Szinte nincs is olvasó, kinek ne akadna minden nap szeme elé egy vagy több olyan közlemény, cikk, film, hirdetés, adat vagy felszólítás, melyben a Föld, a légtér, a víz vagy a környezeti szennyeződés veszélyeire, életvilágunk és természeti környezetünk gondatlan szennyezésére utalnak, ezzel fenyegetnek, erről pontosítanak újabb hírekkel és félelmekkel. Sok is már a felkiáltójel…, szinte megszoktuk, s ha kellően őszinték vagyunk, még be is látjuk: halljuk-látjuk, de alig teszünk érte valamit, hogy ne így legyen, ne éljük föl holnapunkat, környezeti jövőnket…, gyermekeink vagy unokáink „természetes” örökségét.

Felelőtlen ez így, lássunk tisztán! Sőt: maguk az adatok-hírek-félelmek is közelítő rémségekkel terhelnek, ezért már iszkolunk is előlük. S nem egy esetben (mintegy lelki önvédelemből is, de meg igazság-alapja okán is) belátjuk: felelősségünk talán ha volna is, de már szakértelmünk hiányos. És miért épp Én…? Miért nem mindenki? Miért nem előbb Ők…, s ha beválik, majd akkor én is…?

Hasonlóképpen vannak ezzel a tudós emberek is…, már aki egyáltalán odafigyel. De a szaktudományos világban nem sűrűn kötelez semmi egyedenként is, hogy minden tudásunk bizonyos hányadát, kihatását, értelmét, veszélyét úgy vegyük lajstromba, hogy az ne csak láthatóvá legyen, hanem vissza is hasson – elsőként ránk, majd a környezetünkre is, később az egész szakterületre, vagy országnyi népre, életkörnyezetre is. Pedig így lenne ez jó, így lenne tartósabb, így lenne-lehetne közös is.

Öröm látni ugyanakkor: van még kies kivétel. Egy ilyen vált láthatóvá a budapesti 90. Ünnepi Könyvhét meglepetései között, de amilyen kevéske magában, annyira drámai az üzenetével: Lányi Gusztáv kötete Fenntartható? Fejlődés? címmel.ⁱ A szerző mint nemrégiben nyugdíjazott egyetemi docens, az ELTE TÁTK Szociálpszichológia Tanszék oktatója, talán maga-sem-látta múlt időben, de elkezdte lajstromba venni az életvilág egy szegmenségnek, a létszférák egyik érték-központjának, s a mindennapi lét egyik jeles helyszínének, a Balatonnak helyzetét. Maga nem kutatóintézet, nem balatoni fejlesztési bizottság, nem államhatalmi közeg – de talán éppen ezért mint figyelő, definíciókat kereső, társadalmi cselekvési módokat értelmezni hajlamos ember elmerengett, megfigyelt, válogatásba fogott, majd értelmezésre vetemedett. Sajátos attrakció ez már csupán azért is, mert eddig nemigen volt ismeretes (éppenséggel Hamvas Béla, néhány tájkutató, néphagyomány-kutató alkalmi művét leszámítva) olyan tudományos mű, mely a fizikai táj vérző sebeit, romló állagát, szennyeződő belső világát ne az ökológiai okok és következmények felől nézné, hanem a maga szakterülete, a pszichológia felől. Most megjelent saját munkáját épp ezért nemcsak okkal nevezi pszichológiai műnek, hanem mert kisebb-nagyobb társadalmi csoportról, foglalkozási, gazdasági, etnikai tünetcsoportról is számosan írtak már lélektudományi művet, de a Balatonról jószerivel senki! Lányi röviden csak így foglalja össze művét, mely átmenet a környezet-ökonómiai változáskövetés és a tájegységi néplélek megnyilvánulásainak gyűjtése és értelmezése között: „Írásomban a Balatont a ’fenntartható fejlődés’ magyarországi paradigmatikus példájának tekintem. Elemzésem axiómája: a ’fenntartható fejlődés’ – fenntarthatatlan!”.

A mű kézre eső könyvecske, külsőre akár akvarellek albuma vagy klasszikus tájképek válogatása is lehetne, de már az első belelapozáskor színes címek, festmények, fotók, versrészletek, ábrák, képletek és önkezével készített élményválogatás ejt zavarba: most ez reklámkötet, emlékező mű, vagy térföldrajzi tervezetgyűjtemény, melyet behízelgően megtervezett címmel a kortárs tudományok egyik világhíres fogalmával, a fenntartható fejlődés víziójával akarnak eladni… A lapozást olvasásra váltva azonban kiderül az is: valamiképpen üzenni akar, megnevezni és megértetni, meggyőzni és áthatni is, de mindezt nem száraz gazdaság- vagy környezet-ökológiai szakmunkával teszi, hanem épp a személyesség hitelével és az aggodalom őszinteségével kínálja polcunkra, szemünk elé, s még inkább lelkiismeretünk homlokzatára…

A kötet egyszerűsített alapkérdése talán így hangzik: ha a Balaton reményteljesen lehetséges jövőjének alternatíváit mérlegeljük, belát(hat)juk-e azt a kényszerhelyzetet, melyben a tudatosság és rossz előérzet küzdelméből a kimondhatatlan szorongás tolakszik elő?! Annak féltése, ami van, annak sajnálata, ami volt, s annak lehangoló jövőképe, ami lesz. Az idősorhoz nemcsak a kellő távolság kell, hanem a személyesség is – merthogy vállalnunk kell az önfaggató tesztet, saját tudásunk és értékrendünk próbáját: ha volt egykoron a múltban nemzeti kincs és büszkeség tárgya „magyar tenger”, az megmarad-e olyannak, mint amilyet megbecsültek, éltettek, megfestettek, szerettek, ápoltak? S ha nem, mennyiben leszünk ennek mi is okozói? Sőt: ha az is kétséges ma már, lesz-e még (balatoni) természetes élet holnapután, marad-e a balatoni ember – a Balaton-táj/lélek – esélye még a jövő életterében, annak miképpen lehetünk mi is védői, garantálói, fenntartói? De vajon élhető-e még, fenntartható-e továbbra is a régi élet-élmény, ha körülöttünk (és bennünk) közben minden megváltozik…? Van-e „saját” Balatonunk, s ki mindenkié még az, ha privatizáltuk…? Egykor azt ígérték nekünk, a jó és békés szocializmust építő társadalomban, hogy minden ilyesmi közös, a „magyar tengerpart” senkinek nem magántulajdona, a dolgozó nép járogat oda hajókázni, fürdeni, üdülni, pingpongozni, kirándulni, borozgatni, hegyről lenézni, szellőzködni, s örvendezni a közös tulajdon közös örömének… A mai hírekben már szerepel az is: bizonyos kikötők, üdülőterek, parti övezetek megvásárlása, az egykori „közös üdülők” lepukkasztása és magántulajdonná vásárlása, a saját „tórész” kimetszése, a saját nádas elkerítése, a saját betonlejáró kiépítése, jet-sci közlekedés engedélyeztetése olyannyira magántulajdonossá tett bizonyos társadalmi csoportokat, hogy a térképre tekintve egyre kevésbé marad „közös” maga a tó, egyre kisebb eséllyel maradnak meg a nádasokban a kacsák vagy az ikrát lerakó halak, a pecázó öregek vagy a pancsikoló gyerekek – mert a tulajdon szentsége el-elkerít egynéhány fertálynyit a lakható térből, a vízből, a fasorból, a parti útból, a kikötőből is. A szentségtelenítés szentsége ugyanakkor kormányzati (vagy csak kormánypárti) politikává vált, a privatizáló elit meg boldog tulajdonossá, szállásadóvá, idegenforgalmi nagytőkéssé, közvagyont magánosító bojársággá, idegen érdekekre is vállalkozásképesen figyelő partnerré, hogy fölélje, kihasználja, porig rontsa mindazt, ami már közös sem lehet, de ezen túli életvilágaiban már lenni sem hagyják.

A kötet lapozgatása közben kettős élménye támad az érdeklődőnek: egyfelől izgalmas, hogy mintha nem rémlene semmiféle hasonló mű, mely felelős elköteleződéssel közöl „pszichológiai elemzést a Balatonról”, vagyis arról, amit nemcsak Illyés Gyula hajóskapitányos fotója vagy Egry József borús-kék víz-tájképei illusztrálnak, de régi fotót és drónfelvételt, romantika-kori rajzolt térképet és saját fotót is bevet, hogy illusztrálja, problematikává avassa, közös gonddá tegye mindezt. Sőt mindazt, ami jó (volt), ami közös (maradt), s ami veszélyessé lett. De az ismerkedő lapozgatás nyomán mintegy tévképzetre is akadunk: mintha tévedésben lenne a Szerző, mit is akarunk-akarhatunk egy ilyen kötettől. Mert hát aki Balatont olvasni vágyik, nem okvetlenül bio-determinizmusok és öko-filozófiák látleleteire kíváncsi. Aki a Balaton-felvidék boraira esküszik, nemigen figyel oda egy siófoki főtér arculatára, egy lebetonozott autóút vagy völgyhíd láttán kevéssé jut eszébe a madarak röpte vagy a tájba rondított változások évszázados változtathatatlansága. De mindezzel együtt úgy fest, jól kalkulál a Szerző, mert hisz a tó régi szerelmesei, védői, a környék őslakosai, halászai, idősebb nyaralói, térségfejlesztés mellett a balatoni líra gyöngyszemeit is kézbe venni hajlamos Olvasónak bizony beakad, hogy csöppet sem ökopoétikai felordítójelekre vágyik, de ha még egy ideig tudatában akar lenni a Balaton puszta létének is, akkor oda kell figyelnie ezek hangos és igazságos mivoltára…!

A kettő ugyanis nem ellentétben áll – vagy ha igen, hát óvatos jövőképre hangolt féltő feszültségben! Hanem inkább egy valamelyest talán még lehetséges harmónia igényében találkozik, melyben még lehet kérdezni, még érdemes figyelmeztetni, még tervezhetővé tehető „korunk emberi létállapotának súlyos ellentmondásossága”. A mindegyre sodró, olykor viharossá fokozódó fogyasztói szemlélet, mely a birtoklás és túlzott bírvágy oktondiságával fenyeget, ma még részelteti a résztvevőt a lubickolás élményében, az őstáj maradék pompájában, a természeti környezet látszólagos evidenciájában. Ugyanakkor – s a kötet mintegy kétharmada erről szól – a látszólag „képes album” arculatú kötet súlyosan, fenntarthatatlanul tele van apró nyelvi cselekkel, szójátékokkal, de szinte minden csavarintása a nyelvi táj sajátos ökológiáján akad meg valamiképpen, s többnyire a lehangoló csattanók felé visz. A jelenkoriból jelenkóros lesz, az értékvilág mentésének igényéből re-form, az organikus élettér regenerál(ód)ásból remény(telenség)ek, és a Milyen (volt – lesz) a Balaton kérdésből ökopszichológiai VÍZió, a Kádár-kori Aranypart és Ezüstpart építéséből az eszement szocializmus „Balaton-elrablása”, a kispolgári-polgári nyaralók terének vizet parCELLÁZó hatása, a hedonista tömegturizmus „elszabaDÚLÁSA”, a badacsonyi bazaltbányák terében „a hatalom – még szolid – akarása”. Ám a látszatra okoskodó lélekgyógyász-szentenciák valahol mégis a kétségbeesés vakteréből szólnak vissza, már-már megkésve figyelmeztetve is: a „tündérkerti hajlék” tóvidékből „a magyar hajlék építésének társaslélektana” alapján kellene már gondolkodnunk, hiszen elkerülhetetlenné vált a magunk végveszélyességének bevallása, az (ön)destrukció meglátása és azonnali megállítása.

Lányi a kötet egészét meghatározó idői alapkérdéssel, hogy volt-e és milyen volt, de lesz-e a jövőben és milyen nem lehet már a (balatoni) természetes élet, nemcsak a nyaraló vagy a közbirtok-háborítástól maga is fölháborodó kortárs gondolkodóként szólal meg: pedagógus, pszichológus, historikus és ökológus énje révén próbál megküzdeni a leküzdhetetlen ellenerőkkel. A „próbál” itt nem a siker elvitatása, hanem a konklúziók és a vakremények egyensúlyának előjelzése. Amit a magyar néplélek és „a magyar észjárás” magyar klasszikusától már bevezető szavaiban is fölidéz, (hisz saját munkássága igen jelentős részében éppen Karácsony Sándorral foglalkozott, tehát okkal teszi), az épp a kötet belső világára világít rá: a képekben, vizuális befogadásban és virtuális képzetekben oly termékeny emberi elme a konkrétumokat is sokkalta inkább rendezi el a „nyári/vakációs élmények” révén, mint a verbális kommunikáció komplexitása által. A pszichológus is ember – sőt itt az emberekért kell még emberibbnek lennie, mivel a közkultúra, a néplélek, a közgondolkodás, a tulajdon-szemlélet, a haszonszerzésre beállított vadkapitalizmus dúlásáról, vírusának egyre fenyegetőbb terjedéséről szól az egész könyv, mivel ezt látja magában a tájban, a fényképeken, a reklámok szövegeiben, a kerítkezés kivagyiságában, a „Balaton-táj/lélek panteisztikus és transzcendentális élményének projekciós felületté válásában” (52. old.), a tanúhegyek és panorámák kisajátított pusztulásában, a pénz és fogyasztás ördögének patás dúlásában, a magyar tengerre fenekedő „kisgömböc” mindent bezabáló falánkságában, a Művészetes Völgyének módosult révületéig züllésében, a Tihanyi Apátság szakrális giccsé silányításában is. Ezért a kötet sűrűn rakott vizuális ingerekkel, szépészeti kölcsönzéssel és saját amatőr tájfotóval is, mivel „a vizuális kommunikáció pszichológiai és pedagógiai alkalmazásával” kíván kísérletezni. Nem képeskönyvet kínál, de egyértelmű hatást remél a táj-képzetek és ökológiai lábnyom-foltok ábráitól, a kettő közötti élményközlés és dramaturgiai hatás együtthatásától. Még kér a kép, most hagyjatok neki belátó érvényességet, mielőtt csak a fenntarthatatlan modernitás önkéntes áldozataiként marad meg saját romjai között…! Erre sem szó, sem vizuális inger, sem az összefüggések rendje, sem az idealizált „modernizációs” programosságot elhivatottan kötelezővé tevő lelkesültség önmagában nem képes – de talán ma még a veszélyérzetre figyelmeztetés nem károgás, nem szárazan tanító bölcselet, hanem utolsó szigorú intelem a végleges bukás előtt, s utolsó utáni másodperc a fenntarthatatlan megőrzés terén, mielőtt a nagyreményű alkotó ember a maga túltengő természetvágyával végleg be nem fullad saját viharába…

A harmadik nagyobb elméleti blokk a megoldás kereséséé, „a Balaton mint társaslelki élet- és értékvilág RE-form-esélyeiről”. A passzív embert itt veti össze a tenni hajlandóval, a politikai és ügyesgazdasági haszonlesőt a csoportközi történelem „önállóan működő ökológiai, élő szervezet elleni hadműveletek” részesévé téve. A Kis-Balaton lemetszése és a Sió-csatorna bővítése (1818–1837) után még százötven év csonkító eljárásai következtek, a Balatont még ember és táj, víz és part, élőlények és életvilágok harmonikus „ősvilágának” tekintő víziója ma már csupán egy megszűnt „pszichoarcheológia” lenyomataként maradt meg, ügyetlen vízgazdálkodással, süvítő életöröm-kínálattal, az „égre-térbe törés” gusztustalan nyomaival, az ember és föld viszonyának moderált kertbe száműzésével, a tóvidéki falusi gazdaságok turizmus-ellátó piaci cselédséggé válásával, az „organikus élettér” szomatikus marketinggé válásával… (69-91. old.).

Az utolsó fejezet a megfontolások és jövőlátomások köre (93-130. old.). Lányi nem nyugalmazott professzorosan „tanít” – hanem gondolkodó, kockázatokat előre látó, folyamatokat áttekinteni képes, a „fenntarthatóság” vakvágányát még a végső baleset előtt reparálni hajlamos embertársunkként szólal meg. Azaz nemcsak megszólal: ironikusan céloz, tudományközi szférák érveivel él (tizenöt oldalnyi a kötet könyvészete), s megérint erdész, kertépítőt, tájökológust, vízmérnököt, gyümölcstermelőt, városfejlesztőt, grafikusművészt, s mindenki mást is mindazzal, amit megnevez, föltár, s pontoson leír. Másképp úgy is mondhatnám: hangosan aggódik, mondhatnám ájvékol, fenyegető átkozódásba fog, iszonytató szentenciákkal fenyeget, látszólag közömbösen deklarálja a pusztulás rémképeit, s illusztrálja is mindezt. Talán prófétál valamelyest, talán hangosan fohászkodik, talán latolgat… – mindenesetre fölidéz (Illyés Gyulát például, de a Balaton korai pártfogóit: Krieger Sámuelt, Széchenyi Istvánt, Szerelmey Miklóst, Lóczy Lajost, Klebelsberg Kunót, Németh Lászlót, Egry Józsefet, Borsos Miklóst, Somogyi Győzőt is megidézve, sorra véve, munkásságukat és céljaikat méltóképpen megnevezve), s az irodalmi vagy közgondolkodási idézetek-képek mögötti lakópolgári, rajongói, a gyöngéd álmodozást a hatékony óvó-védő lelkülettel vállaló identitást is megnevezi. A fesztiválok, bulik, sodródó tömegek, fürdőző százezrek, hatékony turizmus, megalkuvó tájvédelem, s minden környezetmegóvó vállalással szembeni hatékony „ellenforradalom” technokrata tónusai mind-mind itt lakoznak a kötet lapjai között… – de alcímekbe, ironikus (vagy önironikus) tudálékoskodásba és a „minden eladó” kritikájába burkoltan végül is egyvégtében arról szólnak: vesztésre állunk a képek dömpingje és az építkezések dömpereinek csatazaja, a költői képeket sűrű hatékonysági mutatványokkal elmaszatoló és a magánosítás vadkapitalista tőkeviadalában. A Balaton szociálpszichológiai körképéből az emberbarát és társadalomkutató szólal meg, az emberellenes haszonkulcsok kapnak kritikai felülbírálatot.

S azt sem hagyja kétségen kívül: ha van is remény a fejéhez kapó ember ébredő lelkiismeretére, arra már kevesebb, hogy visszafordítható legyen a hanyatlás.ⁱⁱ Az Aranypart hömpölygő hullámain vagy a füredi szanatóriumon már egyaránt rajta ül az iszaposodás, a vízszint-csökkenés, a nyáron a parttól befelé másfél-két kilométerig térd alá érő víz apadása… Mindezzel együtt is: ami még ránk hagyva, ránk bízva megmaradt, azt nemcsak lehetséges, de kötelező is lenne megvédeni a társadalmi katasztrófák előképétől, fenyegető haszon-közeledésétől, a jövőt költőietlen túlzással megzsaroló „mai modernitástól”. Lányi több tónusban, több okból is szembesít a volt és van, a még van és még lehet képtelenségeivel, de leginkább a már lehetetlen drámájával érvel. Képet ad ezekről, s kezdetben a lokalitás, a helybeliség közérzetét, a tihanyi falvak hátsó útjain tejért szomszédságba gyalogoló gyermekeinek Illyés Gyula megidézte impresszióját veti össze a giga-beruházások eszetlen tömegeivel, a „látomások táját” szóképekkel már megóvni képtelen esetlenséggel, de végső soron a fenntarthatóság csalfa illúziójának kijózanító ellenképeivel is.

Könyve mindezekkel együtt is albumnak látszó csalfa tünemény…, s ennyiben vak remény is. De még időben szórja felkiáltójeleit, reméljük. A fejlődésnek hazudott öko-racionális jelenségnek pedig akkor is vége kell legyen, ha nemcsak Lányi vitatja el a fenntarthatóság álságosságának fenntarthatatlanságát. De mert nem csupán szociológus, a politikai viselkedéskutatás értő interpretátora, hanem pszichológus is, ezért nem csupán a Balaton-modell tévképeit sorolja mint „kórelőzményeket”, hanem a jelenségben és általa a létképtelenségben rejtekező („tündérkerti”) megoldásokat is keresni próbálja: könyve „gondolatkísérlet”, egyúttal lélektani teszt is arról, kereshető-e és megnevezhető-e a maradék emberiség maradék természeti környezetének emberi személyiségben lakozó maradék gyógyulási lehetősége. S ha a válasza NEM, akkor ezért a szerzői kérdezésmód csak részben felelős: a szorongás-projekt már nem a múltbélieké, hanem sajátunk, s a betegségből lehetséges gyógyulási út keresése is saját utunk kell legyen! Már ameddig út még egyáltalán van, s nemcsak a rakétahárító rakéták puszta síkja marad meg helyette.

A. Gergely András

i Fenntartható? Fejlődés? Pszichológiai elemzés a Balatonról. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2019., 149 oldal

ii Az élményközeli és empirikus Balaton-élményt korábban már teoretikus változatban is földolgozta, lásd Lányi Gusztáv 2015 Balaton-jövő, látomások. Valóság, 10., 1-18. old. EPA02924_valosag_2015_10_001-018