Blues megálló, Poptarisznya… Muzsikus, rádiós műsorvezető, föllelkesült szerző, egy korosztály dalnoka, monografikus igénnyel, a kortárs hazai könyvpiacon (évtizedekre visszatekintve is) elsőként jelenít meg blues-történeti munkájával olyan műfajelméleti és kortörténeti „bibliát”, mely a már létező „beat-lexikon”, „rock-lexikon” mellett nemcsak megfér a könyvespolcon, de tolakszik is oda.¹ Kovács József kötete súlyos tömegével, adat- és képanyagával nemhogy kiegészít, de le is tol a placcról megannyi más kézikönyvet, áttekintőt, ismerettárat. S jól teszi. Nem minden nép számára adatik, hogy a jazz históriájáról Bartók Béla,² Pernye András, Gonda János írjon történeti szakkönyvet, vagy hogy ez egyáltalán „piacra” kerülhessen, fogékonyságra találjon, s hinni lehessen, hogy van annyi vásárlója, amennyiért már kiadni is érdemes. Ilyesfajta világképek létét, a zenei műfajok társadalomtörténetét is relatíve kevesen kutatják Magyarországon – engedtessék itt a klasszikus Mozart-, Bach-, Beethoven-monográfiák mellett a zenefilozófia esélyeit latolgató Theodor Wiesengrund Adorno kiemelkedő munkássága, Bartha Dénes, Újfalussy József vagy Dohnányi Ernő zeneelméleti írásaira, Vitányi Iván és még inkább Losonczi Ágnes zeneszociológiai eredményeire utalni, vagy a szakrális népzene és kortárs keresztény könnyűzene kutatására vállalkozó Povedák Kinga, a roma zene- és tánckultúrában elmélyedő Kovalcsik Katalin és Pulay Gergő, a globális hip-hop kutató Nagy Terézia vagy a techno-tudományos szcénában járatos Vitos Botond munkásságára figyelmet irányítani… De ezek széles társadalomtörténeti színtér-bemutatása mindenesetre a tavaly megjelent blues-monográfiát sem nem pótolják, sem nem teszik fölöslegessé. Sőt. Ha sejthetjük, hogy talán egyetlen zenei műfaj, egyetlen hangszertípus, egyetlen korszak, vagy olykor egyetlen hang sincs soha a maga aurája nélkül, akkor válik első pillantásra is világossá, miért és hogyan érdemes a mindenkori társas lét, közösségi atmoszféra, életvitel és „hangrend” megjelenítésével valamely (egykoron „kisebbségi”) zene és társadalmi környezete alapkérdéseit körüljárni. Az tehát, hogy „hiánypótló” a kötet, talán csak kereskedelmi reklám a könyv körül, ennél fontosabb, amit a műfajtörténet, a társadalmi befogadás, a kultusz- és kor-formáló közösségi háttér megjelenítésével kínál.

Közelebbről mustrálgatva a kötetet, formalitásairól elmondható, hogy hat nagyobb fejezetben, ráhangolóval és utószóval, alapos glosszáriummal ellátott perszonális feldolgozásról van szó. A Bevezető első harminc oldalán a századfordulós Amerika néger zenéjét megelőző korszak, a 17-19. század időszakának műfajhistóriája kap helyet, hogy azután 1920-30, 1940-50, … és egészen napjainkig elnyúló évtizedek alapján tekintse át helyszínek, alkotó-előadók, létmódok, trendek, irányzatok, tájegységek, műfaji eltérések és stíluskorszakok lineáris kortörténetét. Az utolsó előtti fejezetben a nyolcvanas évektől a kortárs pillanatig széles öleléssel fog át szinte mindent, muzsikusokat, fesztiválokat, újításokat, követőket, tanítványokat, új híveket és modernizátorokat, az utolsóban pedig a magyar blues-história ikonjait, műfaji klasszikusait idézi meg s mutatja be. Az indító fejezet első fotója már egy 2011-es koncertfelvételen idézi meg a szerzőt (basszusgitárosként), s e személyesség, közvetlen érintettség ki sem múlik a következő további 580 oldalon. Aki tudományos szakmunkát remél, helyenként csodálkozhat, aki magazin-hangulatú lapozót, az sem csalódhat, s akinek mintegy semmi ismerete nem volt a műfajról magáról, az világhálós vagy zenei könyvtári háttérrel komplex képet kaphat e műfaj nemcsak zeneileg, de mutatványosság terén is impozáns világából.

Értsük—vegyük hozzá: a huszadik század európai zenei irányzatainak megannyi törekvése fordult el a klasszikus—romantikus tonális zenétől, némelyik egyenesen föl is számolta a korstílus fogalmát, s vagy újat teremtett (impressziókra építve mint Debussy vagy Ducas, expressziókra mint Berg vagy Schönberg), de számosan voltak, akik kitartó érdeklődése a műfajközi árnyalatokban is megjelent, magába olvasztva a népzenét, a romantikus beszédmód XX. századra már csökkent, de tovább-narrálható anyagát (mondjuk Sztravinszkij, Prokofjev, de Falla, Kodály és Bartók), viszont ahogyan a modernista művészeti törekvések mintegy ráébrednek a „primitivizmus”, az autentikus zenék polifóniájára, úgy ébred tisztelet a népzene tágabb körébe tartozó jazz akusztikai szférája iránt. Kifejezetten errefelé Sztravinszkij és Bartók fordul, de követőik nyomán már sokasodik a nevek skálája, a kompozíciós nyelvek „nyelvtana” és kommunikációs tartománya is helyet kér/kap a műtörténetben. Ezt a szférát, s ennek is főleg nem az operai daltörténetbe, hanem a marginalitások, szubkultúrák populáris világába illeszkedő ágazatait üli meg a jazz, s válik nagyjából egészen a hatvanas évekig az amerikai feketék improvizatív felhangoltságával kiteljesedő műnemévé. A Szerző élménye – aki mintegy a hatvanas évek közepétől szintén zenészként – elsősorban is a kulcskérdés: a lényegében írástudatlan luisianai feketék szórakoztató műfajának, a „jazz-korszak” alkoholtilalommal, otthontalansággal, deklasszálódottsággal, társadalmi fölemelkedési perspektíva nélküli létformákban megvalósuló egész légkörében az a teremtő erő, kreatív és mindegyre erősödő tömeghatás, mely a vidéki bohóckodások, énekes játékosok, majd a fekete dívák, bordélyházak, később lemezkészítéshez jutó muzsikus lelkek térnyerésének magyarázatával szolgál. A klasszikus blues-tól a country-n át a rhythm and blues, jump blues, blues rock és a napjainkig is mindegyre gyarapodó változatok teljes historikumát úgy tekinti át, hogy az a kötet bármely pontján a lehetséges összes előadóval, hangszertörténettel, lemezkiadással, fúziókkal és önállósulásokkal, műfaji specifikumokkal és intézménytörténettel, karrierekkel és kudarcokkal ékesen tárul föl, jobbára fényképekkel is illusztrálva. Ehhez persze kereső is van, de már a tartalomjegyzék is mintegy „nevekre hangolt”, nagyjából oldalanként egy-egy előadóval vagy olykor műfaji pontosításokkal kiegészülve.

A kötet társadalomtörténeti értelemben is gazdag forrásanyag. A szerző tíz évnyi tapasztalati, öt évnyi szakirodalmi kutatási háttere áll a kötet mögött, s a tudatos komponálás és a személyes interpretálás éppoly narratív históriává teszi munkáját, mint amit amúgy bármely történeti forrásanyagtól elvárnánk. Könyve anyagában – talán már első történeti utalásaitól – egyre érzékelhetőbben megfogalmazza azt a cáfolatot, mely a közgondolkodásban a „blues” mint „kesergő” tónusához kapcsolódik. Leírásaiban természetesen a legkevésbé sem hallgatja el, hogy a nem kevés okkal panaszkodó énekesek, gitáros dalnokok, műfajteremtő improvizátorok sok-sok nemzedéke interpretálja az amerikai feketék szociális nyomorát, a munkahelyvesztést, éhezést, nyomorúságot, kényszerű migrációt, megaláztatást és reménytelenséget, de végül is azt az életélményt ugyancsak, hogy mindez dalban elbeszélhető, hogy minderre nemcsak a kortárs és nemcsak a vidéki fekete, hanem a nagyvárosi fehér is érzületi válasszal tekint, sőt részt vesz, alkotó-társsá érik, ablakot és piacot nyit, megélhetést biztosít, követ és megtisztel, elismer és felnőni próbál hozz. Kovács mindezt mintegy a műfajtörténet meghatározó mivoltaként jeleníti meg. Nem szólva már arról, ami e megjelenítésben tökéletesen független az alkotni, élni, érezni zenében is kész, vagy elsősorban abban kiteljesedő zenekari-előadói kultúra saját, intim, kisebbségi, szubkulturális világában. Aki e műfaj szinte bármely porondján, akármilyen színterén jelen lehet, az egy másik világban él, s mindentől függetlenedhet, ha élheti alkotói pályáját, kezébe veheti hangszerét, megszólaltathatja énekhangját.

Nem összegzés, nem végkifejlet, s nem történeti háttéranyag tudományosan definiált bűvköre, de alapértelemben meghatározó, amit a Szerző a kötet mottójaként választott: „A blues a gyökér, a többi zene pedig a gyümölcs” (Willie Dixon). Amit pedig a zene „gyökereinél”, a hang, a hangzás, a ritmus, a légkör akusztikai üzeneténél bárki többre tart, azt talán éppen ilyen monográfiában rögzítheti…

A most megjelent hazai blues-históriát bejárja a kezdet és a végkifejlet, a származás és a változás, a végtelen számú verziókra ágazódás, a társulás és együttlét, az alkotás és az elismerés alaptónusa. Hát épp a blues…, ha bármi korszakosat vágyott volna az elmúlt kétszáz év történetében…, pont erre a beteljesülő kiteljesedésre vágyhatott. Megkapta, elérte, s nem épp csupán e monográfiával. De hogy mindaz, ami e históriában rejlik, monografikus igényt támasszon…, nos, éppen ahhoz kellett olyannak lennie, ami változásaiban is túlél, formálódásaiban is gazdagít, élményvilágában is harsányan épít, serkent, méltóságra emel. A gyökerek tova-áradása, s a végtelen gyümölcs-szüret már ennek is csak része, folytatólagos következménye…

A. Gergely András

1 Kovács József: A blues története a kezdetektől napjainkig. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017., 592 oldal

2 Lásd például Bartók méltatását a Jazzkutatás oldalain: http://www.jazzkutatas.eu/article.php?id=49