Amikor természetről van szó, már egyre ritkábban szólal meg a hajdani harcos küzdőképesség, vagyis győzedelmes leigázása annak, ami mindig többségben van, s velünk mindig szemben áll, akik pedig kisebbségben valánk, s értelmező magabiztosságunk megengedi, hogy mintegy „protohistóriaként” kezeljük földi lenyomatukat…? De, amikor (kellőképpen ritkán) mégis tisztázni próbáljuk viszonyunkat, rendszerint még mindig mi akarunk győztes túlerőbe kerülni. Csaknem mindenhol. S a ritka kivételek egyike épp a művészetek területe, mely egyszerre vesztes és kreativitásra késztető, pusztuló és maradandó, kényszerűen alkalmazkodó, túlélő, vagy kiszolgáltatott is. Mégis, ki lett alárendelt, és ki lett túlélni kénytelen az életvilágok elfeledett egységét, vagy keresni a lét talán még lehetséges narratíváit? Kell-e félnünk, megijednünk, szűkölnünk, védekeznünk – vagy elég, ha moralizálunk mindezen…? S ha már megrémültünk kellőképpen, megőrizzük, megidézzük és kiállítjuk legalább a gesztusainkat, szimbólumainkat, hogy talán a Nagy Teremtő majd elfogadja esetleg, engesztelésül regisztrálja, mit tettünk önmagunk körül…? Győztünk, legyőztünk, gyarmattá tettünk mindent, amit csak lehetett, s azon túl is. Aztán hogy tisztább legyen lelkibánatunk, még huzatos nevet is adunk neki, jogot formálunk, ökológiává és lelkiismeretivé varázsoljuk a tündöklést, mellyel közelíteni próbáljuk. Természetművészet, ökológiai lábnyom, s ilyenek… Rituális kezdemények, szertartásos fohászok, kísérleti varázslatok… Elbecézzük kultúrának, antropomorfizálásnak, mítosznak, öntudatára ébredt civilizációs kihívásnak, társadalmi szerződésnek, utópiának, vakreménynek. Lelkünk rajta, egész ágazat lesz belőle, önálló és performatív látványosság a műtörténelemben. Hazaértünk. Így vagyunk itthon. És tépelődő többségben, riadt emberségben. Avagy: inspirációként a természetművészet alkotóira hatva…

A Műcsarnokban 2016-ban megrendezett „ÁGAK” kiállítás kilenc termében a tárgyak, lények, létmódok, üzenetek, sugallatok, formák és műalkotások közegében gondolkodhattunk el mindezeken. A Természetművészet – változatok címen megjelentetett vaskos kétnyelvű kiállítási katalógus, alap-tanulmányokkal és kiegészítő szöveganyaggal, műtárgy-reprodukciókkal és a legkülönb narratívákkal szolgálja e kérdések lehetséges megválaszolását, 224 oldalon, természetbarát papíron, az MMA kiadásában. Az album egésze leginkább a kortárs ember válaszkényszereit, ellentmondásait, perspektíváit, a súlyosan felelős emberiség egyik-másik ígéretes reflexióját tükrözi mindarról, amit maguk a műtárgyak és performanszok, filmek és fotók, színek és drámák, ábrázolatok és kihívások, alkotók és környezetformálók e nagyívű tömege jelenített meg. Lányi András például az Öko-esztétika alapkérdéseit járja körbe önálló fejezetben, jobbára a Tőle ismert és megszokott magabiztos tudással és morális tájékozottsággal. A kiállítás magyar kurátora, Keserü Katalin Természet és művészet Magyarországon 1960–2000 címmel foglalja össze a hazai kezdeményektől a kortárs törekvésekig. A tárlat egyik első kanadai kezdeményezője és elméletírója (Art and Nature), John K. Grande Kis gesztusok címen a nyolcvanas években indult mozgalom alaptéziseire is kitér, majd ismét Keserü Katalin kínál kortárs teoretikus közelítéseket Természetművészet – definíció szerint és anélkül – Magyarországon címen, s végül a harmadik, iráni, kurátor, Mahmoud Maktabi Ökoavantgárd fejezetcímmel taglalja az ember természetfelfogásának az Amerikában elterjedt nature art, s az európai művészettel foglalkozó nemzetközi körökben land art néven tematizálódott felfogások iráni változatát, egyúttal mindhármuk közös szempontrendszerében a revitalizálás, a víz és ember, talaj és növényzet, életvilágok környezeti elemei és a válaszadó ember kapnak főszerepet. Főként persze a művészi válaszok lehetőségei, a százötven kiállító egyenként is, kölcsönhatásban is épp azt tükrözi, amit a kiállítók s a katalógus is, a ter­mé­szet, a mű­vé­szet, a kul­tú­rák, az em­be­rek és a világ min­den­nap­ja­ink­ban el­fe­le­dett egy­sé­g esélyé­ről szól. Mégpedig ekképpen:

„Hogyan kerül a fű, a fa, az ág, a levél a kiállítószobába? Mire hívja fel a figyelmünket a szobába zárt természeti installáció? A természet, a táj vizuális, képzőművészeti ábrázolása a nyugati kultúrában összefüggésben áll az emberi élettér és a természet fokozatos elkülönülésével. A természetes környezet mindig is része volt a művészi ábrázolásnak, gondoljunk csak a sziklarajzokra, de az embernek a természettől való eltávolodásával a természetábrázolás egyre nagyobb hangsúlyt kapott, majd külön műfajként kanonizálódott, amit tájképnek neveztek el.

Kor­társ művek a ter­mé­szet­ből a világ min­den tá­já­ról. Ezt hordozza az album és a kiállítás. A művek ins­pi­rá­ló­ja és ke­re­te a ter­mé­szet, a föl­dön – és föld­ben – lé­te­ző élet, a foly­to­nos kap­cso­lat ember és kör­nye­ze­te kö­zött.

A mű­vé­szet ha­tá­rai időn­ként, szük­ség­sze­rű­en, el­mo­sód­nak. Bár­mennyi­re is ősi je­len­ség a ter­mé­szet­mű­vé­szet (lásd pél­dá­ul: Sto­n­e­hen­ge), a kul­tú­ra vélt ön­ál­ló­su­lá­sá­val saját nevet kap, mint a kép­ző­mű­vé­szet egyik nagy ága, és mint ilyen, össze­függ az al­ko­tást ön­ma­gá­ban hor­do­zó test- és kör­nye­zet­mű­vé­szet­tel, mi­köz­ben nyi­tott más gon­do­la­tok felé is. A fi­lo­zó­fia, a tu­do­má­nyok né­ző­pont­jai ta­lál­koz­nak benne a kul­tú­rák és a kör­nye­zet prob­lé­má­i­val. Fi­gyel­mez­tet­ve, hogy hy­per-tech­no­ló­gi­ák­kal áthatott ko­runk­ban is alap­ve­tő­en a ter­mé­szet és az öko­szisz­té­ma ré­szei va­gyunk.

A ki­ál­lí­tá­son a nyu­ga­ti mel­lett a ke­vés­bé is­mert dél-ame­ri­kai, kö­zép-ke­le­ti, ázsi­ai, auszt­rá­li­ai és kö­zép-eu­ró­pai mű­vé­szek ál­lí­tottak ki együtt, sokan kö­zü­lük itt, Budapesten hoz­ták létre mű­vü­ket. A ki­lenc ter­met ki­töl­tő tár­lat több egy­ség­re ta­go­ló­dott. A „Kis gesz­tu­sok” című ter­mek­ben a nem­zet­kö­zi és a ma­gyar kor­társ ter­mé­szet­mű­vé­szet al­ko­tá­sa­it mu­tat­ták be, a „Ter­mé­szet­szö­vet­ség” a ma­gyar előz­mé­nyek­re te­kint vissza; míg „Öko-avant­gárd” a címe annak az iráni anyag­nak, amely a mű­vé­szet és az élő kör­nye­zet mai kap­cso­la­tá­val sa­já­tos mó­do­kon fog­lal­ko­zott.

A ter­mé­szet a ter­mé­szet­mű­vé­szet révén csak ide­ig-órá­ig gaz­da­go­dik, a művek el­enyész­nek benne, igaz, köz­ben szü­let­nek újab­bak és újab­bak a ré­gi­ek he­lyé­be. Meghozza-e a ter­mé­szet­tel való fog­lal­ko­zás azt az élet-bi­zal­mat, mely el­fo­gad­ja a mu­lan­dó­sá­got és az ebben rejlő vég­te­len­sé­get? A ter­mé­sze­tet egye­te­mes­sé­gé­ben te­kint­ve ké­pe­sek va­gyunk-e fel­szá­mol­ni a ki­zsák­má­nyo­lá­sát? Vagy meg­is­mé­tel­ni egy pa­tak­part­dí­szí­tést? Az el­fe­le­dett rí­tu­sok, a ter­mé­szet ar­cheo­ló­gi­á­ját gya­kor­ló vagy ter­mé­szet­vizs­gá­ló tu­do­má­nyok és a hu­ma­ni­ó­rák szé­les köre sze­rint igen, hi­szen a ter­mé­szet is ezt teszi”.

A természetművészet fogalma már nem ismeretlen előttünk, hiszen az Ernst Múzeumban először megrendezett kiállítás katalógusában Keserü Katalin már bemutatta: „A land art a természeti környezet formavilágát és kellékeit (térszínformák, sziklák, kövek, növényzet stb.) monumentális szabadtéri installációk létrehozásához alkalmazó művészeti irányzat, mely a 60-as évek végén, a 70-es évek elején Amerikában indult hódító útjára. A land art szülőhazájában talán ezért is ragaszkodnak a belőle kinövő számtalan irányzat egzakt megnevezéséhez, mint amilyen az ecoart, az environmental art, az earth art, vagy a primitivist art”. Ugyanakkor Sturcz János pontosította a kiállítás akkori alapszempontjait:

»„Válogatásunkban azokra a művekre összpontosítottunk, melyek: 1. a természettel való harmónia újrateremtésére törekszenek; 2. a természeti anyagokat, tárgyakat, energiákat, helyszíneket közvetlenül alkalmazzák az alkotásban, azaz a természettel való közvetlen fizikai kapcsolatteremtésen alapulnak. A természet tehát alapvetően nem ábrázolási témát, hanem inkább attitűdöt jelez, amely nem kapcsolható kizárólagosan egyetlen irányzathoz (pl. resource, ecological, green, primitivist, ritual, earth, land etc. art), hanem mindezen szemléletmódok metszéspontjában, illetve azok egymásrahatásából jön létre…”. E definíciót ma is elfogadhatjuk. Ezek a művek az urbánus környezettől távol, általában természeti, esetleg falusi környezetben jönnek létre. Az így létrehozott „jel" az adott táj specifikumát, egyedi jellegét erősíti, összefonódásuk megváltoztathatatlan, a mű nem tud létezni ezen a meghatározott környezeti kontextuson kívül. Az alkotás elkészítésénél a művész az adott környezetben fellelhető természetes anyagokat használja, melyek általában múlandóak, lebomlanak, így maga a mű is efemer jellegű. Az idő ezáltal konkrét formában jelenik meg a műben, hiszen már az alkotás pillanatában bele van kódolva egy bizonyos élettartam. Ebben az esetben nem érvényesül a konvencionális, örökkévalóságnak szánt műalkotás mítosza – az alkotás a természet ciklikus változásainak idejében létezik. Az anyagmegmunkálás során az alkotó főleg a kézműves technikákra szorítkozik – csapolás, fonás, eresztés, kötözés stb. –, és kerüli a gépi megmunkálást. A természetművész tiszteli a népművészetet, a nyugati kultúrán kívül eső művészetet, nem kiemelve azt saját kontextusából. Fontos megjegyezni, hogy a természetművészeti művek bizonyos szempontból a mainstream ellenében születnek, általában nem szállíthatók, így kevésbé integrálhatók a galéria és múzeumi intézményrendszerbe, valamint immobilitásuk folytán a gyűjtők érdeklődésén is kívül esnek. A természetművészet tehát olyan izgalmas és átfogó területe a vizuális művészetnek, mely az erősödő ökológiai problémák okán nagyon aktuális és társadalmi értelemben is hasznos művészi kifejezés. A természetművész alkotói magatartásának megfigyelésekor azt a képességét fontos vizsgálni, hogy miként hagy harmonikus, mögöttes tartalommal rendelkező jelet a természetben. A természetművész egy olyan magatartás körülírása lehet, amely még csak most van kialakulóban, nem kristályosodott tökéletes fogalommá, ám egyeseknél már szemléletté, sőt cselekvéssé vált«.

Nehezen összegezhető antropológiai és kultúratörténeti összegzés kellene e kötet kapcsán az ember és a természet kapcsolatrendjéről, ennek változásairól, gondolkodástörténeti korszakairól, ha rögtön nem azzal kezdjük, amit az európai felvilágosodás és a civilizációs gondolatmenetek a vadság, a barbárság és a fejlődés későbbi fázisaiban a természet kizsákmányolására, ügyes „megcsapolására” és leigázására merészen vállalkozó, harsányan önkiteljesítő ideológiákban rögzített. Mert hisz miben is áll a „természet” fogalma, honnan indul és hol ér véget…? Természet-e még, ha egy óriás-folyó mozgásirányát megváltoztatják, ha egy vulkánkitörés kihat egy város népességére, ha egy földrengésben százak vagy tízezrek halnak meg, ha befolyásolni tudjuk a légköri viszonyokat vagy a vírusok földrészeken áthúzódó terjedését…? Vagy csupán az a természet jelképes határa, ha a kutyát a fotelba zárjuk, s nem a kertünkben szabadon zabrál? Vagy csak az, ha fény derül rá, hogy minden tettünkkel befolyást gyakorlunk a természetre, s önkorlátozással ennek csökkentésére kell törekednünk immár…? Természet-e még, ha tiltjuk a bálnavadászatot, meghirdetjük a cápavadászatot, vagy lakóterünkbe vonzzuk a medvéket, akiknek életterét mi magunk korlátoztuk a havasokban, s magyar egyedekből újratelepítjük a vidrákat Hollandiában, mert ott az autók eltaposták őket…?

Lehet minderről a „fejlődés”, az evolúciós folyamat célszerű, szükségszerű, programozható vagy kontrollálhatatlanná vált verzióiról értekező természettudományok vagy társadalomfelfogások nevében agyalni, s lehet a táji ökológiai harmóniák tervezésének felelősségével is beszélni. Lehet a művészetek körébe vonni a japán díszkerteket vagy a buddhista kavics-építmények tiszteletét, s lehet ugyanakkor földöntúli lényektől rettegni, vagy éppen föl- (és el-) ismerni vélni az állatok jogait, a növények fájdalom-küszöbét vagy a totemek, antropomorfizált lények „lelkiségét”… A civilizatorikus eredményeket, az ember természet fölötti sikerét „civilizációnak” minősítő Rousseau idején még részben megvolt a „fejlődés” víziója és respektusa, s ez az akkori tudás-magaslatokról széttekintve eredményesnek és elismerésre méltónak is tűnt, hiszen a 18. században már nem kellett kőbaltával járni, vagy nem mindig kellett végrendeletet írni, mikor az ember útra kelt a Louvre palotájától a versailles-i királyi udvar felé, s egykönnyen ott pusztulhatott az erdőkben. Ugyanakkor „a vadember” még Voltaire tollán is többlet-intelligenciát hordoz vendéglátói, a nemes uracsok világnézetéhez képest, hisz természetismeretén túl tűzgyújtással, kenu-építéssel, főzéssel vagy morális viselkedési mintázatával is magasan verte a köznemesi vagy sznob felkapaszkodottságot. Egyebek közt azért is, mert a természet ismerete, a dolgok „lelkiségének” és az állatszellemeknek tisztelete nem csupán a horda- vagy törzsi társadalmakban volt (és van) jelen, hanem az antik kultúrákban, vagy akár a modern vadásztársasági szokásnormákban is. A növények, hegyek, folyók, állatok szellemei jobbára megszemélyesítettek a legtöbb kultúrában, de megnevezésük nélkül is a vadász tiszteletére tartanak igényt (pl. egyes állatok vadászatának tilalma, az animizmus, a totemizmus is sok esetben erre a nézetre vezethető vissza). Az állatszellemek Délkelet-Ázsia, Afrika és Észak-Amerika számos őslakos népének hitvilágában meghatározó módon jelen vannak, az animizmustól eltérően (amely meghatározott lelket jelent) feltételezi, hogy „minden ugyanúgy él, mint az ember”, sőt nemcsak lelke van, hanem birtokosa is saját énjének és életterének, mely kifejezi a természetes létét. Valahol épp az ökoavantgárd egyik alaptörekvése ennek újrafölismerése. A harmonikus „természeti állapot” föltevésével (ahol Rousseau szerint csupán életkori, értelmi, nemi egyenlőtlenség létezhetett) a képzelt viszony morális törvények és ökológiai egyensúly víziójának minősül – már kortársai szemében is, mégannyira a mai normaképzetek idejében. A Rousseau, Voltaire, Montesquieu, Tocqueville, Morgan, Engels, Tylor és követőik révén újragondolt fejlődéstörténet telis-tele maradt a vadság, barbárság és civilizáció lépcsőfokain látszólag éppen a természet fejlődéslétráján „fölfelé” ballagó ember evolúciós feladattudatával, majd Darwin nyomán a természeti harc és progresszió föltételeivel/esélyeivel számolgató („természetesnek” tartandó) egyenlőtlenségi víziókkal. Egészen a Római Klub első /1972-es/ jelentéséig, mely a növekedés határairól már globális fenyegetésként szólt… – a fejlődési létrán ugyanis sikerült oly magasra másznunk, hogy az már bedőléssel fenyeget.

E mindenkori bedőlés és felsülés, méltatlan pusztulás és pusztítás ellenbeszéde a természetművészet, a maga megszemélyesítő, antropomorfizáló és a ráébresztés révén a művész feladattudatát szorgalmazó szemléletmóddal. Ahhoz, hogy a természetből kiragadjuk, kimetszegessük, analógiás gesztusokkal magunkévá tegyük mindazt, amit a Természet beszél, üzen, sugall és kínál, egyszersmind kihat arra is, ami a művész természete lehet. Kortárs kérdésfelvetésünk és e kiállítás, nyomában meg a katalógus egész performansza szinte alapélményként fogalmazza meg a kihívó dilemmát: lehetséges-e, hogy ezekben a „darabka elkerített földekben” és képzelt világokban dúskáló vágyképben, a „nagyra nőtt” ember bornírt világuralmában nincs egyéb, mint a megszállás, gyarmatosító bírvágy, uralás, s esetenként talán a „megsegítés”, a másként-gondolás szimbólumokba átvetített variánsai, kesergései, intimizálásai, s végső soron felelőssége? Avagy mindez már pusztán a természethistóriára rakódó művészettörténet akut alapkérdése csupán?

A. Gergely András

A kiállítás és könyvforma katalógusa ezt a látszólag tétova, valójában erőteljes, indirekt és morálisan hangolt ellenbeszédet jeleníti meg.

Az ismertetett kötet adatai: Természetművészet – változatok / Nature-art Variations. Szerkesztette Keserü Katalin, Kondor-Szilágyi Mária, Medve Mihály, Tomka Eszter, Wirth Imre. Műcsarnok, Budapest, 2016. 223 oldal.