklórmuzsika, eltaknyolok egy aszimmetrikus ritmusú bolgár dallamtól, egy cigány pergetőtől, egy lágy szlovák daltól, és türelmem is van, ki tudom várni, amíg mások is rácsudálkoznak az apám gyűjtötte pentaton sárközi énekre – egészen gyagya lennék, amiért hiszek ebben a másik fajta körjátékban?

Nagy áldás, hogy Balassi, Csokonai, Bartók, Bibó. Biztonság nekem, a magyarságomban is fontos tőke. De ha azt kérdezem magamtól, hogy mire vagyok „büszke"? Hát leginkább olyan dolgokra, amelyeket magam műveltem. Ezzel a két kezemmel csinált dolgokra, amelyek akár túl is tudnak élni engem, jelentenek majd valamit rajtam kívül másoknak is, építik, gazdagítják ezt a – nevezzük így – magyar világot, utat egyengetve a hozzám hasonlóknak – „magyaroknak" –, előre. És életemnek azokra a napjaira vagyok büszke, amikor helyesen döntve azok sorában lehettem, akik csapatban kiállva becsületet szereztek ennek a kis glóbuszdarabnak. Arra például, hogy '56 forradalmában fegyverrel harcoltam a hazám szabadságáért, az első éjszakától a végső vereségig. (Habár erre természetesen akkor is ugyanilyen büszke lennék, ha ugyanezt úgy tettem volna, hogy közben izlandinak, szlováknak vagy bantu négernek tudom magamat.)

És akik a kortársaim közül elbliccelték azokat a bazaltkockákból összekapkodott barikádokat, most ne hetyegjenek itt, ne szájaljanak nekem az ő genetikus, sujtásos-árvalányhajas meg ilyen-olyan magyarságukkal! Ha taszít valami a nációmban, az éppen ezeknek a hol sunyin kushadó, hol felfuvalkodottan tündöklő hólyagoknak a (történelmi tradíciókban is tenyésző) handabandázása – hogy mindjárt szégyellnivalót is találjak a magyarságomban...

Egy európai tradíciójú, ám annál sajnálatosabban csak közepesen fejlett országban élek, amelyet most éppen a harmadik világhoz való végzetes lezárkózás réme fenyeget, a társadalom riasztó lezüllése, és nem csak gazdasági értelemben, kulturálisan és morálisan csakúgy. Van egy kormányunk, amellyel rendesen alulmúltuk a történelmi lehetőségeinket, van egy közép-ázsiai színvonalú telefonhálózatunk, amelytől naponta megőrülök, meg van néhány dobogós helyünk is a világversenyben, öngyilkos-statisztikában, alkoholfogyasztásban, a fővárosunk légszennyezettségét, az átlagéletkor csökkenését tekintve és hasonlókban – ha reálisan akarom látni a hazámat, ezeket a dolgokat is tudnom kell. Márpedig reálisan akarom látni a hazámat is, ebből a határozott igényemből mentálhigiénés meggondolások miatt sem engedhetek. – És akkor olvasom az újságban (Népszabadság, '93.III.20., Vásárhelyi Mária) a legújabb közvélemény-kutatás eredményeit, melyek szerint honfitársaim többsége „büszke arra, hogy magyar". Hát, én nem tudom. Úgy érzem, nemigen tudok büszke lenni rájuk, erre a többségre. Akik ilyen képtelen módon próbálják védelmezni a maguk nyilván labilis, elmosódó valamilyenségét – a mástól.

Zsidó vagyok. Cigány vagyok.

Történetesen nem vagyok zsidó.

Történetesen cigány sem vagyok.

Azaz hogy... – Úgy tűnik, ez sem ilyen egyszerű azért.

Nem tudok róla, hogy zsidó vér, cigány vér is csörgedezne ereimben – csak ennyit állíthatok. De azért gyakorta elméláztam már: ha őseim közt lett volna zsidó, vajon tudnék-e róla? Valószínűleg: nem. Undorító szokás régiónkban, hogy a történelmet folyamatosan hozzácsiszoljuk a „jó társaság" mindenkori elvárásaihoz, és hogy ezt a szégyentelen játékot már a családtörténetek gyurmázásánál kezdjük (naná, hát hol is kezdenénk? a nagy-történelem folytonos tekergetésének nyilvánvalóan ez az előiskolája!) – volt vagy nem volt zsidó ősömet így minden bizonnyal kiradírozta volna az illemtudó emlékezet (lásd a szkipetár hegyirabló sajnálatos esetét). Következésképpen: simán elképzelhető, hogy volt zsidó ősöm is. Vagy ugyanígy cigány – na, őt pláne eltüntették volna. Tehát: lehetett. A helyzetbe beleférnek.

De ugyanennyi erővel az is lehet, hogy nem voltak, hogy tényleg egyik se létezett. És akkor most hozzáfoghatnék bosszankodni, hogy lám, családom emlékezete egyszerűen szavahihetetlen, és akkor én emiatt kizárattam a tisztánlátás lehetőségéből egy ennyire fontos kérdésben – ha nem tudnám, hogy ez a kérdés egyáltalán nem fontos. Hogy tökéletesen mindegy, voltak -e vagy nem voltak. Ha voltak: attól én nem vagyok más, mint ami vagyok. Nem attól vagyok olyan, amilyen vagyok („más"). És ha nem voltak: dettó.

Hogy folytassam családom csepülését: közvetlen őseim még slendriánok is voltak, elmulasztották a ker. középosztályban szinte kötelező tananyag oktatását, nem tanították meg nekem, hogyan kell felismerni a zsidókat. Márpedig amit a gyermek meg nem tanul, nem tudja azt a felnőtt: máig is harmat-gyenge vagyok ebben a nemzeti tudományban. Sőt, igazából nem is tud érdekelni ez a dolog. Szüleim társadalmi környezetében szép számmal voltak zsidók, ügyvédek, orvosok, kereskedő, mások – nem hinném, hogy „szándékosan", pont a zsidóságuk okán választott nexusok, egyszerűen csak a békebeli k-európai kisváros életének természetes rendje szerint alakult ez így. Kicsiny volt ez a társadalom ahhoz, hogy kettő darab középosztálya legyen, ha csak valaki nagyon nem vigyázott, véletlenül is összejött a másikkal – így is mondhatom. Az én aurámba már tökmag koromban bekerültek zsidók: az első doktor bácsim (csak a keresztnevét tudom, annyira közeli barátságban volt apámmal), öreg hegedűtanárom (arcát is, nevét is őrzöm). Jellemzően nem tudtam róluk, hogy valaminő különleges élőlények lennének – mígnem aztán a napi életünkbe nyomuló történelem durván a tudomásomra hozta (Gráber tanár úr is, Marci doktor bácsi is Auschwitzban maradt).

Sokat törtem már a fejemet, vajon nem bujkált-e az én keresztény famíliámban valamennyicske tradicionális vonzalom a zsidóság iránt. Tehát – ettől az élet normális rendjéből adódó egymás mellé sodródáson túl – egy kicsikét határozottabb hangütés. Mely esetben szüleim feltűnő mulasztása tán nem is volt egyszerű „slendriánság". De képtelen vagyok dűlőre jutni. Volt egy anyai nagynéném, kórházi asszisztens; kórházi pinceszobácskája falán jókora Európa-térkép lógott, piciny horogkeresztes gombostű -zászlócskákkal azon jelölte, hol tartanak épp a győzedelmes német csapatok – miközben nagyjából ugyanekkor: ahogy nagy hirtelen kántor nélkül maradt a szekszárdi zsinagóga, Vica néném addig könyörgött az egyházközségnél, amíg oda nem engedték a harmóniumhoz, és attól kezdve „ideiglenesen" ő kántorkodott a zsidóknak. Egészen záróráig. Mert hogy civilben muzsikus zseni volt, és élt-halt a zsinagóga-zenéért. 43-ban, 44-ben! Egy goj, ráadásul nő! - gondolom, a rabbi haja égnek állt. De nem ellenkezett, nem olyan időket éltünk. És Vica néném tudta a dolgát, szép alt hangján gyönyörűen zengtek a héber szövegű énekek – hogy honnan ismerte őket, rejtély. – De hát Vica néni semmit nem jelent, annyira egyedi jelenség volt – apám szerint buggyant liba (még reprodukálnom is fáj apám szavait, annyira szerettem Vica nénit). A mi házunkban már szó se lehetett ilyesféle gyerekes őrültségekről, hogy zsinagóga, hogy horogkeresztes zászlócskák, na nem: az utakat középvonalon kell járni.

Később azután lett egy csomó – különböző mértékben és különböző módon – zsidó barátom. De tényleg elég sok, és egyre több – és a sorrend mindig ez volt: összebarátkoztunk, majd – általában jó sokára – megtudtam, hogy a barátom zsidó. Megtudtam, aztán többnyire el is felejtettem. De ha valahogy meg is ragadt bennem a nem különösebben izgalmas adat, attól a barátságunk nem változott, sem hevesebb, sem sandább nem lett tőle. Mástól változhatott, akármitől, ettől nem.

És volt egy zsidó feleségem. „Volt", mert már nem a feleségem, már „csak" a barátom: egyike azoknak az embereknek, akikkel a legtartalmasabban, a legkevesebb feszélyezettséggel, elfogulatlanul, igaziból tudok kommunikálni, aki, ha nincs elérhető közelben, elemien hiányzik. Hosszan elhúzódott amerikázásom hátterében az ő alakja áll. Amerikaivá lett magyar zsidó – hármas identitás, eszményien arányos konstrukcióban. Szép és ép ember (a szépségen nincs mit magyaráznom; és az „épség"? korunkban olyasmit jelent, hogy valaki, egy kivételes példány képes kinőni a sebeket, amelyeket randa századunk majd' mindnyájunknak osztott). Együtt töltött éveink kacagtató tapasztalata, hogy az ő amerikai magyar-zsidó családjának mikrokultúrája mennyire azonos az enyémmel. Az értékrend, a fontos és a súlytalan, apró szokások, gesztusok, reflexek, a konyha, az intim szféra nyelvi apróságai – minden, na! Beleértve még a deformációinkat is – hiszen ugyanaz a történelem, egyazon élménybázis tett minket azzá, amik vagyunk, szorosan hasonlóvá, egylényegűvé. A kettőnk eltérő gyökérzete alapján várható másságunk, ami azért ebben a helyzetben valamennyire érdekelt, a közeliét és a tüzetesebb vizsgálódás során azzal a mókás meglepetéssel szolgált, hogy nincsen.

Nekem ebben a zsidó családban rendesen meg kellett küzdenem a „keresztény magyarnak" kijáró ellenérzésekkel – éppen mivel olyanok ők is, mint „mi, magyarok". Megküzdöttem. Megérte. Megváltoztam ettől a kapcsolattól, kinyílt előttem a világ egy-két addig rejtett vagy érdektelennek tűnő szöglete, átjárhatóbbá vált a lét és gazdagabbá tettek, a korábban közömbös dolgok értékké nőttek a szememben -

például a zsidóság. Amelyet addig elhanyagolható (és elhanyagolandó) dimenziónak tudtam – azóta: preferencia. Tudom, itt és most perverz vallomás ez, provokatív szemérmetlenség – de hát ez van. Ha zsidó lennék, biztosan visszafognám magamban valamennyire ezt az önszeretet – na de (valószínűleg) nem vagyok zsidó.

Igy vagyok aztán mégis az.

Annyira mindenképpen, hogy a kiállás határozott kötelességtudatáig „fajult" bennem ez az azonosulásélmény: szarházinak érezném magamat, most már nem pusztán csak elméleti alapon, de Ági miatt is, ha adódó alkalommal (és hát az alkalmak, sajnos, nagyon is adódnak!) nem lépnék fel a bántott zsidók mellett.

De értelmetlen és méltatlan lenne, ha egy hármas identitásnak csak egyetlen elemén nyargalásznék, igazán érdemes arról is szót ejtenem, hogy miképpen formált engem a feleségem amerikaisága. Tőle is kaptam, nagyon sokban tőle, korrekt és karakán amerikaitól, hogy ezt a sok mindenben nem éppen nekem való „nációt" megtanultam tolerálni, sőt: ebben-abban-amabban még tisztelni is.

És Ági magyarsága! Ez ám a szépséges csavar! Ha én mondjuk portugál lettem volna ebben a történetben, megtanulhattam volna tőle – igen, tőle! ettől a zsidó-amerikai -magyar embertől! – a magyarság tiszteletét. Számon tartott, jól ápolt magyarságtudatot találtam benne. Ági lány, én fiú, ő persze hogy érzelmesebb, én szögletesebb, meg felületesebb is vagyok, és több tekervényes leplezéssel élem az életemet; kettőnk közül ő volt, aki Amerikában zajlott házasságunk Szilveszterein rendesen elbőgte magát a magyar Himnusz alatt. Nem „a kedvemért"; mesélte: én előttem is így volt ez, valahányszor az olimpiai közvetítésekben felcsendült a szép dallam. No, halljunk csodát: én tőle, tőle is tanultam a mostanra kialakult, nyugodt mederbe ülepedett magyarságomat. És miatta, érte is becsülöm: az ő magyarságát is respektálom, őrzöm és védem magamban.

Volt egy valamennyire cigány feleségem is. Meg cigány szeretőim. Tőlük, általuk van közöm a cigánysághoz? Vagy azért volt félcigány feleségem, azért voltak cigány szeretőim, mert közöm van a cigánysághoz? – ha valakinek túl sok az ideje, kedvére elszórakozhat ezzel a tyúk-tojás-problémával. Cigányokkal dolgozom, több mint húsz éve keringek e téma és e gond körül, nyilván már amikor elkezdtem, volt bennem egy homályos indíttatás – na, honnan? Genetikus gyökerek révén? Bizonyos nem vagyok, de valószínűbb, hogy nem. Azaz hogy – érdekes gubanc ez is. Volt egy ősöm, bizonyos Tóni bácsi, Hermán Antal a cigányság egyik első „magyar" (?) kutatója, tudós etnológus, az első magyar (még német nyelvű) néprajzi folyóirat alapító szerkesztője, aki örökké a cigányok körül sündörgött, gyakran hetekre, hónapokra eltűnt egy-egy vándor karavánnal, és amikor előkerült, tetves volt és büdös, mondja a családi fáma. Kettős életet élt, egy tisztes polgári létet (persze sanda gyanakvásba ágyazottan), meg egy másikat – talán az „igazit". A legendárium egy passzusa szerint adódott olyan is, hogy Tóni bácsi inkább elviselte a csendőrök huszonöt pálcaütését a pucér fenekén, csak hogy a cigányok ne tudják meg: ő nem ugyanúgy cigány, mint a többi. Egyszer meg ujjlenyomatot akartak venni a dutyiba terelt kompániától, s hogy ne lehessen, a vajda parancsára éjszaka a fogdában a forró kályhán sütötték nyomorék simára az ujjaikat, mindnyájan, Tóni bácsi is; a csendőrök a kukucskálón át lesték és röhögték a jelenetet (K-Európa.) Szégyellem, de nem tudom, miképpen is volt ősöm ez a jó fej pasas, ősöm volt-e egyáltalán, vagy csak úgy beszármazott a famíliánkba. A papírformát tekintve nemigen lehetett cigány. De csodálkoznék, ha nem szaladgálna néhány cigány ivadéka egyik-másik mostani cigánytelepen.

És nekem, nekem vajon nem szaladgál? Jó kérdés ez is. Izgat is, nem is. Felelősség? Hát persze, elfelejthetetlenül. Meg természetes érzés, jóleső harmónia.

Cigány vagyok. A velük való munkám masszív szolidaritást és azonosságtudatot épített ki bennem, rokon-érzést, szeretetet. Jó velük lennem, ez is épít, gazdagít. Reflexem már, hogy kiálljak értük, „véreimért". Sokszor hiszem, hogy több a közöm hozzájuk, mint nem egy csak vérében cigány vagy valamennyire cigány „cigánynak" – de hát nem versengeni akarok én, ebben sem. Egyszer valaki csúnyán megsértett a „cigányságomban": cigány viccekkel traktált, csak úgy, minden apropó nélkül – rosszkedvűen hallgattam, leintettem, otthagytam. Pár nappal később tudtam meg, hogy cigány az illető. „Jaj, de dörzsölt csávó az X, inkább eljátssza, hogy zsidó, csak hogy ne tudják meg: cigány" – így szólt a drót. Megkerestem a fickót és kimutatkoztam nála, megmondtam neki, hogy tetűnek tartom és ne legyen dolgom vele többé. (Évekig nem beszéltünk; most már újra köszönünk egymásnak: visszakönyörögte magát. Ha nem is barátnak, de közös megalázottságunkban sorstárs-embertársnak. Azt hiszem, a cigányságomban sem szabad gőgösnek lennem. Inkább vagyok realista.) A zsidóságomról meg a cigányságomról írok itt – és közben háborognak a zsigereim. Miért kell pont ezzel külön is „elszámolnom", a horvátságommal vagy az olaszságommal meg miért nem? Annak miért nincs szaga? Ha svéd lennék (mármint hogy az is), az miért lenne kisebb feszültség bennem? (Van itt a közelben egy öngyújtógáz-töltő, az svéd – nem látom rajta, hogy olyan nagyon kínlódva kellene megélnie!) Zsidónak lenni, cigánynak lenni – olyan ez most mifelénk K-Európában, mintha fertőző betegséget hurcolna az ember, leprát, HIV-vírust. Még nem küldték ki a hivatalos űrlapokat, de már nagyon is érzem a levegőben az igazoltatási kényszer hányingert keltő szeleit: meséljem csak el, volt-e az ükszüleim közt akár csak egy is, aki tisztázatlan, tisztátalan származású! Nos, hát tessék: én cigány vagyok, zsidó vagyok. Ha másért nem, legalább a magyarságom becsületéért. Ha sárga csillagot kell kitűzniük a zsidóknak, vagy akármilyen akármit a cigányoknak, én egyből kitűzöm mind a kettőt. Történelmi példák is erre tanítanak, meg a magammal szembeni morális igényeim is. És épp mivel ingerlékeny, izgága, csökönyös magyar vagyok, istenverte csakazértis-fajta, ha valakik itt hozzáfognak látványosan fintorogni zsidótól, cigánytól, akkor én azért is AZ vagyok! És ha valami panaszod van ezzel kapcsolatban, haverom, hát gyere ki a kuglizóba, hogy szétkalapáljam a képedet!

K-európai vagyok

Mi ez a „K"? Kelet? Közép? Én mindig Keletnek gondoltam és mondtam. Most a Közép a divat. Mivel hogy épp Nyugat felé ácsingózunk, Keleten keressük a minél gyorsabb és teljesebb elhatárolódás lehetőségét. Nehogy már összetévesszenek minket valakivel, aki talán még nálunk is nyomorultabb! Ha már egyszer nem vagyunk Nyugat-Európa – mint ahogy nem vagyunk, ezt elég nehéz lenne magunkra fogni –, legalább Kelet-Európa se legyünk, osszuk inkább három felé piciny kontinensünket, és legyünk mi a Közép!

Kétségtelen, hogy Európa e táján tapinthatók bizonyos átmeneti jelenségek, rémlik itt valaminő, két pólus közötti híd-szerep. A közelmúltból sarjadt jelent tekintve mégis döntőbbnek, reálisabbnak vélem keleti meghatározottságunkat. De ez nem elvi kérés, ezen nem vitatkozom, ha mindenki úgy akarja, legyen Közép. Én minden esetre K-nak írom – s akkor gondolhatom közben magamban azt is, hogy Kelet.

Tehát K-Európa. A hazám, a felség nélküli felségterület, amelynek polgára vagyok. Az az érzelmi közösség, amely eleven valóságként él bennem. A vidék, amely valami otthonérzéssel melenget. Nyújt valamit, amit érzek Pesten, Gyulán, Pápán, Fehérgyarmaton és Kőszegen, Krakkóban, Kijevben, Prágában, Zágrábban – de nem érzek már Bécsben. Dehogy is mondanék olyan esztelenséget, hogy jobban érezném magamat Csernyigovban vagy Tótkomlóson, mint Koppenhágában, Nápolyban – nem „jóról"- „rosszról" van itt szó, csupán az otthon érzéséről. (Habár azért emlékszem olyanra is, hogy egy potya szálláslehetőség kedvéért kiugrottunk a barátnőmmel pár napra Bécsbe – és rémes volt; másnap szépen kaptuk magunkat, visszafordultunk, és pompásan éreztük magunkat – Pápán. „Figyelj, nincs honvágyad?", kérdeztem a kedvesemet, két perccel azután, hogy Röszkénél átkocsikáztunk a határon, Görögországba indulandó; „Honvágyam? Nincsen. Talán majd Athénban lesz.") Pontosan nem mérhetem ezt a dolgot a vágyaimon sem, hiszen nyilván szívesebben utaznék holnap a csodálatos Rómába, mint Vilniusba. Inkább józan belátás ez, annak a ténynek a megtapasztalt tudása, hogy Koppenhága, Róma nem az enyém, K-Európa meg – hát az igen.

Vagy egy másik megközelítés – meglehet speciális, szélsőségesen egyéni, de azért ez nem is olyan biztos. Kiadósan éltem New Yorkban – de sem azalatt, sem előtte, sem azóta egyetlen sor írásomat nem adták ki Amerikában angolul. Nem is csodálom: nemigen találtak volna értő olvasót hozzá. De még fordítót se nagyon: amit írok, ez a k-európai akármi, amerikai angolra aligha fordítható, „lefordítva" már a lényege sérül, vagy el is vész. Pedig nyilván nem annyira rafinált dolgok ezek – dehogy, pusztán csak: itteniek. Csak a feleségem fordította le néhány írásomat angolra, alighanem leginkább szerelemből – belém szerelemes amerikai kiadó azonban nem akadt. És ugyanígy nem volt „szerencsém" a némettel, a franciával, Nyugat-Európa egyetlen nyelvével-nációjával sem. Csupán csak lengyelül, ukránul, észtül jelentek meg könyveim. Nem tudom elbírálni a fordítások minőségét – de merem hinni, hogy érthető vagyok lengyelül, ukránul, észtül, a fogalmaink azonossága révén valószínűleg minimális „veszteséggel" lefordítható vagyok ezekre a nyelvekre, ahogy szlovákra, románra, szerbe is (de erre még nem adódott próba).

Szégyenem, hogy a jó pár évnyi amerikázásban nem tanultam meg tisztességesen angolul (de hát nem kényszerített rá semmi: vannak ott elegen magyarok; és ott is egyfolytában magyarul írtam; és, hozzá még: nem érdekelt eléggé az angol nyelv.) De még jobban szégyellem, hogy nyolc évi iskolai csepűrágás eredményeként sem tanultam meg oroszul -nem „tisztességesen", de jóformán semennyire sem. (Pedig ehhez meglett volna a hajlamom, affinitásom, ma már tudom – csak hát a rejtett vonzalmainkat, de még a praktikus szempontokat is tökéletesen lefedte bennünk a politikai rezisztencia. Az egész korosztályom így járt, a fene egye meg – tökkelütöttek voltunk.) Az orosz nyelv muzsikája kellemesen érint, melegen, otthonion. Egy leleplező jelentőségű élethelyzet: a New York-i utcán, valahányszor orosz beszéd ütötte meg a fülemet, mint a vizsla, szagoltam bele a levegőbe, és kegyetlenül tehetetlen érzés volt, hogy legfeljebb csak a gyatra angolommal tudnám megszólítani a földit. Egy alkalommal hónapokig itthon időztem, és mielőtt visszarepültem, megnéztem Mihalkov filmjét, Etűdök gépzongorára, véletlenül épp ezt; utána jó ideig nem tudtam kiverni lelki szemeimből a képet, ott tehetetlenkedtem vele New Yorkban - ebből lett az első kiadós honvágy adagom. K-Európa-honvágy!

Szégyellem, nagyon szégyellem, hogy fél évszázadnyi időt itt, K-Európában élve sem tanultam meg románul szerb-horvátul, csehül szlovákul, ruténül, lengyelül. Ha újra kezdhetném, mint a mesében, kevés dolgot csinálnék másképpen (mert nem vagyok elégedetlen a sorsommal, különösebben még magammal sem) – de ezt, ezt igen, ezt mindenképp. Bűnömként cipelem ennek a vaksi mulasztásnak a súlyát.

Még akkor is, ha sejtem: nemcsak a magam bűne. Megint egy sztori. Az első erdélyi utazásom, úgy a 60-as évek vége felé, egy szakmai csoporttal; Kolozsvárott jeles ember kalauzol minket, egy nagy bennszülött, az erdélyi magyar kultúra kiváló ismerője, tudós férfiú: centire tudja, milyen magas ez a torony, milyen széles az a templom, hol, mikor, miért született a (magyar) tervezője – miközben semmit nem tud az erdélyi román kultúráról, mert nem is akar tudni róla, még az ilyen irányú kérdéseket is ingerülten dobja vissza. Szeretnék román ortodox templomi zenét (is) hallani, hol van egy erre való román templom? – ő nem tudja, soha nem járt még román templomban. Szeretnék román folklórzenét vásárolni lemezen, merre kapok? – neki fogalma sincs, valószínűleg sehol, de ő még nem próbálta. Kibuszoztunk egy hegyre, mert hogy onnan csodás kilátás nyílik Kolozsvárra – csak éppen nem akkor, mivel sűrű köd van; visszabuszoztunk; és csak másnap tudom meg, véletlenül, hogy azon a hegyen száz méterre tőlünk lapult a ködben Erdély legrégibb román fatemploma – az ugyebár nem érdemes a mi magyar érdeklődésünkre. – Fájdalmas emlékem ez a kirándulás – de fontos tanulság. Innen is tudom, hogy én NEM ILYEN magyar akarok lenni. Hogy én – túllépve „e mai kocsmán" – k-európai vagyok.

Időről időre ismétlődő látványosság az amerikai tévékben: újsütetű bevándorolt amerikai állampolgári eskütétele, a befogadás ceremóniája. Kisebb tömeg, ünneplőben, megrendülten ismétlik az esküszöveget, könnyezve éneklik az amerikai himnuszt – e pillanattól ezek az emberek az Államok polgárai, az „amerikai nemzet" része. Arcok. Szépséges tarkaságban: egy lett, egy kínai, egy lengyel, egy perui, egy hindu, egy magyar, egy vietnami, egy ukrán és így tovább. Értek is valamennyit a könnyeikből: a kék színű US-útlevél bizony nem semmi, nem is adják ingyen, sok-sok évi céltudatos erőfeszítés árán jutottak el ezek a derék népek eddig a szép napig. De mi az, hogy „amerikai nemzet"? Bizony, minden empátiámat és fordítói tehetségemet össze kell szedjem, hogy értsem ezt a – számunkra fikciót, vagy legalábbis megsejtsem, hogy ők ott mit szeretnének érteni alatta. Lett, perui, lengyel, kínai – ez világos, ez simán lefordítható k-európaira; de már az a szubsztanciális változás, ami most ezekben a nacionálisan nagyon is meghatározható embertársaimban e percekben végbemegy, hogyan lenne kifejezhető a mi nyelvünkön, nyelveinken? És arra gondolok: uram isten és minden szentek, az amerikai nemzetnél mennyivel valóságosabb fogalom az, hogy k-európai!

Csak valahogy erre a fogalomra momentán süketek vagyunk. „Nincs aktualitása."

Itt állunk, épp egy elpuskázott történelmi lehetőség után, amikor is felismerhettük és realizálhattuk volna közösségünket, k-európaiságunkat, ezt a múltunk, jelenünk és jövőnk egységén alapuló, nagyon is létező sors- és érdekközösséget. Kihagytuk; mielőtt még az együtt lélegzés közös ritmusára ráhangolódhattunk volna, mindenre ránőtt ez a körkörös gyanakvás. (Átkozottak legyenek, akik elkezdték – de most nem ez a legfontosabb, nézzünk inkább előre:) Lesz azért ennek még másik menete, adódik majd új dobás. Ha nem is feltétlenül az én életemben, de majd. Hiszem, mert egyébben úgysem érdemes hinnem.

És addig hadd legyek – ha mégoly „korszerűtlenül" is – k-európai patrióta. Egy földhözragadt idevalósi, aki hittel vallja otthonának ezt a rokonszínű régiót. De még némi büszke öntudattal is: tapasztaltan tudom, hogy van bennünk, k-európaiakban valami: kreativitás; eredetiség; erő; jövő-szag. Ami minket – így, hogy k-eurapaiakat – valamilyen történelmi szerepre jelöl. Egyedi módon, ahogy másokat nem – minket, MINKET igen.

Persze, egyéb is van bennünk. Bőségesen elegendő bunkóság ahhoz, hogy felismeretlenül futni hagyjuk a szerepünket. A mienket, a ránk írtat, ránk osztottat, a csakis nekünk eljátszhatót. – De hát minden játszma kétesélyes.

(Érdekes ez!: Ha olyasmit hallok, hogy például „Kárpát-medencei magyar hivatástudat", kiütést kapok. Miért nem viszolygok ugyanígy a k-európaiságom már majdnem hogy patetikus kifejezésétől? Csak egyetlen magyarázatot sejtek erre: hogy a k-európaiság valamilyen értelemben valóságosabb indentitás, mint akármilyen [k-európai] nacionalitás?)

Summa summarum.

Mindezekkel együtt persze magyar vagyok. Mi a szösz egyéb lehetnék? De szeretném ezt valami természetes módon megélni. Ahogy a gyermekláncfű gyermekláncfű, a mocsári gólyahír mocsári gólyahír. Magam előtt is úgy szeretnék magyar lenni, hogy egy szlovák, egy ír, egy kambodzsai számára magyar vagyok, mert hogy a paramétereim alapján az vagyok – mi az isten csudája lehetnék más?

Ennyi.

És aki engem el akarna számoltatni a magyarságomról, azt elszámoltatom. De kegyetlenül. Komolyan!

Amúgy pedig: jól vagyok. Magyar vagyok, szép vagyok, gazdag vagyok, ragyogok, jól érzem magam!

Forrás: Kaláka. 2010/1- MEK