Szerzői gesztus, lassúsági mutató, avagy szándékos megoldás lenne tőlem a minden nap újdonságot ontó könyvpiac kíméletes lapozgatása közben akár tíz évvel korábbi kiadvány kézbevétele? Van ebben valami öreges konzervativizmus, indokolt lemaradás, mentegetődző tétovaság is? Vagy csupán arról van szó, hogy a „ma is minden még újabb” piaci sodrásában még a tegnapiak között is akad meg-nem-nevezett érték, s ha épp ilyenekkel vagyunk harmóniában, az sem kevesebb, mint az újabb-újat reklámozni…?

Dilemmák ezek, „sajtós”-újságírós megkésettség is, bizonnyal – de meg értékszemlélet is egyúttal. Mert ami fontos, lehessen az akár a tegnapi vagy régi mivoltában is, és ami egykori, talán még ne szimbolizáljon azonnal „eldobható” tárgyiasultságot…! Itt most talán épp ennek illusztrálására hozok egy kiadványt, mely a legkevésbé sem rejti, hogy ma éppen tíz esztendős születésnapja sem régi már, hiszen foglalata volt és maradt egy akkor épp száz éve született szerző alapmunkájának és életútját befogadó intézményes projektnek. Értékmentés volt ez, akkor is – s az ma is, amikor a „régi” könyv egy még régebbinek nemcsak folytatása, hanem méltó olvasata, egyúttal méltányos befogadását tükröző értéktartósítás is.

Talányból talán ennyi elegendő is. Jöhetnek a konkrétumok!

Csakhogy, annyit még az első pillantás elé szánnék: lehessen az egzaktum kerete a filologikum, s látva láthassék, hogyan lesz egy objektum egyben szubjektum is, vagy egy kereső szempont egyben kölcsönvett attitűd is, mindezek belátása pedig az értékekre érzékeny befogadó érdeklődés együttes szempontja, nyitottságának esélye ugyancsak…! A tájegység most a kisebbségi lét egyik kies tája, a „Felvidék” övezete, az időszak a XX. század eleje és a Horthy-korszak árvalányhajas feelingje, a szóbanforgó mű pedig erőteljesen „szakmai” érdeklődésre építő, folklorisztikai és muzeológiai aspektusú kötet. Azaz, nem is egyszerűen valami gyűjtemény, hanem maga a kortudat lenyomata, a kulturális örökség egy tartománya, s részben nyilván a mai kisebbségi helyzettudat egyik felmutatható értéke. Ugyanakkor a mű nem valami satnya-vékonka múzeumi katalógus, hanem pompás és impozáns album, igényes nyomással, régi fotókkal, verses tördeléssel, klasszikus fametszetekkel: Nyitra vidéki népballadák (Arany A. László hagyatékából) címen.¹

A kötet már magában véve is foglalat, melynek idői és filológiai kereteit a szerkesztő, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket író Liszka József adja meg érdemi szakavatottsággal, a tájegység, a néprajzi kutatás érdemi szakértőjeként. „Arany A. László neve az egyszerű olvasó számára ismeretlenül cseng. A létező szocializmus világában ugyanis nemcsak igény, de lehetőség sem volt a szlovákiai magyar kisebbség történetének, benne egy-egy életpályának a feltárására. Mára ... Arany A. László élete kihullott a szlovákiai magyarok kollektív emlékezetéből” – fogalmaz rögtön az olvasót is felmentendő, s bizonyos szakmai vagy kutatási konvenciót követve is, melyben a szövegközléshez szorosan tartozik a forráskutatás, a jegyzetanyag, a feltáró-megismerő érdeklődés eseményleírása is. Ekként is kezdi áttekintését (Egy elveszettnek hitt népköltészeti gyűjtemény elé, 7-31. old.), melyben a mű részint hiánypótló szerepére utaló előtanulmányok között tárja föl a megkaparintott kincs rejtett értéktartalmát is, mivel az alig korábban előkerült és családi-rokonsági-barátsági segítséggel pontossá tett forrásanyag „Arany A. László hagyatéka, benne az említett kiadvány félig előkészített változatával, valamint további szövegekkel, variánsokkal. Kiadványunk Arany A. László korabeli fényképeivel illusztrálva ebből a gyűjteményből ad szinte teljes válogatást”. E visszatekintés gyökere „az 1944-ben ​jelent meg a Nyitravidéki népballadák című füzet, amely Putz Éva által 1941-ben Zsérén lejegyzett Fehér László balladája címen ismert szöveget adta közre. Ezt a kiadványt a Szlovákiai Magyar Közlemények 2. köteteként tervezett Nyitravidéki népballadák című teljes gyűjtemény követte volna. A beharangozott kötet azonban a háborús állapotok miatt már nem jelenhetett meg, és a magyar folklorisztika az egész népköltési anyagot a legutóbbi időkig elveszettnek hitte…” – szól a kötet hátoldali ismertetőjében. S a körülíró értékelés egyben a kérdések és értelmezések sajátos szeszélyére, a történeti idők cikkcakkjaira is erőteljesen utal.

Egyszóval a kötet kiadása nemcsak a hagyománykövetés, nemcsak a közreadás, az emlékezeti örökség meghatározó sokszorozása a cél itt, továbbá nemcsak a szerzői portré, a kutatástörténeti rejtelmek, a szövegközlés, a fotók, a függelék, a balladák jegyzéke, a felgyűjtők neve kap hangsúlyt a kiadvány révén, hanem maga a kritikai kiadás mint a tájegység kultúratörténeti eseménye is értelmet nyer. Erre ugyanis nemcsak szükség van, de a szükség mögötti tudás-éhség még számos ismeretkérdést is felvet. E hatvanöt év elteltével is értékesnek minősülő, mondhatnánk kivételes munka bár „a múlt század legnehezebb időszakában az ún. ’Szlovák Állam’ (1939–1945) idején valósult meg a Nyitra vidéki falvakban”, ma ennek felmutatását nemcsak a megőrzés szándéka segíti, hanem a tisztelgés szerepét is betölti az adatközlők iránt és Arany A. László születésének 100. évfordulóján, de tovább is hengeríti a tudástartomány szűkösebb kerítéseit. Mert hát mindezek lehetnének akár valamely formalizált emlékezet-történeti rítusok egyes jegyei, puszta jelei is, mint megannyi muzeális közlésmódban évszázada immár. Ám a sorozatot (Jelek a térben) és e kiadás felelős gondját is javarészt magára vállaló Liszka-bevezetőből az is kiderül, mi módon maradt ez a válogatás nemcsak rejtett érték, hanem identitás-formáló örökség is maga a szöveg lehetséges megmaradásával.

Arany A. László az 1939–40-es években indított gyűjtést még dallamok nélküli balladaszövegek révén kezdeményezte, de ezt féltestvére, a később Franz Zagiba néven publikáló Zagiba Ferenc nemcsak saját érdeklődésének megfelelő dallamok gyűjtésével egészítette ki, hanem később (1954-ben) németül publikálta is. Ez a népköltési gyűjtés tehát ezúttal olyan hagyaték a balladagyűjtemények sokasága között, mely a Zoborvidék népi kultúráját próbálta-tudta átmenteni az utókornak, s ha nemegyszer csak töredékek maradtak vagy nem minden ballada dallamát ismerték meg, a Zoboralja (mint sajátosan gyorsan asszimilálódó szórványterület) így is szinte egyetlen egységesnek tekinthető népköltészeti örökségeként maradt fenn. A könyv ajánlója ezt drámai jelzéssel interpretálja: „A Jelek a térben sorozat azoknak a valós vagy virtuális jeleknek, jelrendszereknek a bemutatására vállalkozik, amelyek a magyarok múltbeli és mai létét dokumentálják Szlovákiában. Az első kötet L. Juhász Ilona – Liszka József: Szakrális kisemlékeink című monográfiája volt (Somorja, 2006)”. Az albumban eltérő jelzések, melyek Zoboralja vagy Zobor-vidék földrajzi meghatározással rajzolják körül a térképre vetülő táj kontúrjait, valójában a népi kultúra és a nemzetiségi hovátartozás akkori szempontjából rangsorolnak: „a Nyitra környéki magyar nyelvszigethez általában tizenhárom települést szokás sorolni (Alsócsitár, Alsóbodok, Bábindal, Béd, Gerencsér, Geszte, Gímes, Kolon, Barslédec, Menyhe, Nyitraegerszeg, Pográny, Vicsápapáti)”, s ezt a vidéket egyes szerzők különböző „gyűjtőpontok alapján Aranyék a Nyitra vidéket Zobor-vidék értelemben használták. Terminológiájukat (noha kissé félrevezető), tudománytörténeti megfontolásokból meghagytuk” – szól a környezet-meghatározó első oldalakról. S ennek jelentősége történet- és néprajztudományi aspektusból is meghatározó, mint kiderül: „A Zobor-vidéki magyar községeket egyrészt az alapvetően közös viselet, másrészt a nyelvi elszigeteltség (az őket körülvevő ’szláv gyűrű’), harmadrészt pedig a közös származástudat (honfoglalás kori pogány magyarok ide menekült ivadékai, illetve székely határőrök leszármazottai) alapján szokás körülhatárolni. Utóbbi halványan, igaz, feltehetően írott forrásokra támaszkodva, ma is él a szájhagyományban” (9. old.). A földrajzi térség tehát szerves egységben áll a néprajzi örökséggel, sőt összehasonlító kutatás alapján a Kárpát-medencei áttekintésben is megvan kellő jelentősége – nemcsak a mai, de vélhetően már a kortárs folklorisztikai tudományosság szempontjából is. Ugyanis ha fennáll a nyelvi univerzum megléte a helyi-térségi nyelvi határok között, ennek minden változó és keveredéseket is hozó hatásaival együtt…, akkor példaképpen a viselet terén már tágabb, makroföldrajzi vagy nagytérségi rendszerbe, mozgásdinamikába illeszkedettnek kell mutatkoznia, s a földolgozás szempontjai között ennek is szerepelnie kéne. Viszont a nyelvsziget és a népesség nyelvi identitása csak részben magyarázza a szellemi kultúra, nyelvi örökség, folklórhagyaték természetföldrajzi hátterét: „…népi kultúrája egy nagyobb egység része, a legarchaikusabb réteg, s az újabb kulturális mozgások beletartoznak egy nagytáji együttesbe. A nemzetiségi hovatartozás másodlagosnak mondható. A kulturális jelenségek és változások egy nagyobb, szélesebb területen észlelhetők, mint szorosan kijelölt terepünk. Az a nagyobb kulturális egység, amelybe a Zobor-vidék beilleszthető, csak részben körülhatárolható, vegyes nemzetiségű terület. A szomszédos és távolabbi szlovák falvak települései, életkörülményei azonosak. Vizsgált területünkhöz hasonlóak a földművelés munkafolyamatai, a kendermunka, részben hasonló az állattartás (külön kiemelném az állathívó és -irányító szavakat), sőt a hiedelmek, szokások egy része is. Ez a hasonlóság a nyelvi különbségeken kívül, kisebb eltéréseket is hordoz. Megállapíthatjuk, hogy a Nyitra vidéki magyarság kultúrájában éppen azoknál a részterületeknél (szénamunka, aratás, kendermunka, táplálkozás stb.) találjuk a legtöbb azonosságot nagytáji környezetével, amely kultúrájában is egységesnek mondható. Továbblépve azt is megállapíthatjuk, hogy éppen ezek a nagytáji azonos jelenségek összefüggően vagy töredékesen a magyar paraszti kultúrában távolabbi területeken, a palócoknál, a Dunántúlon, Erdélyben is megtalálhatók...” – írja egykori jeles könyvében Morvay Judit (Az etnikai csoport fogalmának kérdéséhez, 1980), s ez még csupán az egyik lehetséges eltérő szempont.

E hetvenes-nyolcvanas éveket tükröző, a „nemzetiségi kultúra” iránti fogékonyságot a népi kultúra kutatásába is beillesztő szemléletmód mellett (és időben főleg „mögött”!) megannyi előd is helyet kell kapjon. Liszka bevezetője kitér a kutatástörténeti vázlatban Kálmány Lajos, Kodály Zoltán, Ujváry Zoltán, Bakó Ferenc, Manga János, Vikár Béla, Vargyas Lajos, Ortutay Gyula, Ráduly János, Ág Tibor és mások korábban már meg- és elismert gyűjtés-változataira, de aláhúzza a mai áttekintés jelentőségét, eltérő aspektusát is. Egy sor jelenség eltéréseit mutatja meg a zoborvidéki magyar és a környező szlovák népi kultúra között, építkezés és anyaghasználat, helyi etnikai önbesorolás (a hegymegi, a vízmegi, a bacsik, a palóc nyelvi identitás, a gelencséri, a koloni stílusfordulatok, stb.) meglévő változatai között, s nem utolsósorban a térségi migráció (külföldi munkavállalás, „anyaországi” elhelyezkedés esetén sokszor megváltozó) „hordozható örökség” értelmében vett árnyalatok elkülönítésére is kitérve, valamint a szlovák kölcsönhatásokat is tükröző árnyalatok okaira is figyelemmel. Liszka bevezetője annyira szépen világos, markánsan pontos és méltányosan elegáns, hogy valósággal sort sorra rakva idézni kéne… – de hát azt nem ismertetőnek hívják, hanem dicsőítő éneknek, s most nem is Róla volna szó, hanem épp az Általa értékesként bemutatott Arany-munkásságról…

Szinte bizonyos lehetek abban, hogy az elérhető kötet kiemelhető tartalmait és erényeit nem az én interpretációmban kívánja a Tisztelt Olvasó megkapni, bőven elegendő lenne most a mű értékeire érdemben kitérni. Ilyen például az, hogy a Liszka-bevezető kellőképpen kies kutatás- és tájtörténeti, nyelvi és földrajzi, település- és szokásnéprajzi alapozással szolgál, ide értve a közlésmódok (lejegyzés, publikációk, nyelvi specifikumok, zenei- vagy kotta-háttér, textuális vagy tonális változatok, szövegfolklorisztikai sajátosságok) árnyalt világát is. Az erre következő rész a Nyitra vidéki balladák középkori és kora-újkori változatait közli (33-91. old.), ezután a 18-20. századi ponyva-, majd betyár-balladák követik (ahol lehet, ott kottával illusztrálva is, 93-117. old.), végül az új balladák sora áll a gyűjteményben (118-145. old.), felölelve az életvilág és modernizáció (gépesítés, közlekedés, tűzeset, bányatragédia, stb.) eseményeit és emlékezeti tényeit. Itt kezdődik viszont a néprajzi gyűjtés életmódtörténeti és kutatáshistóriai melléklete, a Jegyzetek fejezet, mely mint a legklasszikusabb ballada-katalógusok velejárója, sorolja és megszemélyesíti az adatközlők, a gyűjtési helyszínek, a leíratok és változatok, kiadás-párhuzamok, zenei vonatkozások, adattári státuszok részletgazdag mutatványát (147-159. old.). A szakirodalom lajstroma is sokrétűen árnyalt, tükrözve nemcsak a negyvenes évek környéki, hanem a friss szakirodalmat is (161-166. old.), az erre következő függelék ezenfelül részben a korai jegyzékek, kéziratos kópiák mustrájával ajándékoz meg, legvégül a helynévjegyzék előtt a Blanárovits József terveivel illusztrált egyes balladák fekete-fehér fametszet-nyomatait kapjuk (177-198. old.).

Egy szárazabb, „leíró” típusú ismertető ezen a ponton akár be is fejeződhetne… Gyakorlatias lenne viszont még kiemelni mindazt (vagy legalább egy részét), aminek „reklamálásával” kezdtem, a kutatás történeti jelentőségének, a néprajzi örökségnek és ezek mögöttes adatainak árnyaltabb rajzolatát keresve. Éppenséggel maga a kutatástörténeti háttérben a feltárás metodikája, a vokális és textuális jelentés-horizont, a gyűjtés- és tárgyalásmód megoldásai, az interpretációs tartomány korabeli milyensége, s végül mindezek értelmezési mezőjében maga a nyitrai gyűjtés jelentősége az, amit összefüggésbe kéne állítani a kulturális örökség szempontjaival. Efféle metszetekhez kétségtelenül használni lehet itt a néprajztudomány, a szövegfolklorisztika, a kutatásmódszertan, a forráselemzés, kulturális és etnikumközi kölcsönhatások, végült alán a „hordozható örökség” mint életmód-értékű hagyaték kommunikációs aspektusait, röviden valamiféle szélesebb értelemben vehető kultúrakutatási eszköztár szempontjait (itt most a pontos szakirodalmi forrás-utalásokat mellőzöm, ezek a könyv irodalomjegyzékében megtalálhatók). A leíró típusú megközelítést tehát itt át kell vinnünk a megértő üzemmódba, a kontextuális, vagyis szövegösszefüggéseket rejtő belátások vidékére. De miért és minek is? Ki fog ez derülni alább, mihelyt csupán egy, a „korszellem” hatását mint értelmezési horizontot alkalmazni tudjuk. Ezt teszi Liszka előszava is, továbbá a kötetvégi jegyzetek között is megannyi pontosító effektus lakozik. Arról van szó ugyanis, hogy az Arany A. László hagyatékból előkerült balladák kutatástörténeti hátterének van valamelyes összevethetősége részint az egyetemes és magyar balladakutatás eredményeivel, hiszen ebből jócskán rendelkezésre áll ma már a szakirodalom és a források tömege is, részint pedig a kötet anyagának szövegszerű összevethetősége további feltáró forrásművekkel, földolgozásokkal és kulturális hagyatékkal, amely mint metódus sem lehet független a kulturális tájegység sajátosságaitól, de ráadásul a gyűjtést elvégzők személyétől, „iskolájától”, követett módszertanától sem. Tehát bár a Zobor-vidék egyike a néprajzilag legjobban kutatott szlovákiai magyar népi kultúra tájegységeinek (ezeket Liszka aprólékosan ismerteti), viszont a dallamhoz és népszokásokhoz kötött népköltészet a Nyitra-vidéki népdalszövegek, balladaközlemények java többsége a keleti magyar nyelvterületről, elsősorban Erdélyből és Moldvából volt ismert variánsaival érintkeznek, nyelvi párhuzamai ettől kapnak érdemi jelentőséget. Az archaikus kultúrájú Zobor-vidéken megőrződött egyedi nyelvi örökség-darabok (példaképpen papok, tanítók, erdélyi idénymunkások, néprajzgyűjtők stb. által közvetített) előfordulásai ezáltal a másodlagos folklór kategóriájába sorolhatók (és nem különbül ezek zenei művelődéstörténeti hátterével kiegészülve maradtak meg, amiről a kutatók közül Franz Zagiba, Kríza Ildikó vagy Czövek Judit is sok tekintetben pontosít saját kutatásaik alapján). Ezek mellett vagy ezek hatásaival együtt is érdemes számításba venni, hogy számos töredéket például az Arany-hagyatékban úgy lelhettek föl, hogy Arany nem szánta/szánhatta közlésre, olykor csekély mivolta, máskor nem ellenőrzött kontextusaik miatt, de nem utolsósorban azért is, mert a szaktudományban akkoriban „vitathatatlanul” uralkodó Györffy István elemi tanításai (eredendően a húszas-harmincas évekre jellemző kutatásainak tanulságai a Néphagyomány és nemzeti művelődés című forrásművében, 1939) az akkori szlovákiai magyar közegben is szétterjedt szemléletmódját úgy kellett-illett elfogadható konvenciónak, kortárs szaktudásnak tekinteni, amely a „néprajzi értékek” magyar nemzeti műveltségbe beépítésének (visszaépítésének, ráépítésének?) sürgetésével valamely „korszellemet”, méghozzá magyaros kortudatot sugallt. Ezt pedig a felvidéki iskolázottságban felnőtt Arany sem tekinthette érdektelen feladatnak. Következésül, ennek magára vállalásával – ami pedig messze nem érdektelen maga a kutatás, a gyűjtés, a rendszerezés és értelmezés „technikái” szempontjából – Arany a legkevésbé sem leplezi vagy maszatolja el, hogy valójában csupán „autodidaktaként”, megindult nyelvjárási kutatásainak mintegy folytatásaként kapcsolódott be a néprajzi-folklorisztikai kutatómunkába, s ennek hátterében a nemzeti elhivatottság éppúgy ott állt egyik oldalon, mint puszta „laikus nyelvészkedés” révén a kutatás megszervezésének lehetősége a másikon. Arany a gyűjtési munkálatok terén elsősorban a pozsonyi Madách Gimnázium diákjait, illetve magyar egyetemistákat gyűjtött maga köré, önkénteseit személyesen képezte, majd készítette fel a saját szülőfaluban és környékén folytatható népnyelvi és néprajzi kutatások indítására, amit közös terepmunkában próbált ki, majd rábízta növendékeire a Pozsonypüspökiben, Csitáron, Kolonban, Nyitragerencséren, Pogrányban, Zsérén indult gyűjtést. Az eredmények áttekintését és a további programadó kutatás vázlatát egy rövid összegzésben adta közre a szlovákiai magyarok néprajzáról (meg is jelent 1941-ben Pozsonyban). Túl soknak minősíthető tereptapasztalata tehát még nemigen volt, de megmaradt a pozsonyi Toldy-körben tartott egyik, Magyar népiség és hagyományőrzés című előadása is (ez ugyancsak 1941-ben szintén megjelent Magyarság, népdal és népviselet címmel).

Liszka ezekkel összefüggésben teszi föl itt a kérdést: „Általában elmondható, hogy Arany tudományos munkásságát a kimagasló szakmai műveltség, erudíció, az egzaktságra való törekvés, valamint a teoretikus kérdések iránti fogékonyság jellemzi. Vajon mennyire mondható ez el néprajzi tevékenységéről?”. Majd válaszképpen mintegy árnyalja, hogy A szlovákiai magyarság néprajza kézirat, illetve a Toldy-kör Irodalmi Évkönyvében megjelent előadás alapján kimondható: „a szűk négyoldalnyi általános bevezetőből és a három területi egység (Pozsony környéke, Zobor-vidék és Kassa vidéke) alapján tagolt leíró részből /…/ ez a négy oldalas bevezető a legproblematikusabb. Szóhasználata, mondatfűzése a mai olvasó számára jó esetben is legfeljebb nehezen érthető. Mindamellett egyrészt Arany itt fogalmazza meg (nagyon helyesen!), hogy a népéletet a maga szerkezeti és szervezeti egységében, összefüggés-rendszerében kezelendő (Bogatirjov hatása?), másrészt, hogy a szlovákiai magyar falvak kultúráját csak a szomszédos szlovákok (s tegyük hozzá: németek, ruszinok stb.) kultúrájának, néprajzának az ismeretében érthetjük meg, sőt egy félmondatából még az is kiérthető, hogy az 1918-as impériumváltás hatással volt a szlovákiai magyar falvak 1940-es évekbeli valóságára, a népi kultúra alakulására:

’A szlovákiai magyar falvak életközösségének néprajzi alkata és értéke szerves része az egységes magyar népi művelődésnek. Azonban mégis vannak sajátos valóságjegyei és fogalmi jegyei. Sajátos államjogi, földrajzi és szociális helyzetének következménye ez. Lényegi hatókkén /sic! AgA/ jelentkeznek még az idegen művelődési tényezők, az idegen népiség és a polgáriasulás ténye (…) Ez a valóság és ennek felismerése sajátos módszertani és tárgyi feladatot ró a szlovákiai magyar néprajz margójára (…) Kötelező a két (szlovák-magyar) művelődési kör ismerete, a közvetlen szlovák környezet etnológiai megismerése’ (Arany 1941a, 1). Visszamenőleg viszont történelmietlenül kezeli tárgyát, hiszen minduntalan ’ugoros jellegről’, ’ugoros hagyományokról’ beszél, mintha a magyar falvak kultúrája az utóbbi évezredben semmit nem változott volna, mintha egészen a 20. századig ’híven őrizték volna’ őseik örökségét, s ez a felbomlási (helyesebben: változási) folyamat csak éppen mostantól fenyegetne. Az is ellentmondásos, hogy miközben a városból érkező, polgári hatások bomlasztó erejét nehezményezi, éppen a város felől vár olyan vezető embereket, akik megmutatják majd a falunak a ’helyes utat’ (Arany 1941a, 3). Mindazonáltal nagyon helyesen jegyzi meg, hogy ’a szakember kötelessége elsősorban mégis a valóságnak szigorúan tárgyilagos megismerés és rögzítése’ (Arany 1941a, 1). Másrészt a szóhasználata (’a magyar ősiség legdrágább kincse’, a nép ’a maga csodálatos teremtő erejével’, ’elfajulás’ stb.),² illetve a magyar népi kultúra keleti elemeinek a túlhangsúlyozása fogható föl Györffy István hatásaként (ez sem ellentmondásoktól mentes, hiszen Arany az egyik helyen úgy nyilatkozik, hogy ’a népviselet egyes díszítő elemei is nem egyebek, mint vallási jelképek’ – Arany 1941b, 39). Illetve még valamiben hasonlít Györffy István idézett munkájához: ahogy Györffy

esetében is ’egy művelődéseszmény kifejtéséről’ van szó (Kósa 2001, 166), ugyanúgy Aranynak ez az idézett előadása is az. Azt sem szabad elhallgatni persze, hogy míg Györffy például a Gyöngyösbokréta mozgalomról inkább pozitív értelemben nyilatkozik – nota bene: ezen nincs mit csodálkozni, hiszen egyik szellemi atyja volt annak (Györffy 1939, 80-82), addig Arany értékelése egyértelműen kritikus. ’Gyökerevesztett, hazug látványosságnak’, ’népies magyarkodásnak’ minősíti és elutasítja (Arany 1941b, 41-42). Mindenképpen előbbre mutató továbbá, és túllép Györffyn is (mégha az ő keleti elméletét igyekszik is a maga, strukturalista módszereivel igazolni), az a népi kultúra (jelen esetben konkrétan a népdal és a népviselet) szerkezeti egységének a hangsúlyozása:

’A városi, a vezetőrétegbeli ember nem látja teljes egészében a népviselet társadalmi és lélektani jelentőségét. Nem tudja, hogy a színes, változatos népviselet minden változatossága mellett sajátos művészi egységet alkot, amelynek megvan a maga sajátos szerkezete. Ez a szerkezet hagyományos és kötelező, mert összefügg a nép ősi műveltségével, hagyományos formaérzékével, egész lelkével. A motívumok, az egyes vonások, a készítés technikai módja lehetnek idegenek, nemzetköziek, de a szerkezet, a keret, amelybe a nép őket beleépíti, ősi, hagyományos és sajátosan magyar. Néprajzi területünkön még senki nem állította rendszerbe a magyar és a szlovák népviseleteket. Ez azonban nemsokára megtörténik és akkor a közönség majd meglátja, milyen sajátos, szerkezetileg minden mástól eltérő a peremövezeti magyar népviselet…’ (Arany 1941b, 38) – lásd Liszka 21-23. oldalak.

Liszka itt tehát korrekt tudósként hívja föl a figyelmet (s lévén szó kritikai kiadásról, ez vele is jár…!) arra, hol és mit vesz át Arany szó szerint és akár hivatkozás nélkül is Györffy mondataiból, hol mutatkozik meg érzékelhető jegye a (magyar) népi kultúra sajátosságainak, egyes motívumok meglétével vagy éppenséggel hiányával összefüggő belátások szerkezeti, formatörténeti és szimbolikus használatának, vagy éppen a korszak jelentős morva-szlovák népviseleti funkciókról írott Pjotr Bogatirjov-tanulmánynak, mely ismert lehetett számára, vagy Roman Jakobson nyelvészeti és Claude Lévi-Strauss strukturalista kutatási irányainak, melyek kétségtelenül hatással lehettek Arany munkáira és tevékenységér. Liszka kritikai rálátása tehát fontos szempontot ajánl a forráskritikai szemléletmódban, valamint abban is, miképp látszik szemlélni Arany a Pozsony környéki falvak bemutatása során magát a városiságot és falusiasságot. Utal arra is, hogy a korabeli „felvilágosodási” trend a városiságot tekintette magasabb rendűnek a falusisághoz képest, s a keveredés, a tudás-trendek és az archaikum tisztelete kellőképpen keveredett Arany értékrendjében, aki szerint itt „polgáriasult, nyugatias jellegű településekről van szó, korszerű gazdálkodással, polgáriasult anyagi kultúrával” (Arany 1941a, 4); „Ami mégis közösségbe tömöríti e falvak lakóit, az a szellemi hagyomány, a sajátos és egységes rendszerű nyelvjárás” (Arany 1941a, 5), ahogyan ő maga vall erről. Csakhogy az elnagyolt minősítés, a többnyelvű faluközösségeket valamelyest csakugyan egybentartó hatások pusztán a nyelvre redukálása, a népi kultúra szerves egységéről megfogalmazott szempontjai között a zoboralji magyarok népi kultúráját nyelvjárással, népköltészettel, viselettel, szokásokkal és építkezéssel jellemző „sajátos”, „ugoros” jelzőkészlet hivatkozása ott, ahol „a magyarok népi kultúrája szervesen illeszkedik a térség (szlovák) népi kultúrájának rendszerébe”, ott „ezeknek az etnikum-feletti kulturális jelenségeknek a fel-nem-ismerése” nem igazán rosszallható („noha épp ő hangsúlyozta a szlovák környezet etnológiai megismerésének a fontosságát”), hiszen a népies kultúrák etnikus-interetnikus jegyeinek, kapcsolatainak kérdésköre azóta is élénk vita tárgya a szakemberek körében” (Liszka, uo. 23.).

Elnagyoltabbra „fordítva”: a korabeli polgárias világkép és a népi kultúra örökségéből fakadó feladat egyszerre szorongatta a nyelvész és néprajzos hevületű kutatót. És a helyzet további árnyalataira még számos precíz utalás van a műben, amit nehezen állom meg, hogy a legkülönb tematikus válogatás elé szánt közlésekből további ízelítőt ne adjak. Ennek részint oka a magam kultúrakutató „rálátása” a néprajzi kutatás etnográfiai, szövegfolklorisztikai, gyűjtési és értelmezési körére, mely elementárisan ráébreszt valamely kulturális örökség, hagyaték, pusztuló kincs „néprajzi mentésének”, értékvédelmének fontosságára, de részint egyben arra is, hogy különbséget tehessünk, minőségi eltéréseket is megnevezzünk az értékes örökség és az értékmentéshez tartozó kritikai rálátás között. Liszka értékes bevezetője igen sokoldalú illusztrációját adja a kötet megjelenésének alkalmával a Rozsnyón elhunyt Arany A. László munkásságának: „szlovákiai magyar tudós és közéleti személyiség, akinek a műveit három évtizeden keresztül nem volt ildomos emlegetni. A prágai-pozsonyi strukturalista és funkcionalista nyelvészet egyik magyar képviselőjeként sokat tett a szakszerű nyelvjáráskutatás és néprajzi gyűjtés megszervezéséért Dél-Szlovákiában”. De a méltánylás közben a legkevésbé sem rejti véleményét arról, hogy Arany hagyatéka nem valóban tudományos kritériumok szerint mérhető, vagy ezeknek korántsem mindenben felel meg a mai normáink, értékelő szempontjaink alapján. Hiszen bár helye lehet itt a tudomány-fogalomnak, a módszertannak, a tudományos apparátusok használatának, de helye kellene legyen Arany feltáró hagyatékában a korábbi szakirodalom és a források legszélesebb köre feltárásának is, továbbá az összehasonlító szempontnak, a koreszméktől vagy lelkesültségektől távolságot tartó interpretációs tónus elvárhatóságának és sok más egyébnek ugyancsak. Mindehhez tehát szorosan tartozik az is: ami a Györffy-hatáson túlmutató, ma már nehezen „pótolható” eredményesség, netán mai mércével mérhető „jelenlét” kérdésében nemcsak a terepkutatás, a regisztráció, a képek vagy hanganyag adatszerű forrásainak precízebb rögzítése, hanem a kutatások elfogadottságának, mintegy „hatásának” utóélete is ide tartozhat. E téren viszont elmondható, hogy ez eddig nemcsak hiányos volt eddig, de pontatlan is: „Már-már az volt az érzésünk, hogy e neves tudósról, nyelvészről, néprajzkutatóról, muzeológusról, fotográfusról, tudományszervezőről, közéleti személyiségről szinte semmit sem tudunk. Arany ígéretes szakmai előmenetelét a háború után elszenvedett meghurcoltatásai (börtönökben és munkatáborokban töltött évek) törték meg. Erről barátain kívül (akik nagyon kevesen maradtak) senki sem emlékezett. A néhány szócikkből – és mindegy volt, hogy az szlovák vagy magyar nyelven íródott – az sem derült ki, hogy volt-e egyáltalán börtönben. Egy emberélet utólagos ideologisztikus, kikonstruált, lexikoncikk szinten megírt és minden hiányosságával és hibáival továbbéltetett közlése (inkább rögzítése vagy dokumentálása) elszomorítóan keveset mondott arról az emberről, aki a közép-európaiság, a szlovák-magyar kapcsolatok egyik kiemelkedő személyisége és tudója volt. Arany A. László a magyar nyelvészetet (évtizedekkel megelőzve a magyarországi nyelvészeket) a strukturalista-funkcionalista nyelvelmélet gyakorlati alkalmazásával gazdagította, a nyelvi kölcsönhatásokat és a kétnyelvűséget érintő kutatásaival fontos és máig nélkülözhetetlen úttörőmunkát végzett, tudományszervező tevékenységével még a szlovák állam idején is a szórványok tudományos feldolgozásával, létük dokumentálásával foglalkozott”.

Ami itt történik, az lényegében az utókor elismerő tisztelgése, de a pontosító értékelés korrekt megadása is. Az értelmezés-történethez tartozik viszont a hagyaték értékeinek hasznosítása, a több ezer fotó (!!) megmentése, a hanganyag és kottakészlet feltárása és részbeni azonosítása, Arany kollégáinak és családi körének az addig ismeretlen hagyaték, szinte minden nyelvészeti és néprajzi gyűjtés, kézirat, hangzóanyag Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltárába átvétele és ott szakszerűen feldolgozható teljessége is, amely nemcsak az értékesülő érték szempontjából fontos, de a kutatástörténet folytatódása szempontjából magában véve is érték. Az ismertető itt pusztán csupán visszautalhat a bevezetőben foglaltakra…: a folklorisztikai és biográfiai anyag mindenekelőtt kincs, megmentendő örökség, ám utána sokrétű tudományos feladat is. Értelmezési, értékelési, máskéntlátási, rákérdezési, pontosítási kötelezettség tehát, melyet nem helyettesít a kizárólagos folklór-tezauráló funkció, a tájnéprajz követhető módszertana, a szöveghű kiadás bűvköre vagy a lexikai horizont pontosabb adatokkal ellátása. Hanem olyan komplex kutatási univerzum kell köréje épüljön, mely a korkritikát éppúgy magába foglalja, mint a történeti tudat változásait, a helyi nyelvgyűjtési gyakorlat milyenségét éppúgy, mint a feltárás és feldolgozás elnagyoltságát, s végül a mindebből felhangzó „általános” népismereti tudás relatív érvényességét is egyszersmind figyelembe veszi. Ezzel részben a nem-tudományost is a tudományos közegébe emeli át, a gyűjtés „jószándékát” is értékeli, de párhuzamosan a kutatás egész mibenlétét a változó értékrend alapján értelmezi, a szakdiszciplínát is a megismeréstudományok szélesebb körébe helyezi bele. Hisz lehet a „talált kincset”, a megőrzött, „autentikus” örökséget a maga elvont értékrendbe helyezettségével, a pusztulástól mentő jószándékkal többre tartani, mint a maga jelentésterében egésznek tekinteni, de magát az interpretációt, a feltárás módszerét és egész „üzenet” mivoltának értékét, hatását olybá venni, amit a kortárs kutatáshoz tartozónak inkább csak akkor lehet tekinteni, ha vele járóan a kritikai kiadás a folyamat, a történet, a metódus és a megőrzött tudásanyag teljes egészét lesz képes belátni. Ennek korrekt elvégzése nemcsak a Fórum Intézet munkatársainak köszönhető, de a forrásközlésen túli tanulságos kiadványért elkövetett kutatási munkának is, mely képessé tette a történeti anyagot jelenkutatási forrássá válni, megítélésének mérlegeléséhez pedig a kötet kiadásának lehetőségeit, támogatóit és várható olvasóit is közelebb csalogatni, tudásterületek közötti átlátások szélesebb körét ezáltal is biztosítani. Főképp a „peremövezet” széles pástján, kitágult horizontján elmerengve. S talán nem lehetünk eléggé vágykép-hajszolók, ha még arra is figyelmet fordítanánk, miképpen hangzott egykoron a legjobb szándékú kutatás a „gyökerevesztett, hazug látványosság” és „népies magyarkodás” közegében megfogalmazható kritikája további kritikai lehetőségek tárháza lenni. Minderre ma – sajátos „tanulság”, avagy „népismereti” tévedés lenne erre utalni…??? – a forráskiadások, sőt forrásfeltáró kutatások újabb időszakában ismételt hangsúly kerülhet: gyökértelen ábrándok, álnok népismereti hamistudat, átideologizált „örökségesítés” újabb kultuszkorszaka következett el, mikor a tudománytól mindig is távolra pottyanni képes „kommunikatív” hatások és „korszellemiségek” megint laikus értékesíthető értékek piaci felmutatásában lettek elhivatottak…

Nem „tanulság”, csupán önreflexió: már készíthetjük is „a kritikai kritika kritikájának” jövendő módszertanát, még „gothai program” előtt és „nemzetmentési” időszak közepette is. Szükség lehet (s reméljük, lesz is) rá. Addig pedig akár örvendhetünk is ilyfajta kiadványok megjelentetésének és népszerűvé válásának.

A. Gergely András

Könyvészet, válogatva

Czövek Judit 2002 Ha mi meghalunk… Zobor-vidéki virrasztóénekek. Pozsony, Kalligram.

Györffy István 1939 A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Budapest, Egyetemi Néprajzi Intézet /A magyar táj és népismeret könyvtára 1./

Gunda Béla 1941 Arany A. László: A szlovákiai magyarság néprajza [recenzió]. Ethnographia 52:155-156.

Jócsik Lajos 1943 A magyarság a cseh és szlovák néprajzi térképeken. Budapest /A Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Kiadványai 6. sz./

Kallós Zoltán 1971 Balladák könyve. Élő erdélyi és moldvai magyar népballadák. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.

Kálmány Lajos 1954 Alföldi népballadák. Sajtó alá rendezte Ortutay Gyula. Budapest, Akadémiai Kiadó /Kálmány Lajos Népköltési Hagyatéka II./

Kodály Zoltán 1905 Mátyusföldi gyűjtés. Ethnographia 16, 300-305.

Kodály Zoltán 1907 Balladák. Ethnographia 18, 38-42, 108-112, 153-156, 230-234.

Kodály Zoltán 1909 Zobor-vidéki népszokások. Ethnographia 20, 29-36, 116-121, 245-247.

Kodály Zoltán 1913 Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz. Ethnographia 24, 114-116, 169-174, 235-239.

Kríza Ildikó 1967 A halálra táncoltatott lány. Egy magyar népballadacsoport vizsgálata. Budapest, Akadémiai Kiadó /Néprajzi Tanulmányok/

Kríza Ildikó 1968 A mezőgazdaság kapitalizálódásának visszhangja népköltészetünkben. A cséplőgépbe esett lány. In A parasztdaltól a munkásdalig. Katona Imre – Maróthy János – Szatmári Antal szerk. Budapest, Akadémiai Kiadó, 229-250.

Kríza Ildikó 1982 A legendaballada. Epikai-lírai alkotások az irodalom és a folklór határán. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kríza Ildikó 1991 A magyar népballada. Fejezetek a balladakutatásból. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék /Folklór és Etnográfia 56./.

Lévi−Strauss, Claude – Eribon, Didier 1996 Das Nahe und das Ferne. Eine Autobiographie in Gesprächen. Frankfurt am Main, Fischer Taschenbuch Verlag.

Liszka József 1993 Arany A. László és a szlovákiai magyar néprajzi kutatás. Nem egészen tudományos eszmefuttatás égy tételben. In Arany A. László Emlékkönyv. Szerk. Sándor Anna. Nyitra, Szlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága – Nyitrai Pedagógia Főiskola Hungarisztikai Tanszék, 31-37.

Liszka József 1997 „Da waren wir alle gleich…” A Pozsony környékéről kitelepített németek magyarság-képe. Ethnographia 108, 69-85.

Liszka József 2002 A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely, Osiris – Lilium Aurum /Osiris Tankönyvek/

Liszka József 2007a Arany A. László néprajzi munkássága. In Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére. Szerk. Tóth Károly – Végh László. Somorja – Šamorín, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 67-82.

Liszka József 2007b Kimerevített hagyomány. Gondolatok a kisalföldi farsang némely megnyilvánulási formáiról. In Maszk, átváltozás, beavatás. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Szerk. Pócs Éva. /Tanulmányok a transzcendensről V./ Budapest, Balassi Kiadó, 262-271.

Madar Ilona 1989 Fejezetek Zoboralja társadalomnéprajzához. Debrecen, KLTE Néprajzi Tanszék /Folklór és Etnográfia 51./

Mártonvölgyi László 1941a Emlékek földjén. Nitra, A Híd.

Mártonvölgyi László 1941b A regélő Nyitra mentén. Bratislava–Pozsony, Toldy Kör /Szlovákiai Magyar Honismereti Könyvtár/.

Morvay Judit 1957 Néprajzi adatok a Zobor-vidékről. Néprajzi Közlemények 2, 1-2. szám, 122-127.

Morvay Judit 1980 Az etnikai csoport fogalmának kérdéséhez a Nyitra-környéki magyar falvak vizsgálata alapján. In Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 7. Budapest, MTA–Néprajzi Kutatócsoport, 149-160.

Nagy Ilona 1929 Tragikumtípusok a magyar népballadában. Budapest, „Madách” Könyvkiadó.

Putz Éva 1943 A kolonyi lagzi. Pozsony, Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület /Szlovákiai Magyar Közlemények 1./

Putz Éva 1944 Mutatvány a Nyitravidéki népballadák gyűjteményéből. Pozsony, Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület.

Sándor János 1996 Kolon. Egy falu a Zoboralján. Komárom – Dunaszerdahely, Lilium Aurum – Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság /Népismereti Könyvtár 9./

Simon Attila 2007 Arany Albert László élete és kora. In Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére. Szerk. Tóth Károly – Végh László. Somorja – Šamorín, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 15-50.

Ujváry Zoltán 1980 Szállj el, fecskemadár. Gömöri magyar népballadák és népdalok. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Ujváry Zoltán 1994 Népszokások interetnikus kapcsolatai a Kárpátok és az Alföld találkozásának övezetében. In Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Szerk. Liszka József. Komárom–Dunaszerdahely, Lilium Aurum Kiadó, /Acta Museologica 1–2./, 39-48.

Zagiba, Franz 1954 Ungarische Balladenmelodien aus dem Neutraer Gebiet. Jahrbuch des Österreichischen Volksliedwerkes. Band 3. Wien, 63-85.

1 Jelek a térben 2. Sorozatszerkesztő Liszka József. A kotta- és képanyagot válogatta, gondozta Nagy Myrtil. Megjelent Arany A. László születésének 100. évfordulója alkalmából, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2009., 200 oldal. A kötetet Arany A. László fotóival (1940–1943) illusztrálták, ezek digitális feldolgozását Kusy Ferenc készítette. A teljes kötet elérhetősége: http://mek.oszk.hu/08000/08072/

2 /Az „idegenlelkűségre” utaló és más hasonló, kirekesztő megjegyzései már-már hátborzongatóak, noha a korabeli szellemi és politikai élet kontextusában vizsgálva nem meglepőek. Ezek értelmezése talán inkább politológiai, eszmetörténeti elemzés tárgya lehetne (Arany 1941b, 33, 37-38 stb.)/ - Liszka lábjegyzete, 21. old.