Mintegy évente nyílik új alkalom, midőn a szegedi Néprajz és kulturális antropológia tanszék, valamint az OR-ZSE konferenciát hoz össze a család helyének, szerepének, állapotainak és funkció-változatainak készülő kutatási, empirikus, történeti vagy szakrális felfogásaiból. Az alábbi szöveg egy kutatásközi állapotrajzot tükröz, mely a kutatói szerep felől a család mint megismerhető kisközösség felé, a családi tradíciók mint szocializációs mintakészlet felé, s a konvencionális értékrendek mint tabuképző vagy tabutörő eszközök felé tekintünk. Nézőpontunk nem kizárólagos, hanem befogadó, nem egyetlen aspektust emel ki, hanem többszempontú, s nem „általánosságban” szól, hanem a tradicionális zsidó családok körében végzett kutatásokat tekinti ellenpontnak, az „élménytávoli” tudományost az élményközeli empirikussal elegyíti. Ez amennyit „elidegenít” is, egyúttal közelebb hoz a belátások, értelmezések, narratívák terén…

Konferencia-közleményünk rövid összefoglalásaként annyit előlegeznénk meg, hogy egyfelől nem lévén familiárisan érintett a kortárs zsidó családok hagyománytartó miliőjében, másfelől a „kívülálló”, étikus nézőpontot csak formális tájékozódásnak tekintve, eredendően nem saját terepkutatásra, hanem másodelemzésre vállalkozunk. Ezen belül a nevelési konvenciók, szertartások és értékrendek, normák és tabuk komplex rendszerét két fókuszpontra szűkítettük. Egyik ezek közül a hagyománykövető családi normaképző folyamatok külső „tükre”, jelesül a hagyományra való rálátás és abban való jelenlét köre, másik a mindezekről megképződő empirikus tudás, mely főképpen antropológiai tanulmányokban, szakdolgozatokban, kötetekben és kutatásokban mutatkozik meg.

Kiindulópontunk, mely eredendően munkamegosztásra épült, Rajkó Andrea doktori értekezésének tárgykörében elvégzett kutatás volt, melynek alapkérdése (egy szélesebb ívű fókuszcsoportos elemzés folyamatába illesztett) a családi nevelés keretében zajló értékrend-változás, nevezetesen a társadalmi tabuk és tabutörések mechanizmusai, a „családi – mint egyik legintimebb közösségi relációkon belüli történésekkel kapcsolatos – hagyománykövetés” reflexiós köre. Ennek második tétele lesz a tabukat (is) körülvevő érték- és normarend, mely az ünnep-megéléstől a generációk közötti kapcsolatokon, intim szertartásokon és szexualitáson túl a halálig vagy a kollektív emlékezetig terjedő tárgykörben leképződik, illetőleg bekerül a kulturális- és vallásantropológiai vizsgálódásokba.¹ Ezekhez kapcsoltuk a témakör tágabb horizontú vallásantropológiai összegzését, melyek résztanulmányaiban egyetemi hallgatók dolgozatai, pályatársak kutatásai és a nyomtatott forrásokkal való kiegészítés, összevetés jelenik meg több verzióban is. Nem kutatási beszámoló tehát ez a textus, de émikus, a belülről szemlélés élményközeliségét tükröző horizont keresése, amit talán a konferenciánkon is elhangzó előadások, történeti és térségi dimenziók tehetnek teljesebbé.

Tekintettel a helyszínre és a család mint közösség, a család mint szocializációs helyszín, mint szervezeti-kulturális egység és interakciós közeg számos itt felkínált történeti dimenziójára, engedtessék nem részletezni, csupán utalásokkal élni megannyi forrásra és értelmezésre vonatkozóan, melyeket a hazai zsidóságkutatás alapvető szakirodalma kellőképpen mélyen és sokrétűen föltárt már. Nem fogunk tehát kitérni a Sulhán Áruchban lefektetett /például Hrotkó Larissza vagy Szász Antónia megannyi tanulmányban részletezett, Rékai Miklós vagy Papp Richárd által ugyancsak történeti és jelenkor-kutatási dimenziókban bemutatott/² háláchikus törvényekre, a vallásos zsidó gyakorlati élet hatszáznyi korlátjára, vagy a Pécsi Katalin, Gyáni Gábor, Komoróczy Géza, Gerő András, Gábor György, Karády Viktor vagy seregnyi más történész és nőkutató, zsidósággal vagy társadalmi szerepekkel foglalkozó, a zsidócsaládok vallási életét áttekinteni próbáló szerző szakmunkáira. Ezek helyett és mellett inkább a család zsidóságban élő, mutatkozó és értéktartalomként tartósított tüneményére fókuszálunk, ide értve a kommunikatív környezet kölcsönhatásait is.

Választott fókuszpontunk a konferenciánk összetoborzásában oroszlánrészt vállaló Kiss Endre egyik elemzéséből fakadó „kihívás” is lehetett volna. A Kiss által Déry Tibor Befejezetlen mondata kapcsán leírtakból tűnik elő az az írói üzenet és politikai rangú tabu közötti (alakpoétikai) felfogás, amely a polihisztorikus regény antimodernista és antiinnovatív realizmusát épp a tabukon keresztüli aspektusban láttatja.³ A regény kapcsán elbeszélt pszichológiai, szocializációs és politikai tabuk⁴ leképeződései és közgondolkodásunkban is megnevezhető alakzatai adtak alkalmat témakörünk ilyetén körvonalazására, főképpen a kommunikációs dimenziókat és a kortárs társadalmi normarendet illetően.

Mint Rajkó Andrea kutatása révén ezt megállapítjuk: a tabukat körülvevő értékrendszerek tulajdonsága, hogy mivel vannak közös hiedel­meink, szociális konstrukcióink, ezek képesek /inter/akciókat, szertartásközösségeket, élmény- és véleménycsoportosulásokat kialakítani. Megjelenik a szociális hűség, amelynek lényege, hogy az tekinthető a közösségéhez hű tagnak, aki hajlandó a saját érdekeit, at­titűdjeit a közösség érdekei mögé helyezni, a kulturális folytonosság fennmaradásának és a többségi vélemény tiszteletének kifejeződéseként konform magatartást, az utánzást, egyfajta torzítatlan mintakövetést megvalósítani vagy értékesnek minősíteni. A tabunak vélt cselekvés- és viselkedésmódok e szabályok mentén alakulhatnak, sokszor öröklőd­hetnek, akár több generáción keresztül is. Mostani bizonytalan, norma-zavaros társadalmunkban a vizuáli­san megmutathatatlan, verbálisan megvitathatatlan, implicit tabuk sokasága van jelen, melyek gyakran gúzsba kötik, visszahúzódásra késztetik az egyént – a vizsgált egyetemista kor­osztály tagjait mindenképp, de valószínűleg a társadalom jóval szélesebb rétegeit is. Ezzel olyan problémák megoldását is gátolják, amelyek a kommunikatív cselekvés számos dimenzióját veszélyeztetik – holott a megfelelő módon történő verbalizáció egy-egy tabu megdőléséhez is elvezethet, s a probléma megoldá­sának első lépése lehet (Kiss Endre is utal e keresztirányú/kontroverzív folyamatra hivatkozott Déry-elemzésében). Vizsgálatunkban olyan törvényszerűségeket próbáltunk feltárni (egyetemi hallgatókkal közös „fókuszcsoportos” beszélgetés és szertartásos tabukeresés során), amelyek bizonyos behatások eredményeképpen dőlhetnek vagy gyengülhetnek meg, alakulhatnak át vagy legalább tudatosulhatnak az egymás­tól olykor nagyon különböző tabuhalmazok akár társadalmi, akár egyéni szintjen is, de a családokban mindenképpen.

Feltételezhető, hogy a tabu létezését csu­pán megszegése teszi láthatóvá és észlel­hetővé, hiszen a válaszul érkező szélsősé­ges, elutasító vagy indulatos magatartás formája és tartalma egyértelművé teheti, hogy mire utal a reakció. A vélt vagy valós következményektől, szankcióktól való féle­lem meghatározó eleme a tabu kialakulá­sának, a tabuszegés jelentőségét pedig az adja meg leginkább, hogy mennyire és ho­gyan alakítja az ember vagy közösség életét. Különbséget kell tenni azonban a narratív struktúrákban képződő, tilalommal megtámogatott, szóban átörökített, megtűrtként „elfogadott”, szakrális kinyilatkoztatásokkal vagy szokásjoggal „védett” és más, például írott, legalizált, mitikus tabuk kezelése között (Rajkó 2016a, 37-38.).

Az az identitás-tisztázó folyamat, amely révén a nyolcvanas évek közepén a „Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok?” kérdéssel indult,⁵ az elmúlt negyedszázadban túljutott a nemzedéki kérdésen és bekerült az egzisztenciális, életminőségi, hagyománykövető vagy posztmodern problematizálások elbeszélő körébe, míg mára lényegében már mutatkozások, kommunikatív aktusok tartalmává vált. Ahogyan Kiss Endre írja hivatkozott elemzésében: „A zsidó származású szereplők alakpoétikai karakterű névadásának szempontjai ugyanis majdnem maradéktalanul reprodukálódnak irodalmon kívüli összefüggésekben is. Átugorva most a pszichológiai (tudattalan) problematika és a mindenkori (akár irodalmon kívüli) üzenet lényeges kérdéseit, egyértelműnek tekintjük, hogy a tabuizálás jelensége a zsidóság társadalmi létformájának egyik általános meghatározója is. Bonyolult szabályok hálója regulálja a zsidó társadalom oldaláról, hogy mikor, milyen környezetben, milyen tartalommal nyilatkozzon meg saját és mások zsidóságának összefüggéseiről és általában a zsidó léttel kapcsolatos tartalmakról, majdhogynem tükörszimmetrikus módon a nem-zsidó társadalom oldaláról is bonyolult szabályok hálója határozza meg a kommunikációt”. A Rajkó Andrea kezdeményezte kutatásban a normák, tiltások, tabuk sok esetben ak­kor is stabilan tartják magukat, amikor már elveszítették eredeti társadalmi funkció­jukat (gondoljunk például az egyedülálló szülő családmodelljére vagy az abortusz­ra). Amikor a tabuk funkciójáról beszélünk, akkor elsősorban mint pozitív értelemben tárgyalt segítő, támogató, védelmi funk­ciót értelmezzük, mindenképpen akként, ahogyan a magatartást, cselekvést, visel­kedést segítő szabályrendszerként műkö­dik. A tabuk fontos társadalmi feladatokat töltenek be: hozzájárulnak a társadalmak és a társadalmi csoportok, valamint egyé­nek stabilitásához, és védelmező funkci­ójuk is van. Biztosíthatják a társadalom működését pusztán azáltal, hogy mellőzik vagy elfedik azokat a dolgokat, amelyek fenyegetést jelenthetnének, külső és függésbe tagoló effektusként érvényesülhetnének az egyén vagy csoport pozitív identitására vagy életkilátásaira: mintegy rejtik a saját élettörténet sötét oldalait, a halált, a betegséget vagy az élet értelmének kérdéseit. Ennélfogva a tabu egyfajta coping mechanism (megbirkózási me­chanizmus) is – az egyéni és kollektív identitás felépítésének sajátos stratégiája. A tabuk lefedhetik mindazt, ami egy társadalomban potenciálisan veszélyes vagy fájdalmas. Szenvedélytől átitatott jelenségek: nagyrészt az érzelmi befolyáson alapulnak, és mindenféle vitán felül állnak; ez a természetük jól megfigyelhető például a táplálkozási tabuk és a kisgyermek szocializációja esetében. A tabuk kialakulásában nagy szerepet játszanak a szocializációs folyamatok során megfogal­mazott konkrét tiltások (amelyek hangsúlyozottan nem azonos fogalmak). A gyermek már nagyon kicsi korában tudja, hogy bizonyos cselekedetek vagy kontaktusok tiltottak, mégpedig az olyan kijelentésekből, mint például: „Ilyet nem teszünk!”, vagy „Ezt nem szabad!”, „Ez nem helyes!” stb.; anélkül hogy megmagyaráznák a tiltás okát, általában ezek belénk égnek a szocializáció folyamán. A tabuk a gyermeknevelés folyamata során alkalmazott efféle homályos imperatívuszok révén formálódnak, internalizálódnak. Így aztán a jogi szabályozás és a hivatalos szankciók gyakran feleslegessé is válnak. A verbális (kommunikációs) tabuk speciális funkciói a nonverbális (cselekvésekre vo­natkozó) tabukéhoz képest többek között lehetnek a betegség, a test, az öregség, a félelem és elutasítás érzése, a lelki problémák „kiteregetése” vagy épp pszichológiai kezelése, a stigmatizáltság élménye, a szexualitás, a melegség, és szélesebb körben értve a verbalitás nagy mértékű korlátozottsága a kommunikatív szférában… (bővebben lásd Rajkó 2016b, 47-48., 74). Éppenséggel ilyen mechanizmus veszi körül többek között az identitás reprezentálásának kérdését, az emlékek, látványok, vizuális traumák verbalizálásának lehetőségét – s ekként hat sikerrel például a visszafogott verbalitású Saul fia film is a stigmatizáltság és kimondhatatlanság, az inherens némaság és látens indulatkitörések akusztikai sodrásában.

A verbális tiltások és időbeli/tudatbeli elfojtások, kiterjesztett értelemben (ahogy Kiss Endre is írja: „a Holokauszt tragikusan újkeletű tapasztalata már újabb tabuként vett részt az írói alakpoétika belső megfontolásainak munkájában”) mint emlékezeti munka és késztetett elbeszélésmód ugyancsak részévé lesz a tabuképzésnek. A fájdalmak, félelmek, veszteségek megje­lenítése, ábrázolása ma már nem számít tabu­nak, de bizonyos művészeti alkotások látványa, elfogadása több értelemben még min­dig ellenállásra, sokszor elfordulásra, elutasításra készteti a nézőt. Családokon belül is az elhallgatás és a hazugságok szövevénye fedte el a valódi történéseket, veszteségeket, a pszichésen túlfeszített élmények elbeszélhetetlenségének tényét. A 600 ezer magyar zsidó elpusztításával nem nézett – és ma sem néz igazán – szembe a társadalom. Sem az érintett családokban, sem baráti, ismeretségi köreikben évtizedekig nem volt/nem lehetett téma, hogy ki a zsidó, ki volt áldozat, láger- és munkaszolgálat-túlélő, kollaboráns vagy menekülő, megalkuvó vagy partizán (lásd ehhez Vincze 2014; Mitscherlich 2014; Fehéri 2009; Levi 1990; Varga 2009; Pécsi 2009; Kovács – Vajda 2003). Ennek következ­ménye, hogy ma is egyike a társadalmi tabuknak (is) a zsidósághoz való viszony (is).

Az antisze­mitizmus újbóli erősödése még inkább erősíti a téma tabuizálását. Nehezen formálódik valódi diskurzus a zsidó identitásról és a holokausztról, de mai budapesti egyetemista diákok korcsoportjában készített felmérés és interaktív tisztázás során derült ki, hogy a tabutéma más, mint egy, a sokféle köznapi kommunikációban vitatott téma. Társadalmi termék, de előfordulhat, hogy nem más, mint egyfajta személyes érzelmi idegenkedés a felmerült cselekmén­nyel kapcsolatban, vagyis nagyon nehéz konszenzusra jutni már a fogalom definiálása­kor is, miközben elméletileg maga a kifejezés – látszólag – mindenki számára ugyanazt jelenti. Éppen ezért kezdetben, a kutatás inkább olyan elemeket keresett, amelyek a többség számára elfogadhatóan részei a tabu fogalmának. Mindegyik (fókuszált) csoportban kide­rült, hogy az ún. határfogalmak és/vagy kommunikációs helyzetek olykor helyettesítik számukra a tabu fogalmát: hallgatás, elhallgatás, illetlenség, magánügy, elhatárolódás, csönd, norma, titok, szabály, erkölcstelenség. Mindegyik kifejezésben egy konkrét folya­mat a közös: a tiltás, amely lehet külső és/vagy belső motivációjú, de leginkább családi és környezeti. A tabusítási mechanizmus a vizuálisan és – generáci­ós, életkori sajtosságként is értelmezhető – kulturálisan elvárt külsőségekre vonatkozó normalitás és az adottságok, ízlés, szocializációs, szokásbeli stb. különbségekből fakad. „Látjuk, de nem beszélünk róla”. „Elfogadom, csak ne lássam”. (Rajkó 2016b:83, 107-108). A diákok válaszaiból és definíciós készletéből kiderült az is, hogy a tabu megítélése nyilvánvalóan attól függött, hogy az adott válaszadó a saját mikrokörnyezetében (család, szülőhely, jelenlegi kortár­scsoport) melyik témával hogyan találkozott. A családi életet övező, már érvénytelennek tartott tabuk készlete nemcsak bősége­sebb, hanem tartalmában is kissé eltér a ma érvényes tabukétól. A fiatal generáció jóval kevésbé érzi tabunak a családi élet olyan aspektusait, mint a házasságtörés, a házas­ságon kívül született gyermekek, az élettársi kapcsolat, a nyitott házasság vagy az apás szülés, de persze számos olyan elem is akad, amelyet sokan említettek, ugyanak­kor a ma is érvényes tabuk között is jelen volt (pl. válás, családon belüli erőszak). A mai tabuk készlete, mint azt korábban láttuk, a szexualitás témakörében volt a leg­bőségesebb, ez szerepelt legnagyobb súllyal a vizsgált korosztály életében (Rajkó, u.o. 101).

Az OR-ZSE első Család egykor és ma konferenciája (2012) több előadása is érinti, kitárgyalja a történeti irodalomból, szépirodalomból, néprajzi vagy életút-szakirodalomból megmutatkozó viselkedésmodellek kérdéskörét. Ezekről itt nem kívánunk reflexiókat részletezni, csupán annak jelzésére vállalkoznánk, hogy nem csupán a kommunikáció antropológiai kutatása, és nemcsak a hitéleti szabályrendszer vezeti be a tiltások, tabuk, kimondatlanságok mikéntjeit, hanem maga a narratív tálalás is. Az életvitel, életvezető értékek, normák és szabálykövetések „szakirodalma” az utóbbi időben roppant módon bővül a normarendek konfliktusaival is, melyek a hagyománykövetés és a „modernizáció” paraméterei szerint nyújtanak útmutatást és cselekvési mintázatot. Papp Richárd például a Bethlen-téri gyülekezet sok éves tanulmányozása során fogalmazza meg a szabálykövetés és az új normák rendszerszerű megjelenésmódjait: „az ’aprónak’ tűnő jelenségeknek is meghatározó jelentősége van egy olyan közösségben, ahol az élet minden mozzanatának egyetemes tétje van, Isten akaratának megértése és az emberileg kivitelezhető legtökéletesebb követése. Ennek megcselekvése vezet el a személy szentségének megvalósításához. A rituális normarendszer előírásait követő zsidó ember számára ezért van minden perc Isten szolgálatának szentelve, ahogy ezt Hahn István Zsidó ünnepek és népszokások című könyvében megfogalmazta: »A zsidó vallás szigorúan, rabbinikus formájának sajátsága az, hogy az élet legprofánabb megnyilvánulását is bevonja a vallás körébe. A Sulchan Aruch [rituális törvénykódex] még olyan dolgokat is szabályoz, mint pl. az öltözködés, a cipő felhúzása, stb. Ennek azonban nem az a következménye, amitől tartani lehetne, hogy tudniillik a vallás profanizálódik, hanem éppen ellenkezőleg: minden cselekedet, a legjelentéktelenebb is, vallásos súlyt nyer, szinte szentté válik: egész napi munkánk nem más, mint egyetlen, reggeltől estig tartó istenszolgálat« (Hahn 1995:13., hivatkozza Papp 2005).

A kortárs vallásantropológiai kutatások köréből éppen most készülünk kiadni egy testesebb válogatást, mely a zsinagógai élet és a családi élet körében megtapasztalt sajátosságok empirikus anyagait tartalmazza. Az élményközeli „sűrű leírások” és értelmező okfejtések ezekben a dolgozatokban sem függetlenek a mintakövető magatartások, családi normák, szülői válaszok és gyermeki viselkedésmódok részletkérdéseitől.⁶ Annyi már egészen átláthatóvá vált, hogy az „add tovább fiadnak” normája/parancsolata több sajátosságával is a vitatható értékek terébe kerül. A generációk közötti harmóniákban nemcsak a Holokauszt utáni időszak „kibeszélhetőségi” tilalma uralkodott, nem csupán az „új betérők” vagy visszatérők magatartási stratégiái alakultak át, de kézenfekvő módon ezek értelmezései is. Papp Richárd összefoglalásában: „A kulturális antropológiai megközelítés és módszer sajátossága a szakralitás kutatása során is a részt vevő megfigyelés alkalmával megvalósuló élményközelség állapota (Geertz 1994:201-202). A kutató nem csupán kívülről szemléli, hanem át is érzi a szakralitás tétjét, s ennek emocionálisan átélt jelentőségét is. Meglátásom szerint, ha nem érezzük át ezt a jelentőséget, akkor sem a vallási cselekedetek motivációit, sem a mögöttük álló jelentések aspektusait nem fogjuk a lehető legteljesebben megismerni. Ezzel együtt azonban tisztában kell lennünk azzal is, hogy a közösség tagjainak sem azonos az érzelmi és tudati hozzáállása a vallási eseményekhez és tartalmakhoz. Vannak, akik közömbösen, kételkedően vagy éppen a közösség normarendszere által ’túlzottnak’ értékelve élik át, hirdetik és valósítják meg a vallási előírásokat. Ahhoz viszont, hogy átlássuk, és a közösségen belüli csoportok, egyének szintjén is differenciálni tudjuk a tradícióval, tanításokkal való kommunikáció megvalósulásait, ahhoz egyrészt rendelkeznünk kell az adott vallásra vonatkozó részletes teológiai és etnográfiai tudással, másrészt az ezek által közvetített rituális gyakorlatban megnyilvánuló lelki aspektusokkal is” (Papp 2007).

Az antropológiai tudáshorizonton megjelenő új zsidóságkutatások (példákkal ne menjünk most messzebb, mint Vincze Kata Zsófia vagy Szász Antónia doktori értekezéséig, vagy Gantner Brigitta Eszter, S. Nagy Katalin, Pécsi Katalin, Toronyi Zsuzsa, Rékai Miklós könyveiig, Zima András, Glässer Norbert, Frauhammer Krisztina tanulmányaiig), egyértelműen jelzik, hogy a kortárs értékrendekben miként kerül meghatározó funkcióba a normák átadása, követési mintázatok tudatos vagy célzott-irányított „bevésése”. Nyilvánvaló, hogy a tabuk elemeiről nincs fogalma egy 2-5 éves gyereknek, de vélhetően egyik felnőtt sem tudja, hogy a másiknak melyek a normalitás-kritériumai, mindaddig, amíg erről egy értelmező beszélgetés le nem zajlik. A kutatási tapasztalatok szerint ezek az interpretáló diskurzusok az egyetemi hallgatók korosztályi környezetében rendre elmaradtak. A szocializáció és a tanulás során átgondolás nélkül vették át a kör­nyezetüktől a fogalmakat, és saját elképzelésük szerint töltötték meg jelentéssel – olyan jelentéssel, amelyet hasonlónak és a feltételezett elvárásokhoz idomulónak véltek. A 164 hallgató közül csupán 15 olyannal lehetett találkozni, ahol a tiltások és egyéb kritériumok, normák és értékítéletek kialakulásáról, okairól és működési mechanizmusairól párbe­széd zajlott a családban (Rajkó 2016b:107-108).

Nem csupán a történeti, családfelfogási, normakövetési vagy családfenntartói szerepfelfogások okán érdemes ugyanakkor a másik oldalt is megvizsgálni, hanem, mint arra Hrotkó Larissza is fölhívta figyelmünket (2012), az anyaszerepek, nőfelfogások, mintaszolgáltató státuszok terén is kérdések maradnak: „Mai zsidó nő – akár vallásos, akár nem – az aktuális önkép kialakításában a hagyományos, sőt ortodoxnak nevezett mintából indul ki. Vagy úgy, hogy hátat fordít a rabbinikus hagyománynak, vagy újra értelmezi a férfiak által megfogalmazott halachikus előírásokat. /…/ A halachikus minták ma is hatnak a zsidó szocializációs normákra, noha ez néha feszültségekhez vezet”.⁷ Ugyanő: „A traktatusok szövegeiben említett férfiak meghatározták a zsidó nők szerepét és magatartását, vagyis a női szocializációt. Ennek következtében a nők közösségi helyzete a kiskorúak státuszával egyenlő, akik helyett apjuk hozza a döntést”. /…/ „…a Talmud zsidó bölcseleti értelmezésének tükrében a nő szerepe a családi térben jelentőséggel bír. Ám minden verbális csinosítás ellenére a családi teret a társadalom a közélethez képest mindig és mindenhol másodrendűnek értékelte, az anyagi jutalmazás tekintetében is”. /…/ „Hivatalos polgári szemlélet alapján a nő ’ugyanolyan ember’, mint a férfi, de mégis Más. Tény, hogy a talmudi irodalomban a nő minden esetben a diskurzus tárgya, nem pedig alanya”. /…/ A férfiak által összefoglalt halachikus előírások megszabták a női egzisztencia minden egyes mozzanatát, beleértve a nők öltözködését, a menstruáció, a terhesség és a szülés alatti (utáni) magatartását és az ezzel kapcsolatos higiéniai intézkedéseit. Ezek az előírások mindenekelőtt a férfiak és az utódok rituális tisztaságát biztosították. A vallási vezetők azt magyarázták, hogy a szabályok megtartása az egészséges utódok érdekét szolgálja. A nők, akiknek értéke sokban függött világra hozott utódok számától és minőségétől, érthetően fontosnak tartották a szabályok teljesítését. /…/ A hagyomány ugyanis a női testet teszi felelőssé fogantatásért és a magzat egészségéért. A terhes nő környezetét is misztifikálták, ami újabb feszültségeket és félelmeket idézett elő az eredetileg talán nem is annyira félénk női pszichében. /…/ A zsidó vallástörténetben a család sohasem volt magánügy, és a mai valóságban sem kizárólag személyes kérdés. Közösségben ünneplik meg a házasságot, a gyermekek megszületését és nagykorúságát, amely így társadalmi üggyé is válik. A család és a társadalom közötti különbség, hogy a társadalom alapja nem a szexuális kapcsolat, de a nemiség a társadalomban is meghatározó szerepet játszik. A hagyományos zsinagógában a fiúk felnőtté avatása döntően eltér a lányok avatásától, ami mintegy meghatározza felnőtt nemi szerepüket. A zsidó nők számára a család ma is az egyetlen legalizált életviteli minta. A női függetlenséget, esetleg családon kívüli életformát, vagy a nem-hagyományos, hovatovább egynemű partneri kapcsolatot a zsidó társadalom hallgatólagosan eltűri. A legitimáció feltétele ugyanis, hogy a nő a törvényhozó férfihatalom szabályait megtartja. Valóban természetes nemi hatalomról van itt szó? Vagy nemiségük révén hatalomra jutott maszkulin egyének uralmáról? Hiteles és teljes ember-e az a férfi, akit a társadalomban hatalmi pozíciójával azonosítunk? Feministák és férfikutatók úgy vélik, hogy ez a fajta maszkulinitás nem fejezi ki a férfi igazi természetét… A társadalmi szerep lassan kilép az eddigi nemi keretből, mit sem veszítve nemiségéből. Vajon milyen hatással lesz ez a zsidó családi státuszokra” (Hrotkó 2012).

A maszkulinitás és hagyománykövetés szerepviselkedési normái között természetesen számos eltérés fogalmazódik meg, melyek a tabutagadás, tabudöntés és tabusítás paraméterei között hatnak. Például Hrotkó Larissza is utal a neo-ortodoxia chabad-os női szerepkövetési mintázatára, Ausztrics Andrea vagy Sturovics Andrea a Marom egyesület kapcsán, Pécsi Katalin vagy Dr.Schőner Alfréd is a Soá utáni nemzedékek „kettős nevelési” tapasztalatára rámutatva. Schőner írja a szocializmus-kori álságosságról: „a külvilág felé ugyanolyanok vagyunk, mint a társadalom összes többi szürke családja. Nem vagyunk vallásosak, azonban házon belül a családok egy részénél sábát estéjén mégis égett a péntek esti gyertyaláng. Olykor, ha nem is rendszerességgel, de a soá túlélők eljártak zsinagógába, legtöbbször titokban úgy, hogy más észre ne vegye, legalábbis azt hitték, más nem veszi észre. E fonákság számos válsághelyzetet teremtett, adott esetben szülő és gyermek kapcsolatában. Létrejött a később már annyiszor említett ’kettős nevelés’ fogalma, értsd: a felcseperedő gyerek az iskolában azt hallotta, hogy ’nincs Isten’, hogy a domináns ideológia a marxizmus-leninizmus, ugyanakkor otthon, a családok egy jelentős részében, relatíve, erősen élt a zsidó hagyomány. A kettős nevelés kérdések sokaságát vetette fel, melyre választ a későbbi évtizedek sem találtak könnyen” /…az átalakuló zsidó családfogalom mellett…/ „a jelenlegi pedagógia és egyben a családi élet egyik legnagyobb problémája is. Természetesen a zsidó közösség tagjai nem képesek kivonni magukat az össztársadalmi jelenségek alól sem. Azok a gondok, bajok, amelyek a társadalom összességében jelennek meg, (csonkacsaládok, családok szétválása, politikai megosztottság, generációs érdekellentétek, esetlegesen drogproblémák, zűrzavar a közéletben és a fejekben egyaránt) mind-mind befolyásolják a 21. századi magyar zsidó család identifikációjának kérdéseit is” (Schőner 2012).

Hasonlóképp látják ezt a vallásantropológiai kutatásaikban efféle tapasztalatokat rögzítő fiatal kutatók is: Zimre Fanni (OTDK-díjazott) dolgozata a lubavicsi anya- és gyermekfoglalkoztatókról, Szász Antónia a reformzsidókról, Modla Zsuzsa elemzései a Somér közösségről, Zipszer Tamás a Sofár-ról, Gallasy Katalin a messiáshívőkről, Cseh Enikő egy párizsi női zsinagógáról, Buk Krisztina az interkulturális kölcsönhatásokról, Gál Ivetta a Dózsa György úti közösségről, Németh Krisztina a sárbogárdi szekularizált világról, Surányi Ráchel az izraeli magyar bevándorló fiatalok közösségéről, Tillmann Eszter a budapesti zsidó gyermeknevelésről – mind-mind hasonló strukturális folyamatokat tárnak föl a kiadás alatt álló tanulmánykötetben. Ezek részletes ismertetésére immár nem marad idő – de talán nyomtatott változatban majd minden érdeklődő számára elérhetővé válik. Alapkérdésünk, nevezetesen hogy a kortárs zsidó családok hagyománytartó miliőjében, a nevelési konvenciók, szertartások és értékrendek, normák és tabuk komplex rendszerére pillantva milyen hagyománykövető családi normaképző folyamatok külső „tükre” érzékelhető – a hagyományra való rálátás és abban való jelenlét körében megképződő empirikus tudás alapján részben így válaszolható meg tapasztalati meggyőző erővel is. Tabuk nélkül, s azokon túl még annyira…

Hivatkozások és források

A Sulchan Aruch kivonata. Fordította Dr. Singer Leó. MIOK, Budapest, 1988.

Ausztrics Andrea 2014 Who We Are, Hungarian Jews After The Holocaust, The Third Generation. Documentary film, producer/director/editor (44 perc). Ld. még: http://ausztrics.com/

Balogh Margit – S. Nagy Katalin szerk. 2000 Asszonysorsok a 20. században. BME Szociológia és Kommunikációs Tanszék – Szociális és Családvédelmi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága, Budapest.

Ember Mária 2001 2000-ben fogunk még élni? Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.

Fehéri György 2009 „Lehetetlen, de muszáj… tehát lehetséges”. A holokauszt ábrázolásának problémái. In Gantner B. Eszter – Réti Péter szerk. Az eltűnt hiány nyomában. Az emlékezés formái. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 10-32.

Hahn István 1995 Zsidó ünnepek és népszokások. Makkabi Kiadó, Budapest.

Hrotkó Larissza 2012 Családi viszonyok a talmudi régészetben,

különös tekintettel a nők és a gyerekek családi státuszára. http://www.or-zse.hu/hacofe/vol4/hrotko-csaladiviszonyok-zsidocsalad2012.htm

Korpics Márta 2011 Interkulturális kommunikáció. Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

Pécs. http://janus.ttk.pte.hu/tamop/tananyagok/interkult_komm/index.html

Kovács András 1989 A zsidókérdés a mai magyar társadalomban. In Fűzfa Balázs – Szabó Gábor szerk. A zsidókérdésről. Németh László Szakkollégium, Szombathely, 47-86.

Kovács Éva – Vajda Júlia 2002 Mutatkozás. Zsidó identitás-történetek. Múlt és Jövő, Budapest.

Küllős Imola szerk. 1999 Hagyományos női szerepek – Nők a populáris kultúrában és a folklórban. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest.

Levi, Primo 1990 Akik odavesztek és akik megmenekültek. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Mitscherlich, Alexander – Mitscherlich, Margarete 2014 Gyászolásra képtelenül. A közösségi viselkedés alapjai. Múlt és Jövő, Budapest.

Papp Richárd 2007 A szakralitás tétje zsidó és keresztény példák tükrében. In A.Gergely András – Papp Richárd szerk. A szakralitás arcai: vallási kisebbségek, kisebbségi vallások. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 16-30.

Papp Richárd 2005 Van-e zsidó reneszánsz? Kulturális antropológiai válaszlehetőségek egy budapesti zsidó közösség életének tükrében. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.

Papp Richárd 1993 Pészach Kárpátalján. Szombat (9):27-31.

Pécsi Katalin 2009 A szenvedés neme. Női tapasztalat, női hang. In Gantner B. Eszter – Réti Péter szerk. Az eltűnt hiány nyomában. Az emlékezés formái. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 134-150.

Pető Andrea 2006 Társadalmi nemek és a nők története. In Bódy Zsombor – Ö. Kovács József szerk. Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányzatok, módszerek. Osiris Kiadó, Budapest.

Rajkó Andrea 2016a Tabu, tabudöntés, tabuizálás. Kultúra és Közösség, 1:91-109. On-line: http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2016/1/08.pdf

Rajkó Andrea 2016b Kommunikációs tabuk kutatása. Módszertani megfontolások és kihívások. Közelítések (3) 1–2:36-131. Zsigmond Király Főiskola, Budapest.

S. Nagy Katalin 2006 Emlékkavicsok. Holokauszt a magyar képzőművészetben 1938–1945. Glória Kiadó, Budapest.

Dr. Schőner Alfréd 2012 Az újrasarjadzó zsidó élet a feszültségek forrásává is vált… A zsidó család a XXI. század elején, Magyarországon. http://www.or-zse.hu/hacofe/vol4/soner-zsidocsalad2012.htm#_ftnref2

Szász Antónia 2006 A progresszív judaizmus társadalmi beágyazódása Magyarországon. www.andorkaweb.tarki.hu/Konferenciak/Konferencia2006/Szasz_Antonia.pdf ;

Szász Antónia 2002 Parázs. A magyar asszimilált zsidóság útkeresése. I. Szim Salom Progresszív Zsidó Közösség. Etnoregionális Munkafüzetek 87. (Sorozatszerkesztő A.Gergely A.). MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont, Budapest.

Tillmann Lili Eszter 2008 Zsidó gyermeknevelés Budapesten. Előadás a Folytonosság, szakadás, reneszánsz? című konferencián az MTA Politikai Tudományok Intézetének tanácstermében.

Toronyi Zsuzsanna szerk. 2002 A zsidó nő. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest.

Unterman, Alan 1999 Zsidó hagyományok lexikona. Helikon, Budapest.

Varga Péter 2009 A holokauszt utáni zsidó német irodalom három nemzedéke. In Gantner B. Eszter – Réti Péter szerk. Az eltűnt hiány nyomában. Az emlékezés formái. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 90-106.

Vincze Kata Zsófia 2014 Hagyomány és poszt-tradicionalizmus – a magyarországi zsidóság identitásváltásai. In Glässer Norbert – Zima András szerk. Hagyományláncolat és modernitás. SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, 303-317.

Vincze Kata Zsófia 2004 Tradíció, emlékezés, értelmezés. Az egyiptomi kivonulás-történet értelmezése a mai budapesti zsidóság vallásos jelenségeiben. Etnoregionális Munkafüzetek 94. (Sorozatszerkesztő A.Gergely A.). MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont, Budapest.

Zimre Fanni Katalin 2008 „Ez az egész Tóra. A többi csak a magyarázata”. Értelmezések és alkalmazások a kortárs zsidó életmódban. On-line: http://antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=200

Zsinkó-Szabó Zoltán 2004 A gyermek helye a társadalmi értékrendben. /Szakdolgozat/ ELTE Kulturális Antropológia szak, Budapest.

*

1 A tabu-kérdésekről teoretikus és módszertani feltáró tanulmány Rajkó Andreától a Kultúra és Közösség 2016/1:91-109., valamint a Közelítések, 2016. III/1-2:37-128. folyóiratok aktuális számaiban található, részleteiket tekintve ott érdemes tájékozódni/. http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2016/1/08.pdf ; http://www.uni-zsigmond.hu/uploaded_bookshelf/Kozelitesek_III_1-2.pdf

2 Szász 2002, 2006; Papp Richárd 2005; továbbá lásd Balogh – S. Nagy szerk. 2000; Küllős szerk. 1999; Vincze 2004; Pető Andrea 2006, Kéri Katalin, Gyáni Gábor, Fábri Anna és mások írásait.

3 Kiss Endre: Az írói üzenet és a tabuizálás között. http://www.or-zse.hu/kutat/tanulmanyok/deribecsmagyar07.htm

4 »Itt elsősorban az író pszichológiájára gondolunk, aki „valamiért” szükségesnek, ha éppen nem „kényszer”-nek érzi azt, hogy egy fontos alakot pontosan ezzel vagy azzal a névvel jelöljön. A név kiválasztásához való kötődése komplex és szintetikus jellegű, szociális, de egyéni motívumai is vannak, kommunikálható és nem-kommunikálható elemeket egyszerre tartalmaz. Mindebből következik, hogy a „pszichológiai” szempont rendszerezésünkben igen tág kategória, és magába foglalja a hagyományos „művészi” és „intuitív” szférát, az esztétikai érzést és a tudattalan erőteljes, sok esetben felülírhatatlan motiváló erejét«. /…/ »Az alakpoétikai tabuk kérdése interdiszciplináris szempontból azért is érdekes, mert nehézségek nélkül kapcsolja be az irodalomelméletet és irodalomtörténetet a társadalomontológia és az antropológia szélesebb szövegösszefüggéseibe. A modern társadalom is tele van tabukkal, ezeket ugyan nem érzékeljük minden esetben, elrejtőznek a szocializáció, a társadalmi illem vagy egészen egyszerűen a reflexió alá nem vett társadalmi normalitás szabályai mögött. A tudatba csak ritkán és csak rendkívüli esetekben felszínre törő tabuk mellett vannak nyílt társadalmi, sőt, politikai tiltások is, igaz, ezeket a modern nyilvánosság és politikai kultúra feltételrendszerében azért sem érezzük tabuknak, mert a társadalmi viszonyokat nagy általánosságban probléma nélkül megváltoztathatónak és ezért átmenetinek is tekintjük«.

5 Erős Ferenc – Kovács András – Lévai Katalin 1985 Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok? Medvetánc, No. 2/3:128-144.

6 Ehhez lásd még Zimre Fanni 2008.

7 Hrotkó Larissza 2012 www.or-zse.hu/hacofe/.../hrotko-csaladiviszonyok-zsidocsalad2012.htm; a női szerepek terén nem mellékes a Szim Salom progresszív közösség antropológiai elemzése Szász Antónia értekezésében. A progresszív judaizmusról írott doktori disszertációjában egy reformer zsidó vallási mozgalom és ideológia kibontakozási körképén túl a Martin Buber-i gondolattal áthatott közösség törvények értelmét kereső, azok szellemében cselekvő vallásosságát elemzi belső tartalmai szerint, mely a zsidóság követendő példájának a háláchikus, a vallási törvényeket betű szerint követő életforma helyett választ alternatívát, női rabbit és más mintázatokat (Szász 2006).